In a moment brilliance becomes energy

With our hearts finally wearing out in this beautiful battle

Nagyot ásítok. Fáradtnak érzem magam, és legszívesebben végigfeküdnék a salakon, hogy aludjak egy kicsit. Persze, nem tudom, Atobe-sama mit szólna hozzá, ha leállnék csövelni az egyik pályája közepén. Tényleg tompa lehetek, mert már csak arra riadok fel, hogy egy labda közvetlenül az arcom mellett suhan el, majd teljes erővel a pályát övező drótkerítésbe csapódik. Erre azért csak kipattannak a szemeim, és hátrafordulok. Nézem a drótok között még mindig ficánkoló labdát, ami csak kis idő múlva pattog el erőtlenül egy másik irányba.

- Izé… kint van – jegyzem meg halkan, és elnyomok egy újabb ásítást.

- Tudok róla – villan Atobe tekintete, majd egy mozdulattal megigazítja haját, és a hálóhoz sétál. Jobb híján magam is így teszek, mozgás közben kevesebb az esélyem az elalvásra, mint egy helyben állva.

- Figyelj, Aya.

- Hm – biccentek, jelezve, hogy igen, így teszek.

- Miért kezdtél el teniszezni? – kérdezi.

Nahát, egyből teljesen éberré válok.

- Te… tessék? – kuncogok idegesen.

- Miért kezdtél el teniszezni? – ismétli meg. Komolynak tűnik.

- Hát… nagyon… megtetszett… a sport – felelem tökéletes meggyőző erőm felhasználásával. Talán még javítani kellene rajta, míg a „tökéletes" jelzőt hozzáilleszthetem, hiszen Atobe is csak felvonja az egyik szemöldökét ahelyett, hogy marhára meggyőzve érezné magát.

- Jó. És teniszezni miért kezdtél el?

Heh. Miért van olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége?

Mélyet sóhajtok, és ütőmet magam elé emelve kezdem el piszkálgatni a húrokat. Nem nézek Atobe szemébe, mintha rettentő elfoglaltságom nem engedne másfelé is koncentrálni.

- Ígérd meg, hogy ez köztünk marad – mondom, várakozóan pislogok fel rá.

Láthatóan megdöbben.

- Ore-samát nem lehet arra kényszeríteni, hogy ígéreteket tegyen.

- Nekem jó – vonom meg a vállam.

- Helyes. Akkor vagy elmondod az igazi okot, vagy jobban teszed, ha többé a birtok közelébe sem jössz – javasolja.

Hm, mit ne mondjak, csábít a lehetőség, hogy nemes egyszerűséggel kisétáljak innen, és még csak vissza se nézzek. De aztán inkább csak eleresztek egy újabb sóhajt, magam mellé engedem az ütőt, és a hálóba kapaszkodom, egészen közel hajolva Atobéhoz. Nem szeretném, hogy kedvenc pudlija, a pálya oldalánál törülközővel várakozó Kabaji bármit is meghalljon a beszélgetésünkből.

- Nekem… le kell győznöm Oshitarit teniszben – suttogom.

Huh. Kimondtam volna? Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz.

- Most viccelsz – nyugtázza Atobe halkan és döbbenten.

Megrázom a fejemet.

Atobe egy sóhaj kíséretében félig elfordul, majd arcom elé emeli a kezét. Értetlenül bámulok rá, tevékenységemet csupán az a pillanat szakítja csak félbe, amikor homlokon fricskáz.

- Áu! – jegyzem meg érzéssel, hiszen sikeresen eltalálja a fejemen levő tapaszt és az az alatt húzódó, piramisnyi púpot. Értetlenül pislogok a birtok kis hercegére, majd kifakadok. – Ezt most miért kaptam?

- Ah. Reménykedtem benne, hogy csak a tegnapi labda miatt beszélsz ilyen szamárságokat, de úgy tűnik, mégsem – megcsóválja a fejét, aztán komolyan fordul felém, arcán mintha a harag szelei fújdosnának. – Megőrültél?

- Nem – rázom meg a fejem. – Te ezt nem értheted!

- Ó, dehogynem értem – emeli égnek a tekintetét. – Oshitari mesélt a ti kis házi bajnokságotokról, sőt arról is, hogy így, a mindent eldöntő év vége felé közeledve igen csak úgy néz ki, ő viszi majd a győzelmet. Erre te, nem bírván elviselni a valószínűleg bekövetkező vereség érzését, új erővel töltekeztél fel, mikor láttad a Seigaku elleni meccsét, és azt hiszed, hogy majd megmutatod neki, mire vagy képes, és megalázod a büszkeségét. Csakhogy ebben én nem leszek partner – teszi hozzá végül, kezét végighúzza a haján, és elindul a pálya kapuja felé. – Kabaji, törülközőt.

- Usu.

- Állj! – kiáltom a távozó srác után. – Mint mondtam, te ezt nem értheted.

Atobe gúnyos mosollyal az arcán, csípőre tett kézzel fordul felém. Várja a magyarázatot.

- Én… én… én apukámmal már egy hete gyakoroltam, mire egyáltalán sor került a Seigaku elleni rangadóra. És… - megköszörülöm a torkom -, bár igazad van abban, hogy… hm, a mi „kis házi bajnokságunkban" le vagyok maradva, és tényleg ez inspirál a leginkább, de az egésznek semmi köze ahhoz, hogy vesztettek. Ha nyertek volna, akkor is ugyanez lenne a helyzet… én… - mély levegőt veszek -, én meg akarok vele mérkőzni.

Atobe újra az égnek emeli tekintetét, aztán visszasétál a pályára.

- Mikor szeretnéd kihívni? – kérdezi megadóan.

- Az osztálykiránduláson – felelem.

- Most hétvégén? – emeli meg az egyik szemöldökét, aztán színpadiasan arrébb lendíti haját. – Tényleg jó sok mindent összezavarhatott odabenn az a tegnapi szerva…

- Most hétvégén – biccentek, figyelmen kívül hagyva utóbbi megjegyzését.

- Te lány… - néz rám úgy, ahogy egy Sensei a diákjára -, biztos, hogy elérkezett lesz az idő hétvégén egy meccsre?

- Miért, szerinted mikor lenne az?

- Tizenöt év múlva, esetleg, de inkább soha – emeli meg a hangját. – Oshitari az egyik legjobb a válogatottban, szerinted véletlenül aggattak rá minden hangzatos becenevet? – megrázza a fejét. – Ha most kihívod, csak leégeted magad mindenki előtt.

- De hát… egy ilyen edzővel…

Jaj. Nem sok hiányzik hozzá, hogy a szempilláimat kezdjem rebegtetni. Mindenesetre úgy tűnik, beválik ez az egyetlen óvatos megjegyzés, Atobe egyből dobálni kezdi a haját, és elégedetten teszi csípőre a kezét.

- Tehát most hétvége. Ez azt jelenti, hogy innentől kicsit felpörgetjük az edzéseket.

Még ennél is jobban? Valószínűleg roppant riadt arcot vághatok, mert Atobe vállamra teszi a kezét, és előveszi legcsábítóbb mosolyát.

- Ha ore-sama az edződ, talán még neked is van esélyed – mondja, miközben mélyen a szemembe néz. Megcsörren a telefonom, Atobe arckifejezése pedig némiképp bosszússá válik.

- Oh, bocsánat – siklok ki a keze alól, és a pálya mellett álló kis padhoz szaladok.

- Mit mondtam arról, hogy soha ne merészelj bekapcsolt mobilt hozni a teniszpálya közelébe, hah? – morran rám, de aztán egy legyintéssel rám hagyja a dolgot, és csak megcélozza Kabajit meg a törülközőt.

Rövid közelharcot követően előkaparom a telefont a táskámból. Ránézek a kijelzőre: Kyoko. Egy pár másodpercig merengek azon, hogy vajon mit akarhat. Valószínűleg beszámol arról, milyen fantasztikusan érzi magát Yuushi-kunnal, és hogy még életében nem volt ilyen boldog. Szusszanok egyet, aztán szétnyitom a készüléket.

- Moshi-moshi.

- Aya… - hallom tompán Kyoko hangját.

- Igen – értek egyet, és elhúzom a számat.

- Aya… én… annyira…

Elkerekednek szemeim, és kicsit közelebb szorítom a fülemhez a telefont.

- Kyoko-chan, te sírsz? – kérdezem talán kicsit udvariatlanul.

- Igen… vagyis nem… - szipogja, aztán hosszabban vesz levegőt, és szinte hallani, ahogy kitörnek belőle a könnyek.

- Kyoko, Kyoko – próbálom elérni, hogy rám figyeljen. – Valami baj történt? Jól vagy? Tudok segíteni?

- Nem… azaz… jól vagyok, már amennyire – hüppögi.

- Mi történt?

Ezúttal igyekszem jobban artikulálni, és tagoltan vázolni, hogy mi is érdekel.

- Oshitari…

- Mit csinált?

Elképzelhető lenne, hogy Yuushi bántson egy lányt? Semmiképp. De erről az oldaláról nem ismerem, mi van akkor, ha…

- Semmit sem csinált…

Nem, nem elképzelhető. Jó.

- Akkor mi a baj?

- Hogy semmit sem csinált! – vágja ki a lány, és újra kirobban belőle egy hosszabb perióduson át tartó sírhatnék. Várom, hogy egy kicsit elhalkuljon.

- Kyoko-chan. Mi történt? – ismétlem az alapkérdést.

- Nem… nem jött el. Felültetett – hangja egy másik színbe csap át, már inkább dühös, mint csalódott. – Érted? Felültetett. Engem.

Egyszerre érzem magam a vigasztaló bajtárs és a kárörvendő rivális szerepében. Előbbiben persze pusztán azért, mert Kyoko engem hívott fel (csak tudnám, miért pont engem), utóbbiban pedig… álljunk meg. Miért érzem is magam kárörvendőnek? Mi ez a bennem bujkáló szikra? Csak nem… csak nem örülök neki, hogy az események így alakultak?

Kezdek félni magamtól Oshitarival kapcsolatban.

- Aya, ott vagy még? – kér számon kicsit idegesen.

Bólogatni kezdek, aztán ráébredek, hogy a telefon verbális készülék, és ő ezt nem láthatja.

- Itt vagyok – közlöm hát.

- Figyelj… nem lenne kedved átjönni ma este? – kérdezi remegő hangon.

- Hogy nekem?

Egyet lépek hátra a döbbenettől. Mióta ápolunk is mi ilyen jó viszonyt? Ha jobban belegondolok, évek óta nincs egyetlen barátnőm sem. Jobban belegondolva, barátom sem. Hm.

- Igen. Megnéznénk egy jó filmet, vagy valami ilyesmi… kérlek, Aya – teszi hozzá.

A francba. Lehet egy ilyen szerencsétlen kérésre nemet mondani?

- Rendben van. Most még dolgom van, de olyan nyolc körül ott leszek.

Elégedett sóhaj hallatszik a másik oldalról, szinte érezni, ahogy Kyoko elmosolyodik.

- Köszönöm, Aya. Akkor majd találkozunk.

- Ja ne – biccentek rá, és bontom a vonalat.

Elteszem a készüléket, visszafordulok a pálya felé, és ugrom húsz centit. Nem, ez nem a csinos „térjünk vissza a teniszhez" koreográfia része, pusztán Atobe közelsége okozta. Vajon mikor settenkedett közvetlenül a hátam mögé?

- Miért jó a frászt hozni az emberekre? – kérdezem felháborodva.

- Lesz már ma estére program, mi? – vigyorodik el.

- Nem illik kihallgatni mások privát beszélgetését – jegyzem meg dühösen.

- Ez az én birtokom. Mindenről tudnom kell, ami itt történik. Ez… ore-sama előjoga.

- Gratulálok hozzá – megcsóválom, aztán oldalra biccentem a fejem. – Mindent hallottál?

Elmereng egy pillanatra, aztán bólint.

- Akkor áruld el: miért?

- Mit miért?

- Oshitari… miért mondott igent Kyokónak, ha aztán cserben hagyta?

- Talán meggondolta magát.

- De miért?

- Honnan tudjam? Kézikönyv vagyok a csapatom minden tagjához? – fakad ki kissé.

- Nem, de… csak jobban megérted, mint én – mutatok rá a tényre.

- Miért, te mit gondolsz?

Újabb sóhaj.

- Azt, hogy még véletlenül se kellett volna kikezdenie vele. Kyoko… egy hülye liba, akinek a külsején kívül semmi más erénye nincs.

Atobe megvonja a vállát.

- Na látod, talán ez az ok.

- Oké, de akkor miért mondott igent?

- Lábak – feleli kurtán.

Felvonom a szemöldököm.

- Lábak – ismétlem meg kissé értetlenül kurta magyarázatát. – Definiáld, milyen kód vagy virágnyelvi üzenet ez, mert számomra nem nyilvánvaló – rázom meg aztán a fejemet

- Kyokónak csodaszép futóművei vannak. Oshitari pedig erre bukik.

Végigmérem a saját virgácsaimat. Inkább csontosak, mint hogy szépek legyenek…

- Mi volt ez?

Felnézek Atobéra, szemeim körbejárnak, de nem veszek észre semmi különöset.

- Micsoda?

- Te… te a saját lábaidat vizsgálgattad – világít rá a tényre.

Megvonom a vállam.

- És?

Atobe elvigyorodik, aztán felveti a fejét.

- Mindent értek.

- Mit értesz?

Kedvem lenne a hajamba tépni. Miért nem képes ebben a városban senki sem az egyértelmű, rébuszok és egyéb rejtvények nélküli beszédre?

- Neked bejön Oshitari – jelenti be ellentmondás nem tűrően. – Hah, mindig is éreztem.

- Ez nem igaz – hajtom le a fejemet, és igyekszem hajam és szemüvegem mögé rejteni, ahogy elpirulok.

- Ó, dehogynem. Már eddig is olyan sok mindennel elárultad magad, de most ez aztán tényleg bebizonyította a dolgot. Tényleg azt hitted, hogy el tudod titkolni ore-sama elől?

Lemondóan sóhajtok, erre igazán nem tudok mit mondani. Inkább hagyom, hogy a nagyságos Atobe-sama bemagyarázza magának az egész dolgot. Ha igaza lenne…

De nem, nincs igaza. Nem titkolok semmit senki elől. Vagy ha mégis… hát akkor a magam számára sokkal kevésbé nyilvánvaló ez az egész, mint bárki külső szemlélőnek.