In so much black and white we each have to win
With our hearts raging in an unending battle
A fogamat szívva ragadom meg újra a tollat, ezúttal kicsit erősebben.
A francba. Akárhogy is igyekszem, képtelen vagyok írni, a kezem megállíthatatlanul remeg. Kedvem lenne sírni, vagy legalábbis belerúgni valamibe. Vagy valakibe.
Atobe felé pislogok, aki serényen körmöli a táblán látottakat. Nem néz fel, így azt se veheti észre, ahogy szikrázó pillantásaimmal legszívesebben felnyársalnám. Persze, tulajdonképpen hálásnak kellene lennem neki, de valahogy a gyilkolási ösztönöm jelenleg elnyom minden más, szociálisan elfogadható érzelmet.
A toll kiesik a kezemből. Nem lepődöm meg, hátratolom a székemet, és kutakodni kezdek utána a padlón. Közvetlenül Oshitari jobb lába előtt van, de a srác meg sem mozdul, még annyira sem, hogy legalább egy kicsit közelebb rúgja felém. Felnézek rá, mire elfordítja fejét, tekintete egy másik irányba villan.
Na igen.
Két nap telt el a Seigaku elleni meccsük óta, és bár vasárnap természetesen nem találkoztunk, már jócskán benne vagyunk a hétfőben ahhoz, hogy feltűnjön, igyekszik ignorálni a jelenlétemet. Nagyon-nagyon mérges lehet rám.
Sóhaj.
Magamhoz veszem az íróeszközt, aztán újra elejtem. Bal kezemmel idegesen vakarom meg a tarkómat (merthogy a jobbomat kilencven foknál nem igazán tudom magasabbra emelni), aztán ismét keresőakcióba kezdek. Ebben a pillanatban csengő jelzi a szünet kezdetét, így nagyon úgy tűnik, ráérek vele, hát lemászom a székemről, és négykézláb eredek a tollam nyomába.
Két láb állja utamat. Feltételezem, egy test is tartozik hozzá, szóval felnézek.
- Ma?
Elhúzom a számat, megragadva a keresett tárgyat felegyenesedem, orromra tolom a szemüvegemet, és megköszörülöm a torkomat. Mindezen teendők elvégzése után kezdek csak a válaszon gondolkodni.
- Fáj a kezem.
- Ennél kitartóbbnak hittelek – mosolyodik el, kábé olyan arckifejezést öltve ezzel, mint amilyennel az uralkodó dorgálja meg szófogadatlan cselédjét.
- Kitartó lennék, ha meg bírnám emelni az ütőt – húzom össze párszor a jobb kezem ujjait. – De a tollat is csak nehezen tudom megtartani. Semmit nem jegyzeteltem egész órán.
- Nem érdekelnek a magánéleti problémáid – vonja össze egy pillanatra a szemöldökét. – Egyébként pedig a tollat ne hasonlítsd az ütőhöz, a kezed pedig csak így edződhet meg. Ezt ore-sama mondja, tehát így van.
Olyan arcot vághatok, mint aki világ áldozatának érzi magát.
- Hány órakor? – kérdezem megadóan.
- Öt. A B pályánál.
Váltok az elementáris értetlenség című képre, már arcberendezésemet illetően.
- Fogalmam sincs, hol keressem.
Szerintem kezdek az idegeire menni. Bár ez a célom, szóval jól haladok.
- Akkor majd kihajtok eléd a kapuhoz – megrázza a fejét. – Még én tegyek neked szívességet – teszi hozzá méltatlankodva.
- Már az egész edzésdolog ötletével azt tetted. Azt se tudom, hogy fordult meg a fejedben ekkora baromság – jegyzem meg szememet forgatva.
- Hát én sem – legyint egyet, egy pillanatra teljesen levetve a tipikus Atobe-sama stílust.
- Heh – vigyorodom el, aztán Yuushira nézek. Az ablakban álldogál, karjait keresztbe fonja maga előtt, és blazírt arccal bámulja az udvart. – Figyelj… szerinted Oshitari…
- Megmarad – legyint, véletlenül sem várva meg, hogy mit is szeretnék mondani. – Megvan a képessége, hogy ő legyen a legjobb, de ha nem figyel oda, hogy stílusosan és hatásosan végezze ki az ellenfelét, soha nem jut el a csúcsra. Néha veszítenie kell ahhoz, hogy erre maga is rájöjjön.
És ezzel elégedetten kisétál az ajtón, mintha csak azt akarná nyomatékosítani, hogy igen, ő bizony már feljutott arra a bizonyos csúcsra, természetesen nem sok vereség tapasztalata árán, hanem ragyogó győzelmek kövezték útját.
- Idióta – suttogom magam elé, aztán megrázom a fejemet.
Végül is, elég hülyén jött volna ki, ha tényleg megkérdezem, hogy vajon mérges-e rám Yuushi. Még véletlenül érkezett volna egy olyan reakció, mint „miért, talán aggódsz miatta?" vagy valami hasonló, és akkor…
Na várjunk csak. Mi lett volna akkor? És miért is idegesít ennyire ez az egész? Miért nem tudom egyszerűen figyelmen kívül hagyni magát a srácot, a meccsét, a teniszt, és egyes-egyedül arra koncentrálni, ami a dolgom, és tanulok ezerrel?
Elejtem a tollat.
Elhúzom a szám, és magamban morgok egy sort. Ezúttal ballal nyúlok érte (hat alkalom után talán már ideje volt felfedeznem, hogy nem csak egy kezem van), majd fellököm az asztalra, és megcélzom az ajtót. Ezzel még sikerrel is járok, ám a folyosóra kilépve egy minimum húsz kilométer per órával száguldó egyénnel való találkozást követően fekszem végig a folyosón.
Akutagawa egy pár pillanatig még bambul, aztán lemászik rólam. Ennek bizony örülök. Annak már kevésbé, hogy a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen, de azért elfogadom a gáláns gesztust, és szorgos mozdulatokkal igyekszem eladhatóvá varázsolni külsőmet.
- Bocsánat, Aya-chan – vigyorodik el szélesen.
- Mire fel ez a sok energia? Kávé? Hány doboz? – vonom fel a szemöldökömet, miközben megcsavarodott nyakkendőmön próbálok segíteni. Egy kézzel ez kicsit nehéz.
- Mindjárt sportóra jön, Aya-chan! – közli olyan lelkesedéssel, mintha ez válaszul szolgálna a kérdésemre. – Huáá! – tesz még hozzá egy lelkes kiáltást, aztán berongyol a terembe.
Némileg értetlenül nézhetek utána, de az vesse rám az első követ, aki gyakran látja ennyire aktívnak ezt az álomszuszékot. Belegondolva, eddig azt se igazán tudtam, hogy milyen színű a szeme. Még szerencse, hogy vannak óráink, amelyek ennyire fellelkesítik.
Még egyszer végigporolom magamat, megigazítom a szoknyámat, és mély sóhaj kíséretében indulnék a női mosdó felé. Hacsak nem kapna el hátulról egy kéz. Megdermedek a mozdulat közepén, és lelkiekben készülök a legrosszabbra, de hátrafordulva kellemeset csalódok.
- Kyoko-chan – szólítom meg osztálytársamat.
- Aya, kísérj már le az étkezőbe – kérlel összefonott kezekkel.
Vállat vonok, és unottan sétálok utána, olykor-olykor saját magam szórakoztatására ökölbe szorítom a jobbomat. Szorítanám. Nem nagyon jön össze, és már előre kíváncsi vagyok az esti edzésre. A mindenki által imádott Atobéval!
Fogalmam sincs, mi járt a fejemben, amikor szombat este a házunktól két utcányira húzódó kis mellékutcán azon felajánlására, hogy megtanít igazán jól játszani, igent mondtam. Miután jól lecseszett, hogy az ő legkedvesebb craftyját hogy alázhattam meg ennyire, és miután (ha hajtépés nélkül is, de) meggyőzően kimagyaráztam magam, azt a következtetést vonta le, hogy azért mentem ki a meccsre, mert alapfokú tenisztanulmányaim során valamit látni szeretnék a korombeli „profiktól". Miután ezt jól bemagyarázta magának, arra jutott, hogy egy ilyen őszinte rajongást csak azzal viszonozhat, ha egy kicsit tágítja a fejemet teniszt illetően.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon ezt minden rajongójával eljátssza-e? Vagy csak én kaptam ekkora megtiszteltetést, annak okán, hogy a korábbiakban eléggé ellenségesen viszonyultam az egész brigádhoz? Lehetséges lenne, hogy azt hiszi, hogy a velük való közvetlenebb találkozás és az ő fantasztikus személyisége szerettette meg velem annyira ezt a sportot, hogy magam is ütőt ragadjak a kezembe?
Súlyos kérdések ezek. Mindenesetre az egész hepajnak az lett a vége, hogy tegnap este az Atobe rezidencia északi szélénél, a sok-sok teniszpálya valamelyikén kötöttem ki, rövidnadrágban és egy szakadtabb pólóban, ütővel a kezemben. Minderre megkaptam az utasítást, hogy ha legközelebb is olyan slamposan öltözködöm, kitiltat az egész birtokról. Ma délután még lesz egy csodálatos túrám valamelyik sportboltba is, már előre várom.
Ez a gondolat felráz kicsit eddigi merengésemből, és megkopogtatom Kyoko vállát, amint épp egy sajtos kiflit próbál kialkudni magának a büfé előtt összegyűlt tömeget túlkiabálva. Olyan vadállati arccal néz rám, hogy néhány másodpercig a menekülést fontolgatom, de aztán túllépek a problémán, valahogy az étkező mindenkiből kihozza az alapvető túlélési ösztönöket. Táplálkozás. Kompetíció. Versengés az életért, nee? Az már más kérdés, hogy még soha nem hallottam olyanról, hogy bárki is éhen halt volna egy iskolai nap alatt.
Arrébb sétálok néhány lépéssel, és kivárom, amíg Kyoko-chan levadássza a zsákmányául kiszemelt kiflit. Végül is néhány joghurtot is elejtett, meg némi üdítő is prédájává vált, így szerencsémre egy elégedett pudlivá jámborul.
- Te, Kyoko…
- Hm? – néz rám két falat között.
- Nem lenne kedved ma velem eljönni ruhát venni?
Megereszt egy megütközött pillantást, aztán azon nyomban fuldokolni kezd. Megütögetem a hátát, úgy tűnik, megmarad.
- Huh… legközelebb figyelmeztess, mielőtt ilyesmit mondasz, jó? Te és a ruhavásárlás? – döbben le, aztán viszont megváltozik arckifejezése, és megemelgeti a szemöldökét, a hatás fokozása érdekében pedig még a könyökével is megbökdösi az oldalamat. – Áh, ki az a srác, aki ennyire nagy hatással van rád, hogy új ruhát veszel?
- Atobe – felelem, mielőtt akár végig is gondolnám a mondat mögöttes tartalmát.
Ezzel első körben annyit érek le, hogy osztálytársnőm újfent köhögési rohamban tör ki.
- MICSODA? – kiált fel olyan hangerővel, hogy egy pillanatra elhallgattatja vele a büfé előtt tomboló, világháborúkat elénk idéző káoszt is. De tényleg csak egy pillanatra, a lárma gyorsan visszatér, nekem pedig van időm arra, hogy gondolatban homlokon csapjam magam.
- Atobe Keigo? Az osztálytársunk? A Buchou? – kérdezi izgatottan, és párszor végigmér, mintha azt próbálná kitalálni, hogy nevezett egyénnek milyen lehet az ízlése lányok terén.
- Szerintem félreérted a helyzetet – fonom keresztbe magam előtt a karjaimat zavartan.
Az még hagyjál, hogy nagy ritkán vizslatni kezd egy-egy srác, de ha csajok fixíroznak végig, akkor is zavarba jövök. Rám csak ne nézzen senki, nee? Elvagyok én magamnak egy sötét sarokban, sötét terveket szövögetve arról, hogyan döntöm meg aktuális (lassan kilenc éve az) riválisom díszfelvonulását.
- Hogy lehetne ezt félreérteni? Ruhát veszel! Atobe kedvéért! Ráadásul ma hosszasan beszélgettetek a teremben… - a szája elé teszi a kezét. – Oh, szegény Oshitari-kun, eddig végig abban a tudatban voltam, hogy ő tetszik neked, de… de itt egy sötét összeesküvés kezd kibontakozni!
- HE? – fakadok ki, néhány srác, aki a folyosón mellettünk sétál el éppen, megrökönyödve bámul rám. Na jó, az előbbi tényleg nem életem legértelmesebb megnyilvánulása volt.
- Miket hadoválsz már össze, Kyoko-chan? – előrelátóan (na jó, inkább tapasztalatokból okulva) kicsit halkabban folytatom. – Nem vagyok ráindulva Atobéra. Oshitarira pedig soha nem is voltam.
- És szerinted ők se rád? – fanyalog.
- Miért, talán szerinted? – felvonom a szemöldökömet.
Ezen egy pillanatig elmereng.
- Heh, igazad van – hagyja rám immár mosolyogva.
Áh, csak egy kicsit érzem úgy, mint aki egy betonfalnak ütközött. Tulajdonképpen igaza van, de ez nem az a pont, ahol az őszinteség már bunkóságba csap át?
- Akkor miről is van szó tulajdonképpen?
- Azt hiszem, erről nem beszélhetek.
- De hát miért nem? – nyílnak kerekre szemei.
- Csak azért, mert akkor az iskolánk ötszáz lánytanulójából négyszázötven megszállottan teniszezni kezdene. A már alapból játszó ötven csak edzőt váltana – nyújtózkodom egy nagyot, miközben a termünk felé tartunk.
- Bárcsak tudnám, miről beszélsz… - sóhajtja Kyoko.
Legyintek, és előre engedem az ajtóban. Belépek magam is, első pillantásom Oshitarira siklik, aki még mindig az ablakban van, ezúttal már a párkányon üldögél, és elgondolkodva mér végig. Megtorpanok, érzem, hogy a levegő kicsit benn akad a tüdőmben, és egészen addig nem sikerül eleresztenem, amíg Yuushi vissza nem fordul az udvar felé.
Oshitari… mindig is riválisok voltunk, de soha nem voltál még hozzám ennyire hideg és közönyös. Meddig akarod még ezt játszani? Miért nem gondolod végig, hogy téves feltételezésekkel eteted saját magadat?
Miért nem tűnik fel, hogy… fáj, ahogy velem viselkedsz?
És vajon meddig tart még, amíg ezt magamnak is beismerem?