In so much black and white we each have to win

With our hearts raging in an unending battle

- Tudok járni! – csattanok fel, hangom tucatszor verődik vissza a minket körülvevő sziklafalakról, hogy aztán cikázva szaladjon végig a folyómedren, majd némi rezgést hagyva maga mögött haljon el. Yuushi tekintete ennek ellenére továbbra is rajtam csüng; mármint valószínűsítem, hogy így van, szemüveg nélkül a töksötétben nem érzem magam éppen egy vérbeli sasszemnek. Mindenesetre a kezét még be tudom lőni, épp elém nyújtja, és várakozóan tartja, hogy hátha belekapaszkodok. Vagy csak arra pályázik, hogy ne essen csorba eddigi lovagias hírnevén, és lelkiekben pokolra kíván engem és az egész szituációt is.

Na igen, ez sokkal reálisabban hangzik.

Ahogy Yuushi elhúzza a száját, ráébredek, hogy igen, jól tippeltem. Felegyenesedik, és csípőre teszi a kezeit, mutatóujja idegesen dobol valami egyszerű, de kellőképp ideges ritmust.

- Akkor meg pattanj fel, és menjünk, ah? – morran rám, és megindul végig a mederben. Fogalmam sincs, hogy merre tart, de ha fogadnom kellene, tennék rá két csomag rágót, hogy ő sem. Mármint azon kívül persze, hogy nyugatnak; a hold állásából ennyit tudok kisilabizálni, de ennyivel kifújtam tájékozódás terén. Talán egy lankásabb részt keres a falon, ahol még én is fel tudok botorkálni; de az is lehet, hogy az a célja, hogy végigjárja az egész kanyont. Valahogy egy ilyen túrában most annyira nem lenne kedvem aktív tagként részt venni.

Eleresztek egy mély sóhajt, és feltápászkodom. Oké, amíg nem hajlítom be a térdem, addig nincs semmi baj. Ó, igen, ez kábé két másodpercig megy is, egészen addig, amíg meg nem próbálok lépni a jobb lábammal. Áh, értem. Szóval ha lassabban próbálkozok, akkor maradhat nyújtva a balom. Jó, tyúklépésenként nekiindulok, már csak annyi a gond, hogy nem számolok azzal, hogy a talaj göröngyös, a látásom pedig szinte a mínuszba redukálódott. Talán ok-okozati alapon, talán eddigi szenvedéseim függvényében, talán a „ha már lúd, legyen kövér" elvnek igazat adva, de semmiképp sem váratlanul végighasalok az aszott talajon, a kezemen levő sebek újra felhorzsolódnak és porral telítődnek. Szemembe könnyeket csal a csípő, tűszúrásokra emlékeztető fájdalom, ajkamba harapva tápászkodok fel.

Kihúzom magam, fejem az égnek fordítom, és kérdőn nézek a sötét felhőkre, melyek épp a pillanaton takarják el a holdat. Nem gondoltam volna, hogy ez a töksötét még mélyebb is lehet, de úgy tűnik, új fokozatokat kell találnom a zéró fényviszonyok legtalálóbb megnevezéséhez. Körülbelül ekkortájt sikerül magamban realizálnom, hogy nem csak nem látok, de nem is hallok semmit, és mivel legjobb tudomásom szerint süket (még egyelőre) nem vagyok, valószínűleg ennek össz annyi oka lehet, hogy menthetetlenül magamra maradtam.

Álldogálok még egy kicsit csendes magányomban, ökölbe szorult kezekkel, fogaim közé szorított ajkakkal. Hát aha, tényleg nem hallom már Oshitari lépteit, arra pedig esélyt se látok, hogy valahol felfedezzem sudár alakját. Csúcs. Ez az a pont, amikor valami mintha megcsuklana bennem, és méltóságom utolsó darabkáit is feláldozva a balszerencse oltárán megadom magam a sorsomnak, mely erősen azt a tendenciát erőlteti, hogy a nap huszonnégy órájában csak szívjak, mint a torkosborz.

Fájni kezd az arcom, és csak most jövök rá, hogy végig összeszorítottam a fogaimat, állkapcsom már szinte a robbanásig feszült. Beletépek a hajamba és a földre borulok, nem törődve a kínnal, ami a térdembe nyilall. Lihegve kezdek zokogni, hisztérikusan és ritmustalanul veszem a levegőt, szabálytalan időközönként újra és újra végigmarom magam. Nem tudom abbahagyni, és nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán abba szeretném, több fájdalom kell, még több szenvedés. Könnyeim megállíthatatlanul csorognak végig az arcomon. A hajam helyett a földbe kapaszkodom, kaparni kezdem, mintha valami mennyei érzést várnék tőle, de csak eddigi sebeim lesznek még mocskosabbak, még erősebben fájnak. Állam folyamatosan remeg, testem minden porcikája vacog.

- Elég! Nyugodj már le! Aya! Aya! Nyugodj már le! – jut el hozzám tompán valami pánikszerű kiáltozás, de a hangot elnyomja a saját zokogásom és lihegésem. Szívem egyre zaklatottabban ver, már bordáim ketrecét kalapálja, és nem tudom, melyik lesz az a pillanat, amikor egyszerűen csak kirobban a mellkasomból. Levegőért kapkodok, hallom magamat nyöszörögni, fejemben színes képek kavarognak, mindegyik értelmetlen és riasztó, mintha valami feneketlen kútba zuhantam volna, és most egy színes, démoni karnevál képei szórakoztatnának. Egymást váltják a torz, felismerhetetlen alakok, már a fülemben dörömböl a vérem, mikor egyszerre valami más, valami idegen érkezik a viharba, mely vészesen tombol a fejemben.

- Csssssh… nincs semmi baj… nincs… semmi baj…

Suttogás. Ki akar rántani onnan, ahol most vagyok. Tehát hol is? Valahol az őrület határán? Nem tudom, de nem is érdekel. Nem hallgatok a hangra, be akarok zárkózni a saját kis világomba, azt szeretném, ha mindenki békén hagyna. Egyedül. Magányosan. Tovább sírok, már kezd kiszáradni a szemem, de nem tudom abbahagyni. Újra beletépnék a hajamba, de valami visszafogja a kezem. Erősebben próbálkozom, de fájdalmat érzek, hát ráteszek még egy lapáttal, felüvöltök, de semmi haszna. Kezdek kifogyni a szuszból, egyik kavalkádból a másikba zuhanok, ezúttal valami meleg áramlat ragad magával.

Lassan tisztul csak a fejem. Érzem, hallom, szinte látom, ahogy hüppögök. Még mindig remeg a kezem. A térdembe újra visszatér a fájdalom, a horzsolásaim pedig minden eddiginél élesebben kezdenek csípni. Szuszogok, halkan, lassan. Újra észreveszem az éjszakát, kabócák énekelnek tőlem nem messze. Valami mászik a talajon, talán egy százlábú, de nincs erőm arra, hogy megijedjek tőle.

Nem is tudnék. Nyugodt vagyok, annyira nyugodt, mint talán még soha tizennégy év alatt. Szívem veszett dobogása elhalkul, helyébe egy másik lép, az enyém pedig óvatosan próbálja felvenni ennek megfontolt, harmonikus ütemét. Hosszúakat pislogok, szempilláim még súlyosak a könnyektől, és égnek a sírástól, alig bírom őket nyitva tartani.

Nehéz a fejem, de nem zavar, kezével a mellkasának támasztja, hogy ne nekem kelljen tartanom. A hajamat simogatja, és még mindig csitítani próbál. Érzem az illatát, érzem, ahogy inge az enyémnek dörzsölődik, ahogy mellkasa az enyémnek simul, de képtelen vagyok elhinni, hogy ez valóság.

Nem akarok megszólalni, mert félek, hogy ellibben az álomkép, ha végre rájön, hogy már szükségtelen velem foglalkoznia, mert kifáradtam, és nincs erőm a további őrjöngéshez.

Az ölében fekve próbálom magamban összerakni a részleteket. Mi a fene történt egyáltalán?

- Megijesztettél – suttogja.

Nem válaszolok. Én még mindig ijedt vagyok. Nem akarom tudni, hogy mi van velem. Félek, hogy valami rossz dolog derülne ki. Egy életre elegem van a rossz dolgokból. Nincs szükségem többre, de tényleg.

Tovább simogatja a hajam. Kezdek bűntudatot érezni. Egy órája még képesek lettünk volna egymásnak menni csak úgy hirtelen felindulásból, most pedig úgy szorít magához, mintha haragnak még csak a szikrája se merült volna fel soha kettőnk között. A könnyek hatalma… nem kellett volna elkezdenem sírni. Tartanom kellett volna magamat, ahogy egy büszke lányhoz illik. Nem szorulok a segítségére, nincs szükségem arra, hogy csak emiatt bocsásson meg nekem. Nem felejthet el mindent csak azért, mert… kiborultam? Ugye, csak egy kiborulás volt? Ugye, ez még messze van egy konkrét idegösszeomlástól?

- Soha többé ne csináld ezt, ah? – mondja halkan, hangja megrezegteti a szívem és a lelkem is, önkéntelenül ölelem szorosabban magamhoz, de nem merek rá felnézni, csak arcomat szorítom még inkább a mellkasához. Karjai a vállam köré fonódnak, fejét pedig az enyémre hajtja, érzem a hajamon minden egyes lélegzetvételét. Most sem válaszolok neki. Rettegek attól, hogy olyan dolgok csúsznának ki a számon, amik megzavarnák az idillt. Még megkérdezném, hogy mi van Shizukával. Még eszembe jutna, hogy miért is teniszeztem Atobéval. Még rátérnék arra, hogy miért is mérges rám igazán. Még felvetném, hogy voltaképp én is az vagyok rá.

Minden vágyam az, hogy örökké tartsanak ezek a percek, de úgy tűnik, ezzel egyedül vagyok. Oshitari mocorogni kezd, karjaiba vesz, és finoman talpra enged. Bágyadtan pislogok rá, nem látom élesen arcának körvonalait, hiszen ingem zsebében fityegnek szerencsétlenül járt szemüvegem maradványai. A hangjából ítélve kedves akar lenni, de én mást is kiérzek belőle. Félelmet. Retteg attól, hogy hirtelen megint bekattan nálam valami, és újra vergődni kezdek. Meg tudom érteni, mert én is ettől tartok.

Felvillantok egy óvatos mosolyt, és hagyom, hogy átkaroljon, balommal belékapaszkodok, hogy támogatni tudjon a kiszáradt mederben vezető göröngyös úton át. Nem siet, segíti ráérős botorkálásomat. Néha kínosan felkuncogok szerencsétlenségemen, de nem reagál rá, nem olt le, nem nevez ki a világ bolondjának. Azt hiszem, tényleg sikerült rá hoznom a frászt.

Eh. Sajnálom.

- Egyébként Shizuka-chan érdekes lány, ah? – veti fel csendesen.

Megdermedek egy pillanatra, de remélem, nem veszi észre. Nem mintha zavarna, hogy nem csak csendben sétálgatunk egymás mellett, de tényleg úgy gondolja, hogy ez a párbeszéd az, amire most mindkettőnknek szüksége van? Valahogy az időzítés nem az igazi… vagy talán arra pályázik, hogy sikerült annyira kiütnöm magam az iméntiek során, hogy képes leszek némán végighallgatni? Áh, annyira soha nem leszek rossz állapotban!

- Érdekes. Ez a jó szó rá – húzom el a szám, és lehunyom a szemeimet. Alig bírom őket nyitva tartani, plusz jelenlegi vakságomnál már így se, úgy se lesz rosszabb.

- Tudtad, hogy még soha nem volt szerelmes? – kérdezi.

Megbicsaklik a lábam, és ha Yuushi nem kap el, újra a talajon végezném. Így viszont újra csak az ölelésébe kerülök, ami a jelenlegi beszédtémát tekintve még a hasalásnál is nagyobb büntetésnek tűnik. Ki is küzdöm magam a helyzetből, és megpróbálok egyedül tovább bicegni.

- Nem, nem tudtam – felelem lassan, még saját magam számára is tompa hangon.

Azt várom, hogy Yuushi beelőz, vagy legalábbis mellém sétál, ehelyett viszont még mindig magam mögül hallom csak a lépteit, mintha csak azt akarná jelezni, hogy ha ennyire makacsul tartom magam a „boldogulok magam is" teóriámhoz, akkor nem fog feleslegesen belepofátlankodni a személyes terembe. Hálás vagyok neki érte.

- Szeretett volna jóban lenni veled – teszi még hozzá Yuushi. Alapjáraton erre talán felcsattannék, de túl sok köd ereszkedett már ma rám ahhoz, hogy képes legyek az érzelmek széles skáláját felvonultatni. – Igazán aranyos lánynak tart, és nagyot csalódott benned. Úgy érzi, hogy elárultad.

- Nem árultam el. Én csak… felvilágosítottam az élet dolgairól.

Amint kimondom, már érzem is, hogy mekkora barom vagyok. Ugyan, mitől lennék okosabb vagy akár érettebb annál a lánynál? Hiszen egy év sincs köztünk, ő pedig valószínűleg egész életében népszerűbb volt nálam, az antiszociális fekete varjúnál. Talán fele annyi tapasztalatom sincs abban, hogy hogy bánjunk másokkal, mint neki. Tenyerembe temetem az arcomat és hosszan sóhajtok.

- Aya…

Yuushi hangja riadtnak tűnik. Megérinti a vállam, de félrecsapom a kezét. Még erősen leamortizálódott látásommal is feltűnik a döbbenet az arcán. Megcsóválom a fejem, nagyon lassan, egyet jobbra, egyet balra. Teszek pár lépést hátra.

- Aya, kérlek, nyugodj meg… talán kicsit durván bántál vele, de nincs ebből semmi baj. Tényleg tud néha idegesítő lenni, de…

- NEM! – sikoltok fel, és idegesen megdörzsölöm a vállam. Igyekszem lenyugodni, próbálom csitítani a szívverésemet. Yuushi közelebb lép, mintha le akarna fogni, de elhátrálok előle, egészen a sziklafalig. A fogaim újra és újra egymásnak koccannak, ahogy vacogok. Szorosan összezárom a szemeimet, és csak arra figyelek, hogy valahogy kontrolláljam zaklatott levegővételemet. Beletelik jó pár percbe.

Ahogy felnézek, Yuushit látom magam előtt. Két kezével megtámaszkodik a sziklafalon, készen arra, hogy lefogjon, ha megint őrjöngeni kezdenék. Nem, ez nem fog megtörténni, túl üres vagyok már hozzá.

Megérintem Yuushi mellkasát, és lassan felpillantok rá.

- Nem érted – suttogom. – Nem vele van a baj.

- Hanem? – vonja fel a szemöldökét, figyelmen kívül hagyva, ahogy végigsimítom ingét.

- Csak ahogy korábban mondtad. Én… féltékeny vagyok rá. Miattad.

Szavaim üresen koppannak. Esküszöm, még a kabócák is elhallgatnak, minden zaj megszűnik körülöttünk. Yuushiból szinte sugárzik a döbbenet. Vontatottan löki el magát a faltól, aztán elsétál. Léptei kimérten dobbannak, ő pedig nem néz vissza. Közömbösen bámulok utána, egészen addig, amíg alakját teljesen magába nem nyeli a sötétség. Újra magamra maradtam, kongó ürességem pedig egészen új méreteket ölt, az éjszaka pedig újra megtelik a természet neszeivel. Felnézek a holdra: röhög rajtam. Meg tudom érteni.