Because I know you more than anyone, my eternal rival

So let's go forth into tomorrow

Mély sóhajjal húzom be magam mögött az igazgatói iroda ajtaját. Kivételesen nem ragadja ki a kezemből az irányítást semmi mocsok huzat, így viszonylag hangtalanul sikerül kilépnem a folyosóra. Hogy aztán két lépés múlva a Hyoutei Gakuen válogatott teniszcsapatának ötven százalékába botoljak. Mind várakozóan néznek rám: Oshitari, Akutagawa, Atobe. Kabaji viszont bambán, vagy inkább talán kifejezéstelenül fürkészi a nagy semmit. De jó nekem.

Hosszan kifújom a levegőt, aztán az égnek (illetve plafonnak) emelem a tekintetem, és határozottan a másik irányba fordulok. Neki egy mellkasnak. Szemüvegem új pályák után nézve indul meg a padló felé.

Izé, hát semmi nem is állítja meg.

Lehajolok érte, majd felteszem, és szembe nézek a mellkas büszke birtokosával. Aztán kedvem lenne homlokon csapni magam. A híres-hírhedt Shishido-san? Akinek hányatott történetét a női mosdó kövein csücsülve kellett meghallgatnom egy szipogó fangirl elbeszélésében? Tényleg, mekkora áldozat már levágni némi hajat. Főleg fiúknál… vajon megharagudna, ha kétségbe vonnám a női nem iránti érdeklődését? Bár igaz, nem feltétlenül kell a másik csapatban játszania, de azért a metroszexuális megnevezést még bátran kiérdemelheti.

Mellette a híres-hírhedt Silver Pair (oké, híres-hírhedt, ma hallottam róluk először) másik tagja, Ootori Choutarou, az „osztálytárs" bukkan fel. Erről jut eszembe, nem is tudom a szerencsétlen kiscsaj nevét. Igen, a rajongómét. Remélem, a rajongóm személye semmiképp sem engem minősít.

- Van még valaki a csapatban? – fakadok ki aztán, és kikerülném őket is, de akkor egy kéz kulcsolódik a csuklómra. Megfordulok, és lehetőleg minél villámlóbb tekintettel igyekszem viszonozni Oshitari sötétkék szemeinek idegesítően nyugodt pillantását. Menjen a fenébe a hülye pókerarcával, nincs kedvem játszadozni.

- Igen, még ketten – feleli Atobe, igyekezve minél inkább elnyújtani az utolsó szótagot, és a végére némi erotikus felhangot is varázsolni. Nem sikerül meghatnia vele, ellenben pár, a folyosón vonuló elsős kiscsaj sikítozik egy sort, mások tömegesen ájulnak el.

- Keh – húzom el a szám látva a másokból kiváltott reakciót.

- Akutagawa szeretne neked valamit mondani – engedi el végre a kezem Yuushi.

- Nem érdekel – vonom meg a vállam, és elindulnék egy találomra választott irányba, ám ekkor Kabaji termetes teste jelent áthatolhatatlan akadályt. – Mi van, összezártok? Azt fociban szokás, nem? Tudtommal ott is tiltják…

- Nem kell pánikolni, öh…

Atobe láthatóan elgondolkozott a nevemen. Végül is, csak elsőben jártunk egy osztályba, meg ebben az évben eddig jó pár hónapot…

- Aya-chan – szólal meg halkan Oshitari. Gúnyos arccal ránézek, és bólintok.

Atobe felemeli a fejét.

- Nem kell pánikolni, Aya-chan. Ore-sama és a válogatott hálás azért, amiért egyikünket kihúztad a bajból, aztán elvitted a balhét, naa, Kabaji?

- Usu.

- Oh, hát erre fel a díszkíséret? – teszem csípőre a kezemet. – Hát köszönöm, nem kérek belőle. Egyébként sem magam vállaltam magamra a balhé elvitelét, nehogy azt higgyétek, hogy bármiféle irányotokban érzett szimpátia vitt rá ilyesmire.

- Geki dasa – jegyzi meg halkan a hátam mögött Shishido. Felé fordulok, és mélyen a szemébe nézek. Eszembe jut a lány, aki csak azért képes volt könnyeket hullatni, mert ez a piperkőc levágta a haját. Vajon hányszor beszéltek eddig? Észrevette-e a lányt valaha is? Kötve hiszem.

- Shishido – emeli meg a hangját Atobe.

- Pff… - fúj még egyet a srác, aztán sűrűn pislog párat, és megtöri a szemkontaktust.

Juhú, győztem. De nem örülök sokáig, Oshitari kezd el beszélni a hátam mögött. A jó stukkerbe, muszáj volt pont kör alakzatba rendeződni? Forgolódom itt jobbra-balra, mint valami lökött pudli.

- Mindenesetre a lényeg az, hogy köszi. Akutagawa nevében is. Aki hol is van, ah? – teszi fel a kérdést, és enyhe zavarban fordul előbb jobbra, majd balra.

Felvontam a szemöldökömet.

- Tökmindegy. Nem érdekel.

És tényleg nem. Mi a bánatot kezdjek a hálájukkal?

Atobe-sama felemeli a kezét.

- Kabaji – mondja, majd csettint. A szólított biccent, és megindul a folyosón, feltehetően Akutagawát akarja előkeríteni.

- Erre abszolút semmi szükség. Semmi szükség a hálá… - elakad a szavam, amikor meglátom a közeledő Sakaki-senseit, oldalán Kabajival. – Mi… mi a…

Értetlenül tátogok, mire Sakaki-sensei, félelmetes arckifejezése (és undorító, rózsaszín sálja) társaságában megáll előttem.

- A tanítványaim szerint a segítségükre voltál, Yamaguchi – mondja.

Na ne. El akarok ájulni! Most!

- Hát… izé… - felelem magabiztosan.

- Igen, így van, Sakaki-kun – biccent Atobe.

- És emiatt megrovást fog kapni az igazgatótól – szólal meg eddig első alkalommal Choutarou-kun. Az osztálytárs. Heh.

Sakaki-sensei (a jobbaknak persze, csak Sakaki-kun, de én kicsit távol állok attól, hogy bármelyik tanárral is ilyen bensőséges viszonyba kerüljek… mi, bensőséges viszony? Úgy értem, távol állok attól, hogy bármelyikük felett is uralkodjak) hosszan végigmér. Mi a frászt tud megállapítani abból, hogy hogy áll rajtam az iskolai egyenruha?

- A tanítványaim hálásak neked. Elintézem a dolgokat – jelenti be ellentmondást nem tűrően.

Persze, én tiltakoznék, de mielőtt akár egy szót is képes lennék kinyögni, már az irodában van. Azért még bizonytalanul hápogok egy-két sort, bizonyítva saját magamnak, hogy én bizony megpróbáltam.

- Látod, Aya-chan? Ore-sama elintézi – tesz egy vízszintes mozdulatot a kezével Atobe, és láthatóan nagyon elégedett magával.

Hosszan fújom ki a levegőt, igyekszem lefékezni testem remegését.

- Én… gyűlölöm, ha valakinek protekciója van – suttogom. – És még jobban gyűlölöm, ha a protekciójával engem akar támogatni feleslegesen – felvetem a fejem, és némiképp hangosabban folytatom -, annak ellenére, hogy nem hogy csak semmi értelmét nem látom, de még kifejezetten tiltakozom is ellene! Felfuvalkodott hólyagok! – lököm arrébb az időközben előállított, félálomban szédelgő Akugatawát, és sietős léptekkel (nem, nem szaladok) sétálok végig a folyosón.

Sok idióta egy rakáson! Miért nem képesek békén hagyni a szerencsétlen anti-fangirlöket? Talán ennyire a képemre van írva, hogy nem vegyülök, és most mindenáron el akarják érni, hogy igenis rajongjak a Hyoutei-beli teniszért? Nehéz elhinni, hogy elszégyellték magukat a hülye nagy áldozatom miatt. Annyira felesleges! Mire jó ez az egész?

A tetőn találom magam. Észre sem vettem, hogy a lábaim ebbe az irányba vezettek. Még egy pillanatig kapaszkodom a fémajtóba, ami állandóan nyikorog, és nem lehet rendesen bezárni, így voltaképp szabad feljárást biztosít nekünk, diákoknak. Nehezen hagyom magára, kicsit előresétálok, és elnézek keletre. Látom a házunkat. Nyugat felé fordulok: az Oshitariékét is megtalálom, ide világítanak a barna tetővel párosított, szikrázóan fehér falak.

Leülök, aztán elfekszem. Kék az ég. Ragyog. Felemelem a kezemet, és a nap felé tartom, nézem, ahogy ujjaim köré nimbuszt von fénye. Nem tudom, mennyi ideig bambulok még, a fejem annyira, annyira üres, annyira nem akarok gondolkodni. Könnyűnek érzem magam, könnyebbnek, mint bármikor máskor, csak a mérhetetlen bizonytalanság az, ami lehúz, és nem akar elereszteni. Nem akarom, hogy kétségek gyötörjenek. Szabaddá akarok válni, tudni akarom, hogy mit kell tennem!

- A piszkos egyenruha után újabb figyelmeztetést fogsz kapni. Ugye, tudod, ah?

Elmosolyodom, és magam mellé ejtem a kezemet. Becsukom a szemem.

- Kérdezd már meg, hogy érdekel-e.

- Heh.

Tudom, hogy ő is vigyorog, lehunyt szemmel pedig még azt is látom magam előtt, ahogy megigazítja a szemüvegét. Ahhoz képest, hogy kettőnk közül én vagyok a vakegér, ő az, aki állandóan az okuláréját piszkálgatja.

- Kicsit talán túlzó volt a kifakadásod – jegyzi meg, ezúttal sokkal közelebbről hallani a hangját. Felpislogok. Mellettem ül, egyik lábát felhúzva, térdét átkarolva. Kelet felé néz, az arcát pont nem látom. Rövid inge alól kilátszik barna hátának egy része. Ennyit a Hyoutei-beli egyenruhák tervezőjéről. Tuti, hogy nő volt.

- Nektek pedig a rámenősségetek.

- Rámenősség? – vonja fel szemöldökét, és felém fordul.

Meglepően elégedetlennek tűnik az arckifejezése.

- Igen, rámenősség – ülök fel, és széttárom a karjaimat. – Majd ha valami nem tetszik, szólok, oké? Nem kell rám ereszteni a Hyoutei válogatott teniszcsapatát, elég nagy kislány vagyok már ahhoz, hogy lelkileg megbirkózzam egy olyan problémával, mint egy megrovás.

Oshitari riadt arca meglehetősen komikusnak hat.

- Nem hallottál még a megvakarod a hátam, én is megvakarom a tiédet elméletről?

- Nem érdekelnek a közhelyek.

- Ez nem közhely. Ez… alapvető morál, ah?

- Keh… - megrázom a fejem. – Ne emlegesd az alapvető morált akkor, ha éppen csalásra utasítottál, aztán pedig az edzőtöknek köszönhető protekcióval próbáltok kiengesztelni, oké?

- Csalásra utasítottalak? – ismétli döbbenten.

- Miért, mit csináltál? – kérdezek vissza.

Kedvem lenne kicsit megrántani a nyakkendőjét. Pár másodpercig igazán fulladozhatna.

- Megkértelek, hogy súgj Jirounak – feleli természetes könnyedséggel.

Beletúrok a hajamba, és kissé ideges mozdulatokkal meg is tépek pár tincset. Vagy ez, vagy az ordítás. Inkább a halkabb megoldást választottam.

- Fura vagy – hagyom rá aztán, és felállok. Sietős mozdulatokkal leporolom a szoknyámat, és nem tudom nem észrevenni, hogy Yuushi a lábaimat nézi. – Mi van? – vonom össze a szemöldökömet. Csak egy kicsit jövök zavarba.

Felpislog, majd megrázza a fejét, és maga is talpra szökken. Az órájára néz. Velem ellentétben ő bal kezén hordja. Mint az emberiség kilencvennyolc százaléka. Lázadó vagyok, mi?

- Milyen óránk is lesz? – kérdezi, és gálánsan előreenged.

Kisebb szépséghiba, hogy egy úriember a lépcsőn a lefelé haladó hölgy előtt sétál, hogy az egy esetleges megbotlás alkalmával ne állal csússzon végig a fokokon. Bár ha nem enged előre, azzal meg valószínűleg más etikai elveket sért meg. Az illemtan következetlen.

- Angol – felelem, és nem várom be. Ő sem igyekszik mellém sorolni a lépcsőn.

Tökéletes koreográfia.

- Áh, tanultál?

- Szerinted? – húzom el a szám keserűen.

- Reménykedtem, hogy nem, és akkor még egy kicsit nyújthatom a távolságot.

- Arról a távolságról lassan csak múlt időben beszélhetsz, Yuushi-kun.

- Múlt időben, miután megnyertem a kis házi versenyünket. Majd a klubban mondhatom a srácoknak: milyen jó kis távolságot építettem fel anno, ah?

Leértünk a második emeletre, vége lett a lépcsősornak és megfordultam.

- Vagyis miután én nyertem meg mondhatod: milyen jó kis távolságot építettem fel. Kár, hogy Aya-chan az egészet ledolgozta, és aztán hülyére alázott azzal, hogy magasan ő lett a legjobb.

- Álomvilágban élsz, Aya-chan – mondja, aztán kicsit meglazítja a nyakkendőjét.

Végignéz a folyosón, és felcsillan a szeme, ahogy meglátja a felé robogó, vörös hajú srácot.

- Naa, Gakuto – mosolyodik el. – Holnap minden rendben lesz, ugye?

- Naná – húzza félmosolyra a száját a másik.

- Holnap? – pofátlankodom bele privátbeszélgetésükbe.

Mukahi-san úgy mér végig, mintha most látna életében először. És mintha minimum a macskáját gyilkoltam volna meg, jelen pillanatban pedig szerencsétlen jószág vérében fürdőznék.

Szóval nem éppen barátságosan néz rám.

Mondhatnám, hogy zavar, de momentán marhára nem érdekel.

- Holnap lesz az egyik legfontosabb meccsünk – mondja Yuushi. – A Seishun Gakuen ellen játszunk majd.

- Legfontosabb? – kérdez vissza hetykén Gakuto. – Egy sima, átlagos játék lesz, és majd simán, átlagosan nyerünk is.

- Úgy legyen – mosolyodik el a másik.

- Hát… sok sikert – hagyom rájuk, aztán sietve távozom a helyszínről.

Nem, tényleg nem zavar Gakuto ellenszenve, viszont minek is maradjak, ha egyszer felesleges vagyok, és ezt egy-egy pillantással nyíltan a tudtomra is hozzák? Mukahi-san néha igazán úgy viselkedik, hogy a körülötte levők minden percben attól tartanak, egyszerre majd kitör belőle egy féltékenységi roham. Vajon Oshitarinak ez feltűnt már?

- Yamaguchi-senpai! – sikolt valaki a fülembe.

A szívem! Ver még? Vagy beadta a kulcsot egy ilyen sokkot követően?

Megfordulok, és a másodikos lánykával találom magam szembe.

Újabb trauma. Nagyon kezdem ám elcseszettnek érezni ezt a napot.

- Igen, öh…

Ja, hát a nevét még mindig nem találtam ki elválásunk óta.

- Shizuka-chan – hajol meg kissé, aztán csillogó szemekkel ragadja meg a kezeimet. – Mi… mit mondott neked Shishido-san?

- He?

Arcom valami nagyon értetlen grimaszba rándulhatott, mert a Shizuka-chan egyre idegesebben rángat, és olyan gyorsan magyaráz, hogy alig értem, amit mond. Fangirl mode on, nee?

- Láttam, mi történ az előbb! Mindenki látta! Beszélj, kérlek, Senpai!

- Mi… mi van?

- Az előbb! Amikor kijöttél az igazgatótól! Mit akart a… válogatott?

A „válogatott" szót olyan elementáris lelkesedéssel ejti ki, amilyennel legfeljebb az európai keresztes háborúk idején találkozhatott az ember.

Bevallom, kicsit megrettenek.

- Jah… hogy akkor – forgatom a szemeimet. – Shishido-san, kérlek, nagyon kedvesen annyit közölt velem, hogy egy lúzer vagyok. Vagy legalábbis rettentő gáz.

Igazság szerint titkon remélem, hogy a szerény személyemet bálványozó lány imádottja eme rendkívül őszinte (és szerintem némiképp nyers állatokat jellemző) kijelentésére kiábrándul belőlem, és örök életre békén hagy.

- Oh – rebegi csillogó szemekkel. – Annyira aranyos, amikor ezt mondja! És… és neked mondta! Istenem, bárcsak nekem is mondaná! Hallani akarom a saját szájából!

Ótejóég. Ez már beteges, nem?

- Hát… aha, tényleg tök jó lenne – egyezek aztán bele vállat vonva.

Miért romboljam le szerencsétlen csaj nagy gonddal felépített légvárait? Idővel csak megteszi helyettem Shishido-san. Hehe, oké, ez gonosz volt.

- Yamaguchi-senpai – ragad meg újra, minden eddiginél erősebben Shizuka-chan.

Elnyomok egy fájdalmas nyögést.

- I-igen?

- Velem kell jönnöd!

- De mégis hová? – riadok meg.

Talán jogosan tartok attól, hogy egy Shishidónak szentelt kis házi oltárhoz vezet, melynek szériatartozéka az áldozati tál és néhány áldozatnak szánt kecske is.

- A holnapi meccsre!

- A… amit a Seigaku ellen játszanak? – idézem fel magamban az imént hallottakat kicsit megkönnyebbülve.

Nahát, az otou-sannal való edzések a mentalitásomon is alakítanak? Eddig minden szelektálódott, ami csak kicsit is kapcsolatos volt a tenisszel.

Shizuka-chan szemei újra felragyognak. Basszus, mintha két százhúsz voltos égő lenne a koponyájába építve. Félelmetes a csaj.

- Yamaguchi-senpai, ezt lehet, hogy épp… épp tőlük tudtad meg?

- Hát, öh… aha.

- Yamaguchi-senpai, kérlek, gyere el megnézni azt a meccset!

Lehajtom a fejem, aztán végignézek a folyosón. Pillantásom találkozik a Yuushiéval, akit továbbra is Mukahi-san szórakoztat. Látni fogom, ahogy harcol, ahogy küzd. Tudni fogom, kivel is állok szemben. Érezni fogom, amit ő érez akkor, amikor azt csinálja, amiben a legjobb.

Elmosolyodom, és tekintetem az időközben már újra teljes figyelmét társának szentelő riválisomról visszafordítom Shizuka-chan felé.

- Azt hiszem… kíváncsi vagyok rá.