2. fejezet
-Hm, hm.- valaki hangosan, ám diszkréten köszörülte a torkát.- Levele érkezett.
Charlotte felnézett és egy komornyik állt előtte, egy tálcát nyújtott neki, rajta egy levéllel, és olyan kérdő arckifejezéssel, ami egy tisztességes brit komornyiktól elvárható. A szoba, ahol ült, kétség kívül, egy napos reggeliző volt, hatalmas megterített asztallal, ahol csak ő fogalt helyet, de még két másik teríték is várakozott. Csonthéjszínű, szolid ruha volt rajta, ízléses és elegáns és a haja is fel volt tűzve. Összességében pompás körülmények között volt, de valami zavarta.
-Hm, Elnézést, ez önnek jött -mondta a komornyik.
-Igen? – kapott észbe, majd hirtelen elsápadt. A levélen a következő állt: Charlotte Redgrave részére- Hogyan?
-Jól érzi magát?- hajolt közelebb a komornyik.
Charlotte halálosan fehér arccal és remegő kézzel vette át a levelet.
-Köszönöm, minden rendben.- A hangja kicsit feljebb csúszhatott, mint a megszokott. Nem is csoda, hiszen teljes egészében üvöltött egy belső hang a fejében: REDGRAVE? REDGRAVENEK SZÓL a levél!
A lány agyán ezernyi kérdés futott végig pillanatok alatt, és nem igazán találta a megfelelő válaszokat. Nem sok idő telt el amíg az ajtó kinyílt és nem más lépett be rajta, mint maga Richard.
- Jó reggelt Lord Redgrave!
- Jó reggelt Cartwright! Kávét legyen szíves.
- Azonnal uram.- és Cartwright hangtalanul kiment, némán becsukva az ajtót maga mögött.
Charlotte azt hitte elájul. Egy szobában egyedül, Richard-dal, akinek a nevét viseli,… ez egyszerre töltötte el félelemmel és izgalommal. A férfi ekkor ránézett , elmosolyodott és felé indult. A lány szíve nagyot dobbant, akkorát, hogy nem hitte ennél lehetséges nagyobb is. De erre hamar rácáfolt, amikor mellé érve Lord Redgrave az arcához lehajolt… és homlokon csókolta.
- Jó reggelt húgocskám!- köszöntötte egy mosollyal és leült mellé. – Hogy vagy ma reggel?
Charlotte arca egyik pillanatból a másikra váltott hulla fehérből vérvörösbe, majd megint a sápadtság uralkodott el rajta. Azt még meg tudta volna érteni, ha Richard felesége, de hogy a húga? Ez biológiai lehetetlenség! Mikor gondolataiból felpillantott, a férfi aggódó szempárjával találta szembe magát.
-Minden rendben? Olyan sápadt vagy! Talán valami rossz hírt kaptál?- mutatott a késével a lány kezében lévő levélre.
-Hogyan? Oh. nem, nem, hiszen még fel sem bontottam.- szabadkozott a lány.
-És, nem áll szándékodban?- kérdezte viccesen
-De, persze, persze- és remegő kézzel felbontotta a levelet.
-Nos? Mi áll benne?
-Miss. Daisy Bailey írt. Sajnálja, de nem tud eljönni a ma esti bálra, mert családi okokból sürgősen el kellett utaznia, de üdvözletét küldi az egész családnak, főleg…
-Nekem.- fejezte be a férfi, és a friss omlettre nézett a tányérján.- Nem tudod mekkora megkönnyebbülés ez nekem. – fogta meg a kést és villát és neki kezdett az étkezésnek.- John és én már hónapok óta nem tudjuk lerázni, őt, meg az átkozott nővérét. De nem tehetünk semmit.
-John?- húzta fel a szemöldökét Charlotte.
-Hm- bólogatott és lenyelte a falatot mielőtt válaszolt volna. – Ki más. Apropó még nem láttad, azt mondta, ma elvisz a varrónőhöz a báli ruháért.
-Báli ruha?
-Biztos, hogy jól vagy? A ma esti bál. Az első bálod. Két hete erre készül egész London. Amint hazajöttél az intézetből, John belekezdett a szervezésébe. Olyan vagy mintha, nem is emlékeznél rá. Kezdek aggódni- Ráncolta össze a homlokát Richard. Beszéde közben letette az evőeszközöket és „húga" felé fordult. Most egyik kezével a kezét fogta, másik tenyerével pedig az arcáért nyúlt. Charlotte szíve ezen a reggelen már másodszor akart kiugrani a helyéről, miközben a fiú a szemébe nézett és azt suttogta.- Bármi baj van, nekem elmondhatod…
A szeméből őszinteség és tisztaság áramlott egyenesen Charlotte szívének egyik elzárt kis zugába, amiről eddig nem is tudta, hogy létezett. Megbabonázó tekintetének tartása közben éppen válaszra nyitotta a száját, amikor, megint torokköszörülést hallottak és az ajtóban nem más állt, mint Lord John Roxton. Furcsa látvány volt így puska és pisztolytáska nélkül, tisztességes öltönyben és nyakkendőben, de a vékony kis bajusz volt a legfurcsább Charlotte számára. Ez lenne hát a T-Rexek rémálma, a világhíres vadász, Lord Roxton?
A pár az újabb férfi megjelenésével villámgyorsan visszaült eredeti testtartásukba. Richard folytatta az omlett elleni támadását, míg Charlotte egy pirítósért nyúlt. Roxton is elfoglalta a helyét egy „jó reggelt" kíséretében, és a vele együtt besurranó komornyik mindkét férfinak kávét töltött.
- Kissé sápadt vagy ma reggel kedvesem- törte meg a csendet a lord Charlotte-ra nézve.- Minden rendben?
- Igen, természetesen- válaszolt a lány automatikusan. Nem csoda, mióta belekerült ebbe a kilátástalan szituációba, mindenki csak ezt kérdezte tőle. Ha csak a felét élték át volna annak amivel neki kellett most szembenéznie, biztosan ők is sápadtak lettek volna. Ebben Charlotte tökéletesen biztos volt.
- Biztosan a bál miatti izgalom- szólt közbe Richard.
- Igen, biztosan.- morogta a lord és nekilátott a zabkásának. A látvány, ami éppen az előbb fogadta a reggelizőben, nem éppen a legmegfelelőbb kelléke volt a jókedvének. Mióta az unokahúga visszajött az intézetből, tudta, hogy nincs sok ideje, de most végképp be kellett látnia, hogy cselekednie kell.
- A reggeli után szeretném, ha szakítanátok rám egy kis időt. Valami fontosat kell megbeszélnem veletek a dolgozószobában.
- Valami fontos?- kérdezte a fiú
- Igen, az, különben nem lennék ilyen körülményes, hiszen ismertek.
Richard Charlotte-ra nézett, aki tanácstalan tekintettel nézett rá, és minekutána tudta, hogy kénytelen lesz várni, folytatták a reggelit csendben.