It's not just the same puzzle again and again
We're always outdoing ourselves
- Nézzétek! A szemüveges muksó aktivizálta magát! – harsan innen-onnan kiáltás a Seigaku táborából. Újult erővel kezdenek szurkolni válogatottjuknak.
A Hyoutei hallgat. Mélyen és súlyosan.
Az ajkamat harapdálom, kezemmel a felsőmet tekergetem, gyűrögetem. Körmeim újból és újból a tenyerembe vájnak, érzem, ahogy felsértik a bőrömet, és a vér apró csermelyekben gyűlik súlyos cseppekbe ujjaim szélén.
Yuushi-kun arcát nézem. Látni, ahogy feszül az állkapcsa, szemeiből még nem hunyt ki a tűz, mozdulatai viszont már nem olyan letisztultak, mint korábban, amikor csak Mukahi-san játszóterét fedezte. Keze rettentő görcsösen rángatózik, az eddig szinte testrészeként működő ütő megszűnt hű szolgájának lenni. Szája olykor-olykor akaratlanul megremeg, és fájdalma szinte süti a bőrömet, mintha magamon érezném minden kínját.
Nem bírom tovább. Nem, nem akarom látni, ahogy elbukik.
Nem tudnám elviselni, ha valaki másnak sikerülne legyőzni őt.
Kezem lecsúszik a rácsokról, ellépek a drótkerítésről. Lassú, szinte szaggatott léptekkel indulok meg, kicsit mintha szédelegnék is. Shizuka-chan észre se veszi eltűnésemet, annyira belefeledkezik a játékba. Ráébredek, hogy nem néztem rá az eredményjelző táblára, hogy vajon mennyinél is tarthat az állás. Ezután az is beugrik, hogy tulajdonképpen nem akarom tudni. Valami nagyon mélyen bánt, de igyekszem magamnak bemagyarázni, hogy csupán az idegesít, hogy elcsesztem a szombat délelőttöt.
Persze, egy kis hang a fejemben folyamatosan duruzsol, egyelőre ismeretlen nyelven. Folytassa is csak így a halandzsáját, addig se figyelek rá, addig is van időm arra, hogy rendbe hozzam valószínűleg zaklatott külsőmet, mielőtt bárkivel is összefutnék. Megrázom a fejemet, és megcélzom a legközelebbi nyilvános kutat. Amint leveszem a szemüvegemet, és lehajolnék vízért, óriási üdvrivalgást hoz felém a szél az előbb magam mögött hagyott pálya felől.
Megdermedek a mozdulat közepén. Nem tudom az eredményt.
Áh, Oshitari biztos nyert. Ő az a típus, aki képes bárkit a porba alázni.
Időközben megérintem a csapot, és észreveszem, hogy remeg a kezem. A tenyeremben apró félholdakból folydogál a vér ott, ahol körmöm a bőrbe mélyedt. Nem vészes.
Nyernie kellett.
Megengedem a vizet, aztán arcomra locsolom, újra és újra átmosom, amíg úgy nem érzem, hogy eléggé sikerült magamat lehűteni. Felegyenesedem, két kezemmel megtámaszkodom a kút szélén, arcomat a nap felé fordítom, és engedem, hogy melegítsen egy ideig.
Nem kaphatott ki.
Kézfejemmel igyekszem magamról felszárítani a vizet, kevés sikerrel. Mély levegőt veszek, felteszem a szemüvegemet, és vágok egy hátraarcot: irány az otthonom, itt már semmi keresnivalóm sincs.
Valószínűleg a velem szemben álló egyén is így gondolhatja. Zord ábrázatából ítélve legalábbis biztosan. Pólója nedvesen tapad a testéhez, karján izzadságcseppek csillognak.
- Yu… Yuushi-kun – rezzenek össze, ahogy végignézek rajta.
Olyan… olyan más.
- Mit keresel itt? – kérdezi színtelen hangon, önkéntelenül hátralépek, de az ivókút akadályozza további menekülési terveimet.
- Én…
Tesz egy lépést előre, és összehúzza a szemöldökét, úgy mér végig, mint aki az esélyeit méri fel egy először látott, ismeretlen támadóval szemben.
- Boldog vagy, ah? – köpi felém.
Remeg az ajka. Szemüvege lencséjéről épp visszaverődik a fény, de azon túl…
Könnyek ülik meg a szemeit. Hogy… hogy…
- Én… - suttogom alig hallhatóan.
Nem tudok megszólalni. Letaglóz a tudat, hogy ennyire kínozza a vereség íze, megsemmisítő a tény, hogy egy rossz szóra vagy mozdulatra akár képes lenne zokogásban kitörni. Nyelek, olyan hangosan, hogy valószínűleg ő is hallja. Lenézek pont szemmagasságban lévő mellkasára, és tovább hallgatok.
Mit mondhatnék, Yuushi-kun?
- Eljöttél, és – elnéz a park egy meghatározhatatlan pontjára, nyelvét idegesen húzza végig az ajkán, majd száját összepréseli, és keserű fintorral rázza meg a fejét -, és végig ebben bíztál. Nagyon elégedett vagy, ah?
Szavaira egy pillanatra értetlen grimaszba rándulhat arcom. Enyhén szétnyílt ajkakkal pislogok fel rá, keresem a tekintetét, de ahogy fejét kicsit lehajtja, a lencséire eső fény teljesen ellehetetleníti próbálkozásomat.
Folyamatosan, értetlenül csóválom a fejemet, de képtelen vagyok arra, hogy akár egy hangot is kipréseljek magamból. Nem tudok előrelépni, képen törölni, és annyit mondani, hogy térjen már magához. Nem tudom megrázni, és felébreszteni paranoiás képzelgéseiből.
Nem tudom átölelni, és annyit mondani, hogy sajnálom.
Felveti a fejét, elereszt egy rövid, kesernyés kuncogást, aztán felcsúsztatja orrára szemüvegét, majd magamra hagy, máskor hosszú, méltóságteljes léptei most idegesnek és túl gyorsnak tűnnek. Egyébként elegáns tartása elpárolgott, háta meggörnyedt, és a földet bámulja.
- Yuushi-kun…
Megdörzsölöm az orromat. Igaza van, valószínűleg az én reakcióm is ez lett volna, sőt, visszagondolva számítottam is erre. Akkor mégis, mi a fenét keresek itt? Talán tényleg az vezérelt, hogy veszteni lássam, és saját egómat építgessem az ő kárán?
De… de ha így lenne, miért érezném magam ennyire vacakul?
Újabb mély sóhaj. Már a sokadik ezen a napon.
Ahogy kilépek az Arena nyilvános stadion kapuján, megcsap a hőség, de az égre felnézve csak felhők tömkelegét látni, jó kis vihar van készülőben. Nem mintha bánnám, mindig is szerettem a dörgést, a villámlást, mindent, ami kicsit is feldobta a fáradt, tavaszi éjszakákat. Bármi jó, ami kicsit is passzol jelenlegi hangulatomhoz.
- Tadaima – lépek be csekély lelkesedéssel az ajtón. Lerúgom a cipőimet, aztán kénytelen-kelletlen csak lehajolok őket megigazítani, több mint fél percig elszórakozom azzal, hogy lehetőleg centire és szögre pontosan ugyanúgy álljanak.
- Már itthon is vagy? – lép elém kaa-san, a kezét szárítgatja az edénytörlővel. – És mi ez a komor ábrázat? Talán nem jelent meg a várva-várt lovag?
- De, csak éppen előbb saját magát készítette ki idegileg, aztán engem is – válaszolom csekély odafigyeléssel és még kevesebb lelkesedéssel, aztán elindulok a konyhába, kivágom a hűtő ajtaját, és valami gyümölcslé után kezdek kutatni.
- Áh, tehát mégis csak randi volt – emelgeti meg ravaszkásan a szemöldökét kaa-san, aztán csípőre teszi a kezeit, és méltatlankodva folytatja. – Mondtam már, hogy ne igyál üvegből!
Megtörlöm a számat, aztán visszalököm az almalevet a helyére.
- Nem randi volt – szögezem le, és visszasétálok az előszobába.
- Akkor csak annyit árulj el, hogy ki ez a rejtélyes lovag.
- Csak annyira lovag, mint amennyire én is. Ő a kék, én a zöld, vagy ahogy tetszik – legyintek felfelé sétálva a lépcsőn, aztán visszafordulok, a korlátra nehézkedem, és tenyeremet az államba temetve nézek kaa-sanra. – Mindig csak annyit látok, hogy megugratja a lovát, és felém tart a lándzsájával. Nekem pedig nincs pajzsom, ami felfogja a csapást, és csak tehetetlenül várok.
- Milyen lándzsa? Pajzs? Csapás? Mi… mire célzol? Nem vagy te még az ilyesmihez túl fiatal? – kérdezi óvatosan, az anyukák puhatolózó hangnemében.
- Kaa-san, ez nem egy olyan metafora. Oshitariról van szó.
A magasba emelkedik a szemöldöke, aztán értetlenül rázza meg a fejét.
- Tulajdonképpen hol is voltál?
Lehajtom a fejemet, és ujjaimmal apró köröket rajzolgatok a lépcsőkorlátra.
- Teniszmeccsen. Végignéztem, ahogy az időközben felbukkanó vörös lovag learatja azokat a babérokat, amikre én pályázom.
- Végképp nem értem, miről beszélsz – érinti meg állát, aztán tehetetlenül tárja szét kezeit.
Még egy kis ideig kapargatom a lakkot a korlátról, aztán hosszan kifújom a levegőt.
- Otou-san itthon van?
- Igen, benn van a dolgozószobájában – feleli még kaa-san, aztán visszavonul a konyhába, hogy megvívhassa a saját csatáit a mosatlanok halmával.
Felsietek a lépcsőn, és kopogás nélkül viharzok be apám szobájába.
Meglepett pillantás, és egy rakat repülő kártyalap fogad.
Felvonom a szemöldököm.
- Ezzel foglalkozol nap mint nap olyan serényen? – hajolok le összeszedni a szomorú véget ért kártyákat. – Talán a házimunkát szeretnéd elkerülni?
- Csak ne vádaskodjon olyasvalaki, aki kopogás nélkül ront be mások privát dolgozószobájába – teszi le szemüvegét tou-san, és maga is a padlóra térdel összegyűjteni az ötvenkét lapot.
- Hát bocs, hogy tönkretettem a nagy gonddal összehozott kártyaváradat, de szükségem van rád. Mégpedig most – ülök a sarkamra, párszor átpörgetem kezemben a lapokat, és tou-san válaszáig egy-két szakállas trükkel szórakoztatom magam.
- Sokat dolgoztam ma. Fáradt vagyok.
- Nehogy már ilyen egyszerűen lerázz! – csattanok fel, mire tou-san összeszorítja szemeit, és halántékát kezdi masszírozni.
- Aya-chan, millió ökör betegem volt, rettentően lefárasztottak. Semmi kedvem nincs most játszani, de tényleg.
- De hát… ez sokkal idegőrlőbb, mint a tenisz meg a munkád együtt véve – teszem le a paklit az asztalra, és közben a még fénykorában is meglehetősen instabil vár romjaira hunyorgok.
- Engem megnyugtat – vonja meg a vállát.
Elhúzom a számat, aztán az ajtóhoz sétálok, és elgondolkodva ragadom meg a kilincset.
- Akkor… akkor majd szólj, ha szeretnél játszani. Addig is… - be szerettem volna fejezni a mondatot, de már ki is lépek a folyosóra, mire sort keríthettem volna rá. Végül is tökmindegy, úgy is csak valami gyermeteg méltatlankodás sült volna ki belőle.
Lerobogok a földszintre, valahonnan zoknit kerítek elő, felrángatom magamra az edzőcipőmet, egy pillanattal később már kezemben az ütő és három labda is. Kaa-san érdeklődését figyelmen kívül hagyva sétálok ki a kertbe, pár szerencsétlenebb bemelegítési gyakorlatot követően pedig összeszorított fogakkal dobom fel az egyik labdát, és megcélzom a kőfalat, mely kerítésünkként szolgál. Ahhoz képest, hogy mennyi erőt igyekeztem belevinni az ütésbe, elég lagymatag labdát kapok vissza, esélyem sincs arra, hogy fallabdázást imitálva játékba hozzam.
Próbálkozásaim órákon keresztül nem hoznak eredményt, egyre gyengébb és gyengébb szervákat ütök, míg végül már az is nagy összpontosítást igényel, hogy egyáltalán a labdákat eltaláljam. Leülök egy hosszú percre a pázsitra, és igyekszem intenzíven kivédeni az olyan gondolatok támadását, mint például „mi a fenéért csinálom ezt" vagy „mégis mi értelme van ennek". A probléma csak annyi, hogy amíg ezeket még sikeresen el is hárítom, Oshitari elgyötört arca és homályos pillantása újra meg újra eszembe jut.
Fejemet rázva szökkenek talpra.
Hogy fogom valaha is legyőzni, ha ennyire együtt érzek vele?
Újra feldobom a labdát, és minden eddiginél több erőt viszek az ütésbe. Aztán bambán figyelem, ahogy repülési pályája átível a kerítésen, és meglehetősen messzire száll, mielőtt még hallanám valahol a távolban lepattanni.
Kicsit homlokon csapom magam, aztán (kerítésmászás helyett inkább a kapunkat használva) kiszaladok az utcára, hogy megtaláljam az elkóválygott sporteszközt. Hja, kérem, ha összesen három agyonhasznált teniszlabdánk van, nem fogom hagyni bármelyiket is kárba veszni!
Természetesen fél óra múlva még mindig nem lelem, pedig a nap már vöröses csíkokat von az alkonyi égre. Talán a változó fényviszonyok vezetik a pillantásomat az egyik mellékutcán az út közepére, ahol is megpillantom az elkószált báránykát. Pár gyors szökkenéssel ott termek, és némi derűt felmutatva ragadom magamhoz.
- Megvagy – suttogom mosolyogva, ám a megható jelenetet fékcsikorgás és gumik nyekergése szakítja félbe. Enyhén riadtan pislogok fel, és egyszerűen képtelen vagyok mozdulni a felém csúszó, fekete járgány elől.
Van egy olyan érzésem, hogy azért mégse utálnak annyira az égiek. Legalábbis a lökhárítóval való találkozás után ezt gondolom, főleg azért, mert nem a bordáimat törte, csak (ha nem is túlzottan finoman) arrébb lökött vagy fél méterrel. A bal karom egy kicsit sajog, de ha továbbra is olyan kitartóan dörzsölgetem, mint jelen pillanatban, talán elmúlik.
Idegbeteg sofőr szökken ki a vezetői oldalon, és számomra eddig szinte ismeretlenül durva szitkokat vág a fejemhez, feljebbmenőimet emlegeti mindenféle intim jelenetet megidézve, felróván nekik azon hibájukat, hogy az én születésem megvalósulhatott.
De ugyan, hol tudhatták ők még akkor, hogy ilyen szerencsétlenként végzem?
- Elég legyen – dörren egy hang az ingerült csávóra, aki gyors meghajlást követően visszamászik a kormány mögé. Értetlenül pislogok.
Egy alak mászik elém, a háta mögött ragyogó nap árnyékba vonja az arcát. Csípőre tett kézzel áll meg előttem, és csak mozgásából vonom le a következtetést, hogy valószínűleg terepszemlét tart. Aztán felveti fejét, nekem pedig kiszárad a szám.
- Teniszütő? Teniszlabda? Mégis mire készülsz, Aya-chan? – kérdezi, hangjából a számonkérést érzem ki, de talán ott lappang némi gúny is. Másodpercekig tátogok, mielőtt végre sikerülne kipréselnem magamból valami értelmesebb megnyilvánulást.
- A… Atobe…
- Heh – segít fel, és hamiskásan rám mosolyog.
Valahol nagyon mélyen érzem, hogy ez a mosoly semmi jót nem ígér.