In this world of ice I'll show you our fire
This dream is now set into certain stone
Körülöttem mindenki jegyzetel. Sercegnek a ceruzák, kopognak a padokon a tollak. Sakaki-sensei pedig (igen, aki még mindig énektanár, a hivatalos álláspont szerint legalábbis) diktál. Értelemszerűen mindenki ezért irkál olyan nagy lelkesedéssel.
- És mikor jövünk vissza? – kérdezi a hátsó sorok valamelyikéből egy srác, akinek még mindig nem sikerült megjegyeznem a nevét, pedig már több mint fél éve egy osztályba járunk.
Sakaki-sensei megköszörüli a torkát.
- Hétfőn reggel – feleli, és megigazítja rózsaszín sálját.
- Csak hétfőn reggel? – kérdezi mellőlem megütközve Kyoko.
- Csak nem gondoljátok, hogy a vasárnap esti bált meg fogjuk szakítani? Természetesen ez az éjszaka a tiétek, másnap reggel hazajövünk, azt az egy napot még kiadja az iskola vezetősége, aztán kedden természetesen újra tanítás lesz.
Egyhangú „óóó" hangzik válaszként.
- És az elsősök?
- Nekik ez nem kirándulás – mondja Sakaki-sensei hűvös arccal.
- Különösebben nekünk sem az – morogja mellettem Kyoko-chan.
- Számotokra talán csak a szombat nem. Viszont a vasárnap teljes egészében a tiétek, és az elsősök előkészítik nektek a kastélyt a bálra. Remélem, senki nem felejtette el, hogy egy öltözetnyi elegáns ruhát is hoznotok kell.
- Azt nem – jelentkezik Kawamoto-kun a fal mellőli padsorból -, de a tisztítószereket is nekünk kell vinni, vagy azt biztosítja az iskola?
Sakaki-sensei keresztbefonja maga előtt a karjait, és az asztalának támaszkodik.
- Semmi másról nem kell gondoskodnotok, csak a ruházatról és saját magatokról. A másodikosok hozzák az összes takarítóeszközt, de a munka nagy része így is rátok marad. Az a kastély igencsak rászorul egy kis renoválásra.
- Akkor miért nekünk kell helyrehoznunk? – jön egy kérdés a sarokból.
- A Hyoutei Gakuen nagy múltú iskola, és a vezetőség, valamint a diáktanács – itt Sensei jelentősen Atobéra pillant –, is egyetért abban, hogy ennyi szívességet megtehetünk Tokió városnak.
- De hisz a kastély a várostól egy órányira van!
- De még mindig a Kantou területhez tartozik, és a főváros fennhatósága alatt áll. Nem fogtok belehalni, ha dolgoztok egy kicsit, ott lesz rajtatok kívül a másik tizenkét harmadikos osztály is. A kastély udvarával pedig nem is kell foglalkoznotok, mert az a másodikosok munkája lesz – ad kielégítő választ Sakaki-sensei.
- És a másodikosok is maradnak a bálra? – emelem fel a kezemet.
Nem tudom nem meghallani azt az Atobe-féle halk „keh"-t pár padsorral hátrébbról. De jó, majd még magyarázhatom neki azt is, hogy nem Shizuka-chan miatt kérdeztem. De amúgy tényleg nem. Esküszöm.
- A tizenhárom másodikos osztály közül csak az maradhat, amelyik az idei évben eddig kiemelkedően teljesített, és emellett még szombaton is dicséretre méltóan végzi a munkáját. Még nem dőlt el, kik lesznek azok.
- És melyik osztály áll a legjobban, Sakaki-kun? – szólal meg… hát, senki sem szorul felvilágosításra afelől, hogy ki is, ugye? Ki más lenne képes így szólítani egy tanárt?
- A VIII. és a III. osztály van leginkább versenyben.
- Kabaji és Ootori osztályai? – kérdezi mögülem Oshitari.
Atobe elégedetten felkuncog. Kíváncsi lennék, hogy rajtam derül-e ilyen jól, vagy csak spontán megkattant. Mellesleg szerintem ő is azért drukkol, hogy a VIII. osztály jöhessen velünk. Ő a hű kutyuskája, én egy új riválisom miatt.
Rivális? Nevezhető-e egyáltalán annak? Vagy pontosabban lehetek-e én rivális az ő személye mellett, ha Oshitari az a cél, amelyért mindketten küzdünk? Sőt, egyáltalán Oshitari lehet-e az ő célja? Hm. Ez egy kicsit sok kérdés így egyszerre még saját magam számára is, ráadásul nem mindegyik egyértelmű. Bár az utolsóra biztosan rávághatok egy igent: az utóbbi pár nap tanúsága szerint Shizuka-channak tökmindegy, kivel hozza össze a sors, csak az a lényeg, hogy az illetőnek legyen teniszütője meg válogatott dzsekije.
- Igen, ők – bólint Sakaki-sensei.
Talán még mondana valamit, a csengő azonban megszólal. Normál esetben az osztály nyolcvan százaléka már őrült lendülettel kitolult volna a terem ajtaján, de most az énektanárunkkal van óránk, akinek (tárgyához képest legalábbis) rettentő nagy hatalma van az egész iskolában. Szóval ülünk és várunk a jelre.
Sakaki-sensei előretartja jobbját, két ujját előrenyújtva pedig ennyit szól:
- Itte yoshi!
Néhányan felállnak, és már szinte félelmetesen rendezett sorokban elhagyják a termet, mások (például rendkívül szerény személyem is) a helyükön ülve kezdik el előszedegetni a következő tanórára való felszerelést.
- Aya – dörren rám egy hang.
Felnézek, Oshitari áll a padom mellett.
Áh, igen. Ma még most beszélünk először, ahhoz képest, hogy még csak az ötödik óránál tartunk, nem is vészes a dolog. Végtére is, a múltkor két napig sétálgattunk egymás mellett anélkül, hogy bármelyikünk is kommunikációt kezdeményezett volna, nee?
- Igen – értek egyet, és bal könyökömmel megtámaszkodom a padomon.
Jobb kezem legújabb, mutatós díszét, a hófehér, kemény gipsztömböt pedig lazán az ölembe helyezem. Mást nem igazán tudok vele tenni. Na jó, valahogy ledarabolhatnám magamról, hogy megvakarjam alatta a bőrömet, de nem hiszem, hogy megérné az egész cécó csak azért, hogy egy kicsit kényelmesebben érezzem magam.
- Ha legközelebb valamit mondani akarsz, mondd el te magad, ah? – közli némiképp fenyegető hangnemben. – Nem tudom, mi folyik Atobe és közted, de hálás lennék, ha engem mindketten kihagynátok a játszadozásotokból. Ah, jó szórakozást a továbbiakban – húzza el a száját, majd ennyivel faképnél hagy.
Eljutok odáig, hogy kinyissam a számat, de hogy mondjak is bármit, arra már igazán képtelennek mutatkozom. Mi a jó ereszcsatorna folyik itt? Összevonom a szemöldökömet, és megpróbálom összerakni a részleteket, némiképp sikertelenül. Többszöri átgondolás után sem értem a kirohanását. Már magát az alapproblémát sem, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki ezt belőle; de az olyan mellékes tényezőket sem értem, mint például a tegnapi nap történései.
Egyáltalán hogy haragudhat meg valaki annyira a Buchoujára, hogy egy sértődött elviharzással tudja le a problémát? Atobénak nyilvánvalóan közbejött valami (vagy valaki, khm, én), és ezt egy baráti kézrázással is simán el lehetne intézni.
Viszont itt egy másik verzió, amit Atobe-sama tárt lelkesen a nagyérdemű (én és Kabaji) elé, az ifjú örökös összeesküvés-elmélete szerint Oshitari, a Hyoutei-beli tensai szimplán féltékeny. Igen ám, de hogy lehetne féltékeny pont ő azok után, hogy előttem kezdett el flörtölni egy másik lánnyal (akit most inkább nem minősítek, mert még képes lennék hölgyek szájára nem méltó szavakat alkalmazni), mellékesen az is csak ő volt, aki két napja szinte épp hogy ki nem mondta, hogy mi soha nem is voltunk és soha nem is leszünk többek, mint ellenfelek, és ne is reménykedjek abban, hogy a dolgok változhatnak.
Mert a dolgok bizony nem változnak. És ha legalább ebben az egy elvben bízhatok, akkor az lesz a leghelyesebb, ha megkeresem Atobét, és szétrúgom a hátsóját azért, mert már megint ő akarja mozgatni a szálakat.
Kisétálok a teremből, utam a teniszpályák felé vezet. Kilépve a főépület hátsó kijáratán magam előtt a klubszobákat, azokon túl az uszodát látom magasodni, jobbra a fedett sportcsarnok áll. Azon túljutva elsétálok a jelen pillanatban szívszorítóan üres Hyoutei-beli kávézó mellett (egy elit iskola csak megengedhet ilyesmit is a diákjainak, nem?), hogy aztán a három teniszpálya elé érjek. Atobét meg is pillantom a magas nézőtér hátánál, amint valamit magyaráz két rookie-nak, akik csillogó szemekkel isszák szavait. Néha Kabaji is közbeékel egy-egy nyomatékosító jellegű „usu"-t, de egyébként nincs különösebb funkciója nemes gazdija oldalán.
Már épp gyorsabb tempóra váltanék, hogy még a szünet vége előtt kitéphessem a helyükről Atobe bordáit (igaz, Kabajival is meg kéne már akkor küzdenem, de vállalom a kockázatot), amikor deja vu érzésem támad. Egy alak zörögve mászik elém a bokorból, ingén, nyakkendőjén, nadrágján levelek és ágacskák, nyakában távcső függ, hóna alatt sötétzöld jegyzettömb, ingének zsebében két toll. Bal kezével másik könyökét tartja, jobbjával a haját birizgálja. Megtorpanok, és még levegőt is elfelejtek venni egy pillanatra. Hogy a bánatban kerül ide ez a figura? És egyébként is, mit keres a bokorban már megint?
- Yamaguchi-san, feltehetnék pár kérdést? – kérdezi mázos hangon.
- Most nem, nem érek rá! – csattanok fel, mire arcára fagy a mosoly.
- Kérlek.
Felvonom a szemöldökömet, és lemondóan sóhajtok. Mizuki-san elégedett kuncogást hallat, és előveszi a jegyzetfüzetét. Rosszallóan biccentem oldalra a fejem.
- Azzal mik a terveid?
Tollával tekergetni kezdi egy hajtincsét. Az ürge vagy rögeszmés, vagy tikkel.
- Természetesen a válogatott tagjairól szeretnélek kikérdezni.
- Ezért gubbasztottál tegnap reggel is a nedves bokrok között?
Mosolyogva, végtelenül büszkén bólint egyet.
Színpadiasan homlokomra teszem a kezemet. Igazság szerint azt terveztem, hogy homlokon csapom magam, de most kivételesen eszembe jutott az ott található sebtapasz és púp, így még az utolsó pillanatban sikerült kikerülnöm, hogy megríkassam saját magamat.
- És nem lett volna egyszerűbb akár az iskola kapujában, akár valahol az út szélén megvárni? – megcsóválom a fejem, majd nem várva választ folytatom: - És miből gondoltad, hogy én vagyok a megfelelő személy, akit kifaggathatsz a válogatottról?
- Tisztában vagyok a képességeiddel, Yamaguchi-san. Ahogy megzaboláztad a fiaidat az utcai pályán két nappal ezelőtt… - elkuncogja magát -, az lenyűgöző volt.
Szerintem alapvetően téves következtetéseket vont le. Lényegében nem zaboláztam meg senkit, csupán némi kötekedéssel elértem, hogy rám figyeljenek, teniszes tapasztalataim pedig tulajdonképpen kimerülnek annyiban, hogy az Atobe rezidencia B pályájának salakját már akár csak az ízéről is képes vagyok felismerni.
Mizuki-san türelmes fazon, hajcsavargatva állja végig töprengésem hosszú pár percét.
Szerintem nem éri meg várakoznia, de hát ő választotta magának ezt az utat.
- És egyáltalán mi alapján feltételezted azt, hogy majd én segítek? Talán mérhetetlen sármodat próbálnád felhasználni a megpuhításomra, nee? – fakadok ki kissé talán hangosabban az eddigieknél.
Mizuki-san riadtan rezzen össze, mint akit éppen tetten értek, kicsivel arrébb pedig a két újonc, valamint Kabaji és Atobe is felénk fordulnak. Utóbbi némiképp ingerülten vonja össze a szemöldökét, megdobja haját (na ne… elég egyszerre egy piperkőc is), majd zsebre tett kézzel felénk sétál.
- Naa, Aya-chan – int fejével a St. Rudolph válogatottjának menedzsere felé -, mit keres itt ez az alak? – néz rám számonkérően.
Kicsit eltátom a számat, aztán egy pillanatnyi első sokk után magamhoz térek.
- Mi az, hogy mit keres itt? Honnan a bánatból tudnám? És mit mondtál Oshitarinak? – csattanok fel, bal kezem ökölbe szorul, jobbom… hát… a jobbom jelenleg üzemen kívül.
- Ez utóbbi engem is érdekelne – készül fel a gyorsírásra Mizuki-san.
Mindketten felé fordulunk, mire kicsit megszeppenten pislog ránk.
- Kabaji… - szólal meg sokat sejtetően Atobe.
- Usu! – dörmögi a szólított, majd tesz egy lépést a megpecsételt sorsú menedzser felé.
Mizuki-san erre nem sok mindent tud mondani. Még nyel egyet (csak olyan hangosan, hogy mi is halljuk), tesz egy pár bizonytalan lépést hátra, aztán olyan tempóban kezd el rohanni, mint… na jó, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy csupán olyan gyorsan fut, ahogy bármelyik épelméjű tenné, amikor egy Kabajival fenyegetik.
Még egy kicsit nézzük, hogy porzik utána a talaj, aztán Atobe felé fordulok:
- Halljam!
- Na de mit? – mosolyodik el.
- Ne játszd a hülyét! Mit mondtál Oshitarinak?
Végigsimítja a haját, és elégedett arckifejezést ölt magára.
Belegondolok, hogy Mizuki-san talán kevésbé fárasztó társaság volt.
- Ore-sama csupán felajánlotta neki, hogy ma este talán ő és te összejöhetnétek a birtokon, hogy egy kellemes vacsora mellett megbeszéljétek az összes nézeteltéréseteket – mondja olyan elégedettséggel, mintha minimum az emberi létkérdések legfőbbikére adta volna meg az imént a választ.
- HE? – csattanok fel, és beletépek a hajamba. – A fenébe is, mi vagy te, kerítőnő?
- Miért kell ezen ennyire felhúzni magadat? – kérdezi rosszallóan.
Néha eszembe jut, hogy másoknak talán nem nézné el, ha ennyire őszintén beszélnének vele. Ha ennyire nyíltan lehülyéznék. Talán kivételezett vagyok. Talán marhára nem érdekel.
- Nem húznám fel magam, ha Yuushi nem közölte volna a lehető legnagyobb undorral a hangjában, hogy nem kíván részt venni a mi kis szórakozásainkban – fonom keresztbe magam előtt a karjaimat, és sértődötten húzom el a számat.
- Hoppá – vonja meg a vállát.
Hoppá. Én is csak ennyit fogok mondani, amikor az osztálykirándulásunk első éjjelén nemes egyszerűséggel megfojtom a párnájával. Mert bizony, ha így folytatja, ez lesz a vége.