And
you go forth with the same unexpected speed
How far do you need to
run to be satisfied?
Kilenc évvel és pár hónappal ezelőtt, két hat éves kiskölyök összefutott egy évnyitón, a város egyik nyugodt kerületének kissé zajos, de mindenképp kellemes általános iskolájában.
Oké, sokkal több hat éves kiskölyök futott össze, de koncentráljunk csak a történetre. Itt most Oshitariról és rólam van szó, illetve közös pályafutásunkról. Már annyiban közös, hogy egy pályán futunk, de az egész egy diszharmonikus, rosszul komponált kánonra emlékeztet, ahogy az egyik szólam folytonosan küzd a másikkal, hol az egyik, hol a másik tör előre, gondosan kerülve a megfelelő ütemeket, hogy aztán egy fals zenebona süljön ki az egészből.
Hat évig egy osztályba jártunk, hat éven keresztül ment a kőkemény vetélkedés. Előbb csak az év vége meg a félév számított, aztán minden egyes jegy… hogy jutottunk el odáig, hogy még a dolgozataink pontszámát is összevetjük? Fogalmam sincs. Rögeszme? Talán. Versenyszellem? Inkább.
Aztán mindketten a Hyoutei Gakuen falai közé kerültünk. Az első két évben nem egy osztályba jártunk, így szerencsére jó messze voltunk egymástól, elég nyugodtan tanulhattunk – volna. Csak hát egy olyan iskolában, mint például a Hyoutei, ahol a tanárok imádják a kompetenciát a diákok között, gyakran vannak olyan eredménytáblák, mint például az évfolyam legeredményesebb diákjai. Teljesítménnyel és névvel együtt, természetesen.
Elsőben Oshitari végzett előrébb.
Másodikban én.
Most pedig egy osztályba járunk. És erősen vesztésre állok.
Yuushi-kun pedig ezt a lehető legszívesebben dörgöli az orrom alá. Én hasonló lelkesedéssel néha az öklömmel tenném ugyanezt, de igyekszem visszafogni magamat. Többnyire sikerül is.
- Nee, nem veszed észre, hogy útban vagy? – ráz fel egy hang elmélkedésemből.
Pár pillanatig vaksin pislogok (pedig most még szemüveg is van ám rajtam), aztán megpróbálom a számat nem túl feltűnően elhúzni.
- Bocsánat, hogy nem vettem észre a ragyogó anata-samát. Legközelebb figyelek majd az órarendre, és előre felkészülök, mikor lehetek egy csoportban anata-samával. Engedelmeddel – hajlok meg kissé, aztán óvatosan kikerülöm magát Atobét, majd hű kutyuskáját, Kabajit. Megtermett dög, annyi szent.
Az iskola történetének eddigi legnagyobb talánya, hogy Kabaji mit keres ebben a teremben, amikor köztudott, hogy az alsóbb évesek nem jöhetnek be a senpai-jaikhoz csak úgy. Más kérdés, hogy a legnagyobb talány összesen hány embert foglalkoztat különösebben a város egyik legnépszerűbb sulijában. Talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy az eredmény közel áll a nullához, sőt, szinte mínuszba hajlik. Lényegesen több azoknak a (főként nőnemű egyedeknek) száma, akiket az érdekel, hogy milyen Atobe-sama aktuális alsónadrágjának a színe. A kemény magot talán még az az alatt levő dolgok is érdeklik, de ebbe nem nagyon szeretek belegondolni.
Jómagam abban a csekély elemet tartalmazó halmazban tartózkodom, mely az Ignoráld a nagymenőket címkét viseli. Bár néha átruccanok a Szólj be a nagymenőknek nevezetű, szintén kevés egyedet magába foglaló szekcióba is.
Néha viszont olyan érzésem van, hogy például Atobe sincs tisztában azzal, hogy én ezt az elvet vallom. Nem egyszer fordult már elő, hogy egy-egy, az előzőhöz hasonló, a gúny esszenciájának nevezhető megnyilvánulást elégedett biccentéssel fogadott. Ez a baj az iróniával. Nem mindig veszik észre, ha használod.
Vegyük Atobét! A helyében én egy csettintéssel jelenlegi önmagamra ereszteném Kabajit, a vérengző vadállatot (oké, böszme tag, de hiszem, hogy Atobe mágikus erejű csettintésére a nyugodt… eh, a bamba arckifejezés egyszerre egy veszett farkaséra vált), hogy minimum kétdimenziósra agyaljon.
Na persze, az már teljesen más kérdés, hogy engem akár Mukahi-san, Oshitari egyik talán legközelebbi barátja, egy szintén harmadikos srác is a földbe tudna döngölni. Nem véletlenül köhögte el Yuushi azt a csontos-zörgős megjegyzést…
Tekintsünk csak végig az osztályunk lányain! Mind tökéletes alakkal (és nyáladzó pofával, legalábbis amikor Atobe a színen van) rendelkeznek, karcsúak és ahol kell, formásak. Mindegyiknek csodás, fényes, dús hajzuhataga van, emellett kifogástalanul áll rajtuk szinte minden, az iskolai egyenruhától kezdve a tornacuccon át a fürdőruháig. Na igen, Atobe közelében mindegyik csodásan akar festeni, és ez elég nagy ösztönző erő ahhoz, hogy sikerüljön is nekik megvalósítani a mesés külsőt.
Akkor most vegyünk szemügyre engem.
Adott egy kócos, fekete hajú lány, szemüveggel és jellegtelen, fakó, talán leginkább sárgának nevezhető szemekkel. Ütöm a százötvenkét centit, de csak ha nagyon megerőltetem magam, és magas sarkút húzok. Ha bőségesen vacsorázom, vagyok negyvenakárhány kiló. Néha kedvesen csak girhesnek szólítanak, eredendően hypofehér bőröm pedig még inkább rásegít arra, hogy a népesség nagy része halálos betegnek higgyen. Nem egyszer kaptam már az utcán sajnálkozó pillantásokat, a suli védőnőjénél tett látogatások pedig legtöbbször azzal végződnek, hogy a sápítozó, gyakorlaton levő orvostanoncok különböző, az életre nem sok esélyt hagyó gyomor- és májbetegségeket diagnosztizálnak nálam már csak ránézés alapján is. Ilyenkor szoktam leállni bizonygatni, hogy bizony az én apukám orvos, és legjobb tudomása szerint egyszer voltam csak halálközeli állapotban, akkor is torokgyulladás és magas láz miatt. De persze, köszönjük a figyelmeztetést, kivizsgál még párszor.
Visszatérve Oshitarira: ha nem lenne elég egymáshoz nagyon-nagyon közel álló tanulmányi átlagunk, ott van a családi állapot. Apukám orvos – ahogy Yuushié is. Van egy nővérem – ahogy neki is. Ráadásul mindketten egy suliba járnak jelenleg is, és - mondhatni - legjobb barátnők. Emellett furcsa (és egyben rendkívül bizarr) tényező életünkben az is, hogy száz méter differenciával ugyanolyan távolságra lakunk az iskolától – Yuushi a város nyugati szélén, míg én a keletin.
Néha igazán megrémülök. Az életnek van humorérzéke, csupán annyi a gáz, hogy személy szerint én nem mindig értem.
Mindezen horrorisztikus azonosságok ellenére azonban Oshitari Yuushi hatalmas előnnyel rendelkezik velem szemben. Bár tanulmányi szinten egymást ösztönözzük a jobb és jobb eredményekre, és mindketten egyre és egyre magasabbra ívelünk az évfolyam legjobbja címért folyó versenyben, ő már a csillagokat ostromolja olyasmiben, amivel én nem hogy kapcsolatban nem vagyok, de még két értelmes mondatot se tudok elköhögni témájában.
Ez pedig a tenisz.
Az iskola jelenleg valamivel több, mint kétszáz főt számláló férfi teniszklubjában ő egyike annak a nyolc srácnak, akik az összes többi fölé emelkedve a rendkívül nagy becsben tartott „válogatott" címet viselik. Ha már csak villan a csapat dzsekijének szürke, fehér és fekete színtriója, sikoltozó lányok hada ájuldozik, és egymást támogatva igyekeznek csupán hozzáérni ehhez a nyolc nagysághoz, akik már-már a sztár státuszt érték el ebben a nagyjából ezerhatszáz főt számláló kis közösségben, amit Hyoutei Gakuennek neveznek.
Oshitari pedig még ebben a szűk, csupán nyolc főt számláló csoportban is különleges szerepet tölt be: bár nem ő a helyi Buchou – ezt a címet a nagyszerű Atobe-sama birtokolja (csak figyeld az iróniát, figyeld az iróniát) -, ő, Oshitari Yuushi az, akit tensainak és prodigynek neveznek: a Hyoutei őstehetsége, a crafty boy, aki egyéniben legyőzhetetlen lehetne. Legalábbis ez a hír járja. Épp ennek függvényében kissé érthetetlen számomra, hogy mindezen képességekkel a birtokában hogy-hogy csak a kettes számú kettős egyik tagja, Mukahi Gakuto oldalán.
Bár voltaképp tökmindegy. Nem követem az állandó példát, mely szerint falhoz kéne csapnom magam minden újabb hírre, ami iskolánk teniszpályafutásához kapcsolódik, sőt mi több, nem követem még csak magukat a híreket sem.
Oké, beismerem, sérti fene nagy büszkeségemet és még nagyobb önérzetemet, hogy Yuushinak van valamije, ami nekem nincs, és soha nem is lesz. Ezt a hiányt általában alapvetően satnya alkatomra fogom, de valószínűleg a tehetségről, érzékről és talán egy picit a kitartás hiányáról van szó. A kocsmasportokon kívül nincs igazán olyan ág, ami különösebben jól, vagy legalább valamennyire is, de menne. És míg ő a tanulás, a szellemi felkészültsége és némi alapvető intelligenciája mellett brillírozik a pályán is, addig én… addig én próbálom magam meggyőzni arról, hogy nem is vagyok olyan szerencsétlen, mint ahogy elsőre gondolnám.
Vagy esetleg másodjára.
De… de várj csak, Yuushi, várj… nem fogom hagyni, hogy továbbra is ilyen nyugodtan építgesd az előnyödet. Ringasd magad a nyugalom kényelmes illúziójába, hogy aztán… hogy aztán… eh, majd meglátod!
Legalábbis nagyon bízom benne, hogy azt fogod látni, amit látnod kéne. Vagy inkább csak amit én akarok mindenáron láttatni és még annál is inkább elhitetni mindenkivel?