It's not just the same puzzle again and again
We're always outdoing ourselves
- Állj – lököm el magam a kastély teraszának egyik oszlopától. Yuushi enyhén összerezzen.
- Legközelebb figyelmeztess, mielőtt előszökkensz a sötétből – morran rám, aztán persze, tudomást sem véve előző megnyilvánulásomról, tovább sétál. Elkapom a csuklóját, mire megtorpan, szemüvegének lencséjén végigszalad a fény, ahogy felém fordul.
- Beszélnünk kell.
Elhúzza kezét.
- Ah, nem, nem kell – mondja, és újra mozgó üzemmódba kapcsolja magát.
Részemről rendben, jobb megoldást nem látva, követem. Egyébként is, a séta levezeti a feszültséget, és így talán nem kell attól tartani, hogy veszett dühünkben egymásnak esünk.
- De szerintem mégis.
Átbotladozom a gaztalan, de mégis göröngyös talajon, szorosan Yuushi nyomában. Láthatóan nem akar meghallgatni. Érdekelne, hogy most mégis miért haragszik rám: az utóbbi egy hétben szinte állandóan volt valami problémája, csak éppen mindig más indokkal. Azért fura, hogy kilenc év alatt soha nem volt köztünk semmi komolyabb összezördülés, most meg állandóan haragban vagyunk. Serdülnénk?
- Nekem viszont semmi kedvem nincs hozzá – szögezi le, és egy hirtelen irányváltással teljesen eltér a kastély oldalától. Egy pillanatra megtorpanok, és nézem, ahogy átvág a hold fényében fürdő pusztaságon, egyenesen a kastély szélén húzódó erdő felé.
- Hová mész? – kérdezem a lehető leghalkabban.
- Sétálni – feleli kurtán, és részéről ennyivel le is vagyok rendezve az egész éjszakára.
A többiek már valószínűleg mind alszanak. A másodikosok ma délután hazamentek, egyedül Ootori-kun osztálya maradt itt – igen, a drága Shizukával az élen. Még soha nem láttam ember arcán olyan hiénaszerű vigyort, mint amilyet ő produkált a hír hallatán. Na jó, a látvány érdekességéhez nagyban hozzájárult felpuffadt alsó ajka is. Egy kicsit sajnálom. Egy nagyon, nagyon kicsit. Atobe is nyugodtan alhat, hiszen sikerült elintéznie örök spanjával, Sakaki-sensei-jel, hogy Kabaji is itt maradhasson. Na igen, kell egy inas az ifjú teniszcsillagnak.
Én viszont képtelen voltam aludni, így kijöttem, hogy kicsit töltekezzek a friss, hegyi levegővel. Nem tartott túl sokáig, hiszen kisvártatva megjelent Oshitari, és végre megragadhattam az alkalmat, hogy kettesben, minden zavaró tekintet nélkül tisztázzam vele a dolgokat. Nem is volna rossz, ha mondjuk partner lenne a nagy tisztázásban. Csak hát, mint a mellékelt ábra mutatja, nem az. Marhára nem.
Ám ez nem riaszt vissza attól, hogy árnyékául szegődjek az éjszakában, és addig nyaggassam, amíg meg nem adja magát. Én, a mártír. Avagy én, a világ marhája. Voltaképp nincs sok differencia a kettő között, nee?
Lassan bejutunk a fák közé, egyedül Oshitari fehér inge mutat utat; egyébként teljesen elveszettnek érzem magam a rengetegben. Naná, én imádom az éjszakát, még inkább az éjszakai barangolásokat, viszont a tökéletesen összezáró lombozat okozta koromfeketeség valahogy nem a szívem csücske, főleg akkor, ha ilyen sok gyökér kószál erre. Ezek a szemét fák is csak azért nőttek ide, hogy az utamban legyenek!
Ráadásul jól is végzik a dolgukat, mert a következő lépésnél végighasalok az avarban. Leveleket köpködve tápászkodom fel, aztán kocogva próbálom beérni Oshitarit.
- Mondd, meddig akarod még ezt játszani? – kérdezem a tarkójától, ahogy alig fél méter lemaradással követem derengő alakját.
- Te vagy az, aki állandóan játszik, ah? – dörren rám. – És most hagyj végre békén.
- A hóhér fog békén hagyni – morgom az orrom alatt. – Állandóan játszod itt a sértődöttet. Nem az általános iskolában vagyunk, Yuushi, értelmesen is meg lehet beszélni a dolgokat. Nem figyelmen kívül kell hagyni a problémákat, hanem…
Annyira belelelkesülök a magyarázásba, hogy észre sem veszem, ahogy megfordul, épp csak egy hajszállal kerülöm el, hogy felkenődjek a mellkasára. Ami tulajdonképpen nem is lett volna olyan rossz dolog. Hülye reflexek.
- Hanem megoldani őket, ah? – fejezi be a gondolatmenetemet. – Csak az a baj, kedves Aya, hogy te nem egy probléma vagy, amit olyan egyszerűen meg lehetne oldani. Nem vagy egy két ismeretlenes egyenlet se, vagy épp egy fizikai számítás, amin ésszerűen végigmegy az ember, és a végén elégedetten aláhúzza az eredményt. Te… te… ah – sóhajt mélyet, és homlokához illeszti ujjait.
Én meg közben visszafogottan, csendesen, de azért marhára intenzíven olvadok. Nem, nem a hőség teszi, sőt, kifejezetten hűvös ez a tavaszi éjjel, de kevés csodálatosabb élményt tapasztaltam eddig a mostaninál. Olyan sötét van, hogy szinte az orromig se látok, és mégis, nem érzek félelmet, nem érzek bizonytalanságot: Yuushi mély, kellemes hangja biztonságot és védelmet sugall, úgy libabőrzöm, mintha bársonnyal simogatnának. Csendben, a lelkem legmélyén kezdem megérteni Shizuka-chan korábbi álláspontját Shishidóval kapcsolatban. Tényleg teljesen mindegy. Yuushi az elkövetkező percben akár lehordhatna a sárga földig, megalázhatna, összetörhetné a lelkemet a szavaival, de mégis, az idők végezetéig el tudnám hallgatni a hangját, érezni az előttem álló teste melegét.
De nem, Yuushi nem szól többet. Ellép előlem, és hosszú, gyors léptekkel siet tovább. Egy pár pillanatig úgy érzem, valakinek össze kell vakarnia, ha innen tovább szeretnék menni, de aztán megrázom a fejemet, és (ha kicsit kóvályogva is, de) utána indulok.
Az erdő végéhez érünk, újra utat mutat a hold fénye, álomszerű, ezüstös derengésbe vonva mindent. A fű sötét hullámzásban táncol a lágy, esti szellőre, a fák fekete törzsei felett ezüst lombjuk ragyog, mint megannyi apró fényes csengettyű. Nem messze tőlünk kanyonszerű képződmény, a talaj szinte egy pillanat alatt ér véget, hogy aztán sötét homályba vesszen, ködösen hagyva, hogy hol lehet az árok alja. Az égen felhők szaladnak keresztül, és úgy ölelik körbe a holdat, mintha istenként tisztelnék, és rögtönzött, áldozással egybekötött szertartást kívánnának neki bemutatni.
Beelőzöm Yuushit, és megállok előtte, széttárom karjaimat. Jobbra, majd balra kerülne, de ó nem, nem fogom ám elengedni semmi pénzért. Igyekeznék a szemébe nézni, de a lencsékről visszatükröződő fény ellehetetleníti próbálkozásaimat. Mindenesetre valószínűleg ő is ugyanígy jár velem, tehát mondhatni, kvittek vagyunk.
- Miért nem mész Atobéhez, és hagysz engem békén, ah? – kérdezi elgyötörten.
Ez az, úgy tűnik, tényleg az idegeire megyek. Heh, de legalább ebben jobb vagyok nála.
- Miért mennék? – rázom meg a fejem értetlenül.
- Ugyan már, Aya! Mégis mit csináltatok csütörtök este, ah? – böki ki végül nagy nehezen.
- Egy teniszpályán? Na vajon mi a jó eget, he? – csattanok fel.
- Te… teniszeztél? Atobéval?
Nahát, nahát, Villámész barátunk újfent lecsap.
Bólogatni kezdek.
- De hát… hogy-hogy? – vonja fel a szemöldökét. – Miért?
Eh, izé… ennyire azért talán nem kellene beleszaladni a mókás történetekbe…
- Nem szándékozom az orrodra kötni – mormolom a lehető legcsendesebben.
Arcán gúnyos mosoly jelenik meg.
- Ah, értem.
- Érted egy frászt – rázom meg a fejem. – Egyébként is, semmi közöd az egészhez!
Hát ez voltaképp ebben a formában nem igaz, de csak azután jövök rá, hogy már kimondtam.
- Én is így gondoltam – hajol közelebb egy pillanatra, megérzem szájának mentolos illatát. – Akkor jobban is tettem, hogy magatokra hagytalak titeket – szavai akár a gúny esszenciái.
Eltátom a számat, aztán legszívesebben beletépnék a hajamba. Persze, nem teszem, az eddigiek is elég bizonyítékul szolgáltak arra, hogy nem vagyok teljesen százas. Mondjuk, Yuushi is az utolsó épen maradt idegszálamon táncol, és ha az is elszakad, akkor szinte teljesen biztos, hogy kényszerzubbonyban fognak elszállítani.
- Menj már a hülye tévképzeteiddel!
- Tévképzet. Végül is csak a kezedet fogta, ah? – tárja szét a karjait.
Az orra elé tartom begipszelt jobbomat. Legszívesebben izomból fejbe vágnám vele, de nem akarok túlzott agresszivitást mutatni. Eléggé vissza kell fognom magamat.
- Elég nyilvánvaló a helyzet, vagy szükség van részletes elemzésre is? – kérdezem halkan. Szívesen hozzátettem volna valami nem túl pozitív jelzőt Oshitari értelmi képességeit illetően, de ha most elkezdődne a sárdobálás, lehet, hogy elszórakoznánk azzal egy jó ideig, és semmivel sem jutnánk előrébb a nézeteltéréseinket illetően
- Ah… - jegyzi meg halkan.
- Persze, valószínűleg túlzottan lekötött Shizuka csábos látványa ahhoz, hogy egy picit is elgondolkozz dolgokon. Látszik, hogy elvette az eszed – húzom el a számat, és fejcsóválva nézek fel a holdra. Bárhova, csak ne Yuushi szemébe.
- Na mi van, csak nem féltékenységet érzek a levegőben? – kérdezi, arcán gúnyos-lenéző mosoly terül szét, szinte világít az éjszakában.
- A kérdés csak az, hogy kinek a részéről– kontrázok, mire egyből elcsendesül.
Idegesen lép egyet előre, én pedig hátra. Aztán balra mindketten. Majd jobbra. Ha egymásba is karolnánk, már egész tangószerű formát öltene a dolog, de nem vagyok azért annyira hülye, hogy ezt az ötletet felvessem Yuushinak. Néha vállon veregetem magam, hogy milyen intelligens kislány vagyok. Ajtófogáson kívül másra is tudom használni a fejem. Pompás.
Mélyet sóhajtok.
Rendben. Ennek nincs semmi értelme, azon kívül, hogy az őrületbe kergetjük egymást. Keserűen elmosolyodok, aztán megfordulok, és kisétálok a meredély szélére. Hülye voltam, hülye vagyok, hogy zaklatom ezt a szerencsétlen srácot. Nyilvánvaló lehetne már végre, hogy semmilyen hatással nem vagyok rá, legfeljebb, nagyon, nagyon negatívval. Hogy lehetek ennyire vak? Ennyi időn keresztül csak hitegettem magam azzal, hogy ha megbeszélünk mindent, abból valami baromi jó dolog fog kisülni! Figyelembe se vettem azt az állandó közönyt, amit a srác az irányomba tanúsít! Atobe állandó magyarázása teljesen megőrjített. Eh. És még ezt is képes lennék másra kenni!
Bocsánatot akarok kérni Yuushitól. El szeretném mondani neki, hogy sajnálom az állandó kirohanásaimat, aztán pedig ráhagyom minden baromságát, nem érdekel, ha a továbbiakban sem vesz rólam tudomást, nem érdekel, ha továbbra is csak a riválisa maradok. Elhatározásom nyomán megfordulok, ám a mozdulat csúcspontján érzem, hogy valami nem stimmel.
Ezt a meggyőződést erősíti bennem az is, amikor mozdul alattam a talaj, és egyszerre megindulok a gravitáció vonzásának irányába. A meglepetéstől mukkanni sem merek, csupán végigsiklok a meredély kavicsos-sziklás falán, kezemet, mellyel reflexesen kapaszkodnék mindenbe, felsértik a kiálló növények és kövek. Valami megdobhat, hiszen a csúszást bukfenc, azt követően pedig heves gurulás váltja fel, egészen addig a pontig, amíg keményen nem koppanok a talajon.
Nah, megvan az alja. Nem kenem rosszul a témát.
- Aya! – kiált le Oshitari. Magasról, nagyon magasról, hangja pedig némi hisztérikusságot sugall. Ha nagyon szemét lennék, nem válaszolnék neki, de sajnos, nem vagyok olyan humoros kedvemben, hogy leálljak játszani. Lelkiekben megajándékozom magam a „bolygó legszerencsétlenebb egyede" megtisztelő címmel, és azt is megállapítom, hogy a második helyezett mindenképpen tetemes lemaradással követhet csak.
- Aya?
Ezzel nem tudok nem egyet érteni.
- Igen – felelek, és hálát adok az égieknek, hogy nem hányódott el a francba a szemüvegem a zuhanás során. Az már más kérdés, hogy a jobb lencsének annyi, és a pókhálószerű repedések (bár nagyon vagány kalóz stílust kölcsönözhetnek) frankón akadályozzák a látásomat, és beköszöntött az a helyzet, hogy előreláthatóan a vakegeret fogom játszani az elkövetkezendő másfél napban. Hurrá!
- Vissza tudsz mászni? – kérdezi Yuushi.
Egyébként rendes a srác. A helyében én szuperszonikus sebességgel eltűztem volna a rákba, és itt hagytam volna magamat. Hm, mostanában elég szigorú vagyok szerény személyemhez.
- Igen – bólintok, aztán megpróbálok feltápászkodni. Visszaesek ülő helyzetbe. – Öh, nem.
- Ah?
- Nem tudok – felelem határozottabban, és megpróbálom behajlítani a bal térdemet. Mintha villám csapna belém, úgy rázkódok össze. Még a hátsó fogaim vacognak egy sort, aztán levonom a megfelelő következtetést: meghúzódott a térdem.
- Hát ez… mámorító – nyugtázza Yuushi.
Mit is mondhatnék? Marhára egyet értek vele.