I'm thrilled with a touch of ecstasy
Finally a game I can play seriously
- Hová ilyen kicsípve? – néz ki a konyhából kaa-san, miközben épp egy össze-vissza pántos szandállal vívok élet-halál harcot. Kissé izzadtan egyenesedem fel.
- Én… én nem vagyok kicsípve – jegyzem meg két lihegés között, aztán lerúgom lábamról az átkozott lábbelit. Hol a bánatban van az edzőcipőm?
- Te jó ég, eltűntek a tükrök a házból? – kérdezi kissé gúnyosan kaa-san, aztán kezeit törölgetve sétál le a közlekedőbe. A cipőszekrényből (melyben való turkálásom lassan üti a másfél percet) egyetlen, varázslatos mozdulattal húzza elő a keresett Puma cipőt. Az anyukák mágiája!
- Randizni mész, és én nem is tudok róla? – kacsint rám.
Elejtem a cipőt, aztán zavart mozdulatokkal hajolok le utána, és csak idegőrlő lassúsággal sikerül bekötnöm a fűzőjét.
- Én nem randizom – morgom közben, aztán felegyenesedek.
Kaa-san kihasználja az alkalmat, megragad, és az ajtóval szemben álló falitükör felé fordít.
- Így néz ki az, aki nem egy fiú miatt öltözik ki?
Mélyet sóhajtok, ahogy szembesülök nyamvadt képemmel, és már lökném is le a cipőmet, hogy visszaszaladjak a szobámba.
- Oké, ez a felső amúgy is hülyén áll.
Kaa-san elkapja a vállamat, és magához húz, úgy ölel át, mint régen, amikor kicsi voltam, és valami nagyon nagy képtelenséggel álltam elő.
- Remekül áll, és elégetem az összes ruhádat, ha át mersz öltözni.
- Hát köszi, kaa-san.
Elmosolyodik, és belecsíp az arcomba.
- Csak viccelek. Jól áll neked a fehér, ez a csipkés díszítés pedig…
- Kaa-san – nyöszörgöm a fulladás szélén táncolva.
Méltatlankodva enged el, aztán még egyszer végigmér, állát tenyerébe támasztva elmélkedik.
- Mi az? – vonom fel a szemöldökömet, mire válasz helyett elrohan. – Izé…
Mielőtt távollétében zökkenőmentesen megpattanhatnék végre itthonról, már robog is vissza, némi közelharcot és sikoltozást követően pedig csípőre tett kézzel, elégedetten mosolyog rám.
- Így tökéletes.
- Kaa-san, leszakad a fülem. Fáj – húzom végig ujjaimat a súlyos, antik fülbevalón.
Ami egyébként annyira, de annyira gyönyörű! És annyira le vagyok taglózva, hogy kaa-san ilyen könnyedén ideadta nekem, azok után, hogy nee-san állandóan hiába könyörgött érte.
Persze, ezt semmi pénzért nem ismerném be. Most épp a sértődöttet játszom, nee?
- Menjél inkább nyafogás helyett, Aya-chan. Az első randit nem illik lekésni!
- Kaa-san!
- Menjél, menjél – lökdös ki az ajtón óvatosan, aztán elég határozottan csukja be mögöttem.
Hoppá.
Felvonom az egyik szemöldököm, és kicsit elhúzom a szám.
Tényleg csinosnak akartam látszani? A hangsúly kivételesen nem az „akartam" szón van, mert az már sokszor előfordult, általában kudarccal végződve. Viszont most… áh, csak kaa-san és minden létező anyuka bolondságai.
Remélhetőleg.
Shizuka-chan szerint az Arena Sportegyesület pályáin kap helyet a mai meccs. Szerencsére a létesítmény a város egy keleti kerületében fekszik, alig pár utcányira tőlünk. Ennyi áldozat is pont elég részemről, na nehogy már kilométereket gyalogoljak csak azért, hogy megcsodálhassam a Hyoutei felemelkedését!
Keh.
Kellemes az idő, bár még korán reggel van. Képzelem, pár óra múlva hogy fogok hazatámolyogni a tavaszi hőhullámban, mely a várost sújtja. Várjunk csak… pár óra? Tulajdonképpen mennyi ideig tarthat a bajnokság egy-egy fordulója? Két óra? Három? Fél nap? Egy egész szombat?
Mérsékelt pánikkal felvértezve lépek át a hatalmas Arena Tennis Club tábla alatt. Egy pillanatra megállok, gyors pillantásokkal felmérem a terepet. Az egész olyan, mint valami természetvédelmi terület, leszámítva az elszórtan elhelyezkedő kisebb-nagyobb teniszpályákat, illetve azt a sok-sok embert, akik jobbra-balra flangálnak, többnyire céltalanul.
Leginkább Hyoutei-beli egyenruhák tarkállanak mindenfelé, elvétve egy-egy Seishun Gakuenből szalasztott srácot vagy lányt is lehet látni, azok tábora, akik öltözéküket tekintve egyik tábort sem képviselik, kevés példánnyal büszkélkedik.
Jöttem erősíteni a csapatot. Lehet örülni.
- Yamaguchi-senpai!
Pengeként hatol át a sikoly a téren. Homlokomra csapok, és igyekszem elsüllyedni. Valamiért nem jön össze, így természetesen minden hülye felém fordul, a legidiótább csitri pedig, akivel valaha is találkoztam, megállíthatatlanul robog irányomba.
De lehet, hogy bolondságban magasan vezetek mindenki előtt, ha volt annyi eszem, hogy ezzel a szerencsétlennel mutatkozzam ezen az átkozott napon.
Két nagy ugrással érkezik meg elém. Most veszem észre először, hogy milyen magas hozzám képest: valószínűleg ütheti a százhetvenet. Intelligenciahányadosát tekintve pedig talán a száztízet? Jobb esetben.
- Yamaguchi-senpai, egy pillanaton belül kezdődik a találkozó! – ragadja meg a karomat, és rángatni kezd.
Nincs valakinél egy rozsdás tőr, amibe sietve beledőlhetnék?
- Szerintem nélkülünk is el merik kezdeni, a karomra pedig az elkövetkezendő pár évben talán még szükségem lehet, keress magadnak egy másikat, ha annyira kell – jegyzem meg csendesen, mire sokkolt ábrázattal fordul felém.
- NANÁ, HOGY ELKEZDIK NÉLKÜLÜNK! – sikoltja, mire még többen kezdik ferde szemmel nézni kettősünk produkcióját. Egy seigakus egyenruhát viselő srác felé megadóan megrázom a fejem, mutatván, én csupán egy szenvedő alany vagyok, de tényleg.
- Sietnünk kell, Yamaguchi-senpai! Oshitari-senpai és Mukahi-senpai játsszák az első szettet! Már most úgy izgulok!
Izgulnád magad egy kétszázzal robogó autó elé, az istenért.
Bár oké, kicsit meggyőzőbb ez az érve, mint az eddig folyton ismételt buzdítása. Végül is, tényleg Oshitari meccse az, ami érdekel. A többi számomra csak mazsola. Így hát tovább vonszoltatom magam még nagyjából ötven méteren keresztül (nem hagyhatom kárba veszni az eddig remekül felépített, „érdektelen" címszó alatt futó hadműveletemet), míg végül megérkezünk a pályához.
Mit pálya! Kész stadion! A nézőtéren több százan ülnek (pontosabban őrjöngnek) a Hyoutei több mint ezer hím tanulója közül, a lányok közül még nincsenek kinn sokan. Mintha csak a gondolataimban olvasva, lelkesen szólal meg mellettem Shizuka-chan:
- Egyelőre csak a fiúk vannak itt. A lányokat majd csak Atobe-sama meccse érdekli, mert akkor van rájuk igazán szükség. A többség, aki bele van zúgva egy-egy játékosba, nem érdeklődik intenzíven a tenisz iránt… pedig ha tudnák, hogy mennyire jól esik a srácoknak, ha drukkolunk nekik – teszi hozzá kuncogva.
- Úgy gondolod? – kapaszkodom bele az előttem magasodó dróthálóba.
Egyből kiszúrom az emberemet.
Oshitari… az ütődet markolod. Zöld, egészen sötétzöld. Törülközőt veszel a kezedbe, és nyugodt léptekkel megindulsz a pad felé, mely a bírói szék mellett áll. Sakaki-sensei fog ott ülni majd, ugye? Ledobod a rongyot, aztán megigazítod a szemüvegedet. Egy ujjal, stílusosan. Csípőre teszed a kezedet, és mosolyogva Mukahi felé fordulsz. Mit mondasz neki? Talán azt, hogy minden rendben lesz, vagy épp elővigyázatosságra inted? Megint az orrodra tolod a szemüveged. Meg kéne húzni azokat a csavarokat, nee? Nem idegesít meccs közben, ha csúszkál? Meglendíted az ütődet, és szívem kicsit erősebben dobban.
Hoppá, elfelejtettem levegőt venni.
Milyen kínos!
- Yamaguchi-senpai, figyelsz te rám egyáltalán? – fakad ki mellettem Shizuka-chan.
Hát ha már a saját légzésemre se tudtam figyelni, akkor biztos te vagy az a dolog, ami mindenképpen feltűnik. Az eddig rácsot markoló kezem remegni kezd, és végre azt is észreveszem, hogy a kelleténél talán kicsit erősebben szorítottam szerencsétlen fémet.
- Öh… hát persze – bólogatok a csaj felé.
Az őszinteségem vajon merre bóklászik ilyenkor?
- Most pedig kezdetét veszi a kettes számú páros meccs. Megkérem a játékosokat, hogy fáradjanak a pályára! – prezentál egy fickó, aki a bírói székben csücsül. Valószínűleg azért, mert ő a bíró.
Oshitari szája mozogni kezd. Vajon mit mondhat?
- Katsu no wa Hyoutei – mormolja mellettem Shizuka-chan.
- Hogy mondod? – pislogok fel.
- A Hyouteié lesz a győzelem, a Seigaku pedig elsomfordálhat a vereséggel – mosolyog rám, aztán lemutat a közönség soraira. – Atobe-sama az, aki mindezt a tömeget irányítani tudja, akár egy karmester. De még az ő közbenjárása nélkül is tudjuk, mit kell mondanunk. Tényleg soha nem voltál még egyetlen meccsen sem, Yamaguchi-senpai?
Megrázom a fejem.
- Pedig a válogatott fele a te osztályodba jár.
És én mennyire boldognak érzem ám magam emiatt.
- Kezdenek – kerülöm ki a kérdést, és igyekszem minden figyelmemet a pályára irányítani. Magamban azért imádkozom, hogy Oshitari ne vegye észre a jelenlétemet. Valószínűleg azt hinné, hogy miatta jöttem el, pontosabban azért, hogy a nagy hátrányom okozta nyomást feloldjam az esetleges vereségével. Bár még mindig inkább ezt higgye, mint azt, hogy…
- Negyven-semmi! – közli a bíró.
- Már? – mondom ki önkéntelenül is első gondolatomat.
- Yamaguchi-senpai, hát ennyire nem ismered a képességeiket?
Nem válaszolok. Kezemmel újra a rácsba markolok, és kíváncsian figyelem Oshitari játékát.
Olyan kifinomult. Annyira elegáns. Marhára könnyed.
Mintha csak táncolna a pályán, nem látszik a mozdulatain, hogy különösebb erőt vinne egy-egy ütésbe, mégis minden labdája a lehető legjobbkor, a lehető legmegfelelőbb helyen, a lehető leghatásosabb erővel pattan. De ezen álomszerű tulajdonságai ellenére mégsem ő az, aki a többség figyelmét magára vonja.
- Milyen könnyű lehet ez a srác? – hallani innen-onnan feltörő álmélkodásokat. És valóban: Mukahi-san gyakorlott vadászrepülőként repked jobbra-balra a pályán, olykor szaltózik, máskor csak siklik a levegőben. És láthatóan minden vágya az, hogy porba alázza a vele szemben álló, szintén artistákat megszégyenítő, szintén vörös hajú, szintén kék szemű srácot. Jaj, ne, szerencsétlen Mukahiból egy is sok!
Ezt valószínűleg maga is így gondolja, és képességei legjavát (izé… mármint feltételezem, ez a legjava) nyújtja, talán egy totális megsemmisítésre készülve.
Az első játszma máris a miénk. Aztán a második, aztán a harmadik, aztán a negyedik is. Mellettem Shizuka-chan ugrál önfeledten, nagy lelkesedésében engem is fojtogatni kezd.
De nem tud foglalkoztatni. Talán… talán az én szemem is úgy ragyog most, mint bármelyik rajongóé, talán az én szívem is hevesebben ver, mint máskor, talán… nem, biztosan érzem, hogy mosolygok. Soha korábban nem néztem még akár ilyen sokáig sem teniszt, hát még nem úgy, hogy egy olyan embert áll a pályán, akit már kilenc éve testközelből figyelhetek. Mennyire más most Oshitari, mint civilben!
Minden alkalommal, amikor meglendíti az ütőt, azt látom az arcán, hogy élvezi, amit csinál. Félrehajtja a fejét, még a szája is mozog, talán épp egy csípős megjegyzéssel illeti az ellenfél taktikáját… de ugyan, kit érdekel? Egy tensai megteheti, jobb kezét elegánsan oldalra húzza, a labda szinte épp hogy csak súrolja az ütőjét, finom, visszafogott ejtés… és újabb pont a Hyoutei táblájára, újabb ravaszkás félmosoly a srác részéről, ütőjét a vállára ejti, partnere felé fordul.
Mosolyog. Vele mosolygok én is. Örülök az ő örömének, minden irigység, minden szájhúzás nélkül. Alig izzadt meg a négy játszma alatt, velem ellentétben – lassan összeesek, annyira ideges vagyok, annyira érdekel, hogy fog végződni az ő saját párbaja, abban a világban, ahol ő a legjobb…
Yuushi-kun… ezúttal minden vágyam az, hogy te szerezd meg a győzelmet.