Because I watch you more than anyone, my destined rival
So let's go forth into the future
Randim lesz ma Oshitari-kunnal!
Ernyedtem tartom kezemben az össze-visszagyűrt vonalas lapot. Kyoko lendületes, szép írása váltakozik rajta az én pici, szinte kiolvashatatlan jegyeimmel. Végigleveleztük ezt a fantasztikusan izgalmas és hihetetlenül érdekfeszítő matekórát, Midou-sensei nagy lelkesen vezeti le a táblánál a dolgozatban szereplő feladatokat, kettőnk közül valahogy egyikünket se köti le igazán. Elég volt egyszer megírni azt az átkozott dolgozatot, többé gondolni se kelljen rá, nee?
Kyoko? Yuushi? Randi?
Kyoko felé fordulok. Arcán boldog, elégedett mosoly. Az én arcomon valószínűleg a döbbenet tiszta esszenciája tükröződhet. Remélem, hogy tényleg csak a döbbeneté, mert ha a bennem levő keserűség is látszik külső szemlélők számára, az kicsit kínossá teszi a helyzetet.
Hogy-hogy?
Visszajuttatom hozzá a levelet. Hogy a bánatban keveredhet össze ez a két figura? Kyokót nem tartom a barátnőmnek, de ha az is lenne, akkor sem tagadnám se magam, se mások előtt, hogy egy buta liba, aki számára a nap csúcspontja az ebéd, amikor felhasználva összes matematikai tudását kiszámolja, hogy hány kalóriát vihet be a szervezetébe. Na igen, nagyon szép lány, de a közelében mindig attól tartok, hogy a sötétsége magával ragad. Felsőbbrendűnek érzem-e magam mellette? Talán igen. Értelmileg mindenképp.
Elhívtam, és igent mondott.
Puff. Mintha betonfalnak ütköztem volna. Elhívta?
Egyáltalán mióta tetszik?
Nem tudom. Tegnap, amikor mondtad, hogy téged nem érdekel, úgy éreztem, hogy nyugodtan elhívhatom. Talán zavar?
Hogy zavar-e? Áh, dehogy.
- Nos, akkor, osztály – emeli meg Midou-sensei egy kicsit a hangját, egy pillanatra felnézek. – Akkor kiosztanám a dolgozatokat. Atobe-kun, kilencvennyolc százalék. Szép munka…
Elkezdi sorolni a neveket és az osztályzatokat, az óra pedig egyre inkább a végéhez közeledik. Nem sok mindent tudok reagálni Kyoko válaszára. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, hogy azt mondtam, nem tetszik Oshitari és nem is akarnék tőle soha semmit? Na, azért álljunk meg egy fél pillanatra. Miért is követtem volna el hibát? Hiszen nem tetszik Oshitari, és nem is akarok tőle soha semmit!
- Yamaguchi. Kilencvenhét százalék – mondja száraz hangon Midou-sensei, és átnyújtja a lapot. Felnézek hűvös tekintetébe, és rámosolygok. Naná, rohadtul mérges rám, persze, talán van is oka rá. De úgy tűnik, nem állt feltétlenül szándékában elkaszálni, hiszen akkor így is-úgy is belekanyarított volna pár hibát azon kívül, amire úgy is számítottam. Ahogy végigfutom a lapot, várakozásomnak megfelelően csak az utolsó feladatnál szerepel egy hatalmas, piros hiányjel. Hát ennyit arról a három pontról.
A dolgozatot a padomra csúsztatom, és már épp kezdenék valami válaszféleséget lekaparni Kyoko üzenetére, amikor Midou-sensei megáll mellettem, nem mintha észrevette volna folyamatos ténykedésemet. Átadja Yuushinak a kijavított felmérőt.
- Oshitari-kun, kilencvenhét százalék.
Lerovok két jelet, aztán felemelem a fejemet.
Kilencvenhét százalék? Jól hallottam?
Döbbenten fordulok hátra, feledve az elmúlt pár napot – Yuushi viselkedését illetően. Ahogy ránézek, arcára sejtelmes mosoly ül ki, és egy ujjal feljebb csúsztatja szemüvegét. Valószínűleg tátogok, mint hal, fejemet értetlenül biccentem kicsit oldalra. Yuushi-kun megvonja a vállát.
Midou-sensei épp végez a dolgozatok kiosztásával, amikor kicsengetnek. Az osztály felbolydult méhkasként kezd zsongani, én továbbra is nagyokat pislogok Oshitari irányába. Kicsit előrehajol, padjára támaszkodik.
- Meglepődtél, ah?
Ez inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek. De végre nyit felém, és nem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget arra, hogy valamit vissza ne szólhassak az elmúlt pár napban földbe tiport büszkeségem megbosszulására.
- Igazság szerint annyira nem, várható volt a nagy arcoskodás után, hogy úgy is eltoltál valamit – vonom meg a vállam, mire mosolya kicsit szélesebbre nyúlik.
- Nem toltam el semmit.
- Hát akkor? – vonom fel az egyik szemöldököm. – Talán a kiegyenlített verseny érdekében gálánsan áthúztad a saját lapodon az utolsó feladatot, mikor láttad, hogy kidőltem?
- So ya na.
- He? – pislogok sűrűbben.
Nem, nem arról van szó, hogy furcsa dialektusát nem értem, inkább a viselt dolgai adnak okot arra, hogy hülyének nézzem. De ezúttal nagyon.
- Ahogy mondod. Áthúztam az utolsó feladatot, ah?
- De miért? – rázom meg a fejemet, és meglehetősen értetlen fejet vághatok.
Az jól megy nekem.
- Így izgalmasabb lesz a verseny, naa, Aya-chan? – áll fel padjából, de nem engedem ám ennyivel elmenekülni, magam is felállok, és követem, ahogy kisétál a teremből. A zsúfolt, zajos folyosón jobbra indul el, a tetőhöz vezető feljáró felé.
- Nincs szükségem a könyöradományaidra.
- Ez nem könyöradomány. Unalmas lenne csont nélkül győzni idén is.
- Tavaly én nyertem.
- Tavaly előtt meg én, ah? És eddig megint nekem áll a zászló.
- Matekból meg fizikából mindenképp, csak nehogy a nagy elégedettségedben elfeledkezz a humán tárgyakról – javaslom, miközben megindul fel a lépcsőn. Jobb híján magam is megyek utána.
- Te pedig arról, hogy hol a helyed – mondja, és ezúttal hangjába valami hideg szín költözik.
Megtorpanok a tetőre nyíló ajtóban, és nézem, ahogy zsebre tett kézzel sétál tovább. Idefenn nagy a huzat, haját tépi a szél, inge fel-fellibben, barna háta sűrűn kivillan, éles kontrasztot alkotva a hófehér anyaggal. Egy pillanatra belefeledkezem a látványba, aztán megrázom a fejemet.
- Miről beszélsz?
Nem fordul meg.
- Mit kerestél szombaton az Arenában?
Ellököm magam az ajtótól, és pár lépést teszek előre. Nyakkendőm vadul lobog előttem, hajam újra és újra az arcomba csap. Megpróbálom valamerre arrébb söpörni, hogy legalább némi kilátásom legyen alóla.
- Valószínűleg egy teniszmeccset néztem meg.
Yuushi megáll. Még mindig nem fordul meg.
- Mióta érdekel téged a tenisz?
- Elhívtak a meccsre. Miért mondtam volna nemet?
Még mindig háttal áll nekem, és nem válaszol. Önkéntelenül is ökölbe szorulnak a kezeim.
- Egyáltalán… miért zavar ennyire, hogy ott voltam?
Akaratlanul is hangosabbnak és idegesebbnek sikerült ez a kérdés, mint amilyennek szántam.
Lassan fordul meg, fejét kicsit lehajtja, szemei elég vad tűzben ragyognak. Hogy félek-e a válaszától? Nem, végül is nem tud olyat mondani, amivel komolyabban megbánthatna. Az elmúlt pár nap tükrében már tenni sem tud semmi olyat, ami fájhat. Viszont ha… ha megint azt kellene látnom, hogy könnybe lábadnak a szemei, ha megint olyan elesetté válna… azt valószínűleg nem bírnám ki.
Yuushi megindul felém, és alig húsz centire áll meg tőlem. Marhára belepofátlankodik a személyes terembe, de amikor halkan, szinte suttogva szólal meg, azt kívánom, bárcsak még közelebb jönne, mert alig értem, ami mond.
- Téged nem zavarna, ha a legnagyobb riválisod szeme láttára veszítenéd el életed egyik legfontosabb küzdelmét, ah? Nem zavarna, ha olyasvalaki előtt aláznának meg, aki évek óta csak arra vágyik, hogy győzelmet arasson feletted?
- Yuushi – mosolyodom el kínosan, és akaratlanul is hátralépek egy kicsit. Mozdulatom nyomán végigmér, mintha azon gondolkodna, mennyire zavar a közelsége, vagy azon, hogy sértődjön-e meg a gesztuson. Szerintem nem kéne.
- Yuushi, én… - elnézek a város keleti felére, és megrázom a fejem. – Yuushi, szombaton minden vágyam az volt, hogy nyerni lássalak. Meg… megérintett a játékod.
Nem változik az arckifejezése. Áh, a Hyoutei-beli Mr. Pokerface ím megcsillantja tehetségét a fapofák terén. De jó. Így fogalmam sincs, milyen hatással van rá az, amit mondtam. Bár egy tippem azért van: valószínűleg az eddigi félhülye cím után immár a tökhülye besorolást is sikerült elérnem nála.
- Ezt nehéz elhinni – mondja végül.
- Hát még azt, hogy a legnagyobb riválisodnak tartasz – vigyorodom el, mire az ő arca is felenged, lehunyja a szemeit, és megcsóválja a fejét. Sokat látott mozdulattal támasztja homlokát két ujjának.
- Rajtad kívül nincsenek sokan, akik már kilencedik éve fárasztanak, naa, Aya?
Megvonom a vállam.
- Próbálkozom. Persze, kicsit zavar, hogy tulajdonképpen most a te nagylelkűségedből nem változott a kettőnk közti távolság – teszem hozzá szájhúzogatva.
Megáll az idő, amikor megfogja a kezemet. Nem hallok mást, csak szívem vad kalapálását, tenyerem bőrén érzem Yuushi ereinek lüktetését is. Némiképp kellemetlenül jön ki, hogy az ő vérárama tök nyugodt az enyémhez képest. Hát ez… gáz.
- Ha ennyire fennakadtál azon a három ponton, akkor a holnapi történelem dolgozatban majd te nem oldasz meg egy feladatot, ah? – hajol kicsit közelebb.
A szájának mentolos cukorka illata van.
- Na persze – jegyzem meg csendesen. – Az én jóérzésemre inkább nem kéne alapozni, nee?
Felvillant egy félmosolyt, aztán elengedi a kezemet, pont a csengő hangjával egy időben. Még vet egy pillantást az égre, tekintete pár másodpercig barangol a felhőpamacsokon, aztán rám néz, és fejével az ajtó felé biccent. Bólintok, majd kicsit lemaradva mögötte én is elindulok. Csak leérve a lépcsőn veszem észre, hogy mosolygok.
Boldognak érzem magam? Igen, annak.
Teljesen? Nem, nem teljesen. Van itt valami, ami erősen beárnyékolja azt az egész idillt, ami az imént szinte teljesen beborította egész elmémet. Ezt a valamit pedig Kyokónak hívják, és talán még nálam is nagyobb eksztázisban várja, hogy kicsengessenek az utolsó óráról.
Most… mondjam azt, hogy megértem a lelkesedését?