And you go forth with the same unexpected speed
How far do you need to run to be satisfied?
- Elkések! – robogok le a lépcsőn, nyakkendőm gordiuszi csomóba rendeződve, gallérom egyik oldalon büszkén a magasba néz, míg a másikon bágyadtan kókad le, hajam a fésűvel való összetűzésből vesztesként kikerülve a szélrózsa minden irányába mered, és leginkább egy elgázolt sündisznóra emlékeztet.
Levágom a táskámat, és őrült módjára rángatom fel a cipőmet, amikor kaa-san megjelenik előttem, kezében egy csésze teával, vállán hálóköntössel.
- Nem is reggelizel? – kérdezi nyugodtan, kimérten.
Tébolyult szemekkel meredhetek rá, mert riadtan lép egyet hátra.
- Most nem, kaa-san, szia! – rongyolok ki az ajtón, és nagyjából kétutcányit szaladok, mire végre sikerül magam megnyugtatnom, hogy igen, oda fogok érni időben anélkül is, hogy az iskola kapujában összeesnék a fáradtságtól és az oxigénhiánytól. Kényszerítem magam arra, hogy egy kicsit lassabban sétáljak, és összeszedjem magam talán a külsőmet illetően is egy kicsit. Épp a nyakkendőmmel vívok véres küzdelmet, mikor a mellettem levő bokorból nedvesen és sok-sok levéllel illetve ágacskával fűszerezve bukkan fel egy nagyon ismerős alak. Mégis, nem arcról tudatosul bennem, hogy ki az, hanem a testtartásról ugrik be a neve; bal kezével könyökébe kapaszkodik, míg jobbjával a haját birizgálja.
- Yamaguchi-san, egy pillanatra, ha… - kezdene bele, de eltrappolok mellette.
- Ne haragudj, tényleg nem érek rá! – intek vissza, pedig igazán szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis mit művelt az esőáztatta bokorban így csütörtökön, korán reggel. De tényleg késésben vagyok, és ilyenkor még legráérősebb tempóm is körözi az átlag sebességemet séta terén, nem érek hát rá még fecserészni egy tuskó menedzserrel is!
Az iskola udvarán még sokan álldogálnak, órámra nézve pedig megállapítom, hogy még jó tizenöt percem van az első óra kezdetéig. Megcsináltam! Amint belépek a főépület ajtaján, mérhetetlen büszkeség tölt el, lelkiekben vállon veregetem magam, és (immár a valóság kegyetlen mezején) megragadnám földszinten levő termünk kilincsét. Érthetően nagy elégedettségemben azonban csak épp azt nem veszem észre, hogy az ajtó már nyílik, így egy hatalmas csattanást követően laza két métert repülök hátra, következő pillanatban pedig gerincem élesen koppan a hideg járólapon.
- Au – jegyzem meg érzéssel.
- Ah, ne haragudj – nyújtja felém kezét Yuushi. Fájdalmas arccal nézek fel rá.
Hogy történt-e valami különleges tegnap este? Változott-e valami?
Egy frászt. Nagyon lovagiasan haza lettem kísérve, útközben pedig végig jelentéktelen dolgokról esett szó, többek között arról, hogy az angol dolgozatnak melyek voltak a súlyosabb, de mindkettőnk számára megoldható pontjai, amiktől egyikünk-másikunk talán egy leheletnyi előnyt remélhet a másikkal szemben.
Végül is… mit reméltem? Mi másról eshetne szó kettőnk között? Ő maga is megmondta: a legnagyobb riválisa vagyok már kilenc éve. Még csak a barátjának vagy esetleg haverjának sem nevezhetem magam, hogy várnám, hogy viszonozza, sőt, egyáltalán csak észrevegye, amit iránta érzek?
Heh. Vicces így gondolni az egész helyzetre, főleg annak fényében, hogy a saját dolgaimról is másnak kellett felvilágosítania, vagy inkább talán meggyőznie. Mindenesetre… talán jobb is lenne, ha nem is történne semmi, ami nyilvánvalóvá tenné Oshitari számára a helyzetet. Végre nem haragszik rám, végre nincs sértve a fenenagy büszkesége, végre úgy viselkedik velem szemben, ahogy az egy osztálytárstól elvárható.
Elfogadom a jobbját.
- Nincs semmi baj – porolom le magam, miután segített felállni.
- Hogy van a fejed, ah? – kérdezi, aztán egy ujjal feljebb tolja a szemüvegét.
- Jól, tou-san szerint nem leszek zizzentebb, mint eddig – vonom meg a vállam.
- You ya – biccent rá, aztán felvillant egy gúnyos félmosolyt. – Már csak az hiányozna.
Oldalra biccentem a fejem, és felvonom a szemöldökömet.
- Lehet, hogy még jót is tett, és innentől szárnyalni fogok, a hátrányomnak pedig annyi.
Elereszt egy visszafogott kuncogást, aztán (csak úgy osztálytársi alapon) összekócolja a hajamat. Arrébb lököm a kezét, és félig sértődötten bámulok rá.
- Biztos, hogy nincs odabenn semmi baj, ah? Mostanában elég sok sérülés érte a fejedet – görnyed meg egy kicsit, hogy tekintetünk egy magasságban legyen.
- Mondja az, aki képes volt lehúzni egy feladatot, csak hogy engem megsegítsen? Kilenc év alatt egyetlen egyszer se csináltál ilyet, most mi szállt meg, nee? – hajolok hozzá közelebb.
Ha valaki hátulról véletlenül meglökne, tökéletesen megfejelném szegény srácot. De hát ne számítsunk mindig a legrosszabbra! Mindenesetre a szemüvegeink szinte majdnem összeérnek, és mentolos illatú leheletét melegen érzem lecsapódni ajkaimon.
- Ah, talán a szánalom? – veti fel sajnálkozó arccal, kék szemei pimaszul csillognak, és türelmetlenül várják a reakciómat.
Ez egy szemét.
Ennek ellenére teli pofával vigyorgok, majd kiegyenesedem, és keresztbefonom karjaimat magam előtt. Már épp nyitnám a számat frissiben kigondolt csípős válaszommal, amikor egy hang cikázik végig a folyosón.
- Yamaguchi-senpai!
- Jaj, ne – suttogom, Oshitari kíváncsian néz rám.
Hát igen, még kíváncsi, de ha tudná mi vár rá, a pillanaton elpucolna innen!
Már érzem a Véget, ahogy két kar fonódik gyilkos indaként a nyakam köré, és a lány lendülete szinte engem is magával sodor. Shizuka-chan ím, megérkezett. Hurrá.
- Yamaguchi-senpai, be sem mutatsz Oshitari-senpainak?
Igen, ez a tervem. Pontosan, ahogy mondod.
- Öh… - kezdeném azért mégis celebrálni a nagy eseményt, de Shizuka megelőz, baljával még inkább rászorít a nyakamra (levegőhiány miatt amúgy sem túl nagy lelkesedéssel elkezdett mondandóm végleg a homályba vész), jobbját Oshitari felé nyújtja.
- Kaida Shizuka, második évfolyam – mondja, amint Oshitari keze az övéhez ér.
Nem tudom nem észrevenni, ahogy végigsimítja a fiú ujjait.
- Ah… Oshitari Yuushi – bólint rá osztálytársam, és összevont szemöldökkel pislog rám, ahogy feltűnik neki, hogy Shizuka a kelleténél talán tovább húzza a kézfogást. Aztán a lány csak elengedi, és az én szorításom is enyhül kicsit.
- Olyan nagy megtiszteltetés egy igazi tensai-jal szemtől szemben állni! – pihegi áhítatos hangon. Na igen, pár napja még az tisztelte volna meg, ha Shishido-san szemtől szemben beszól neki egy olyat, aminek hatására az élettől is elmegy a kedve.
- Ah… köszönöm – feleli Yuushi, és immár az arcára ölt egy gáláns, szívtipró mosolyt, ami annyira mázas és őszintétlen, hogy valószínűleg csak és kizárólag a fangirlöknek van fenntartva. Szipp, ez azt jelenti, hogy soha még csak esélyem sem lesz rá, hogy én kapjam?
- A legutóbbi meccseteken annyira szurkoltam neked és Mukahi-senpainak! Azok a görények a Seigakuból… biztos csaltak valahogy! – vesz fel valami hihetetlen, sipítozós hangnemet a lány.
Mint néma szemlélő, felvonom az egyik szemöldököm, és Yuushira pislogok, hogy csináljon már valamit. De nem, úgy tűnik, élvezi a helyzetet, és esze ágában sincs elküldeni a csajt.
- Hát sajnos, totális vereség volt – igazítja meg szemüvegét, keresztbefonja maga előtt a karjait, és a falnak dől. – Ah, de legközelebb megmutatjuk nekik a Hyoutei igazi erejét.
- Oshitari-senpai, olyan jó ezt hallani! – rikoltja Shizuka a fülembe, mikor megpróbálok kiszabadulni fogásából. Miért akarja, hogy végighallgassam ezt a bájcsevelyt? Abszolút nem érdekel, de tényleg! Az meg külön kategória, hogy egyre csak azt látom, hogy Yuushi sokkal, de sokkal kedvesebben és érdeklődőbben beszélget egy másik lánnyal, mint ahogy velem egész életem során akár egyszer is.
- Izé… - ékelem közbe halkan, jelezvén, hogy egyrészt én mennék, másrészt pedig mindjárt amúgy is becsengetnek, de nem, természetesen egyiküknek sem tűnik fel különösebben jelenlétem, és egyre inkább úgy tűnik, hogy rendkívül belemerültek a beszélgetésbe.
Vajon mire használjam a láthatatlanságomat, jóra vagy rosszra?
Yuushi mosolya még szélesebbre húzódik, szemeiben valami számomra eddig ismeretlen fény csillan. Talán… talán flörtöl a lánnyal? Kezével végigsimítja az egyik folyosói szekrény ajtaját, aztán újra felnéz Shizuka arcára, tekintete újra- és újra végigjárja az ajak-szemek-haj kört, olykor-olykor a lány alakjának egészét végigméri, különös figyelemmel a lábait.
Shizuka pedig egyre arrébb tol magától, hogy Yuushi méricskélésének vonalában minél többet láthasson. A lány mosolya egyre szélesebbé válik, tekintete bolondsága mellé pedig valami más vegyül, valami vad, valami olyan, amit csak egy nagymacskáéhoz hasonlíthat, közvetlen azelőtt, hogy lecsapna az áldozatára.
Egyre nehezebben veszem a levegőt, érzem, ahogy torkomban Yuushi minden egyes lágy, mély hanggal és imádnivaló akcentussal kimondott szavára egyre nő a gombóc, és szinte szétfeszít, kényszerít rá, hogy megadjam magam, és sírva rohanjak el.
Miért kell nekem ezt néznem? Mit bosszul meg ezzel Shizuka-chan? És Yuushi…
Körmeimet Shizuka engem fojtogató csuklójába mélyesztem. A lány felszisszen, és végre-valahára elenged. Minimum olyan pillantásokkal vet rám, hogy ha pusztán a nézéssel ölni lehetne, akkor én már vérembe fagyva adnék táptalajt a döglegyeknek és egyéb kawaii társaiknak.
- Elnézést – hajlok meg előtte kissé, és tántorogva hátrálok vissza a terembe.
Yuushi pusztán egy pillanatra néz rám, arcán azzal a komoly, közönyös kifejezéssel. Látom azt a szinte hihetetlen momentumot, ahogy visszafordulva Shizuka-chan felé teljesen megváltozik, ajkai felfelé görbülnek, szemeiben pedig valami meleg tűz lobban.
Behúzom magam mögött az ajtót, aztán nekitámaszkodom. Azt remélem, hogy pusztán ennyivel akár ki is zárhatom az elmémből az előbb látottakat, de nem, úgy világítanak, mintha neonreklámok lennének az éjszakában, folyamatosan izzanak, és nem hagynak nyugodni. Ajkamba harapok, és még szorosabbra zárom szemeimet.
- Nah, hogy ment a tegnap este? Minden a lehető legjobban alakult, onnan már nem ronthattad el – lép mellém Atobe, aztán végigsimítja haját. – Hát igen, ore-sama képes volt ezt is a lehető legjobban elintézni…
- Csak egy kicsit… maradj… csendben – suttogom anélkül, hogy kinyitnám a szememet.
- He? – kérdez vissza valami egészen más hangszínen, mint ahogy alapjáraton beszél.
Látszik, hogy kizökkentettem saját egója fényezgetéséből.
- Hogy képzeled, hogy elcsitítod ore-sa… - kezdene bele, de megrázom a fejem, és elgyötört arccal nézek fel rá. Érzem, ahogy könnyek csüngnek a szempilláimon, de vissza tudom fogni magam, nem kezdek el sírni. Oshitari miatt? Ostobaság is lenne.
Atobénak is leeshet, hogy valami nincs rendben, tekintete az ajtó-kilincs-én háromszöget többször is bejárja, aztán elhúzza a száját, és megcsóválja a fejét.
- Keh – vonja meg a vállát, majd csípőre teszi kezét, és jobb lábára helyezi testsúlyát. – Ma este hattól. B pálya. A telefonodat otthon hagyod, és addig összeszeded magad.
- Én… - ellenkeznék, de az órakezdést jelző csengőszó és Atobe villanó szemei belém fojtják a szót..
- Azt mondtam, összeszeded magad. Naa, Kabaji?
- Usu – hallatszik a válasz valahonnan a terem meghatározhatatlan pontjáról, és a tény, hogy Kabaji még órakezdéskor is a mi termünkben lebzselhet büntetlenül, egy pillanatra egészen elvonja figyelmemet mérhetetlen önsajnálatomról. Na de tényleg, hogy a moszatban került ide már megint?