Your pride flares and you glare at me in anger

With our hearts' blood pumping through our veins

- Tadaima – vágom le a táskámat csekély lelkesedéssel, mikor behúzom magam mögött a bejárati ajtót. Lerugdosom a cipőimet, majd besétálok a nappaliba, és levágom magam a kanapéra, arcomat a párnába fúrom és hosszan nyüszítek.

- Okaa-san bevásárol, otou-san a dolgozószobában.

Nee-san hangját a lépcső nyikorgása kíséri. Valószínűleg már megint az én szobámban olvasgatott. Állítása szerint ott a legjobb a levegő. Szerintem viszont csak oda menekül a saját lakhelyét beborító, kaotikus összevisszaság elől. Szerencsére az én szobámban túl kevés cucc van ahhoz, hogy bármi hasonló kialakulhasson, bár a szekrények zárt ajtói mögött… hát a fene tudja, mi minden rejtőzik arra! Volt már példa rá, hogy egy hónapokig az ágyam alatt lapuló szendvicsre néhány féreggel kiegészülve találtam rá.

Áh, nem sikoltoztam.

Legalábbis annyira nem, csak a közvetlen szomszédok hallották. Meg néhány házzal arrébb néhányan. És néhány járókelő is nagyon segítőkészen bekopogott megkérdezni, hogy minden rendben van-e…

- Mi a baj? – túr bele a hajamba nee-san, aztán nyekken a kanapé, ahogy leveti magát mellém. Jobban magamhoz szorítom a párnát, és egészen kis gombóccá húzom össze magam. Tovább nyöszörgök.

- Ennél egy kicsit bővebben, Aya-chan – noszogat kevés lelkesedéssel, és bekapcsolja a tévét. Zenecsatornára ugorhatott, mert valami borzalmas nyugati metál sérti a fülemet. Megadóan ülök hát fel, lábaimat magam alá húzom, és semmiképp nem engedném el azt a szerencsétlen párnát.

- Érezted már úgy, hogy felesleges vagy? – kérdezem aztán.

Szempilláit rebegtetve fordul felém, kicsit lecsendesíti a tévét. Ah, végre. A képernyőn ugráló, szemét erős fekete tussal kihúzó alak elvetemült üvöltözése némiképp komikussá válik így, hang nélkül.

- De Aya-chan, a szobád…

Megrázom a fejemet.

- Nem, nem a szobámról van szó! Nem… soha nem jutott még eszedbe, hogy talán hasztalan vagy? Hogy nincs rád szüksége a világnak?

Hosszan néz rám, tekintetét csak néha-néha töri meg pislogása. Mintha ki szeretné belőlem olvasni, hogy mégis mi a jó ereszcsatornát hadoválok össze. Aztán csak szélesen elmosolyodik, és megvonja a vállát, elnézően simogatja meg kézfejemet.

- Aya-chan, egyetlen felesleges ember sincs. Ha már csak egyikünk is az lenne, az az egész emberiség létkérdését ingatná meg. Vagy senki, vagy mindenki. Ilyen egyszerű.

Elhúzom a számat, és lesütöm a tekintetem.

- Senki sem kérte, hogy filozofálgatni kezdj, nee-san.

- Akkor pedig mondd ki, hogy mi a baj.

- Az a baj, hogy semmire se vagyok jó – vágom ki aztán. Jó sokáig tartott, míg végre magamnak is beismerem, min is rágódom. Négy zaklatott óra után ideje volt.

- Miért, szerinted mire kellene jónak lenned?

Érzem, ahogy szívem ritmusa egy pillanatra elbizonytalanodik, és végigdübörög ereimben a vér, hogy aztán testem minden pontján forróságot érezzek. Igen, ez egy borzalmas reflex, amit már évek óta nem tudok kiiktatni. Szerencsére csak néha végződik olyan ájulással, mint amilyen a mai is volt.

De mire ezt végiggondolom, már le is nyugszom, hiszen látom, hogy a nővérem nem épp azon mesterkedik, hogy hülyét csináljon belőlem, hanem tényleg őszinte érdeklődéssel és komolyan áll a problémához. Hozzám.

- Ez… erre nem lehet mit mondani – morgom aztán alig érthetően.

- Na látod. Mit bizonyít ez?

- Azt, hogy már értelmes választ se tudok adni? – fúrom arcom a párnába.

- Azt, hogy nincs okod arra, hogy úgy érezd hasztalan vagy. Hiszen azt se tudod, mit kellene tenned ahhoz, hogy hasznos légy.

Szkeptikus arccal pislogok fel menedékem mögül.

- Az őrületbe kergetsz ezzel a hűvös, higgadt gondolatmeneteddel. Remélem, tudod.

- Amíg az őrület szélén állsz, addig sem depresszálsz itt jobbra-balra.

- De nee-san, ez nem ilyen egyszerű – borulok rá a kanapé háttámlájára. – Én… én jó akarok lenni valamiben…

- Hülye vagy.

Tudtam, hogy meg fog vigasztalni

- Mi van?

- Ugyan, Aya-chan, ne légy már képmutató! Mindig is a legjobb akartál lenni mindenben, kezdve attól, hogy kinek mekkora rend van a szobájában, egészen azzal a szegény Oshitari sráccal való versengésedig.

Eh, forgasd csak a tőrt a szívemben, nee-san!

- De hát mi értelme lenne a középszerűségnek? – kérdezek vissza értetlenül. – Miért elégedjek meg azzal, hogy átlagos legyek? Én… én tényleg a legjobb akarok lenni.

- De miért mindenben? Ez képtelenség. Nincs olyan ember, aki mindenben jó lenne.

Pedig egyet ismerek. Mellékállásban ő a legnagyobb riválisom.

- Oké, nem akarok én mindenben az élen lenni… de ha legalább egy valami nekem sikerülne először vagy a lehető legjobban…

Nee-san jól bírja a gyűrődést. Még a szemeit sem forgatja folyamatos nyafogásom során.

- Aya-chan, jó fejed van. Tudsz tanulni, és nem kell hozzá különösebben megerőltetned magad. Művelt vagy, a korodhoz képest rettentő komoly, és a hangodban is mindig bízhatsz, ha vitázni vagy szónokolni kell. Miért nem vagy elégedett?

Mélyet sóhajtok

- Mert akár falhoz is csaphatom magam, akkor is jobb lesz nálam.

- Kicsoda?

- Mph-mph – temetem arcom újra a párnába.

- Az Oshitari srác? – kocogtatja meg a fejemet nee-san.

- Hai – húzom el a számat. Leveszem a szemüvegemet, és megdörzsölöm a szemeimet.

Sírni? Én?

Ránézek a keretben gubbasztó vastag lencsékre. A francba, még a szeme is jobb az enyémnél.

- Nee, Aya-chan – dörzsöli meg a karomat nee-san.

Igyekszik nem túl feltűnően bámulni az arcomon végigcsorgó könnyeket. Én meg igyekszem nem túl hangosakat szipogni. Micsoda harmónia!

- Nem kell letörni. Legfeljebb egy kicsit jobban megerőlteted magad a tanuláskor… menni fog. Én bízom benned – próbál csitítgatni.

- Én is.

Egyszerre nézünk fel. Kár, hogy én semmit nem érek vele, szóval inkább szemüvegemért nyúlok, így átadva a jogot nee-sannak, hogy ő vonja le előbb a megfelelő következtetést.

Él is vele:

- Tou-san!

- Junko-chan, igazán el kellene gondolkodnod, hogy tényleg az orvosira akarsz-e menni. Valami filozófus vagy pszichológusi pálya talán közelebb állna hozzád, nem? – sétál le a lépcsőn otou-san.

- Tudja kezelni az olyan félnótásokat, mint én – jegyzem meg nagyon, de nagyon csöndesen. Kár, hogy radarfülű apánk figyelmét még így sem kerüli el.

- Pontosan.

Puff! Mintha betonfalba ütköznék. Ez azért kicsit ütött.

A családomra mindig számíthatok.

- Mindenesetre nekem most mennem kell – szökken fel nee-san, aztán bizonytalanul rám néz, majd megvakarja tarkóját. – Oshitariéknál találkozunk pár osztálytársunkkal… ne…

- Ne – vágom rá egyből. – Még a nővérének se mondj semmit. Az se érdekel, ha a legjobb barátnőd – sietve megtörlöm a szememet -, nem tudhatja.

- Hát jó, akkor – ránéz apánkra, és elmosolyodik -, jó játékot.

Otou-san még némiképp belövi nővérem számára, hogy körülbelül mennyire is kellene vigyáznia magára az utcán, plusz ellátja némi instrukcióval a közlekedés szempontjából.

Magam felkászálódóm a kanapéról. A szoba kicsit megfordul velem, de egy pillanat alatt helyrejön koordinációm, és sikerül elkerülnöm a padlón való elterülést.

- Összeszedted magad? – kérdezi otou-san.

Még egyszer utoljára megtörlöm a szemeimet.

- Össze. Átöltözöm – jelentem be, és felszaladok a szobámba.

Odalentről felhallatszik a házfő hangja:

- Mi volt ma a suliban?

- Semmi. Dogát írtunk. Elájultam. És ma egy újabb tanár szemében sikerült elásnom magam.

- Melyikében? – kérdezi.

Hát jah, a többi mind olyan átlagos dolog. Felmérőket minden iskolás ír, elájulni már kevesebben szoktak, de hát ez meg is marad az én kiváltságomnak. Hoppá, mintha jelentős esély mutatkozna arra, hogy az iskola legjobbja legyek ebből a szempontból. De jó!

Kár, hogy már lassan a nap csúcspontjának számító, egy sensei-jel való összetűzés is megszokottá válik. Néha nagyon tudom szidni azt az idióta önérzetemet.

Sietve dobálom le magamról a cuccokat, bő pólót és rövidnadrágot rángatok fel magamra az iskolai egyenruha helyére. Fél lábon ugrálva ordítok le, mielőtt még elterülnék a padlón.

- Matematika. Midou-san.

Igen. Csak most terülök el.

- Betegem. Beszéljek vele?

- Köszi, nem kell – vigyorodom el. Én szabályosan játszom. Többnyire.

Miután feltápászkodásomat követően elégségesnek találom felszerelésemet, lerobogok a lépcsőn, majd a teraszon levő cipőszekrényben kezdek matatni. Otou-san csendes léptekkel követ, majd elnéz a kertünk felett a város felé.

- És min kaptatok össze?

- Nem kellett a protekció.

- Hogy?

Edzőcipő. Nike. Lassan két éves, elég szakadt.

Már-már kapkodásba hajló mozdulatokkal kötöm be a fűzőjét.

- Tudod, a dolgozat vége felé ájultam ki. Nem maradt időm az utolsó feladatra. Bár tökmindegy, mert ha lett volna rá időm, akkor se tudtam volna megoldani.

- Áh, tehát akkor ezért lettél rosszul – állapítja meg otou-san.

Remek következtetés, enyhén felszisszenek, ahogy rájövök, hogy bebuktam a dolgot.

- Öh… igen. Szóval felajánlotta, hogy újraírhatom. Nem fogadtam el.

- Pedig a pedánsoktól elvárnák – mondja.

Dühösen fújok egyet.

- Én nem vagyok pedáns.

- De mindenáron az próbálsz lenni.

- Ez nem így van.

- Nem így lenne, ha nem akarnád mindenáron jobb lenni annál a szerencsétlen srácnál.

- Tou-san…

Felveti a fejét, és nevet. Nevetése betölti a lassan beköszönő márciusi estét, a teraszon cikázik hangja. Jól esik. Boldoggá tesz engem is.

- Ugyan már, kisegér. Igaza van Junko-channak.

- Miben? – nézek fel.

Várjunk csak, miben is? Úgy nagyjából… mindenben?

- Az a fránya bizonyítási kényszered. Minden területen a lehető legjobbnak kell lenned.

- Ez… nincs így – húzom fel az orrom. Tényleg nincs.

Soha nem akartam tökéletesen jól bútort tervezni, a tájékozódási futást is sikeresen elkerültem. Sőt, villamosmérnökként sem igyekeztem világraszóló karriert megalapozni…

- Dehogynem. Mi másért kértél volna meg arra, hogy tanítsalak meg teniszezni?

Kezembe veszem az ütőt, melyet apukám guberált kölcsön valamelyik betegétől. Nem mondanám, hogy valami fergeteges erőt érzek keresztüláramlani a testemen, sőt, kifejezetten idegen az érintése. Magam elé emelem, és végigsimítok a húrokon.

Lehunyom a szemem.

- Mert… a riválisává kell válnom a teniszben is. Abban kell legyőznöm, amiben a legjobb.