In this world of ice I'll show you our fire
This dream is now set into certain stone
- Akutagawa.
Az osztály kánonszerűen, szólamonként kapcsolódik be egyetlen hosszú szusszanásba. Egy személy lóg csak ki visszafogott hortyogásával, bár ezzel nem hirtelen alapított kórusunkat, hanem inkább önmagát hozza kellemetlen helyzetbe.
A Sensei megigazítja szemüvegét, aztán keresztbefonja maga előtt karjait.
- Jirou-kun – suttogják többen is. Mintha bármit is elérnének vele.
Lévén előttem ül, kötelességemnek érzem, hogy kivételesen az osztály érdekében is tegyek valamit. Voltaképp, ha végigalussza a feleletét, és karót kap, azzal mi járunk rosszabbul – ugrunk a következő felelőre, nee?
Óvatosan előrecsúszom a székemben, és nem fogom vissza magam, ahogy az övének lábába rúgok. Akutagawa-san erre persze felriad, aztán hosszan nyújtózik, mellé pedig teli pofával ásít, megvakargatja mellkasát. Valószínűleg beugrik neki valami, mert kicsit morcosan fordul felém, és elégedetlenül méreget.
Kedvem lenne megmarni magam, ehelyett csak a homlokomra csapok, és leborulok a padomra, kétségek között hagyva a szerencsétlen álomszuszékot.
- Akutagawa. Felállni – mondja a Sensei.
- Hm? – pislog bágyadtan a srác, előbb felém, majd a tanár felé fordul. Még lerója párszor ezt a kört, aztán valószínűleg felismeri a helyzet komolyságát, mert bár ha komótosan és álmatagon is, de felemelkedik székéből.
- Mi… milyen témakör? – kérdezi, majd legkevésbé sem feltűnően (áh, dehogy…) nyom el egy ásítást.
- Európai forradalmak a huszadik században – felel neki készségesen Hitomi-sensei.
Hja, kérem, a válogatott tagjainak amúgy sok mindent elnéznek. Példának okáért vegyük a mai órát: fél órán keresztül senkit nem zavart, hogy Jirou-kun szuszogva alszik és időnként felhorkan. Ha lenne jegye már az idén, talán nem is zargatta volna a tanárnő. De látod, most sincs különösebb büntetés vagy ilyesmi: Hitomi-sensei, igaz, majd felrobban, de igyekszik visszatartani mérgét.
Kapna is a fejére Sakaki-senseitől, ha bármit tenne Akutagawával!
Igen. Sakaki-sensei a teniszklub edzője.
Emellett pedig piperkőc énektanár.
Igyekezz nem röhögni, tényleg az.
- Hí-jáá! – lelkesül fel Jirou-kun, nagy izgalmában nekitolat a padomnak, az ütközéstől rendesen megkavarodik eddig hűvös fához nyomott fejem, kínomban inkább felegyenesedem a széken.
- A legjobb téma! Sensei, meséljen róla! – kérleli a srác, és felcsigázva hadonászik a kezével minden irányba.
Hitomi-san megköszörüli a torkát.
- Az elmúlt két órán ez már nagyjából megtörtént. Most te vagy az, akinek mesélnie kell – világosítja fel remegő hangon a tanárnő. Miért van olyan érzésem, hogy mindjárt sírva fakad az idegességtől?
- Ó – jegyzi meg csendesen Jirou-kun.
Megugrik alattam a szék, mellkasommal erősen a padom szélének csapódom.
Au.
Megpróbálok visszanyerni egy, az élethez feltétlenül szükséges, tehát mondhatni létfontosságú, általában szériatartozékként számon tartott képességet. Miután ez sikerül, tehát némi levegőhöz jutok (volt pár aggasztó másodperc, amikor nem voltam benne biztos, hogy összejön), arcomon a düh egy enyhébb árnyalatával fordulok hátra.
Oshitari két ujjával az orrára tolja a szemüvegét, és kicsit előrébb hajol.
- Hm? – morranok rá.
Oké, én se sajnáltam Jirou-kun alá rúgni, de azért az én erőm messze van attól, hogy különösebb sérüléseket okozhassak bárkinek is. Yuushival kapcsolatban ebben már kevésbé vagyok biztos, főleg ha én vagyok a szenvedő alany.
- Segíts már neki – suttogja.
A magasba libben szemöldököm.
- Miért én? – sziszegem. – Te vagy a barátja.
- Te meg az osztálytársa, ah? – világít rá a dolog egy másik oldalára.
Elhúzom a számat.
- Ne hitesd már el velem, hogy szemét vagyok.
- Mintha egy szóval is céloztam volna ilyesmire. Na, rajta – utasít még, aztán keresztbefont karokkal dől hátra székében.
Tátogok, mint hal. Mióta vagyok én súgógépként bejegyezve? És miért vagyok képtelen akár egyetlen szópárbajból is győztesen kikerülni, ha Yuushiról van szó? A stukkerbe is.
Megadóan fordulok vissza a tábla felé, felnézek Jirou hátára. Hogy a jó cerkába súgjak neki?
A könyvet túl feltűnő lenne kinyitni. A füzetre ugyanez vonatkozik, részemről meg pláne, mert én vagyok az egyetlen az egész osztályban, aki nem csak firkálásra használja, hanem némi jegyzetet is készít bele.
Na jó, csak leleményesen.
Székemet egy kicsit jobbra húzom, így legalább az arcom takarva van Hitomi-sensei elől. Mélyet sóhajtok. Minek csinálom én ezt? Még csak azt se mondhatom, hogy azért, hogy a közérzetem jobb legyen. Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy marhára nem érdekel szerencsétlen Akutagawa sorsa.
És ha bebukom… hát ha bebukom, az kínos lesz.
Kapok egy újabb finom rúgást a székem lábába.
Cseszd meg, Yuushi. Még sürget!
Hozzákezdek. Halkan, óvatosan kezdem leadni az anyagot Jirou-kunnak. Szerencsére veszi a lapot. Nem meglepő: nálam hosszú évek tapasztalata, hogy álmosan és fáradtan minden zaj hangosabbnak hat annál, mint amilyen valójában. Lásd a szemét tücsköket az éj közepén. A kabócák más kérdés. Ők tényleg hangosak.
Darálom tovább a leckét.
Jirou-kun pár másodperc késéssel ugyanezt teszi.
Csinos koreográfia.
Mély levegőt veszek, amint befejeztem. Azért jelzésképp még finoman megbökdösöm a ceruzám tompábbik végével Akutagawát. A hegyessel szerettem volna, de a feleletet nem szokás sikoltással zárni, plusz amúgy is csak én jöttem volna ki rosszabbul a dologból. Inzultálom a srácokat az osztályban, nee?
- Akutagawa, példás, leülni – mondja Hitomi-sensei.
Jirou-kun ficánkolva csüccsen le a helyére. De jó neki, hogy ilyen felszabadultan tud örülni az én jó jegyemnek. Na most nem mintha bármi köszönetfélét vagy ilyesmit várnék, de azért kissé üresnek és csalódottnak érzem magam. Talán jelentkezni kellett volna felelni?
- Yamaguchi.
Heh, csak költői kérdés volt! Tényleg!
- Igen? – egyenesedem fel helyemen.
- Felállni – utasít a Sensei, hideg, kék szemei meglepően kegyetlenül csillognak. Hát persze, egy olyan felelet után, amit Jirou-kun elszavalt, még a máskor elégségesnek ítélt előadás se lesz elég jó. Miközben felemelkedem székemből, igyekszem összeszedni gondolataimat, hogy lehetőleg túlszárnyaljam a srácot.
- Irány az igazgatói.
Megcsuklik a térdem.
- Hogy mondja? – bukik ki belőlem, hangom szinte bántóan magasan és remegve tör elő.
- Az igazgatóiba – ismétli meg, aztán a tanári asztalhoz sétál, és helyet foglal. Felveszi a tollát, és írni kezd a naplóba. – Tolerálom az osztályon belüli összetartást. Azt viszont már kevésbé, ha hülyének néznek. Ki a teremből.
Két nap, két tanár? Hayai! Nagyon nem csinálom gyengén a dolgot, lassan az egész pedagógusi karnak elege lesz belőlem. Heh, jól haladok afelé, hogy legalább ebben én legyek a legjobb.
- Igenis – hajolok meg kissé, aztán megindulok az ajtó felé.
Érzem, hogy mindenki engem néz. A síri csend nagy lepelként borul rá a teremre, csak a saját lépteimet hallom. Nem tudom őket irányítani, a lábaim teljesen ritmustalanul és össze-vissza mozognak. Kissé koordinálatlannak érzem magam.
Mély sóhajt párosítok a kilincs megragadásához, majd kilépek a folyosóra. Igyekszem magam mögött hangtalanul bezárni az ajtót, de – miért is lenne másképp, ugye – a huzat rásegít egy kicsit, és hatalmas nyekkenéssel csapódik be mögöttem.
Elnyomok egy hosszú káromkodást, kezemet ökölbe szorítom, körmeim a tenyerembe mélyednek. Vajon kopogjak be, és kérjek elnézést, próbáljam megmagyarázni a dolgokat, vagy inkább hagyjam a francba, és gondolja azt mindenki, hogy tahóságban is rekordokat szeretnék döntögetni?
Heh. Utóbbi mellett döntök, és kissé idegesen indulok az igazgatói iroda irányába. Tök jól levezette volna a feszültségemet ez a fránya ajtó, ha énvágom be, és nem kel önálló életre mindenféle mocsok huzat kénye-kedve szerint. Így viszont csak még inkább elmélyíti önmarcangolásomat, amúgy sem harmonikus és kiegyensúlyozott lelki világom pedig kezd leginkább egy aktív háborús övezethez hasonlítani. A fenébe is.
Befordulok a női mosdóba. A tükörbe igyekszem intenzíven nem belenézni, a mosdókagylóhoz lépek, leteszem szemüvegemet a csap mellé, majd hideg vizet engedek, és sietve megmosom az arcomat. Egy kisebb tónyi mennyiség magamra locsolása után eszembe jut, hogy milyen jó dolog is a szemceruza meg a spirál, főleg liternyi vízzel való turmixolást követően. Megadóan csak belenézek a tükörbe, hogy aztán laza húsz centit ugorjak első ijedtemben. Na jó, azt hiszem, nem a legjobb taktika lenne a Halál földi képviselőjeként belibbenni az igazgatóhoz, így jobb híján kénytelen vagyok megszabadulni a festék maradékától is.
Magándrámám kellős közepén azonban arra figyelek fel, hogy valaki más is van rajtam kívül a helyiségben. Gyorsabbra fogom mozdulataimat, tényleg nem szeretném, ha bárki az én képem okozta sokk miatt kapna szívrohamot.
Miután a frissen levadászott papírtörlőkkel némiképp szárazabbá varázsolom úszókat megszégyenítően nedves arcomat, visszateszem a szemüvegemet, és igyekszem minél hamarabb elhagyni a helyiséget.
Ekkor nyílik az egyik WC-fülke ajtaja, és egy másodikos lány botladozik a mosdókagylók felé. Már a kilincset markolom, de megáll a mozdulat, csak a lányt figyelem, kisírt szemeit, az arcát beborító sötét festékmaradványokat, remegő ajkait.
Nem vagyok szemét, de tök jól esik végre látni valakit, aki jelen pillanatban talán nálam is vacakabbul néz ki. Varázslatos nyugalom tölt el, elengedem a kilincset, és visszasétálok a kagylókhoz.
- Mondd, jól vagy?
Szipogva bólogat, világosbarna tincsei az arca előtt ugrálnak, de még azok függönyén keresztül is látom, ahogy az ajkába harap. Megtámaszkodik a csaptelep mellett, kezei ökölbe szorulnak, olyan erősen, hogy ujjpercei egészen kifehérednek.
- Figyelj, tudok segíteni valamiben?
Ezt tényleg kimondtam volna? Mi a frász bajom van? Megszállt volna a segítőkészség galád szelleme? Mintha eddigi életem során elég aktívan elzárkóztam volna előle, erre ma már másodjára vagyok ilyen marhára önzetlen. Csak nehogy szokásommá váljon.
- Nem, nem… - suttogja rekedten. – Köszi, nem.
Mindenesetre megragadok némi papírtörlőt, és átnyújtom neki. Megpróbál felvillantani egy rendkívül visszafogott mosolyt. Talán kicsit túlzásba is viszi a visszafogottságot, mert így némileg egy értelmi fogyatékos hörcsögre hasonlít. Ezt persze, nem mondom meg neki.
- Arigatou, Yamaguchi-senpai.
Orromra csúszik szemüvegem. Megigazítom.
- Ho… honnan… - dadogom egy kissé zavarban, mire immár kissé szélesebb mosolyt erőltet magára, és egyébként nagyon szép árnyalatú szemei is tisztábbakká válnak.
- Te vagy a példaképem.
Röhögjek, vagy inkább mégse?
- He? – vakkantom értelmi képességeim töredékét felhasználva.
- Tavaly te voltál a legjobb tanuló az évfolyamodon – szipogja, egy pillanatra kivillan tökéletesen fehér fogsora. Szép lány lehet, amikor épp nem húsz perceket zokog. – A… a szüleim azt várják el tőlem, hogy én is a legjobb legyek. És tudom, hogy te is küzdesz, mert több senpai is mondta, hogy folyamatos harcban állsz Oshitari-senpai-jal. Meg… meg hogy mikor elsősök voltatok, ő állt előrébb.
Ótejóég.
Komolyan beszél.
- Én is… - hüppögi -, én is szeretnék küzdeni, de semmiképp sem megy…
- Izé… öh, aha – bólogatok kissé kótyagos fejjel.
Én, Yamaguchi Aya. A példakép. A vakbelem jelen pillanatban röhög. Szemét vakbél.
- És most… - megköszörülöm a torkom -, most órán történt valami?
Felnevet. Tehát nem sír.
Huh, de jó vagyok. Mondjuk, nee-sant nem tudom túlszárnyalni vigasztalásban. Valahogy neki rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy bárkinek pillanatok alatt kitisztítsa a fejét, és megmagyarázza neki, hogy tulajdonképpen hülye. Mert hát hülyének lenni még mindig jobb, mint bánatosnak.
- Dehogy, másról van szó.
- Nem muszáj róla beszélned.
Tényleg nem. Az igazat megvallva már jó öt perce az igazgatónál kéne lennem. Lassan kicsengetnek, és ha Hitomi-sensei nem talál ott, akkor…
Ótejóég.
- Figyelj, nekem…
- Shishido-senpairól van szó – sóhajtja.
A francba. A „nem muszáj" nem teszi egyértelművé, hogy nem akarok róla hallani?
- Hogy kiről? – vonom fel a szemöldökömet.
Úgy bámul rám, mintha minimum kényszerzubbonyt viselnék.
- Shishido Ryouról.
Visszabámulok. Számomra továbbra sem egyértelmű, kiről beszél.
- A Silver Pair egyik fele. Az iskola egyes számú kettősének tagja az osztálytársam, Ootori-kun mellett.
- Tenisz? – húzom el a szám, mintha az egész sport valami kóros betegség lenne.
- Nem szereted a teniszt, Yamaguchi-senpai?
Heh. Ez egy picikét bonyolult dolog, kislány…