Your pride flares and you glare at me in anger
With our hearts' blood pumping through our veins
- Hayai – néz az elpattanó labda után Atobe. – Igaz, hogy kint, de nem volt sok híja… na látod, mindig ilyen erővel kellene lecsapnod a labdákat! – ütőjével a vállát kezdi kocogtatni. – Most már tényleg kezd érdekelni, hogy mi is történt ma tulajdonképpen.
- Semmi – morranok fel, ahogy visszasétálok az alapvonalhoz.
- Oshitari? – kérdez rá, természetesen tettetni sem próbálja, hogy izgalomba hozná a most következő szervám.
- Mondom, semmi – felelek, és ellövöm a labdát.
- Hiba. Még egyszer – mondja, és még mindig nem mozdul.
- Nem másznál oda fogadni azt a szerencsétlen szervát? – csattanok fel.
- Úgy is hosszú lesz, ilyen idegesen még bambább vagy, mint alapjáraton.
Elhúzom a szám. Erre nem tudok mit mondani.
Már a földtől való elugrás pillanatában érzem, hogy megint elcseszem, de nem érdekel, még több erőt viszek bele, hogy legalább egy kicsit levezesse az idegességemet.
Még az alapvonalon is túl ér földet.
Atobe is csak felvont szemöldökkel néz a dróthálót ostromló labda után, aztán jobbját értetlenül emeli fel:
- Ilyenkor kedvem támadna megkérdezni, hogy mégis mi szükség van rám.
Hát hidd el, ezt már én is sokszor kérdeztem már magamtól, drága Atobe-sama…
- Három-null oda. Szerválj – morgom, miközben átsétálok a másik térfélre.
- Muszáj? – pattogtat csekély lelkesedéssel.
- Hát nem edzés ez neked is?
- Hah, hát nem igazán – csóválja meg a fejét, aztán minden átvezetés nélkül szervál, csak úgy beszéd közben, még a hangja sem csuklik meg. – Feleslegesen koptatom a képességeimet. Ore-sama arra termett, hogy profikkal mérkőzzön meg, nem kezdőkkel kellene szerencsétlenkednem.
Fogadok, visszaütök, a hálóhoz rohanok. Persze, későn, Atobe már ott van, és elegánsan átemeli felettem a labdát, sprint a másik irányba, az utolsó pillanatban érem el, aztán éppen hogy csak sikerül átívelni a háló felett. Dicsőségem nem élvezhetem sokáig, mert egyre inkább közeledik a talaj, végighasalok rajta, és mélyet sóhajtok.
- Hm. Ez nem volt rossz – bólint elismerően Atobe.
- Úgy érted… szereztem egy pontot? – pislogok fel hitetlenül.
- Egyet. Ne aggódj, nem fog többé megismétlődni – mondja szigorúan, és visszasétál az alapvonalhoz. Magam is feltápászkodom, köpködök egy kis salakot, és két kézre fogom az ütőmet. Miért van olyan érzésem, hogy ez most egy kemény szerva lesz?
Az egyik pillanatban a labda még Atobe kezében pattog, a másikban már mellettem száguld el úgy, hogy szinte végigszántja a hajamat. Riadtan pislogok. Azzal az egyetlen ponttal Atobe tyúkszemére léptem volna?
- Izé… hosszú. Hiba – szólalok meg, hangom talán még saját magam számára is remegőnek hangzik. Kérem szépen, itt most totális megsemmisítés következik, és sajnos kettőnk közül inkább én tűnök jó jelöltnek a szenvedő alany megtisztelő pozíciójára.
Újabb szerva érkezik, ezúttal simán bent van, és még simábban nem tudok hozzászólni. A következő három hasonlóképp, Atobe tartja az adogatását, ismét térfelet cserélünk. Hogy ideges vagyok-e még annyira, hogy elvágjam a labdát a búsba? Nem. Hogy bepánikoltam-e annyira, hogy el se találjam a labdát? Naná!
De valahogy mégis sikerül, egy harmatgyenge, leginkább tollasokat idéző ütéssel a másik térfélre varázsolom a labdát, Atobe sasként csap le rá, és erőnek erejével üti vissza, hogy alig tudom az ütőt a kezemben tartani. Mégis összejön, sőt, még a labda is túlszáll a hálón, Atobe pedig egy Jack Knife-ot idéző mozdulattal vágja vissza hozzám. Valami mintha robbanna a csuklómban, az ütő messzire száll, magam pedig a térdre rogyás, mint egyetlen, lehetőségeimhez mérten megvalósítható manőver mellett döntök.
Nos, a fájdalom fura dolog. Az első pillanatban csupán a tudatomig jut el, hogy valami nem stimmel. A probléma az ezt követő másodpercekben kezdődik, amikor konkrétan érzem, hogy itt valami aztán tényleg marhára nincs rendben, a szemeim megtelnek könnyekkel, és már csak a hasító fájdalom lüktet a kezemben, mintha újra és újra megismétlődne a kínt okozó közjáték.
- Állj fel – utasít Atobe.
- Menj a francba, arrogáns görény! – üvöltök vissza rá, és sírás közben levegőért kapkodok.
Ha az elmúlt héten sokféle módon is szenvedtem (például autó gázolt el, homlokkal fogadtam egy szervát, ezerszer nyaltam végig a salakon, felrepedt a tarkómon a bőr, ajtókat köszöntöttem fejjel), most nyugodtam megállapíthatom, hogy azok ehhez képest semmit sem jelentettek. A fájdalomküszöbömön túli, feltérképezetlen területekre jutottunk!
- Keh, jól érzed magad? – sétál a hálóhoz.
- Úgy nézek ki, te bunkó állat? – köpöm felé zokogva, és egészen összegörnyedek, bal kezemmel jobb csuklómat szorítom, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban darabjaira hullhat. Éget, éget, éget… !
Atobe átszökken a háló felett, és leguggol elém. Komoly arccal vizsgálgatja a jobbomat.
- Már korábban is fájt?
- Mintha nem emlékeznél rá, te utolsó gyökér.
Egyre inkább elhatalmasodik felettem az önsajnálat. Bár ezúttal talán jogosan.
- Nem te mondtad állandóan, hogy vegyem fel azt a rohadt ütőt? Én mondtam, hogy fáj a kezem, de nem, nem – sziszegem összeszorított fogakkal. – Ráadásul… a rohadt életbe is, az az átkozott sértett büszkeséged, mi a francért kell így levezetned az idegességedet? Ilyen birtokon élsz, és nincs egy szerencsétlen sportpszichológusotok, aki felvilágosítana, hogy profi szintű teniszezőként hogy a bánatba kezeld a lelki gondjaidat, te egoista tahó? – hangom folyamatosan emelkedett, hogy végül elérje az „Atobe-képébe-ordítok" szintet.
Nem tudom elképzelni, mennyire meglepetten pisloghatok, amikor egyszeriben arcomon csattan tenyere, és hátraesek a salakon. Balommal egyből a frissen égető pontra fogok, jobbomat csak simán magam mellé teszem, lehetőleg anélkül, hogy rátámaszkodnék.
- Hát… köszi – jegyzem meg halkan és egészen hitetlenül.
Atobe megköszörüli a torkát, és szinte hallani, ahogy lenyeli az összes sértegetésemet.
Dicséret illeti, hogy nem szól be semmi „hogy képzeled, hogy így beszélsz ore-samával" dumát. Kap egy piros pontot. Ha ötöt összegyűjt, talán még bocsánatot is kérek.
- Szóval most, hogy végre lenyugodtál, mutasd a kezed – váltja fel guggoló pozitúráját térdelőre, két kezét pedig a jobbom után nyújtja. Most tényleg azt várja, hogy az iméntiek után akár egy fikarcnyi bizalmat is érezzek irányába?
Kénytelen-kelletlen mégis megmutatom neki a csuklómat, a pályán csend honol, csupán halk hüppögésem töri meg az idillt, olykor meg egy-egy élesebb felszisszenés, ahogy Atobe fájó pontokra tapint.
- Talán nem ártana ezzel ma bemenni a kórházba – közli, ahogy végigsimítja a szélső csontokat. Arcán erős koncentráció látszik; talán már máskor is foglalkozott sérült teniszezőkkel. Hát igen, olyasvalakinek, aki másik kétszáz felett áll, valószínűleg néha erre is szüksége lehet. – Itt is fáj?
Bólintok, aztán ahogy átnézek Atobe válla felett, tőlünk pár méterre, a drótkerítésen túl egy alakot veszek észre, aki még véletlenül sem Kabaji. Rövid ujjú, világoskék inget visel, alatta egy fekete pólóval és világosbarna nadrággal párosítva. Annyira lélegzetállítóan fest.
- Yuushi? – suttogom kábán.
- Hogy mondod? – néz fel ideiglenes edzőm, aztán (minden bizonnyal elbambult) tekintetemet követve észreveszi csapattársát, és odaint neki. – Oi, Oshitari!
A szólított arcán egy óvatos mosoly jelenik meg, szemeiben pedig valami kegyetlen fény csillan. Pillantása a kezemre esik, melyet még mindig Atobe ujjai vizsgálgatnak, aztán hosszan végigmér mindkettőnket, tekintete rajtam állapodik meg.
- Erai kocha – sóhajtja mély hangján, és megcsóválja a fejét.
- Oshitari, mit… - kérdezné Atobe, aztán valami valószínűleg eszébe jut, mert elakad a hangja, aztán összepréseli ajkait. – Hah, áttehetnénk máskorra? Teljesen kiment a fejemből.
- Vettem észre, ah? – kontráz a másik, elenged egy keserű fújást, és elindul a drótháló mellett, kezeit zsebre téve, lehajtott fejjel. Idegesen.
Tétlenül nézem, ahogy elsétál. Nem próbálom megállítani, nem próbálok magyarázkodni. De az egész hirtelen sokk (ha másért nem is) abból a szempontból hasznos volt, hogy legalább ez a hülye zokogás abbamaradt. A csuklóm viszont még mindig kegyetlenül fáj, Oshitari jelenlététől és távoztától függetlenül.
Eleresztek egy hosszú sóhajt. Atobéra pislogok, aki bőszen vigyorog. Összevonom a szemöldököm, lévén nem igazán értem, mi ad neki okot ennyi derűre.
- Mi van? – fakadok ki.
- Naa, Aya-chan… - hajol egy kicsit közelebb. – Van egy jó hírem.
- És kinek jó? – emelem kétségbeesetten égnek a tekintetemet.
- Neked. Meg Oshitarinak.
- Van olyan súlyos baja a csuklómnak, hogy idén többé már nem mehetek iskolába? Az tényleg nem lenne rossz – húzom ki a kezemet az ujjai közül, és forgatni kezdem magam előtt.
- Iie – csóválja meg a fejét, aztán megrándítja a vállát, és felegyenesedik. – A csuklódban legfeljebb egy csont repedt meg, pár hétig gipszet viselsz, és kutya bajod sem lesz.
Mámorító. Pár hétig egy betűt se fogok tudni leírni. Hurrá!
- Akkor pedig? – kérdezem szkeptikusan.
- Nem vetted talán észre magad is? – színpadiasan megcsóválja a fejét. – Oshitari határozottan féltékeny volt. Naa, Kabaji?
Szerintem ez határozottan baromság.
Eszembe jut a mai jelenet Shizuka-chan és Yuushi között.
Még hogy Yuushi legyen féltékeny? Egyáltalán hogy merészelne az lenni?
- Usu – hangzik a helyeslő (és egyben rendkívül meglepő) válasz bőbeszédű barátunktól.
- Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet – állok fel a salakról, bal kezem ujjai jobbomra kulcsolódnak, és próbálják enyhíteni a még mindig izzó lüktetést.
- Kabaji, szedd össze Aya-chan holmiját!
- Usu.
- Ugyan már, akkor szerinted mi volt ez a kirohanás? Majd biztos rám féltékeny, naa? – veszi át Kabajitól a saját törülközőjét és egy flakonnyi italt. Hosszan kortyol belőle.
- Vagy csak szimplán zavarja, hogy elfelejtetted a közös programotokat – vetem fel, ahogy átvenném a csomagomat, melyet időközben Kabaji összepakolt. A fazon viszont nem hajlandó ideadni, és igazán nincs szándékomban közelharcot kezdeményezni vele szemben, így inkább csak tűröm, ahogy sarkamban ő is elhagyja a B pályát az Atobe birtok területén.
A leendő örökös telefont vesz elő (többet is, szám szerint hármat), aztán talán ránézés alapján kiválasztja, hogy melyiket is óhajtja használni. Mivel jó pár méterrel előttem jár, nem hallom tisztán, hogy mit beszél, de egy-egy elkapott mondatfoszlány alapján valószínűleg az én kórházba jutásomról gondoskodik, majd bontja a vonalat.
- Te figy, nem szeretnék bármiben is a terhedre lenni – vetem fel óvatosan.
- Nem vagy, három sofőrünk is van. Még így is mindenki eljuthat oda, ahova akar.
- Aha – értek egyet bizonytalanul. – Köszi.
- De visszatérve az alaptémára – fordul felém Atobe, és hosszan végigmér -, csak bízd rám Oshitarit. Minden rendben lesz – mondja, és hamiskásan elmosolyodik.
Kiráz a hideg. Mikor legutóbb így láttam vigyorogni, kinevezte magát az edzőmnek. Most vajon mi fog következni? Eh, inkább nem akarom tudni!