Our eyes meet and they each seem to say

"In the end, I will win"

- Remek a kilátás, naa? – kérdezi Atobe, ahogy a kiépített nézőtéren üldögélve végigpillant a három teniszpályán.

Egyik szélen Ootori-kun játszik egyéniben a St. Rudolph-beli Fuji Yuutával (időközben celebráltam némi bemutatkozást is, csak a saját érdekemben, hogy legalább tisztában legyek, ki, honnan, miért), másik szélen a Kabaji-Ibu (utóbbi a Fudominéből) páros brillírozik a Mukahi-Yanagizawa (szintén St. Rudolph) ellen. Középen Shishido alkot párost Kamióval a Fudominéből, velük szemben Oshitari tolerálja egyre nehezebben a St. Rudolph válogatottjának menedzserét, Mizukit.

- Az – értek egyet kurtán, és mély sóhaj kíséretében dőlök hátra.

Miért ilyen hosszú egy átkozott szett? Lassacskán alkonyodik, én meg még hozzá se kezdtem a tanuláshoz. Ezek meg csak püfölik azokat a szerencsétlen labdákat! Pedig azok aztán igazán nem tehetnek semmiről!

- Mi a véleményed?

- A véleményem miről? – vonom fel a szemöldököm.

- A játékukról.

Hogy nekem? Egy hozzá-nem-értő kezdőnek?

- Öh… ügyesek – felelem határozottan.

- Kinek tetszik a legjobban a stílusa?

Atobéra pislogok. Előre dől, könyökével térdeire támaszkodik, és komoly arccal figyeli a játékot. Magam is a pálya felé fordulok: látom Ootori-kun hihetetlen szerváit; Mukahi-san akrobatikus manőverezését; Kabajit, amint a frászt hozza partnerére és a szemben álló félre is; Shishidót, amint egyébként hűvösnek és utálatosnak tűnő természetéből kivetkőzve szinte lángra lobban a pályán… és hát persze, Oshitari sem hazudtolja meg önmagát: elegáns, hatásos. Számomra az ő játéka tűnik a legharmonikusabbnak és a legösszeszedettebbnek.

- Leginkább Oshitarit szeretem nézni, miközben játszik.

- Heh – jegyzi meg Atobe, mire ráébredek, mit is mondtam.

- Ú-úgy értem, az ő játéka tűnik a leginkább kifinomultnak… - szabadkozom.

Eleve kudarcra ítélt kísérlet, nee?

- Nem kell mentegetőznöd – fordul felém, és kicsit közelebb hajol, hogy tényleg senki se hallja, amiről beszélünk. – Én is tudom, hogy tetszik neked, te is tudod, ő is tudja. Hol itt a probléma?

- Ő is tudja? – ismétlem szinte hisztérikus hangnemben.

Igazság szerint ez az utolsó megjegyzés jobban idegesít annál, hogy egyáltalán tiltakozni kezdjek maga a tény ellen. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele!

Atobe szemei résnyire szűkülnek, arca töprengővé válik.

- Na jó, elképzelhető, hogy ő mégse. Az a szemüveg csak vakká teszi…

Hangja hirtelen elakad, ahogy közvetlen a lábaink előtt csapódik a nézőtérre a labda, szinte füstölögve forog még pár pillanatig a helyén, hogy aztán ellőjön egy másik irányba.

- Oshitari-san! Ha nem tudod normálisan fogadni, hagyd rám! – fakad ki Mizuki.

Oshitari néz felénk pókerarccal, csak tekintetében tükröződik valami hidegség.

- Elnézést – mondja, bár arcán még a megbánás legapróbb jeleit sem látni.

- Ne tudd le ennyivel. Végre kövesd a stratégiát, amit mondtam, és minden rendben lesz – adja a folyamatos instrukciókat a St. Rudolph menedzsere, aztán halkan kuncogni kezd.

Vajon minden oké a fickóval?

Valószínűleg Yuushi is ezen merenghet, hiszen végre visszafordul a pálya felé, arcáról eltűnik a fagy és megjelenik az a sokat látott kifejezés, amiből nyilvánvaló, ha valakit hülyének néz. Egy ujjal megtámasztja homlokát, és megcsóválja fejét.

- Csak maradj csendben, ah?

Mizuki-san megrázkódik, mintha valami undorító dolgot látott volna. Elmosolyodom.

Atobe feláll mellettem.

- Ootori-kun meccse kezd érdekesen alakulni. Ore-sama nem engedheti, hogy bármelyik játékosa is kikapjon egy ilyen utcai csőcselék ellen – sétál el (magamban azon merengek, hogy más iskolák válogatottai mióta számítanak csőcseléknek), aztán megtorpan és a válla felett szól hátra. – Tényleg nem tűnt még fel neki.

- Nincs is minek feltűnnie – morgom az orrom alatt, de persze, nem hallja meg.

Atobe-sama füleit csak az érheti el, amit Atobe-sama hallani akar!

Átölelem a térdeimet. Igazán kezdek fázni, az alkonyi eget egyre több felhő lepi el, és metsző, tavaszi szél kezd fújni. Meg is lepődtem volna, ha egyszer véletlenül az időjárásnak megfelelően öltözködöm.

- Hat-négy. Azt hiszem, győztünk – teszi elégedetten csípőre kezét Mizuki-san, majd baljával tekergetni kezdi egy találomra kiválasztott hajtincsét. Oshitari felé fordul. – Oshitari-san, remek játék volt, bár ha…

Folytatná a mondatot, de Yuushi megindul a nézőtér irányába – azaz felém. Mizuki-san állkapcsa megfeszül, aztán megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy kegyetlenül ignorálják a jelenlétét, és mázas mosolyával arcán inkább Shishidónak és Kamio-kunnak kezd el magyarázni.

Yuushi megáll mellettem, és teniszütőjét egy „Hyoutei" feliratú egyen-sporttáskába zárja, aztán csípőre teszi kezeit, és engem kezd méregetni. Vacogva nézek vele farkasszemet.

- Nos?

- Nos mi? – karolom át magam még inkább. Kenem a nyárfalevél-stílust, ó, igen!

- Mit szeretnél tőlem? – kérdezi némi ingerültséggel a hangjában.

Ez utóbbira (dühére) nem igazán tudok magyarázatot, szóval inkább ráhagyom.

- Nee-san megbetegedett, és néhány könyve Haruna-sannál maradt – vonom meg a vállam. – Megkért, hogy menjek el értük, csak hát a szüleitek valószínűleg dolgoznak, te meg itt lógsz a csapattal, így jobbnak láttam idejönni ahelyett, hogy az ajtótok előtt őrjáratoznék.

- Értem – biccent, aztán jobbjával megragadja a sporttáskáját. – Gyerünk.

Értetlenül állok fel, és bár nem mintha nem örülnék annak, hogy végre-valahára elindulhatok a cél irányába, de azért mégis csak marad bennem egy-két válaszra váró kérdés.

- Atobénak nem kellene szólni, hogy elmész?

- Észre fogja venni, ah? – feleli anélkül, hogy hátrafordulna.

- És neked nem lesz ebből bajod mondjuk a holnapi edzésen? – érdeklődök.

- Ne érdekeljen már ennyire, ah? – mondja mogorván.

Megállok, és ökölbe szorulnak a kezeim.

- Most mégis mi a fene bajod van? – fakadok ki.

Elegem van már a sok sértett egójú baromból egy egész életre.

Oshitari megtorpan, és a pályán játszók közül is többen felfigyelnek ránk. Egyhangú „úúúh" hallatszik, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy még az ő fejüket is leszedjem hirtelen támadt haragomban.

- Csak nem össze fognak veszni, dane? És akkor a lány megint szabad lesz, dane?

- Ez a lány még csak nem is foglalt, Yanagizawa. Csak figyelj – kontrázik Mizuki.

Yuushi lassan megfordul, tekintetéből semmit sem tudok kiolvasni. Mr. Pokerface újra előállt, üdvözüljük hát köreinkben!

- Nincs semmi bajom, Aya – mondja lassan, kimérten. – Menjünk végre, ah?

Megrázom a fejem. Nahát, már nem fázom. Ellenben kezdem úgy érezni, mintha forrna körülöttem a levegő, és lassan, de biztosan forogni kezd velem a világ. Fene ebbe a fránya idegességbe is, még csak jól ki se tombolhatom magam.

- Nem igaz – rázom meg a fejem újra. – Látom rajtad, hogy valami nem tetszik, de cseszel elmondani, hogy mi is az. Hogy várod, hogy bármi legalább egy kicsit is változzon, ha állandóan csak magadra húzod ezt a sértett álcát, és próbálod minél inkább figyelmen kívül hagyni a jelenlétemet?

A pályán állók immár teljesen elhalkulnak. Itt aztán műsor van, gyerekek!

Oshitari összevonja a szemöldökét.

- Ah, miről beszélsz egyáltalán? – csóválja meg a fejét. – Minek kéne változnia?

Ezzel sikerül kellőképp elbizonytalanítania. Atobénak igaza lenne? Éreznék valamit Oshitari iránt, és emiatt épp most csinálok magamból kész bolondot mindenki előtt? Ez az, amiért ennyire rosszul esik, ha csak egy kicsit is kevésbé kedvesen szól hozzám?

- Én... én… - habozok, aztán még egy utolsót fordul velem a világ, és olyan érzésem van, mintha elvágták volna a filmet, amiben épp a nagyjelenetem közepén vagyok. A nagyjelenet közepéről pedig egy vágással áthelyeztettem egy kellemes nappaliba, kanapéval és minden egyéb szükséges dologgal. A kanapé alattam van, a szükséges dolgok egy része (pl. lámpa és plafon) fölöttem, egyebek vízszintesen terülnek szét minden irányba (úgymint televízió, asztal, növények).

Úgy döntök, jobb lenne felülni. Amint ezt megteszem, olyan érzésem lesz, mintha nekirohantam volna egy betonfalnak. Két kezemmel megtámasztom a fejemet, lábaimat a szőrös szőnyegnek érintem, ami a kanapé előtt hever. Miután a szoba abbahagyja a veszett forgást, hátamat a heverő támlájának támasztom.

Hol a bánatban vagyok?

- Van némi színpadi érzéked, ah? – ül le mellém Yuushi, és átnyújt egy pohár vizet.

- Köszönöm – veszem át, és kortyolok párat.

- A jelenet csúcspontján drámaian elájulni… szép – bólogat elismerően-gúnyosan.

- Hidd el, nem szándékos volt – húzom el a szám, ahogy eszembe jutnak a részletek.

- Elhiszem. Ha szándékos lett volna, valószínűleg nem vered be úgy a tarkódat, hogy még a bőr is felreped, ah? – néz rám cseppet sajnálkozó arccal.

- Micsoda? – nyúlok egyik kezemmel hátra. És igen, érzem a tapaszt a koponyám hátulján.

Lemondóan sóhajtok, vállaim kicsit megereszkednek. Az elmúlt egy hét alatt több sérülést szedtem össze, mint eddig egész életem során. Rám jár a rúd, nee?

- Otou-san ellátott, szóval nem kell aggódni – folytatja Oshitari, feláll a kanapéról, és unottan rendezgetni kezd pár újságot, amik a dohányzóasztalon heverésznek. – De azért jó lenne, ha apukád megvizsgálna, hogy nincs-e semmi komoly baj.

- Köszönöm – biccentek, és a beálló kínos csendben forgatom ujjaim között a poharat. – Egyébként… - megköszörülöm a torkom -, hogy jutottam ide?

- Feltehetően valaki idehozott, ah? – teszi az újságokat a dohányzóasztal egy alsóbb polcára, aztán felegyenesedik, és kisétál a nappaliból.

Aha. Értem. Tehát megint az ő karjai között jutottam eszméletlenül egyik helyről a másikra. Kortyolok egyet a vízből, és eszembe jut, milyen is lenne, ha egyszer mondjuk ébren lennék, amikor ilyesmi történik. Eh. Nyilván semmi esély nincs rá, de mégis, ha egyszer…

- Itt vannak a nővéred könyvei – riaszt fel ábrándjaimból.

Felállok, leteszem a poharat az asztalra, és átveszem a papírzacskót, benne a négy-öt, lexikon méretű könyvvel. Megszakadni a súlyuk alatt? Én? Ugyan már!

- Izé… köszi – ölelem magamhoz őket, aztán megindulok a bejárati ajtó felé. – És… öh, köszi, hogy… érted – dadogom. Én és az értelmes, megfontolt beszéd.

- Értem – nyitja ki az ajtót, és kilépek az utcára.

Ahol szakad az eső. De jó!

- Ah… - jegyzi meg rosszallóan, aztán visszalép a nappaliba.

Mélyet sóhajtok. Végül is, mire vártam? Hogy gálánsan esernyőt tart felém, és hazáig kísér?

- Nem kéne megfáznod. Gyere, hazakísérlek – siet utánam, és felém tartja az esernyőt. Persze, gálánsan. Hogy másképp, ha Yuushiról van szó?

- Igazán nem szükséges, én… - kezdenék visszakozni, de megrázza a fejét.

- Oi, oi, ugyan már! – mosolyodik el, és felajánlja jobb karját.

Egy pillanatig csak állunk egymással szemben, az esernyőn esőcseppek százai dörömbölnek, a világra körülöttünk is ködös fátylat von a vízfüggöny. Elfogadom jobbját, a magára kanyarított farmerdzsekin túl érzem teste melegét. Igyekszem nem teljesen hozzásimulni, de nehéz tartani a távolságot, ha ennyire, ennyire közel van.

Igaza van Atobénak. Igaza van! Én… határozottan érzek valamit Yuushi iránt.

De vajon most, egymásba karolva a piros esernyő alatt, érezheti ő is ugyanazt, amit én?