Because I know you more than anyone, my eternal rival
So let's go forth into tomorrow
- Kérlek, Aya!
- Nem veszel rá – rázom a fejem határozottan.
Nee-san újra kifújja az orrát. Szemei egészen vörösek, arca rettentően sápadt, és elég rekedt a hangja is. Hogy a bánatban tud valaki tavasszal, ilyen melegben megfázni? Ráadásul ennyire!
- Haruna-chan elutazott, és nála maradtak a könyveim – mondja két szipogás között -, nem tudom, mikor jön haza, és ha már úgy is itthon vagyok, nem ártana tanulni a következő vizsgáimra. Kérlek, Aya… Yuushi-kun biztos szívesen segít neked.
Összevonom a szemöldökömet.
- Tegnap előtt még azt hitted, hogy összeverekedtem vele, most pedig már szívesen segítene, és a házába küldesz? Nem igazán tudlak komolyan venni, nee-san – morgom.
Megfogja a kezem. Félig használt zsebkendőjét ujjaimnak nyomja, és azt próbálja érzékeltetni, hogy hogy fogok járni, ha nem járok a kedvében.
Áh, meggyőző!
- Demo nee-san, Oshitari sincs otthon, lent gyakorolnak egy utcai pályán – húzódom el nővérem közvetlen közeléből. Sőt, inkább még a kanapéról is felállok. Hiszen nekem van egy célom a mostani hétvégére, nem fogom hagyni holmi jött-ment nátháknak, hogy ledöntsenek a lábamról!
- Aya – néz rám könyörgő szemekkel -, nekem ez nagyon fontos, örülnék, ha képes lennél ennyit megtenni beteg nővéred kívánságára!
- Azért végrendelkezni ne kezdj – húzom el a szám, és elindulok a lépcső felé.
- Aya… ? – szól utánam rekedten.
- Ezt érzelmi zsarolásnak hívják – mondom anélkül, hogy visszanéznék. – Átöltözöm, és elmegyek az átkozott könyveidért.
- Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc húgocskám?
- Lévén az egyetlen is, ez nem meglepő.
Kinyitom a szekrényemet, és végignézek a benne található ruhákon. Többnyire pasztellszínek, de a szemem megakad egy vörös felsőn. Abszolút nem rémlik, hogy valaha is lett volna ilyenem, kaa-sanra gyanakszom; valószínűleg ő csempészhette bele ebbe a szegényes felhozatalba. Kiemelem a vállfát, melyen függeszkedik, és pár pillanatig kritikus szemekkel méregetem. Kicsit romantikus beütése van… kaa-san szerint a múltkori fehér felső jól állt rajtam. Persze, az anyukák elfogultak, de ha igaza volt, akkor ezzel se nyúlok nagyon mellé.
Arcom értetlen grimaszba rándul. Mikor lehetett utoljára, hogy ennyi ideig variáltam azon, hogy mit vegyek fel? Hosszú sóhajt eresztek meg, és kissé kétségbeesetten bámulok a plafonra. Várakozásaimnak megfelelően nem szolgál tanáccsal, de azért örültem volna, ha valami csoda folytán mégis bíztat egy kicsit, vagy legalább megnyugtat, hogy nem vagyok teljesen, reménytelenül zakkant.
Belebújok a felsőbe (igen, a vörösbe), majd némi hezitálás után egy egészen rövid, fekete szoknyát öltök magamra. Kicsit fodros az alja. Jah, és igen, ahhoz képest, hogy lassan két éve megvan, ez is most van rajtam először. Vajon hány ropogósan friss cucc lapul még viszonylag apró gardróbom jelenleg feltérképezetlennek ható mélyén?
Lesietek a lépcsőn, leemelek a fogasról egy kisebb táskát, és elkezdem beledobálni a legszükségesebb dolgokat – telefon, kulcs, némi pénz. Átvágok a nappalin, azzal a határozott szándékkal, hogy távozásom előtt még iszom pár kortyot.
- Aya.
Megállok a konyha ajtajában, és visszafordulok nee-san felé.
- Igen?
- Kemények az edzések Atobe-kunnal? – kérdezi, kezeit összekulcsolja felhúzott térdei körül, a narancs-zöld takaró meggyűrődik a mozdulatra.
Kínosan elmosolyodom.
- Tudom, hogy sok rajtam a horzsolás meg a seb, de…
- Nem, nem erre céloztam – rázza meg a fejét nee-san. – Kezd látszani rajtad, hogy végre intenzívebben sportolsz valamit.
- Látszik? – pislogok. – Hol?
- A lábaidon – mondja. – Végre formásodnak egy kicsit.
Eleresztek egy nyögést, és bemenekülök a konyhába. Kinyitom a hűtőajtót, rövid kutatásom sikerrel jár, és megtalálom a Pontát, amit előző este vettünk kaa-sannal bevásárláskor.
- Aya-chan? Valami rosszat mondtam? – hallatszik ki a nappaliból.
Beleköhögök a poharamba, de szerencsére nem fröccsen ezer irányba az üdítő. Nem örülnék neki, ha még le kellene állnom feltakarítani, ha már egyszer elhatároztam magam, hogy elindulok itthonról.
- Nem semmit – sétálok ki a közlekedőhöz, és újrakezdem a pántok kuszaságából álló szandálommal a keserves küzdelmet, melyből legutóbb én kerültem ki vesztesen.
- Egyébként…
- Hallgatlak, nee-san – sürgetem már kissé türelmetlenül.
Abban reménykedem-e, hogy meggondolja magát, és mégsem kell mennem? Igen, abban.
- Egyébként ahhoz képest, hogy úgy állsz az egész dologhoz, mintha akasztani vinnének, eléggé… hm, kicsípted magad, nem?
Ez az! Sikerült felhúznom a szandált! Lelkiekben vállon veregetem magam.
Na igen, most megérdemlem. Jó büszkének lenni magamra.
- Csak képzelődsz, nee-san – vetem át vállamon táskámat, aztán kilépek az ajtón, és megindulok ahhoz a teniszpályához, amiről Atobe már többször is mesélt közös edzéseink során. Erősen remélem, hogy tényleg ott táboroznak most a Hyoutei-beli teniszesek, ugyanis ez a cipő kellően kényelmetlen ahhoz, hogy ne engedjek meg magamnak benne felesleges kitérőket és eltévesztett útirányokat.
Busszal nagyjából tíz perc alatt érek a nyilvános teniszközpont alá. Az egész létesítményt egy dombra építették, odafent három pálya fekszik, és általában itt lóg a város teniszezőinek azon hányada, akik nem tagjai egyetlen iskola válogatottjának sem. De úgy tűnik, néha még a dőlt betűvel írandó válogatottak is elnéznek ilyen helyekre néha-néha; talán jó edzés nekik, ha a saját iskolájukban unalomig elvert diákok helyett friss arcokkal játszanak.
Amint felérek a lépcsőn és megállok egy pillanatra felmérni a terepet, egy viseltes teniszlabda gurul a lábamhoz. Ahogy egyszerre minimum hatan néznek felém, elbúcsúzok az észrevétlen, sompolygós megérkezés lehetőségétől.
- Aya-chan?
Oshitari és Atobe egymásra néznek, ahogy leülepedik kissé hangjuk összecsengése. Atobe felém fordul, Oshitari pedig még egy pillanatig értetlen arccal bámulja Buchouját, aztán ő is rám pislog, majd teniszütőjét maga mellé engedi. Laza fekete pólót és olajzöld bermudát visel, fekete edzőcipővel párosítva. Fura, még soha nem láttam ilyen szerelésben, pedig már ismerem egy jó ideje.
- Ki ez a lány, dane? Ismeritek, dane? – kérdezi egy meglehetősen ellenszenves arcú figura. Ránézek, és felvonom a szemöldököm, ahogy minden szégyenérzet nélkül elkezd méregetni. Hogy zavarba jövök-e? Nem. Viszont, hogy zavar-e? Marhára. Így jártam.
- Aya, mégis mi csalt ide hozzánk? – lép előre Atobe, bal kezét csípőre teszi, jobbjával vállának támasztja ütőjét. Világosszürke teniszpólóját már korábban láttam rajta egy közös edzésünk során, csakúgy, mint a fekete tréningnadrágot.
Lassan az egész utcai bagázs észreveszi a jelenlétemet. A Hyoutei válogatottján (Hiyoshit és Akutagawát kivéve, ha jól sejtem) kívül az ellenszenves alak és társai álldogálnak a pályán, kicsivel arrébb pedig újabb két figurát vélek felfedezni.
Naná, hogy egyikük sem nőnemű. De ím, fényes páncélomban megérkezek, hogy dicső nimbuszban ragyogva pótolhassam eme égető hiányt!
- Izé… - felelek határozottan.
- Valamelyik barátnője, dane? – néz végig iskolatársaimon az iménti fickó. – Vagy még szabad, dane?
Önkéntelenül is lépek egyet hátra, és nagyot nyelek. Na ne, ha valamelyik hyouteies nem húz ki ebből a helyzetből, én most azonnal lelépek, dane!
- Yanagizawa, hagyd már – teszi a vállára a kezét egy lila pólós srác, majd egy ujjal tekergetni kezdi az egyik hajtincsét. – Atobe-san, örülnék, ha végre elkezdhetnénk a meccseket. A nyertes egy hónapig kedve szerint használhatja a pályákat – vezényel mosolyogva.
Jó, legalább addig sem én vagyok az, akire a figyelő tekintetek szegeződnek.
Ezt erősíti meg Atobe erélyes felcsattanása is:
- Ore-sama az, aki kedve szerint használja a pályákat. Naa, Kabaji?
- Usu.
A hajtekergetős fazon összerezzen egy pillanatra, és bizonytalanul húzogatja a száját. Két társa szintén értetlenül pislog egymásra, a túloldalon portyázó másik két alak pedig immár kissé türelmetlenül várja, hogy mi is fog kisülni ebből az egészből.
- Atobe, nem kéne elzavarni a pályáról másokat… nem azért jöttünk ide, hogy végre új arcokkal is játszhassunk? – veti fel Shishido a nézőtéren üldögélve.
- Shishido-san, hagyd, hogy ő döntse el, mit akar… - csitítgatja Ootori-kun társát, aki csak unottan fúj egyet Buchouja újabb szeszélyére.
- Shishido, Ootori – morran rájuk fenyegetően Atobe. – Csendet.
- Atobe, voltaképp igazuk van, ah? – kérdezi Oshitari, aztán előrelép, és odasúg valamit a srácnak. Atobe arcán egy halvány mosoly jelenik meg, aztán megvonja a vállát, majd csettint egyet. A mellette álló Oshitari arcán is gonoszkás vigyor terül szét.
- Kabaji.
- Usu – terem mellette a medveszerű másodikos.
- Mizuki-san. Amennyiben sikerül legyőznöd Kabajit, ore-sama a teljes jogot átadja nektek a pályák felett. Egy szett, és te kezdhetsz adogatással – mondá' Atobe, a kegyes.
Mizuki-san, az említett, összerezzen, és két hátvédjére bámul.
- Yuuta-kun.
- EH? – rökönyödik meg a szólított. – Csak nem azt akarod, hogy én álljak ki ellene?
- Mondtál valamit, Yuuta-kun? – kérdez vissza a másik, és újra babrálni kezdi haját.
- Nem… semmit – ereszkednek meg a sebhelyes fiú vállai, és csekély magabiztosságot tükröző léptekkel közelíti meg az egyik pályát.
Nem mintha nem örülnék annak, hogy sikerült némi láthatatlanságra szert tennem, de úgy érzem, hogy tennem kell valamit. Újjáéledt igazságérzetem megköveteli magának a figyelmet, és erőnek erejével arra kényszerít, hogy szólaljak fel a nevében. A fenébe is.
- Izé… hé! – sétálok közelebb, és megállok az egyik hálónál. Mindenki lenéz rám. De jó.
- Igen, Aya-chan? – kérdezi szenvtelen arccal Atobe. Kabajit és a Yuutának nevezett egyént figyeli, ahogy felállnak egymással szemben egy-egy térfélre.
- Tudtommal ez egy nyilvános pálya – tör elő belőlem az igazság bajnoka.
- Igen, Aya-chan – jön a közönyös válasz.
- És ennek tudatában helyes az, hogy külön jogot formálsz rá? – tárom szét a karjaimat.
Erre már kénytelen felém fordulni, és kissé ingerülten csattan fel:
- Tulajdonképpen mit is keresel te itt? Azon kívül, persze, hogy beleszólsz olyasmibe, amihez abszolút semmi közöd nincs!
Nem riaszt el villámló tekintete és fenenagy hatalma.
- Yuushihoz jöttem – vonom meg a vállam, egyhangú némaságot kiváltva a bandából.
Az említett megigazítja a szemüvegét, de nem szól semmit.
- Tehát már nem szabad, dane… ez bizony pech, dane – hallatszik valahonnan a pálya túlsó végéről. Csak ignoráld a megjegyzést, csak ignoráld a megjegyzést…
- Akkor mi lenne, ha elintéznéd vele, amit akarsz, aztán meg törődnél a saját dolgoddal? – kérdezi gúnyosan Atobe.
Ha tudnád, mennyire vágyom rá, hogy ennyivel letudjam az egészet!
- Nem, Atobe – rázom meg a fejem.
Valami földöntúli erő vette volna birtokba testemet, melynek az a célja, hogy megtisztítsa az utcai teniszpályákat a gyökerektől?
- Nem fogom hagyni, hogy úgy viselkedj ezekkel a szerencsétlenekkel, mintha az alattvalóid lennének.
- Nem vagyunk szerencsétlenek! – kéri ki magának a hajtekergetős fazon.
Ránézek, és felvonom a szemöldökömet.
- Ha így áll a helyzet, akkor miért nem állsz ki magad Kabajival, Mizuki-san?
Erre némiképp megfeszül az állkapcsa. Kellő bátorítást adtam neki ahhoz, hogy legalább egy kis ideig csendben maradjon. Azt hiszem, magának tesz jót vele.
- És akkor most mit vársz, Aya, naa? – néz rám dühösen Atobe.
Talán ebben a pillanatban ugrottak az ingyen teniszóráim?
- Hát – bizonytalanodom el kissé -, mondjuk, ezen a két pályán lehetne két kettős meccs, de jobb lenne, ha a párjaidat frissítenéd ezekkel az arcokkal, hogy tanuljanak valami újat is végre. A maradék egy pályán pedig mehet egy egyéni meccs. Ha a bajnokságon egy szettet szoktatok játszani, akkor természetesen ilyenek legyenek ezek a mérkőzések is.
- Ez remek ötlet, Atobe-san – simítja végig állát Mizuki. – Ha szabad megjegyeznem, a kisasszony nagyszerűen ért a teniszhez.
Inkább a kórosan egoisták kezeléséhez. Nagy gyakorlatra tettem szert benne kevesebb, mint egy hét alatt. Na igen, a legönteltebb fazon mellett, akit valaha is hátán hordott a Föld, ez nem különösebben nagy kaland.
Az említett címeres majomkirály jelen pillanatban engem méreget. Állom a pillantását.
- Ám legyen. De ore-sama köti ki a felállást.
- Ahogy kívánod – vonom meg a vállam, majd Mizukira nézek.
- Ahogy kívánod, Atobe-san.