In this world of ice I'll show you our path and destination
This dream is now set as inevitable goal
- Motto, motto hayaku! – üvölt rám, majd (nem is lendületből, áh, dehogy) izomból felém csapja a labdát.
Felszisszenek, kezemből messzire repül az ütő, pörögve csúszik végig a salakon. Jobb kezem ujjai úgy rángatóznak, mintha az ideg nyúzná őket, csuklóm egészen zsibbadt.
- Vedd fel az ütőt, és folytassuk – utasít Atobe.
- Nem fog menni – húzom el a számat, közben visszafogottan térdre rogyok.
- Egyáltalán nem úgy viselkedsz, ahogy az elvárható lenne ilyen helyzetben! – csattan fel, és a hálóhoz sétál. Szikrázó tekintettel néz rám, egy cseppet megrettenek. – Tudod, hány lány vágná magát földhöz örömében, ha olyan kegy érné, hogy ore-sama edzi?
Felvonom a szemöldököm.
- Hát… nem, de momentán nem is érdekel.
- Kabaji lesz a partnered, ha továbbra sem mutatsz semmi lelkesedést – túr bele hajába. – Talán vele nem járnál olyan jól, naa, Kabaji?
- Usu – hallatszik a pálya mellől a hatalmas fickó hangja, kezében egy törülközővel várja, hogy imádott Atobe-samája, ura és parancsolója befejezze az edzést.
Mély sóhaj. Négykézláb kúszom hányatott sorsú ütőm után, aztán felveszem, és talpra szökkenek. Egy pillanatra megszédülök, de nem foglalkozom vele, megrázom magam, és visszafordulok személyi edzőm, a nagyraméltó (krahács-krahács) Atobe felé.
- Folytassuk.
- Rendben. Már csak egy játszma – szól még hátra a válla felett, és az alapvonalhoz sétál, szervához készülvén.
Reményvesztett pillantásokat lövellek az eredményjelző tábla felé: hat-semmi, hat-semmi, öt-semmi. Ez már a harmadik szett, de talán jó pontnak számít, hogy míg pár nappal ezelőtt egy-egy szettet tizenöt perc alatt lezavartunk (Atobe eltalálta a labdát, én nem, hát ez van), már jócskán benne vagyunk a két órában. Igen, azok az egy-egy visszaütéssel megtoldott labdamenetek igenis sokat számítanak, vagy csupán Atobe mérte fel immár kicsit körültekintőbben képességeimet, és nem olyan kegyetlen, mint eleinte. A kegyetlen alatt persze az átlag kezdőkkel szembeni játékstílusát jelenti. Az én viszonylatomban.
- Aya-chan! – harsan felém egy ordítás, felnézek mély merengésemből.
Sárga villanás, aztán csillár.
Csillár? Csillár hát, méghozzá hatalmas, nagyon szép, nagyon csillog. Valószínűleg ezért hívják úgy, ahogy. Milyen érdekes! Ennél már csak az az ábrázat gerjeszt még nagyobb izgalmakat, amely a következő pillanatban megjelenik a látóteremben. Kabaji.
- … fantasztikus. Ilyen mocskosan senkinek nem lenne szabad belépést nyernie a rezidencia belsejébe, naa, Kabaji?
- Usu – mormogja az arcomba az illető.
- Felébredt?
- Usu.
- Felébredtem – ülök fel, kicsit arrébb hessegetem Kabaji-sant, csekély sikerrel, hiszen továbbra is itt guggol mellettem. Próbálkozzam talán a csettintéssel? Atobénak be szokott jönni…
A fejembe nyilalló fájdalom azonban feledteti is velem az előző gondolatmenetet, sőt valami olyasmit sugall, hogy talán jobb lett volna fekve maradni. A homlokomhoz érek, majd azon nyomban el is kapom tőle kezemet. Alvadt, vagyis inkább talán már száradt vérdarabkák maradnak ujjbegyeimen.
- Mi történt? – kérdezem kicsit kábán.
- Hogy mi történt? – fakad ki Atobe. – Ore-sama az edződ, és te nem rá figyeltél edzés közben! Mégis mi tudott jobban lekötni, mint a csodálatos technikám, amit elemezgetve talán túl tudnál lépni ezen a szánalmasan kezdő szinten, ahol most állsz?
- Igazság szerint épp a csodálatos technikádon merengtem… - jegyzem meg halkan.
- Úgy, hogy közben nem láttad a lenyűgöző szervámat?
- Hát - a helyes válaszon merengek -, ha látni nem is láttam, éreztem magamon a lenyűgöző szervád még lenyűgözőbb erejét. Mondhatni, egészen… lenyűgöző volt.
Atobe felvonja az egyik szemöldökét. Kivételesen nem gúnyból mondtam azt, amit, tehát nem bánnám, ha nem most kezdene el vergődni a korábbi, általam elejtett ironikus megállapítások miatt is, csak úgy zusammen.
Amint egy kicsit hátraveti tökéletesen beállított haját, úgy érzem, megmenekültem.
- Végül is eleinte minden átlagembernek kellenek botlások ahhoz, hogy jobb lehessen – nyugtázza, majd úgy veti fel a fejét, hogy abból le lehessen vonni a megfelelő következtetést, mely szerint ő természetesen soha nem volt és nem is lesz átlagember.
Forgatom a szemeimet.
- Kabaji, kísérd ki Aya-chant a fürdőbe, segíts neki lemosakodni – int Atobe, mire hű pudlija talpra ránt, és erősen vonszol maga után a lépcső felé. Mit mondjak, próbálnék én kiszabadulni a szorításából, de az erőviszonyokat ismerve ez már eleve kudarcra ítélt kísérlet.
- Az arcomat talán még egyedül is meg tudom mosni – ellenkezem.
- Igazán? – néz rám szánakozva a ház ura, aztán legyint egyet. – Kabaji, kísérd ki Aya-chant a fürdőbe, és várd az ajtó előtt sebtapasszal – módosít a parancson.
- Usu.
Basszus, mint valami huszonegyedik századi R2-D2! A felismerés annyira megszédít, hogy hagyom magam felrángatni az első emeletre, tátott szájjal meredek a falakra aggatott portrékra, a vörös szőnyegre és az ezernyi apró ékre, ami megrejtőzhet egy folyosón. Aztán Kabaji-san nem túl finoman betaszajt a fürdőbe, így szó szerint egyik ámulatból a másikba esem, ahogy keresztülzuhanok a küszöbön, és végigsiklok a bordó márványon, ami a padlót szeretné jelenteni.
Felállok, leporolom magamat pár tessék-lássék mozdulattal, és szemeimet végigjáratom a falakon, melyeken a tükrök feletti sok-sok lámpácska fénye ragyog. Elismerően bólogatok magamban egy sort, aztán teljes testemmel a tükör felé fordulok, és hátraugrok. Kettőt.
A homlokomon hatalmas lilás-kékes folt keletkezett, és jelenleg némi alvadt-száradt vér is csinos mintát rajzol ki rá. Talán leginkább lepkére hasonlít… Megrázom a fejem, megengedem a hideg vizet, és óvatos mozdulatokkal kezdem lesikálni a felesleges tartozékokat. Újra rácsodálkozom tükörképemre, és serény fohászba kezdek, hogy Kabaji lehetőleg egy papírzacskó méretű sebtapasszal álljon elő.
Kilépek az ajtón, felnézek a nálam potom harminc centivel (és megsaccolni se merem, hány kilóval) több srácra. Átnyújtja a tapaszt, jó nyolcszor nyolc centis lehet, tökéletesen lefedi nem csak magát a sebet, hanem a körülötte kialakult véraláfutásokat is. Visszatáncolok a mosdóba, homlokomra nyomom, aztán Kabaji-sant követve visszaérkezem az Atobe-rezidencia halljába.
Atobe már frissen és üdén, átöltözve vár. Fodros, lila köntöse, és az alatt viselt fekete boxeralsó némiképp elbizonytalanít annak tekintetében, hogy maradjak-e még egy teára, vagy sem. Ha mázlim van, nem kínálja fel. Azért az is érdekelne, hogy amikor egyedül van (vagy netán Kabaji társaságában), vajon akkor is így öltözködik saját szórakoztatására?
- Bájos – mér végig Atobe (hát salakos térdeimről és össze-vissza horzsolásaimról nem épp ez a szó jutna éppen eszembe), aztán jobbjával utat mutat a bejárati ajtó felé. Oh, köszönöm minden túlvilági lénynek, melynek legalább egy kicsit is köze van életem alakulásához!
- Izé… köszi – dadogom még két lépés között, aztán kissé hisztérikus tempóban elhagyom a házat. Nyilván nem problémáznak különösebben a tény felett, hiszen az ajtó már záródik is mögöttem, szaladok még egy darabig, aztán megtorpanok, és összerogyok.
Nyugi, nincs semmi bajom, csak ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy a földön fetrengve röhögjek, lehetőleg szemtanúk nélkül. Jó pár percbe beletelik, amíg összeszedem magam, és elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy visszasétáljak a pályához az ütőmért, kulacsomért és egyéb ingóságaimért. Ezek után indulok csak el egy buszmegálló felé, és jó fél órás újabb túrát követően már a házunk előtt járok – hullafáradtan, a sötétben.
- Tadaima – lépek be az ajtón, lerúgom a cipőimet.
- Mi a jó ég történt veled? – fogad nee-san némiképp aggódó tekintete.
- Semmi – legyintek, aztán felszaladok a fürdőszobába, és magamra zárom az ajtót.
- Összekaptatok az Oshitari sráccal? – érdeklődik a folyosóról, hangja tompán jut csak be.
Elvigyorodom, és megengedem fürdéshez a vizet.
- Igen, és összeverekedtünk az étkező közepén. Néhányan fogadtak is, hogy melyikünk nyer majd… - húzom le magamról a felsőmet, majd a tükör felé fordulok.
Bal karomon csodálatos színben virít a zúzódás ott, ahol találkoztam Atobe autójának lökhárítójával. Otou-san enyhén frászt kapott, mikor először meglátta. Ez a kék-zöld folt összepárosítva a horzsolások tömkelegével, és a homlokomat borító sebtapasszal igazán háborús és kemény külsőt kölcsönöz nekem, nee?
- Uh, és ki nyert végül? Minek bunyózol te srácokkal? Még a legtöbb lány is könnyedén elbánna veled! – fakad ki nee-san.
- Hát köszi szépen – morgom az orrom alatt, aztán hangosabban szólok ki: - Egyébként én nyertem, szegény Yuushi-kun pedig közröhej tárgya lett.
Szemüvegemet a mosdókagyló feletti kis polcocskára helyezem.
- Hihető!
- Maga az összekapás elmélete is marhára az – felelem méltatlankodva, majd rövid hezitálás után bemászom a kádba. A forró víz csípi minden egyes horzsolásomat: a térdemen, a könyökömön, sőt, még a tenyeremen is ott, ahol kikezdte az ütő.
- Edzeni voltam.
- Kegyetlen kiképzés lehet…
- Azt meghiszem – bólogatok elismerően, majd lemerülök a víz alá, pár másodpercre kizárok mindent, csak a víz dörömbölése marad a fülemben. Levegőért kapva emelkedem ki a levendula illatú habokból.
- … értelme? – kapom el nee-san valószínűleg hosszas prédikációjának a végét.
- Micsoda? – törlöm ki a szememből a habfürdős vizet.
- Azt kérdeztem, hogy szerinted ennek van-e egyáltalán bármi értelme?
- Értelme? – pislogok kicsit fájdalmasan. Hülye vegyszerek.
- Igen.
- Minek?
Hallom, ahogy mélyet sóhajt odakint.
- Aya-chan… hiába tanulsz meg alapszinten teniszezni, tudhatod, hogy Yuushi-kunt nem győzheted le. A háta mögött hosszú évek tapasztalata áll, és valószínűleg nem véletlenül van helye a Hyoutei válogatottjában… - érvel csendesen.
Az ajtó felé fordulok, és nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de torkomon akad a szó.
Nee-sannak tulajdonképpen igaza van. Túlságosan is igaza van ahhoz, hogy észérvekkel meg tudjam akár őt, akár saját magamat győzni ennek az ellenkezőjéről.
Elvigyorodom. Már túlságosan régóta vagyok benne kettőnk, Oshitari és az én játékomban ahhoz, hogy egy őrült pillanatomban fogant ötletemről letegyek bármi ésszerűség miatt.
- Tudom, de… néha szükség van lehetetlen kihívásokra ahhoz, hogy úgy érezzük, éljük az életünket, és nem csak sodortatjuk magunkat az árral. Vagy… te nem így gondolod, nee-san?
Újabb mély sóhaj a folyosóról, aztán csengő kacaj.
- De, pontosan így gondolom, Aya-chan – mondja, hangjából érzem, hogy közben csóválja a fejét. – Megyek lefeküdni, csak még szerettem volna veled beszélgetni, mielőtt aludnék.
- Oyasumi, nee-san!
- Aludj jól te is, Aya-chan.
Végigsikálom, majd leöblítem a hajamat, pár perc múlva befejezettnek ítélem a mosdást, és úgy érzem, nincs több salak se a fülemben, se a hajamban, sőt, remélhetőleg egyéb, esetleg feltérképezetlen területen sem. Törülközni kezdek, a hajamat már csak félálomban szárítgatom, csekély lelkesedéssel, nagy ásításokkal körítve.
Felteszem a szemüvegemet arra a rövid útra, melynek során a szobámba találok, aztán végigdőlök az ágyamon, felnézek az ablakomra, ki az esti égre. Összerándul szemöldököm, ahogy Yuushi jut eszembe róla… de még ha csak erről ugrana be az ő képe!
Mostanában mintha olyan érzésem lenne, hogy mindenről… mindenről… csak ő…
Nem érzem, melyik az a pillanat, amikor elalszom, rám terül a bársonyos, fekete lepel, és nem zaklat őrültebbnél őrültebb álmokkal. Kipihenem magam. Rám fér.