In this world of ice I'll show you our fire
This dream is now set into certain stone
A nyakkendőjénél fogva ragadom meg, és kicsit sem finoman lököm a falnak. Háta élesen nyekken a folyosói szekrénnyel való találkozáskor. Nem kevesen fordulnak felénk, de abszolút nem érdekel senki véleménye.
- Mégis hogy képzelted ezt az egészet? – mordulok rá Oshitarira.
Arca egészen megnyúlik, és láthatóan nem érti a kirohanásomat. A gallérjához nyúl, megigazítja, majd nyakkendőjét is addig rendezgeti, amíg már talán nem érzi a fulladáshoz közeli állapotot.
- Ah… Aya-chan, miről beszélsz, ah?
Ujjamat mellkasának szegezem, és egészen közel hajolok hozzá. Lábujjhegyre kell állnom. Nem könnyű keménynek lenni, ha az ember lánya átlag két fejjel alacsonyabb a népesség nagy százalékánál.
- Ezt tanultad abból az átkozott sok szerelmes novellából?
Szemeit kicsit összeszűkíti, egy fél pillanatig merengve méreget.
- Kyoko-chanra célzol, ah?
- Nem, Jirou-kunra… - forgatom a szemeimet, aztán csalódottan hátrébb lépek. – Mégis, mit gondoltál, mit csinálsz? Szánt szándékkal törted össze szerencsétlen szívét?
- A Jirouét?
Egyik döbbenetből a másikba esik. Én meg legszívesebben verném a fejemet a falba.
- Figyelsz te rám egyáltalán, Yuushi? – fakadok ki.
- Figyelni figyelek, de követni valahogy csak nehezen tudlak.
Olyan tekintettel méreget, mint ha minimum kényszerzubbony lenne rajtam, és azon merengene, mikor kell slaggal lelocsolnia ahhoz, hogy lenyugodjak végre.
- Yuushi… - mély levegőt veszek -, ha egy lánnyal randit beszélsz meg, akkor arra illik elmenni, vagy ha ez a lehetőség kiesik, akkor legalább odaszólni neki, hogy vagy késni fogsz, vagy ne várjon rád, mert valami fontos közbejött. Szerintem ez evidens, még nem is etikai, hanem inkább morális kérdés, vagy te nem így gondolod?
Igyekszem higgadtan és nyugodtan beszélni.
Hogy miért húzott fel ennyire ez az egész dolog? A kárörömöm valamerre messze elszállt, amikor tegnap este nyolctól egészen ma hajnali kettőig azt kellett hallgatnom, hogy egyáltalán mire jók a srácok, és ha a Föld lakói egy férfit a Holdra tudtak juttatni, akkor miért nem küldték utána a többit is.
Elegem van Kyokóból, és a folyamatos nyafogásából. Ezt pedig kénytelen vagyok levezetni valakin, ez a szerencsétlen pedig jelen esetben minden bajom forrása és okozója, a drága Oshitari. Belegondolva tényleg jobb lenne, ha legalább őt kilőnénk az atmoszférán kívülre, legalább tudnék normális dolgokra is koncentrálni, nem csak arra, hogy…
- Tehát akkor Kyokóról van szó – szögezi le (kilendítve előző gondolatmenetemből), és mélyen a szemembe néz, mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy lehetőleg ne zavarjam össze megint egy gúnyos megjegyzéssel.
- Kyokóról – bólintok rá.
- Oi, bolond az a lány, ah? – támasztja meg egy ujjal a homlokát. – Azt mondta, hogy neki… és nekem találkozónk lesz… mármint egymással? – néz rám szemüvege mögül.
- Azt – biccentek rá, mire mélyet sóhajt, és az égnek emeli a tekintetét. – Chotto… csak nem arra akarsz célozni, hogy…
- Ez a lány teljesen bolond, ah? – ismétli kétségbeesett arccal.
- Úgy néz ki – húzom el a számat, aztán felnézek Oshitarira. – Tehát nemet mondtál neki?
- Iie – rázza meg a fejét.
Meg akarom fejelni a szekrényajtót.
Ehelyett csak nagy levegőt veszek, aztán nagyon, nagyon lassan kifújom.
- Akkor mit mondtál neki?
- Tulajdonképpen semmit – mondja merengve.
- Ara maa – nyögöm elgyötörten. – Mit tartalmazott az a semmi, az istenért? Egy randi elfogadását nem szoktak hallgatás-beleegyezés alapon letudni. Valamit csak tettél, amiért azt hitte, hogy tök jól fog telni a délutánja!
- Ano… tudod, Aya, egy pár szép lábnak nehéz ellenállni – mondja mosolyogva.
Meg akarom gyilkolni ezért a mosolyért. Félig olyan érzésem van, mintha úgy beszélne velem, akár egy haverjával, ez pedig… hát… mi van? Mire akarok ezzel kilyukadni? Megrázom a fejem, és inkább visszatérek az alaptémához.
- Annyira, hogy rábólints egy randira, amire aztán mégse mész el? Föld hívja Yuushit, ha vállaltad volna a találkát, még tovább bámulhattad volna Kyoko átkozott virgácsait.
- De én nem bólintottam rá, ah?
- Hanem?
- Csak megvontam a vállam – vonja meg a vállát.
- Mint most?
- Ah, nagyjából.
Az égnek emelem a tekintetem.
- Ez marhára nem egyértelmű.
- Az igen javára sem az, miért engem hibáztatsz, ah? Sőt, miért érdekel ennyire ez az egész? – kérdezi immár teljesen értetlenül.
- Neked köszönhetem, hogy csak hajnali háromkor kerültem ágyba, és hat órán keresztül hallgattam Kyoko hisztijét. Nem mondanám, hogy hálás vagyok érte – közlöm hűvösen.
- És megoldás az, hogy akkor most engem kínzol a te hisztiddel? – vág szenvedő arcot.
Elhúzom a számat.
- Nem az, de legalább úgy érzem, törlesztettem egy kicsit – fonom keresztbe magam előtt a karjaimat.
- Nagyon örülök neki – húzza el gúnyosan a száját, aztán (már sokadjára rövid bájcsevelyünk során) végigmér. – Ah, Aya…
- Nee?
- Valami baj van otthon? – kérdezi őszinte aggodalommal.
Csak a szemöldököm libben feljebb. Az eddigiek alapján már hova?
- Baj? Otthon? – megrázom a fejem. – Fogalmam sincs, mire célzol.
Ahogy hozzáér a bal karomon levő zúzódásokhoz, hangosan felszisszenek. Visszarántja a kezét, és felvillant egy sajnálkozó mosolyt.
- Jah, hogy ezekre… - szorítom össze fogaimat, hogy ne kezdjek el sírni. Tegnap még nem fájtak ennyire! – Csak elgázolt egy autó.
Lelkiekben a tenyeremet dörzsölgetem, és várok valami megütközést vagy épp sajnálkozást. Látszik, hogy frissen gázolt egyén vagyok, akinek tulajdonképpen semmi baja nem lett az egészből. Szinte kívánom a remegő hangú érdeklődéseket a hogylétem felől. Csalódnom kell.
- Na de hányszor már, ah? – emeli fel a fejét. – Minden nap újabb és újabb horzsolásokat látok rajtad. Tegnap ez a tapasz a homlokodon, ma meg úgy jössz be, hogy a könyököd és a térdeid minden eddiginél inkább le vannak gyalulva… nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul vezetnek felétek…
- Ugyan már, csak elestem párszor – legyintek könnyelműen.
Igen, Atobe nagyon szeret raliztatni, így esek-kelek a pályán, mint valami rozzantabb, három lábbal született, és ebből kettőt megtartott paci.
- És a homlokod?
- Megfejeltem a… csapot.
Megfejelni a csapot? Hogy juthat eszembe ilyen baromság? Ki az az állat, aki képes nemes egyszerűséggel megfejelni egy csapot? Hm. Jobban belegondolva ez tőlem nem is lenne olyan meglepő. Remélhetőleg Yuushi is így gondolja.
Kicsit kellemetlen lenne vele közölni, hogy a Buchouja igyekezett egy szervával tudatosítani bennem, hogy ne álmodozzak, miközben magával a nagy Atobe-samával játszhatok. Kicsit túlságosan is sikeres lett a dolog, ahányszor tükörbe nézek, mindig eszembe jut.
- Ah – biccent.
Arckifejezéséből nem tudom megállapítani, hogy olyan szinten néz őrültnek, hogy ezentúl tartani fog közöttünk egy állandó, hat méteres távolságot, vagy inkább abból a szempontból bolondnak, hogy alig próbálja visszatartani épp kitörni készülő röhögését.
Na jó, ismerjük be, nem sokat lehetett eddig látni Oshitarit, amint elereszt egy-egy szívből jövő kacajt. Vele kapcsolatban az embernek mindig az a benyomása, hogy a srác érzelmi skálájának minimuma és maximuma elég közel van egymáshoz.
- Figyelj, Aya, nagyon élvezetes a kis csevelyünk, de nekem még becsengetés előtt van egy kis megbeszélnivalóm Gakutóval, szóval én, ah… - sétál el anélkül, hogy befejezné a mondatot, még egyszer-kétszer visszanéz, bennem pedig tudatosul, hogy lelkiekben melyik kategóriába sorolt be.
Homlokon csapom magam, aztán mikor könnybe lábadnak szemeim, ráébredek, hogy ez helytelen lépés volt. Elengedek egy nagyon halk „jujuj"-t, és visszaindulok a terembe. Indulnék, ugyanis valaki a nyakamba csimpaszkodik, és kis híján a padlóra ránt.
- Yamaguchi-senpai! – rikoltja a fülembe az illető, előttem pedig megelevenednek legborzalmasabb rémálmaim. Bár már az is rendkívüli szerencse, hogy szombat óta nem akadtam össze a lelkes leányzóval, kinek képe a lexikonokban a fangirl címszó alatt szerepel.
- Shizuka-chan – bólintok rá az üdvözlésre. Marha lelkes vagyok ám!
- Yamaguchi-senpai, mit beszéltetek Oshitari-senpai-jal? – érdeklődik, és közben szerencsére lemászik rólam. A kérdés okozta döbbenet nehezíti a légzés újratanulását, de azért csak sikerül némi levegőhöz jutnom. A döbbenet marad.
- He?
- Mit beszéltetek Oshitari-senpai-jal?
- Elsőre is tökéletesen jól hallottam – mondom némiképp haragos tekintettel.
Láthatóan nem érti, tulajdonképpen mi nem tetszik a kérdésben.
- Hát akkor?
- Shizuka… - veszek egy mély levegőt. – Nem tudom, mi érdekelne a kettőnk beszélgetéséből, de megnyugtathatlak, hogy sem a te, sem a Shishido neve nem merült fel egyikünk részéről sem. Így már elégedett vagy?
Összekulcsolja a kezeit.
- De attól engem még érdekel! – néz rám kiskutya szemekkel, a szavakat pedig nagyjából olyan hangsúllyal mondja ki, mintha én könyörögnék neki, hogy röviden vázolhassam a fejleményeket. – Tudod, Yamaguchi-senpai, Oshitari-senpai annyira… kakkoi – hangszíne egészen megrezegteti a magasabb frekvenciákat.
Megrázom a fejemet.
- Azt hittem, Shishido a nagy szerelmed, akinek még a haját is megsirattad – vetem fel szarkasztikusan, de csak a vállát vonja meg.
- Shishido-senpait is nagyon szeretem. És Oshitari-senpait. És Atobe-samát és Akutagawa-senpait… hiszen ők mindannyian… válogatottak – szemeiben újra felragyognak a 220 voltos izzók. Az enyémben meg valószínűleg ideges szikra csillanhat.
Kicsit közelebb lépek hozzá, és suttogva kezdek beszélni.
- Tudod, Shizuka… az a te bajod, hogy bármennyire is imádod őket, nem fognak észrevenni, mert egyiküknek sincs szüksége még egy idióta kiscsajra a többi száz és száz mellett. Amíg csak játszod itt az eszedet, és csorgatod utánuk a nyáladat, semmivel sem fogsz kitűnni a sok másik kis lökött közül. Mert nem azért szereted őket, amilyenek, hanem azért, amik… ez pedig szánalmas – fejezem be, hangomat egészen elhalkítva, magamra fagyos képet erőltetve.
Borzalmasan érzem magam, ahogy látom, miként emeli kezeit az arca elé, hogy telnek meg szemei könnyekkel, hogy rázza meg a fejét, majd rohan végig a folyosón. Talán most törtem össze minden álmát, talán ezek után örökké gyűlölni fog és a vesztemet kívánja majd minden porcikájával, de… de ha valaki nem hívja fel butaságára a figyelmét, akkor hogy várhatja el bárki is, hogy megtalálja a saját útját?
- Hah… miért riogatod a rajongóimat? – sétál mellém Atobe.
- Mi vagy te, árnyék? – vonom össze mérgesen a szemöldökömet. Azt már nem kérdezem meg, hogy vajh' az árnyék árnyéka merre lapul jelen pillanatban. Örülök, hogy végre nem kell Kabajira is külön felnéznem. Néha már görcsbe áll a nyakam.
Megvonja a vállát, és az elviharzott lány után bámul.
- Furcsa dolog a féltékenység.
- Na ja – rázom meg a fejem. – Lökötté teszi az embereket.
- Pontosan – biccent rá a srác.
- De most tényleg, semmi oka nincs rá! Oshitari az osztálytársam, néha beszélhetek vele!
- Nem is ő lángolt úgy az idegességtől, mint valami máglyarakás.
Atobe felé fordulok. Azzal a mindentudó, nagyképű tekintetével bámul vissza rám.
- Mi van… ? – rázom meg a fejem értetlenül.
- Nem ő volt féltékeny, Aya-chan. Te védelmezed úgy Yuushit, mintha a tulajdonod lenne.
- Demo… - pislogok egy sort idegesen, de Atobe csak tesz egy vízszintes mozdulatot a kezével, akaratlanul is elhallgatok. Hűha, tényleg van kisugárzása a srácnak.
- Előbb Kyoko, most meg ez a szerencsétlen lány… mindenkit el akarsz üldözni mellőle.
- Kyokóhoz semmi közöm nincs. Shizukának pedig csak meséltem egy kicsit az életről, meg úgy alapból arról, hogy hogy mennek a dolgok. Teljesen ártatlan vagyok, Atobe-sama – emelem magam mellé a kezeimet.
Atobe elmosolyodik.
- Érezd magad megtisztelve, hogy ore-sama közli veled az érzéseidet: te, Yamaguchi Aya, hivatalosan is odavagy Oshitari Yuushiért, a csapatom egyik legjobbjáért – jelenti be. – És ha ore-sama azt mondja, hogy így áll a helyzet, akkor a helyzetnek bizony így kell állnia.
Széttárom karjaimat, de nem tudok mit mondani. Majd még gondolkodom valami csípős válaszon. Valami kevésbé csípősen, mint ami elsőre eszembe jutott. Hehe.
Megszólal a csengő. Atobe elhúzza a száját, nyilvánvalóan azon mereng, hogy utasítja Sakaki-„kun"-t, hogy vegye rá az iskola vezetőségét: vagy vegyék halkabbra az átkozott hangjelzőket, vagy cseréljék le az egész rendszert. Végül csak beletúr hajába, és a termünk felé sétál, jobb híján követem, egészen addig, amíg meg nem fordul, és kis híján neki nem ütközöm. Méltatlankodva mér végig, de végül nem tesz említést arról, hogy mekkora sügér vagyok. Hálás vagyok érte, még kénytelen lennék valamit gyorsan reagálni rá.
Inkább ne menjünk bele abba, hogy mi sül ki abból, ha valamire gyorsan reagálok.
- A mai edzést felejtsd el. A csapatommal egy utcai pályán gyakorlunk, nem lesz rád ideje ore-samának – közli Atobe, az elfoglalt.
- Rendben, akkor addig én regenerálódok – vonom meg a vállam, válaszomat egy biccentéssel fogadja, majd kinyitja a termünk ajtaját; és természetesen cseszik gálánsan előre engedni. Lenyűgöz ez a csodálatos ego. Nem bánnám, ha legalább önbizalmának töredékét megosztaná velem. Neki maradna egy életre való, én pedig a „kishitű" kerületből egyből a „beképzelt tahó" negyedbe ugranék. Áh, lehet, hogy mégse. Talán soha nem is voltam annyira kishitű, mint ahogy bemagyaráztam magamnak.
Ha volt akkora képem, hogy teniszütőt ragadjak és megríkassak egy szerencsétlen elsőst, akkor valószínűleg sok mindent át kell még gondolnom magammal kapcsolatban. Kezdetnek vegyük mondjuk az Oshitari témakört…