Because I know you more than anyone, my eternal rival
So let's go forth into tomorrow
- Telefon?
- Nálam van.
- A töltője?
- Az is.
- Pénz?
- Van…
- Igazolványok?
- Okaa-san! – fakadok ki a lassan öt perce tartó kérdezz-felelek lezárásaként. – El fogok késni! Jobb lett volna, ha gyalog megyek.
Kaa-san elégedetlenül csóválja a fejét, aztán megragadja az utazótáskám pántját. Megfogom a kezét, és megcsóválom a fejem:
- Köszönöm, majd én viszem – fogom meg ballal a hosszabb pántot, és a vállamra lököm a táskát. Kaa-san elégedetlenül csóválja a fejét, mire mélyet sóhajtok. – A jobb csuklómban a repedés abszolút semmi negatív hatással nincs a bal vállamra. Tényleg. Indulhatunk végre?
Megadóan széttárja karjait, aztán kisétál az autóhoz. A hátsó udvarunk tulajdonképpen egy másik utcára nyílik, így – miután minden cuccomat bepakolom a csomagtartóba – minden különösebb gond nélkül kilőhetünk a Hyoutei Gakuen épülete felé. Szombat reggel (khm, hajnal) van, az utcákon még nincs az a szokott, hatalmas zsúfoltság, bár így is eléggé problémás a gyors közlekedés.
A környékünkön lakóknak megvan az az idegesítően rossz szokásuk, hogy amint beülnek a kocsijukba, ráfekszenek a dudára, és le sem másznak róla egészen addig, amíg meg nem érkeznek a célként megjelölt helyszínre. Körülöttünk mindenki ezerrel tülköl, néhányan kaa-san vezetési képességeit minősítik (nem épp pozitívan), pedig meglátásom szerint ebben a dugóban mindenki – függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető - ugyanolyan rosszul vagy jól tud egy helyben állni. Kaa-sant némi vállveregetéssel próbálom nyugtatgatni, de nincs rá igazán szüksége, a forgalom fellazul, mi pedig az eddigieknél valamivel tempósabban indulunk neki, és alig tíz perc alatt elérjük az iskolát.
Az teljesen más kérdés, hogy alapjáraton gyalog húsz perc alatt vagyok bent, így pedig majd' háromnegyed órás volt az út. Inkább nem panaszkodom, helyette hálásan megköszönöm szülémnek a fuvart és a gondoskodást, megpróbálom elhitetni vele azt, amit még magammal se nagyon sikerül (naná, a múlt hét függvényében hihető, hogy nem szenvedek semmi balesetet az elkövetkező két napban, hát persze), és igyekszem meggyőzni, hogy tizennégy éves fejjel képes leszek az önálló étkezésre és egyéb létszükségletet jelentő dolgokra (lásd: légzés, alvás és társaik).
- Yamaguchi! – dörren rám nem olyan messziről Sakaki-sensei, én pedig még egy gyors intéssel búcsúzom kaa-santól, és lehetőleg még sebesebben trappolok fel a buszra. Nem mondanám, hogy egyszerű munka egy kézzel a táskát fogni, és egyidejűleg felfelé kapaszkodni is, főleg ha az ember lánya mindössze a százötven centit súrolja, de büszkeségem nem engedi, hogy segítségért kiáltsak.
Bár talán ezt a cseppnyi csapást még jobban bírta volna, mint azt, hogy végighasalok a feljárón. Miután közröhej tárgyává válok, azt hiszem, nincs több vesztenivalóm, így ráérős mozdulatokkal kászálódok fel, leporolgatom magam (eme jelenetet egyhangú taps követi, erősen dilemmázok a meghajlás és a keserű mosoly között – végül, hogy megszilárdítsam a rólam eddig kialakult képet, utóbbi mellett döntök), aztán ballal magam mögött húzva táskámat elindulok a szűk buszos folyosón. Néhányan még mindig rajtam derülnek, lelkiekben vállon veregetem magam, mint a hangulatteremtés nagymesterét, aztán unottan levetődöm az utolsó előtti sorban található két üres hely valamelyikére. Hogy biztosítsam nyugalmamat, a táskámat ledobom a másikra, aztán felhúzom térdemet, és fejemet céltudatosan az ablak felé fordítom.
- Most, hogy mind itt vagyunk, indulhatunk is – recseg Sakaki-sensei hangja a hangszórókból, aztán megerősítésképp felrobog a busz is, egy erősebb lökés kíséretében megindulunk, hogy aztán másfél (számomra eseménytelen és többnyire alvással töltött) óra után megérkezzünk a célhelyre. Történhetett volna velünk baleset (felrobban a kerék, belénk hajt egy kamionos), de úgy tűnik, csak saját magamra hozok veszélyt, a közvetlen környezetem biztonságban van. Ez jó, nem kell elszigetelnem magam a népességtől. Várjunk csak… tulajdonképpen nem ezen dolgoztam egész eddigi életem során?
Leszállunk a buszról, Sakaki-sensei utasítására a pakolászást egyelőre letudjuk annyival, hogy ledobáljuk a pakkokat a gyepre, várva, hogy a többi osztállyal együtt vehessük majd be az ostromlott, renoválásra váró objektumot. Néhányan lecsüccsennek csomagjukra, a srácok (Atobe, Akutagawa, Oshitari és a többi osztálytárs) többnyire álldogálnak, magam is ezt a példát követem. Talán leginkább azért, mert fogalmam sincs, hogy kászálódnék fel a túlzottan is puha és süppedős táskámról fél kézzel.
Megkapjuk az eligazítást, mégpedig Sakaki-sensei által osztogatott lapok formájában. Érdeklődve figyelem már beavatott osztálytársaimat: első olvasás után a legtöbbüknek kigúvadnak szemei és tátognak, mint hal. Na igen, a saját érdeküket figyelembe véve jobb is, hogy nem kezdenek kötekedni az osztályfőnökünkkel. Ki tudja, milyen lincselést vonna maga után a dolog. Jah, és igen, még mindig a suli zenetanáráról van szó. Gyanakodni? Én?
Sakaki-sensei megáll előttem és végigmér. Igyekszem kifejezéstelen arccal visszabámulni rá, és így majd' egy percig elvagyunk. Mikor már épp kezdeném unni a dolgot, Sakaki-san elfordul tőlem, és kinyújtja a kezét:
- Oshitari – inti maga elé a srácot. Elém.
- Igen, Sensei? – hagyja ott társait Oshitari, majd (természetesen anélkül, hogy rám nézne, persze, miért is részesítene ilyen hatalmas kegyben?) a tanárral alkotott kettősünkhöz sétál.
- Yamaguchi a sérült kezével nem fog tudni ma dolgozni. A te feladatod lesz, hogy vigyázz rá, és segíts neki – utasítja tanítványát, aztán elsétálna. Persze, nem hagyom ennyiben:
- Segíteni… miben? – szólalok meg halkan, Oshitari gyilkos pillantásainak kereszttüzében.
Sakaki-sensei megfordul, kezei zsebre téve, tekintete hűvös és pengeéles, mint mindig.
- Neked kell felügyelned a mai munkákat. Oshitari segít neked. Részletes programért gyertek a kastély halljába – mondja csak így, félvállról. Némi csüggedtség kíséretében lekókasztom a fejem, aztán reményvesztetten nézek Yuushira. Aki, persze, szigorúan méreget.
- Mi van? – fakadok ki, aztán választ nem várva indulok Sakaki-sensei után.
Yuushit ismerve (vagy épp, hogy nem ismerve) képes lenne még ezért is engem felelőssé tenni! Dúlva-fúlva sétálok végig a parlagon, néhányan irigykedő pillantásokkal méregetnek az osztályból, hogy nekem bizony nem kell semmi fizikai munkát végeznem; jah, és persze, nem tudom nem észrevenni Atobe önelégült arckifejezését. Miért van olyan érzésem, hogy az egészet képes volt ő így intézni? Eh, nagyon érlelődik ám számára a fulladásos halál, előbb-utóbb tényleg kénytelen leszek meglepni éjjel a párnával, mert ha ez így folytatódik, mindig egy lépéssel előttem fog járni. Már nem mintha egy új riválist keresnék magamnak, ugyan már… csupán kezd marhára zavarni, hogy valaki irányítani akarja az életemet, méghozzá az én előzetes, illetve utólagos beleegyezésem nélkül!
Közvetlenül a kastély előtt már akkora a gaz, hogy nagyon kell figyelni arra, hova lép az ember lánya. Nos, legalábbis nekem így tűnik – ezért is rendkívül zavaró a tény, hogy Sakaki-sensei és Oshitari a lehető legelegánsabb stílusukat elővéve nyugodtan, méltóságteljesen szinte vonulnak a vadonon, míg én minden második lépésnél megbotlok, sőt, a hatodik környékén hasra is vágódom. Még heverek egy kicsit az avarban, elmerengek rajta, hogy lapítottam-e ki békát, magamban morgok egy, de még inkább két sort, aztán feltápászkodom, és tovább küzdök a dzsungel közepén. Legközelebbi kirándulásunkra feltétlenül beszerzek egy bozótvágó kést.
A nagy átverekedés közepette alig tűnik fel, hogy véget ér a gaz. A már a kastély bejáratánál várakozó Oshitari és Sakaki-sensei rosszallóan méregetnek: ahogy végignézek magamon, meg is értem az álláspontjukat – talán leginkább Mizuki-san átlagos külseje tudná leginkább illusztrálni öltözékem állapotát. Mindenesetre büszkén viselem a megpróbáltatásokat, és felvetett fejjel sétálok el a tanár és osztálytársam között, hogy aztán belépve a kastély ajtaján sikoltva ugorjak hátra. Kettőt.
Oshitari összevont szemöldökkel néz be a sötét, homályos előtérbe, pár pillanatig szájhúzogatva vizsgálgatja a terepet, aztán mélyet sóhajt, és megigazítja a szemüvegét. Nem mondanám, hogy elnézően pislog rám.
- Oké, tényleg nagyon ócska meg avas az egész, de mi szükség ilyen kirohanásokra, ah?
- Talán te nem néztél le a padlóra, de én igen – morgom, de a hangom nem épp a dühről győzi meg az avatatlan szemlélőt. Na meg, a folyamatos remegésem is inkább a sokk meg az indokolatlan fóbiák következménye. Heh, na győzz meg erről egy olyan figurát, aki láthatóan semmitől sem tart az életben!
- A féregirtókat estére várjuk – közli Sakaki-sensei, akinek feltűnt frusztrációm oka. – Egy éjszaka alatt kiszellőzik a kastély annyira, hogy másnap az elsősök minden aggodalom nélkül díszíthessék.
- Remek, akkor ez azt jelenti, hogy én holnap reggelig be sem lépek az épületbe – jelentem ki határozottan. Nem igazán vágyom még egyszer az előbbi látványra: a padló repedéseiben tekergő száz meg száz puhatestű teremtmény leginkább egy hatalmas tányérnyi izgő-mozgó makarónira emlékeztet, és nem tudom kiűzni a fejemből a képet, hogy esetleg bármelyikük is hozzám érhet a nyálkás, undorító és…
- És aludni hol szeretnél, ah? – szakítja félbe legborzasztóbb képzelgéseimet Oshitari. Kivételesen hálás vagyok neki, persze, az elveim nem engedik, hogy ezt ki is mondjam.
- Mint már mondtam, estére kártevőmentes lesz az épület – ékeli közbe Sakaki-sensei, mielőtt bármit is mondhatnék. – Bemehetnénk végre? – kérdezi szinte már udvarias formába bujtatott parancsként, aztán (a padlóra való tekintést szigorúan elkerülve, hehe) besétál a homályba.
Az én lábaim ellenben földbe gyökereznek, és mind testileg, mint lelkileg blokkolom magam. Oshitari felvonja a szemöldökét, és megragadja a csuklómat, és nagyon úgy tűnik, szíve szerint segítőkészen végigrángatna az egész épületen, ha úgy hozná a helyzet. Megrázom a fejem, és kirántom kezem az övéből.
- Ne szórakozz már – mondja rosszallóan.
Újabb fejrázás. Oshitari ilyen szempontból csatlakozik hozzám, bár ő inkább lemondóan, mint tagadóan rázza meg a fejét, aztán magamra hagy a gaz és minden vad szélén. Különösebben nem zavar, a burjánzó flórát még mindig jobban elviselem, mint bármi mást, ami féregmozgással halad és nem lehet megkülönböztetni az elejét a végétől.
Újra és újra a fejembe kerül a kép, ahogy a barnás-fehéres kis jószágok fickándoznak a fa repedéseiben – egyre inkább libabőrös leszek, és folyamatosan csak a hideg ráz. Nem tudom, mennyi idő telik el, de legszívesebben Sakaki-sensei nyakába ugranék, mikor végre kilép az ajtón és megáll mellettem.
- Oshitarinak vázoltam a helyzetet. Én még elrendezem az osztályt, addig böngészgessétek az ütemtervet – mondja, aztán elegáns öltönyét megigazítja, és újra keresztül vág a vadon helyi megtestesülésén.
- Felállnál végre, ah? – nógat Yuushi.
Amint a hátsó fogaim is abbahagyták a vacogást, naná.
Néhány másodperc azért kell, amíg elég erőt gyűjtök magamban a manőverhez, aztán csak felpattanok, és az ajtót szigorúan szemmel tartva (nehogy akár egy féreg is lesből rám vethesse magát), átveszem Yuushitól a lapot. A harmadik osztályosok beosztása szinte teljesen egyértelmű, mindegyik szakasz a kastély egy-egy szintjét, illetve szárnyát kapta. A papíron részletesen le vannak jegyezve az olyan apróságok is, mint hogy például mi hol található, úgymint takarítóeszközök és tisztítószerek. A másodikosok számára a kert rendbehozatala van kirendelve, az instrukciókat pedig, hogy hol lelhetnek fűnyíróra és egyéb hasznos tárgyakra, szintén mi kaptuk meg. Úgy tűnik, jó kis rohangászós napnak nézünk elébe.
Na igen. Mi. Tehát Yuushi meg én.
A srác figyelmesen olvasgatja a lapra írtakat, szemöldöke egy-egy érdekes ténynél önkéntelenül is összevonódik, vagy a magasba rebben. Egy pillanatra belefeledkezem a látványba, aztán észrevéve magam, hátralépek, és keresztbefonom magam előtt karjaimat.
Van egy olyan érzésem, hogy nem csak rohangászós lesz ez a nap, hanem egyúttal veszettül hosszú is. A kérdés csupán annyi, hogy hogy fogjuk mi ketten kibírni egymás mellett, és melyikünk választja előbb a hajtépést és az őrület határát. Magamra tippelek.