In this world of ice I'll show you our path and destination
This dream is now set as inevitable goal
- Mondom, nem – lököm el magamtól Kyoko kezét, a nagyfejű ecsettel együtt. A lány csalódottan helyezi egyik lábáról súlyát a másikra, és hosszan nyüszíteni kezd.
- Ugyan már!
- Nem – ismétlem, tüntetőleg a tükör elé könyökölök, és tekintetemet végigjáratom a túloldalon unott arccal üldögélő másomon. A sebtapasz még mindig csuda jól mutat a homlokomon, de szerencsére a hajamat végre sikerült valami olyan formába rendeznem, hogy emberek közé is mehetek anélkül, hogy bárkit fékezhetetlen vihogás miatt kellene felbukkanásomat követően kórházba szállítani. A sminkelést meg soha nem vittem túlzásba: csak a szememet húzom ki mindig, hogy ne vesszen el arcom fehérségében.
- De ez a kis szürke szemhéjpúder tök jól menne a ruhádhoz! Na, hadd tegyem fel! – térdel le a szék mellé, amely jelenleg a „szenvedéseim színhelye" megtisztelő címet birtokolja. Monodráma egy felvonásban, főszerepben Yamaguchi Aya, a Hyoutei Gakuen harmadik évfolyamos diákja. Jegyek most kedvezményes áron kaphatók!
- Minek? – morranok fel két önsajnálattól súlyos sóhaj között.
- Mert végre bálozunk, és akkor tegyünk meg mindent azért, hogy szépek legyünk!
- Nem akarok szép lenni.
Már nem mintha akarattal el tudnám érni, hogy az legyek, de most még az inspiráció is hiányzik. Végignyúlok a fésülködőasztalon, államat kézfejemre támasztom. Kyoko méltatlankodva toporog mellettem, kezeit csípőre téve méreget.
- Mire fel ez a nagy punnyadás?
- Soha nem is voltam túl aktív – kontrázok.
Kyoko meglapogatja a vállamat, és a tükör felé fordulva néz a szemembe.
- De Aya-chan, ez a ruha megérdemli a legjobbat. Tiszteld meg ennyivel – rebegteti felém a szempilláit. Kihúzom magam ültömben, és végigsimítom a könnyű anyagot.
Egy jó délutánba telt, míg sikerült rábukkanni. Kaa-san nagyszerűségét kiválóan példázza, hogy volt türelme velem minimum hat boltot végigjárni a tökéletes (vagy legalábbis a többinél kevésbé gáz) göncért. Hosszas viták után lyukadtunk csak ki ennél – én minden áron valami fehéret szerettem volna vagy esetleg feketét. Kaa-san inkább a rózsaszínt, a zöldet vagy a vöröset preferálta. Némi hajtépést követően kompromisszumot kötöttünk: rábukkantam erre az egyszerű, mell alatt húzott, combközépig érő, szürke kisestélyire. Nincs se ujja, se válla, mellrészen pedig piros és arany minták kergetőznek rajta, így kaa-san „vigyél egy kis színt a ruhatáradba" mániájának is eleget tesz valamennyire.
- Ám legyen – sóhajtok, és lehunyom a szememet. Kyoko boldog vihorászással veti rám magát. Utálom, amikor nem látom, mit csinálnak körülöttem. Talán túlságosan is gyanakvó vagyok, de úgy tűnik, erre meg is van az okom, hiszen Kyoko egyszeriben a szemhéjam festegetéséről áttér a száméra. – Te mi a frászt művelsz?
- Szájfény! – rikoltja, mintha ez mindent megmagyarázna.
Mindenesetre ráhagyom, nincs igazán kedvem feltápászkodni a székből, és a földbe döngölni a csajt. Na jó, nem csak a kedv hiányáról van itt szó, hanem a… hm, az adottságokéról. Már fizikailag.
- Kész vagy! Hm, szemüveg nélkül nem is nyújtasz olyan borzalmas látványt!
Kyoko és a bíztató, építő jellegű kijelentések.
Kinyitom a szemem, és szájhúzogatva nézek szembe tükörképemmel. Nem igazán ismerem meg saját magam: tényleg fura vagyok szemüveg nélkül, füstös szemekkel és csillogó ajkakkal, egy ilyen gyönyörű ruhában. Hálásan biccentek egyet Kyoko felé, amit elégedett mosollyal viszonoz.
Igazság szerint soha nem voltak barátaim. Nem mintha most úgy érezném, hogy lennének… de valahogy minden más lett, alig egy hét alatt. Korábban a családomon túl senkiben sem tudtam megbízni, és nem is igényeltem azt, hogy a korombeliekkel lóghassak. Talán ez a sok flúgos ember, aki körülvesz, talán a nagy Atobe-sama edzései, talán ez a… hm, fellángolás Yuushi iránt… valami végérvényesen megváltozott. Örülök annak, hogy Kyoko itt ficánkol mellettem, örültem neki, mikor a nap folyamán akár Shishido-san, akár Akutagawa bármilyen kérdéssel megkerestek. Örülnék neki, ha talán Shizuka-channal is tudnám rendezni a nézeteltéréseimet. Bár ez most mindenképpen lehetetlennek tűnik: a lányt ma reggel hazaküldte Sakaki-sensei, a rendezvény fővédnöke és a helyi atyaúristen. Meg tudom érteni: a pletykák alapján (merthogy saját szememmel nem láttam) a lány pofázmánya az eddigieknél még borzalmasabban festett, amikor felkelt, és ugyan, minek bántsuk még szerencsétlent a szánakozó pillantásokkal is? Nem, nem röhögtem a hír hallatán. Nem vagyok azért annyira szemét. Tényleg.
- Nos?
Felnézek Kyokóra.
- Nos? – kérdezek vissza. Már felhallatszik a zene a hallból, hegedű utasítja csendre az összes többi hangszert, hogy énekével boldogítsa a szíveket, hogy hangja egyedül, cikázva töltse ki a teret.
- Induljunk – kacsint rám a lány, és karon ragad.
Ahogy kilépünk a folyosóra, arcon csap a tisztítószerek átható szaga. Hát hiába szellőztettünk egész éjszaka, csak nem tudtuk kiűzni a kastélyból az illatot – de nem csak ezt: még mindig a falak között lappang az az érzés, hogy valami régit, valami kopottat zavartunk fel örökké tartó álmából. Az ablakokon beeső fénysugarak áthatolhatatlan homályba ütköznek, mintha maga a kastély sem akarna soha felébredni, és meg szeretne maradni annak az ódon, idegen épületnek, ami mindig lehetett, akár még fénykorában is.
Kyoko ezúttal vezet, ráadásul nem is úgy, mint legutóbbi vaksizásom alkalmával – most igenis figyel arra, hogy ne irányítson neki semminek, sőt, még a padló egyenetlenségeire is külön felhívja a figyelmemet. Jól esik a gondoskodása: mosolyogni támad kedvem.
Cipősarkaink kopogása tucatszorosan verődik vissza a falakról, menthetetlenül azt az érzést keltve, hogy magunk vagyunk, hiába a zene, hiába a lárma, ami odalentről szűrődik fel. Kyoko felszólít, hogy inkább a vállába kapaszkodjak, és elővigyázatosan levezet a lépcsőn. Nem, nem botlok meg: két év alatt elég tapasztalatot gyűjtöttem már abban, hogy hogy is kell ügyesen járni magas sarkúban. Néha igazán úgy érzem, hogy viselése még természetes bambaságomat is képes kiküszöbölni, és még talán kecsesnek is lennék benne mondható. Persze, ez rendkívül erős feltételes mód.
Csak onnan veszem észre közös pályafutásunk végét, hogy Kyoko egyszerre kisiklik támaszkodó kezeim alól. Csupán az ment meg attól, hogy a fentebb említettekkel ellentétben végignyúljak a padlón, hogy a lépcső elfogy a lábaim alól, és nincs hova leesni. A visszafogott, halvány foltok, melyek jelen esetben össz látásomat teszik ki, arra engednek következtetni, hogy bizony eddigi hű vakvezető kutyusom elloholt a messzeségbe. Mély sóhajjal veszem tudomásul a szomorú tényt, aztán jobb lehetőséget nem látva jelenlegi fogyatékosságom leplezésére, nekidőlök a lépcső korlátjának. Ami meglepően melegnek tűnik. És puhának is.
- Mit képzelsz magadról, naa?
Hm, érdekes egy korlát! Kicsit mintha felvágták volna a nyelvét a néhai tervezők!
- Öh, bocsánat – lépek előre két lépést, tekintetemet a padlóra sütöm, mintha ott bármi érdekes várna rám. Pedig nem, mert még azt se látom kellőképp élesen. Én, a vakegér.
- Keh, semmi baj, nézz csak lábtörlőnek! – puffog Atobe.
- Korlátnak – jegyzem meg halkan.
- He? – kérdez vissza, egy pillanatra kiesve a lázongó ifjú herceg szerepköréből.
- Korlátnak. Egy lábtörlőnek nem szoktam csak úgy nekitámaszkodni.
- Kötekedni akarsz ore-samával?
- Eh, dehogy – legyintek hevesen, aztán mély sóhajjal visszafordulok a hall felé.
Fények ragyognak, minden egyes forrás külön élettel pislákol. Annyira sajnálom, hogy nem láthatom, mit hoztak össze az elsősök a mai nap során! Bár ez a ragyogás, ez az állandó lüktetés, melyet talán mécsesek, talán izzók teremtenek, sokkal jobban lenyűgöz, mint bármely más cicoma, amit akár csak elképzelni is tudnék.
- Hogy-hogy így? – fordulok vissza Atobéhoz.
- Így? Azaz?
- Egyedül.
- Keh, néha a nagy ore-samára is ráfér egy kis magány. Legalább van egy perc nyugtom – mondja, és még így, a tökhomályban is meg mernék esküdni rá, hogy a haját dobálja.
- Na nehogy már azt akard nekem beadni, hogy nem élvezed, hogy fürtökben lógnak rajtad a rajongók! – nevetek fel.
Őszintén. Vidáman. Szokatlanul.
- Pedig néha nagyon fárasztó tud ám lenni.
- Aha. Én meg egy fél ananásszal a számban járom a hulát a hall közepén – legyintek fejcsóválva. – Ebbe a pozícióba születtél, volt időd, hogy hozzászokj. És talán megtanulhattad szeretni is. Ne is tagadd!
Keserű kacajt hallat, aztán hangja komollyá válik:
- És te? Te milyen szerepet jelöltél ki magad számára az életben?
- Eh… enyém az örök magányos karakter, aki tök pesszimistán áll mindenhez, és csendes perceiben azon morfondírozik, hogy hogyan nyírja ki az egész emberiséget – vonom meg a vállam. Hoppá, ez talán túlzottan őszintére sikeredett. Még szerencse, hogy nem látom Atobe arcán a reakciót.
- Éljen a pozitív életszemlélet. És ezek után hogyan tovább?
Összevonom a szemöldököm. Atobe, amint mások privát gondolatai felől érdeklődik? Na ne!
- Hát… gondolom, valahogy elvégzem már ezt az utolsó évet, aztán soha többé Hyoutei Gakuen, soha többé Oshitari Yuu… - elharapom a mondat végét, és a fogamat kezdem szívni. Affranc, ehhez aztán már tényleg semmi köze a srácnak. Én hülye!
- Oshitari? Heh… hallottam, mi történt tegnap éjjel – mondja Atobe, és megforgatja kezében poharát. Amiről fogalmam sincs, hogy hogy került oda hozzá, de hát na, korcsosult látással sok minden elkerüli az ember lányának figyelmét. Bár ahhoz, hogy Atobe szavainak és kérdéseinek a célja sem tűnt fel, az már inkább jelent értelmi hiányokat, mint pusztán fizikai csökevényességeket. Vak vagyok, és most már nem csak szó szerint, hanem átvitt értelemben is, ó, igen.
- De jó neked – húzom el a szám, ahogy felidézem a sötétséget, az erdőt, a hűvös szellőt, a kabócák énekét. A meredélyt, ami már megint csak keresztbe tett nekem, magát a folyómedret, ahol életem legriasztóbb perceit éltem át, majd közvetlenül utánuk a mennyei boldogságot és annyi melegséget, amennyit addig még soha nem éreztem. Majd az üresség, a mindent elborító, hatalmas semmi… nem emlékszem, hogy jutottam vissza a szállásra. Valószínűleg valami holdkóros, lázálmos állapotban tántorogtam vissza, aztán elnyúltam az ágyban, és csak annyi rémlik, hogy reggel nem bírtam megmozdítani a lábam. Jelen pillanatban is nyirkos kötés van bal térdem körül, bár már eléggé lecsillapodott a fájdalom, a reggeli kínok immár elmúltak, és egész könnyedén megy a mozgás is.
- Vége mindennek? – kérdezi halkan.
Megrándítom a vállam.
- Jah. Ezek után megpróbálom ignorálni a jelenlétét, ugyanúgy, ahogy korábban ő tette velem. Elleszünk egymás mellett, szerintem részéről is mehetne így tovább minden – sóhajtok, és ismét megvonom a vállam.
- Akkor elfelejted a teniszt is? – támaszkodik a korlátnak Atobe.
Elmosolyodok a kérdésre.
- El kellene? Mókás egy hét volt ez így az edzésekkel… igazán megszerettem a játékot, hiányozna, ha nem edzenél tovább – mondom. – Bár gondolom, mindezek után semmi kedved nem lenne hozzá – vetem fel óvatosan, abban reménykedve, hogy fejrázás lesz a válasz, esetleg egy bíztató vállveregetés némi biztosítással párosítva afelől, hogy ugyan, persze, hogy szívesen oktat a továbbiakban is.
- Jól gondolod – mondja flegmán.
Egy pillanatra megszédülök. Eh… na jó, egyik csapás a másik után, lassan már fel sem fogom venni az ilyesmit! Amibe nem halsz bele, attól csak erősebb leszel… a fenébe is, ki találta ki ezt az emeletes baromságot?
- Aha… értem – köszörülöm meg a torkomat.
- Viszont – itt hangjába valami hamiskás kuncogás költözik -, heh, gyere csak.
- Ho… - kérdezném, de válasz helyett, csak karon ragad, és kicsit sem finoman rángat végig a báltermen. Azzal, hogy ő a nagy Atobe-sama, természetesen kiváltságok járnak, csupán szeme egy-egy villanásával úgy választja szét a tömeget, akár az a bibliai muksó a Vörös-tengert. Hirtelen toppan meg előttem, némiképp felkenődök a hátára, de efelett nagy kegyesen, cseppnyi morgással megfeddve csupán tekint el.
- Kezd belőletek elegem lenni – sóhajtja. – A nagy ore-sama utál kerítőnőt játszani, de a világraszóló szerencsétlenkedésetek már ilyen megalázó lépésekre sarkall – hallom szónoklatát, még mindig a háta mögül. Jelen pillanatban azonban jobban leköt az újfent a térdembe nyilalló fájdalom annál, hogy arra figyeljek, mit magyaráz. – Te emlékszel, mit beszéltünk ma. Ne légy hülye. Aya-chan, te pedig… hát neked már szinte tökmindegy, de lehetőleg ne cseszd már el megint! Részemről ennyi, ha ezek után is tovább bambáztok, akkor végleg leveszem rólatok a kezemet – mély levegőt vesz. – Nehéz ore-sama élete. Naa, Kabaji?
- Usu – hangzik az elmés felelet (de honnan, a viharba is, honnan?).
Atobe még egyszer (csak úgy, búcsúzóul) homlokon fricskáz, aztán elsétál előlem, újra csak a ragyogást látom, ám ezúttal egy káprázat jelenik meg a fények közt, akár egy látomás, akár egy valóra vált álom. Nem tudom, mit gondol, pedig végre tisztán látom az arcát, látom megütközött tekintetét, enyhén nyitott ajkait… és hiába várom, hogy kifejezése undokra vagy dühösre váltson, aztán valamit a fejemhez vágva viharozzon el.
Nem teszi. Csak áll előttem, és vár. Körülöttünk megáll az idő, szikráznak a fények, a lábaim pedig megállíthatatlanul remegnek. Milyennek láthat most? Hogy érezhet ebben a pillanatban? El akar rohanni, mint éjjel, vagy ő is… áh, nem, miért akarna velem maradni? Miért is engedné, hogy fejemet mellkasára hajtsam és életem végéig csak a karjaiban nyugodjak, élvezve teste melegét?
Várok.
Nem tudom megtörni a pillanatot. Közénk ereszkedik az üresség, a tapinthatatlanság. Nem hallok semmit, magam előtt csak őt látom – olyan érzésem van, mintha levegőt se vennék. Nem merem megtenni azt az egyetlen lépést, nem merem megmozdítani a karjaimat, mert félek, hogy örökké elveszteném még ezt az egyetlen esélyt is; az esélyt arra, hogy ne gyűlölettel nézzen rám, ne megvetően érezzen irántam. Ez a lehetetlen mozzanat, ez a semmit nem érő álldogálás is többet jelent számomra bárminél a világon, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom, hogy bárki megszakítsa az álmomat!
Pedig… meg kell szakadnia.
Mintha lemaradnék egy jelenetről. Mintha egy régi filmet néznék, amiben a vágások egészen amatőr és balfék módon lettek megoldva: észre sem veszem, mikor teszi meg azt az egyetlen lépést, ami közöttünk van, csak arra eszmélek fel, hogy a karjaiban vagyok. Nem hallok semmi mást zaklatott lélegzetvételén kívül, a szívének ritmusa most korántsem olyan nyugodt, mint legutóbb, össze-vissza ver, mintha gazdája ötven kört futott volna a teniszpálya körül. Érzem Yuushi forró tenyerét a hátamon, amint ujjai újra és újra végigsimítják a bőrömet.
Hogy hihetném el? Hogy adhatnám át magam az ábrándnak, mely végre valóra vált? Óvatosan, szinte beteg lassúsággal emelem fel kezeimet. Ujjaim óvatosan érik Yuushi derekát, öltönyének finom szövetét. Igaz hát? Igazán ő az, és igazán én vagyok, akit a karjaiban tart? Átölelem, arcomat puha ingére hajtom, és hosszan sóhajtok, a levegő remegve hagyja el ajkaimat. Még mosolyogni sincs erőm, pedig belsőmet szétfeszíti a boldogság, a színtiszta, szívből jövő, lehető legőszintébb öröm, olyan, amilyet még soha nem tapasztaltam korábban!
Yuushi kiegyenesedik. Felnézek rá, arca komoly, végtelenül komoly, csak szemeiben látok valami számomra eddig ismeretlen csillogást, ami földöntúlian vonzóvá teszi amúgy is észbontó tekintetét. Hogy libabőrös leszek-e? Naná, hogy az leszek!
- És… mikor szeretnél legyőzni teniszben? – suttogja, mély hangja végigborzongatja bőröm.
Halk kuncogás fakad ki belőlem, és pironkodva fordítom el a fejem. Aztán pillantásom mégis újra csak a Yuushiéba akad: nem akarok elszalasztani egyetlen másodpercet sem, amit tekintetében elmerülve tölthetek.
Tehát Atobe beszámolt neki. Részletesen. Mindenről.
Eh… de hát ugyan, kit érdekel már az?
- Tizenöt év múlva… vagy talán soha – vonom meg a vállam. – Segítesz?
- Ah… tehát készítselek fel saját magam ellen?
- Valahogy úgy.
Yuushi arcán istenektől származó mosoly jelenik meg. Tekintete az ajkaimra vándorol, aztán egyik ujjával finoman emeli meg államat. Lehunyom a szemeimet, hogy aztán egy pillanat múlva színes képek forgataga vonjon magával valami távoli világba, ahogy Yuushi puha, nedves ajkai az enyéimhez érnek. Csókja annyira lágy és finom, mégis vad és fékezhetetlen – azt hinném, semmi sem lesz képes megzavarni a pillanatot, de nem, sajnos nem így van: szemüvege az arcomhoz ér, a lencsék hideg érintése kiráz az édes élményből.
Elhajlok tőle, és elhúzom a szám.
- Nem vennéd le végre a szemüveged? Nem mintha akármikor máskor is szükséged lenne rá, de azt hiszem, ez a pillanat most tényleg nem az, amikor feltétlenül rajtad kell lennie…
- Viccelsz? – hajol közelebb, a szám köré suttogva a szavakat. – Ez a szexepilem, ah?
Nevetni kezdenék, de Yuushi nem hagy rá lehetőséget. Újra csókkal zárja le ajkaimat – ez azonban még az előzőnél is mámorosabb, élettel telibb és gazdagabb: nem tűnik már fel egy-két kósza lencse, nem érzem azt sem, hogy akaratlanul is egyre erősebben szorítom magamhoz Yuushit. Csupán a hegedű szavai költöznek a fülembe, megzenésítve érzelmeimet, hangot adva lángoló boldogságomnak, ritmust adva a fiú hevesen dobogó szívének.
Nem érdekel már soha többé, milyennek kellene lennie a világnak. Nem foglalkoztat immár, milyen is egy igazi, hithű magányos farkas élete. Nem tud felizgatni innentől egyetlen kis hülye liba vagy beképzelt tahó sem. Nem fogok beleroppanni a saját baromságaiba.
Hiszen itt van Yuushi. Oshitari Yuushi. A legelső szerelmem. Az örök riválisom.
Because I watch you more than anyone, my destined rival
So let's go forth into the future
Vége
Az idézetek forrása: Atobe Keigo – Hametsu he no Rondo albumáról a Rival (Shukuteki) című szám, Suwabe Junichi előadásában. Az angol fordításért köszönet az