I'm thrilled with a touch of ecstasy
Finally a game I can play seriously
Nekimegyek. Nekimegyek, és addig fogom verni a fejét a jobb kezemet ölelő gipsszel, amíg már csak egy vöröses pép lesz belőle. Akkor aztán ráugrok, és addig taposom, amíg a pépből már csak vöröses pocsolya marad. Aztán türelmesen kivárom, amíg a pocsolyát is felszárítja a nap, és kárörvendően fogok kacagni a keserű végen.
- Te, minden rendben? – teszi vállamra kezét Kyoko.
- IGEN – morranok rá egy kicsit talán túl hangosan, hiszen eléggé ijedt pillantásokkal jutalmazza kirohanásomat. Megköszörülöm a torkomat. – Izé, igen.
Lefejtegetem bal kezem ujjait a kezemben tartott mappáról, és igyekszem kicsit lazábban tartani a pórul járt papírköteget. Így már egy kicsit jobb, a véráramom talán nem jár már olyan zavarodottan, mint az elmúlt pár percben.
Kyoko megvonja a vállát, aztán keresztbefont karokkal áll meg mellettem.
- Ki az a lány ott Oshitarival? – kérdezi.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy megint a Yuushira akaszkodott lány felé fordulok. Egy órája. Egy órája nem száll le a srácról, és folyamatosan, megállás nélkül vigyorogva magyaráz neki valamit nagyon lelkesen. Ez az állat meg képes hallgatni! Eh… ha nagyon gonosz lennék, akkor most azonnal jelezném Sakaki-senseinek, a kirándulás szervezőjének, hogy az egyik másodikos osztályban keményen lazsálás van. Na várjunk csak… nem kell ehhez nagyon gonosznak lennem, épp csak egy picit szemétnek. Hehe.
Már épp indulnék meg a busz előtt felállított ideiglenes bódék felé, ahol a tanerő nagy része jelenleg tartózkodik, mikor Kyoko mélyet sóhajt mellettem.
- Igazán szép lány.
Megtorpanok. Nem mintha lemondtam volna arról a némi rosszindulatról, ami frissen gyülemlett fel bennem, csak Kyoko szavai lepnek meg egy kicsit:
- He?
Osztálytársam rám néz, és némiképp szomorkásan elmosolyodik.
- Mondom, szép ez a lány. Ha esetleg összejönnének Yuushi-kunnal… hát figyelj, legalább azt mondhatom, hogy egy nálam jobb kaparintotta meg, és kész, rájuk hagynám az egészet – vonja meg a vállát. – Még mindig jobb, mintha valami tök átlagos, semmitmondó kinézetű csajjal kezdene, akinek ráadásul egy értékelhető belső tulajdonsága se lenne, nem?
Nagyot nyelek.
Ez utóbbi leírás mintha igazán rám illene, nee?
- Öh, persze – hajtom le a fejem, és igyekszem pirulásomat a hajam mögé rejteni.
- És hol van Atobe-sama? – fordul felém vigyorogva Kyoko.
Megsemmisítő pillantást vetek rá, de derűsen állja tekintetemet.
- Fogalmam sincs. Valószínűleg Senseijel lóg valamelyik bódéban.
- És megtudhatom végre, hogy mi a fene volt köztetek? – hajol közelebb kíváncsian.
- Persze, hogy megtudhatod – bólintok mosolyogva, aztán felvonom a szemöldököm, és kifakadok. – Mondtam már, hogy semmi!.
Kyoko csalódottan legyint.
- Miért nem történik veled semmi érdekes? – kérdezi fejcsóválva. – Még csak pletykálkodni se lehet, nem hiszem el, hogy az év legnagyobb sztorija a majdnem-randim lesz Oshitarival.
Hát számomra nem, az már biztos. Az elmúlt másfél hét a kelleténél jóval zsúfoltabb volt, és azt hiszem, élvezettel fogom majd mesélni az egészet az unokáimnak. „Gyerekek, volt ott az a fiú, aki örök ellenfelének tekintett, én meg belezúgtam. Látjátok, milyen ökör a nagyi?" Na jó, még ez is rendkívüli optimizmusra vall részemről. Végtére is, Kyoko szavaihoz igazodva, ki az a gyökér, aki képes lenne egy magamfajta, semmitmondó kinézetű, zéró jó tulajdonsággal rendelkező lánnyal kikezdeni?
Ah, stimmt, örök magányra vagyok ítélve. Mit csináljak hátralevő életemben, egyes-egyedül? Hm, talán az egómat fogom építgetni, úgy is sok remek mentorral találkoztam mostanában, és minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jó nebuló vagyok. Heh, szórakoztatóak lesznek hátralevő napjaim, ha saját magammal tölthetem őket. Nem ártana sietve kifejleszteni némi narcisztikus hajlamot előtte.
- Yamaguchi! – ragad ki egy hang mélyenszántó gondolataim közül (ez az, már most elkezdtem dolgozni a jövőmön!), felkapom a fejem.
- Shishido-san?
- A kastélyban szükség lenne egy kis segítségre – mondja, amint kocogva elém ér.
Összerezzenek, és ijedtem hátralépek. Kettőt is.
Kastély? Ahol még ott vannak a nudlik? Eh, nincs az az összeg, amiért én belépnék oda!
- Oshitari felelőssége a kastély, én a másodikosokat pesztrálom.
- De úgy látom, hogy ő most el van foglalva, és…
- Akkor zavard meg! – vágok a szavába. Igen, hisztérikus hangnemben.
Shishido megigazítja a baseballsapkáját, majd megrázza a fejét, és elégedetlenül sétál el mellettem. Oshitarit már némiképp agresszívabban szólítja le, a srác viszont higgadt, mosolygós nyugalommal hallgatja végig. Oldalán a kis barnával. Morr…
Úgy tűnik, Shishidónak szerencséje van (nem úgy, mint velem), és nagy lelkesen vezeti a kastély felé a szemüveges srácot. Oshitari álmodozó arccal követi, nem néz rám, ahogy elmegy mellettem. Jah, igen, elfelejtettem volna említeni, hogy miután Sakaki-sensei kiosztotta a feladatokat, megint rájött az „ignoráld a zavaró tényezőket" szindróma? Nos, nem kell külön magyaráznom, hogy beletartozom-e a kategóriába vagy sem, nee?
Shizuka-chan persze, marhára elégedett lehet a helyzettel. Legalábbis abból az önelégült mosolyból, amit felém villant, csak ezt tudom levonni. Nem tudom hirtelenjében, hogy most annak örül-e jobban, hogy megdöntötte a fangirl-alázós elméletemet, vagy annak, hogy jelenleg aztán tényleg úgy szívat agyba-főbe, ahogy kedve tartja. Én pedig követem az általa kijelölt utat, és az elvárásoknak megfelelően szívok, még ha nem is agyba-főbe, de legalább úgy, mint a torkosborz.
- Shishido-san eléggé megemberesedett, nem? – szólal meg mellettem Kyoko.
Nahát, nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig is képes akár csendben maradni.
- Megemberesedett? – ismétlem értetlenül.
Kyoko a szemeit forgatja.
- Jobban áll neki a rövid haj, nem?
- Fogalmam sincs – vonom meg a vállam (és egyúttal sutba dobom azon elképzelésemet is, hogy létezik normális feminim egyed ezen a bolygón), aztán összevont szemöldökkel meredek a lányra. – Egyébként, Kyoko, nem lenne neked valami dolgod a kastélyon belül?
- Ki kellett hoznom az üres flakonokat – vágja ki büszkén, aztán a tőlünk jó tizenöt méterre álló konténerre mutat. Néhány pillanatig fürkészem a megjelölt tárgyat, aztán újra Kyokóra pislogok, és kicsit (tényleg egy nagyon kicsit) hülyének nézem.
- Ügyes vagy – hagyom rá, és visszatérek az előttem levő, már papírköteggé bővült ütemtervhez. Hiányzik az egyik papír. Tudom, hogy Oshitari vitte magával, pedig határozottan az én hatáskörömbe (papírkötegembe) tartozik. Felnézek a tőlem nem messze lézengő Shizuka-chanra, és arcomon egy valószínűsíthetően rendkívül sátáni vigyor terül szét.
- Oi, Shizuka-chan! – szólítom magamhoz.
Felém fordul, magára ölt egy gúnyos-lenéző arckifejezést, és csípőre tett kézzel idetáncol.
- Igen, Yamaguchi-senpai?
- Szaladj már be Oshitari után, kérlek – mondom neki mosolyogva, mire megnyúlik az arca. Van egy olyan sejtésem, hogy erre a megjegyzésemre semmiképp nem számított. – Van nála egy lap, amire feltétlen szükségem lenne.
- Rendben – vonja meg a vállát, és már indulna is, de elkapom a karját.
- És ha már ott vagy, nem néznél egy kicsit körül? Valószínűleg leesett az egyik gyűrűm, valahol a bejárat környékén lehet, csak nem igazán volt időm visszamenni még érte – mosolygok rá édesen és marhára ártatlanul. – Megtennéd, ugye?
- Aha – mondja, és már siet is Oshitari után.
- Hiszen mindegyik gyűrűd rajtad van – szólal meg mellettem Kyoko.
- Hoppá, tényleg – emelem magam elé a jobbomat, aztán megrándítom a vállam.
Kyoko gyanakodva méreget, de nem tulajdonít nagy jelentőséget a dolognak. És igaza is van, tényleg nincs belőle semmi, legfeljebb megjutalmazom Shizukát az elmúlt egy-két napért: közvetlen találkozás a féregtekervényekkel, csak itt, csak most! Na és nem, mielőtt bárki kérdezné, kicsit sem érzem magam szemétnek. Jogom van a revanshoz, nee?
Magára hagyom osztálytársamat, és elkezdem nógatni a másodikosokat, hogy végre kezdjenek hozzá a gaz elrendezéséhez, mert ha így folytatják, még holnap is itt robotolhatnak ahelyett, hogy hazamennének végre. Közös kutatóexpedíció után végre megtaláljuk a pajtának vagy talán csűrnek nevezhető ócska fakunyhót, ahol a fantasztikus állapotban levő kerti eszközöket tárolják, úgy mint fűnyíró, kasza, gereblye és társaik. A jobbak egyből lecsapnak a motoros fűnyírókra, másoknak maradnak a bizarrul csontos nyelű kaszák, néhányan levadásznak pár machetát. Induljon a „Hyoutei megszabadítja a világot a dudvától" hadművelet!
Az osztályok nagy részének azt javaslom, hogy szedegessék össze a nagyobb hulladékokat, meg kaparásszák össze a még őszről-télről itt maradt levélmaradványokat. A kék szemeteszsákkal felszerelkezett diákok egész egyszerűen megszállják a környéket, fák alatt és a nyílt színen gombásznak nagy lelkesedéssel, hogy minél hamarabb végezzenek. Megértem, mire fel sietnek: ez az akció szerencsére csak idén jött be, de könnyen meglehet, hogy szokássá válik az iskolánkban. Nekem se lett volna tavaly nagy kedvem a senpaioknak segíteni ilyen feltételek mellett. Azt hiszem, mázlisták vagyunk, hogy mi részesülünk először ebben a kegyben anélkül, hogy előtte bármit is letettünk volna az asztalra.
Azért ahol tudok, segítek a másodikosoknak, persze, nem bírok valami nagy jelentőséggel, de rosszul esne, ha ölbe tett (és begipszelt) kézzel nézném csak, hogy ahogy szenvednek a kegyetlenül ragyogó tavaszi napsütésben. Épp egy kék szemeteszsák száját igyekszem nagy műgonddal becsomózni, mikor Kyoko ismét felbukkan mellettem:
- Aya-chan, merre vannak az orvosi csomagok? – kérdezi.
Begörcsölöm a zacskó száját, és elégedetten teszem csípőre a kezem. A balt legalábbis.
- A buszunk csomagtartójában, nem szedtük még ki – mondom. – Miért?
- A lányt, akit az előbb beküldtél, megcsípte három darázs.
Elejtem a zsákot.
- Hogy… ? – bicsaklik meg a hangom, és elkezdenek zanzásodni a dolgok a fejemben.
- Véletlenül meglökött egy darázsfészket – vonja meg a vállát.
Átlépek a zsákon, és megcélzom a buszt. Ha esetleg Shizukának lesz valami baja, az nagy valószínűséggel az én lelkemen fog száradni. Alapjáraton is labilis idegállapotom a kritikus szintig borul, az agyamra valami vöröses köd telepedik, ami némiképp a látásomat is akadályozhatja, hiszen három perces vad kutakodás után Kyoko nemes egyszerűséggel elém csúsztatja az elsősegélydobozt.
- Eh, igen – szorítom magamhoz, aztán sprintben megindulok a lassan ritkuló dzsungelen keresztül. Ahogy belépek a kastélyba (szigorúan nem a lábaim elé nézve, ó, igen), elsőként Yuushit pillantom meg, pontosabban a hátát, amint Shizuka felé görnyed. Halkan megköszörülöm a torkom, mire arrébb mozdul, így szemügyre vehetem a lányt. Az egyik csípés a száján érte, és már most látszik, hogy csúnyán puffasztja az alsó ajkát; a másik kettő vöröses dudor a kézfején duzzad.
- Hozna valaki egy pohár vizet? – kérdezem, ahogy letérdelek mellé.
- Ilyenkor? – fakad ki mellettem Shishido-san.
- Neki, nem nekem – rázom meg a fejem, és előkotrom a kalciumtablettákat.
Hamarosan visszatér Shishido, a pohárba dobom az egyik pezsgőtablettát, és kicsit megkavargatom. Shizukára nézek, aki kicsit idegesen üldögél a széken.
- Allergiás vagy a csípésekre?
Megrázza a fejét.
- Gyógyszerekre?
Újabb fejrázás. Átnyújtom neki a poharat, fintorogva hajtja fel tartalmát.
- Ez kicsit leviszi a duzzanatot, de még valószínűleg ilyen lesz egy kicsit… fáj?
- Nem fáj – vonja meg a vállát, aztán Yuushira néz. – Segítenél neki megkeresni a gyűrűjét?
Visszafogottan borsódzni kezd a hátam. Sötét fellegek gyülekeznek közeljövőm felett…
- Már megvan – vetem közbe halkan, mielőtt a srác bármit is reagálhatna.
- Igazán? – biccenti oldalra a fejét Shizuka. – És hol találtad meg?
- Nem is vesztette el – kotyogja közbe Kyoko.
Izé, hoppá.
Kezdem magam kellemetlenül érezni.
- Tényleg? Nahát – rebegteti szempilláit Shizuka-chan.
- Ah, miről is van szó? – vonja össze a szemöldökét Yuushi.
- Yamaguchi-senpai igyekezett velem megkerestetni a gyűrűjét. De helyette csak egy darázsfészket találtam. Azért remélem, elégedett vagy így is, Senpai – mosolyog rám édesen.
Remélem, akkor is így mosolyog majd, amikor átmegyek a kezén egy stílfűrésszel.
Yuushi arca azonban korántsem derűs, ahogy rám néz. Sőt, kifejezetten nem az.
- Egyáltalán, miért egy másodikost kellett beküldened, ah? – kérdezi némi éllel a hangjában.
- Hé, hé, még mielőtt bárki gyilkosnak kiáltana ki, nem lenne baj, ha figyelembe vennétek, hogy nem én voltam az, aki megcsípte – csukom le a láda tetejét, majd felállok eddigi térdelő pozíciómból. Yuushi cicceg egyet, de nem szól semmit, csupán visszatér Shizuka pesztrálásához. Elhagyom a helyiséget.
A nap hátralevő részében továbbra is a másodikosokkal vagyok, de már nincs annyira kedvem segíteni nekik. Oshitarival többször is összefutok, de talán még az eddigieknél is intenzívebben hagy figyelmen kívül. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit lehet még fokozni, de úgy tűnik, ő ebben is mesterien jó. Kérdés az, hogy mindezen dolgok gyakorlata közben tudja-e, hogy így fog a leghamarabb az idegeimre menni. Ha a válasz igen, akkor jobban teszi, ha készül a következő kirohanásomra.