3. fejezet
Marguerite kopogásra ébredt. Hangos kopogásra. De nem volt hajlandó kinyitni a szemét, hiszen az ágy amiben aludt, hatalmas volt és kényelmes. Olyan luxus, amiben már régóta nem volt része. Régóta nem volt része, mert a Fennsíkon korlátozott számban fordulnak elő hatalmas baldahínos ágyak, pehelypaplannal és damasztágyneművel, valamint a selyemhálóingei is viseltesek, nem úgy mint ez, ami most rajta van… Hoppá. Ez nem a Fennsík. Hol vagyok most?
Miss. Krux szemei kipattantak és hirtelen felült az ágyba. Egy gyönyörű szobában volt, pont az ízlése szerint berendezve, barackszínű stílbútorokkal, napos hangulatot árasztva. Ekkorra a kopogás még hangosabbá, szinte dörömböléssé vált. Kinek lehet ilyen érős ökle. Idegesen felkelt , és feltépte az ajtót.
Bár nem voltak még halvány számításai sem arra nézve, ki zaklathatja, a látvány, ami a küszöbön fogadta úgy meghökkentette, hogy egy lépést vissza kellett lépnie.
Nem más, mint Veronica Layton állt előtte, gyönyörű kék városi ruhában, pont olyanban, amilyenről Charlotte mesélt neki. Charlotte! A patak! Valami villanás! De hogy kerülök én ide? Gondolta. Mire kettőt pislantott, Veronica már a szobában volt.
-Jó reggelt, Marguerite, akarom mondani, jó napot! Komolyan mondom, te lehetetlen vagy, már a Fennsíkon is átaludtad volna a fél napot, ha nem ébresztelek fel.
-Ne igen ebben biztos vagyok- dörzsölte meg a szemeit Marguerite
-Öltözz fel, és siessünk! A varrónő vár! El fogunk késni. – Veronica a gardrób felé ment és kikapott egy ruhát.- Vedd fel.
Marguerite, ránézett a ruhára és elborzadt. Nincs az az erő, hogy ő az felvegye, nem csoda, Veronicának sosem volt túl jó ízlése öltözködés terén.
-Varrónő?- kérdezte, miközben ő is átvizsgálta a szekrényt.
-Marguerite, úgy teszel, mintha nem emlékeznél semmire. Igen, az esküvői ruhám. Holnap után férjhez megyek. Hónapok óta tervezgeted az esküvőmet és most nekem kell, hogy magammal ráncigáljalak? Mi történt veled, ha a Fennsíkon lennénk, azt hinném, hogy fejbe vert egy trog.
Marguerite szemében megcsillant a nagy terv. Lassan megfordult és a lány szemébe nézett.
-Valami hasonló. Tegnap este elestem és bevertem a fejem.
-Oh, ne, mutasd, hol?- indult meg felé, de Marguerite hamar kitért.
-Nem fontos. Szóval bevertem a fejem és bizonyos dolgok nem ugranak be. Úgy értem emlékszem a Fennsíkra és tudom, hogy ki vagy, de a többi dolog homályban van.
-Keresnünk kell egy orvost!
-Nem!- kiáltott fel.- Akarom mondani, szerintem tökéletesen elég lenne, ha mindent elmesélnél. Csak ülj le és mesélt jó? Addig én felöltözöm.- és az egyik karosszékbe ültette.
A lány egy ideig csak meghökkenten nézett.
- Hallgatlak-szólt Marguerite, miközben a szekrénye előtt állt.
- Nos, Nem tudok csak annyit mondani, amennyit én ismerek belőled. A Fennsíkon találkoztunk. Úgy 2 éve. Marguerite ez olyan nevetséges. Nem tudom neked elmondani az összes közös emlékünket, ez … ez…
- Kérlek Veronica, a kedvemért- nézett rá reménykedve Marguerite. Veronica nagyot sóhajtott, majd folytatta.
- Szóval egy expedícióval jöttél a fennsíkra, ahol találkoztunk. Azt tudod, hogy ott nevelkedtem 11 évig egyedül a dzsungelben?
Marguerite bólintott.
-A zangákra emlékszel?
-Igen.
-Tehát hol is tartottam? Ja az expedíció. Két professzor, Challenger és Summerlee volt veled és… és Ned Malone.
-Újságíró. International Herald Tribune.
-Pontosan.
-Még valaki?
Másról nem tudok.
Marguerite szemei fennakadtak. Se Roxton, se Richard, se Charlotte. Mibe keveredtem.
-Folytasd kérlek.
-A faházba fogadtalak benneteket és mindenki belekezdett a céljába. Te ékköveket gyűjtöttél, a professzorok adatokat, növényeket, Ned pedig… élményeket. Aztán egy borzalmas éjszaka, a majomemberek ránk támadtak. Elrabolták Assait, és én a csata közben bevertem a fejem és eszméletemet vesztettem. Mikor magamhoz tértem, nem volt ott senki, csak a két professzor holtteste.
-Meghaltak?- szorult össze a torka MArguerite -nek.
-Igen. Te és Ned azonban kiszabadítottátok Assai-t ezért Jacoba megmutatta az utat hazafelé.
-Akkor nem adtalak el?
-Tessék?
-Semmi, semmi. Nem szóltam. Te önként velünk jöttél?
-Nos, inkább a sors döntött mint én magam. Amikor elkísértelek titeket, beomlott a barlang. Ned rám vetette magát és a testével védett. Feláldozta az életét miattam.
Veronica szemében a visszatartott könnyek kiléptek medrükből. Az ekkorra már majdnem kész Marguerite gyorsan átölelte, és csitítgatta.
-Nyugalom, már elmúlt. Sssss.
-Én szerettem őt…- szipogta- És még mindig szeretem.
-Akkor miért akarsz férjhez menni?
-Veronica kihúzta magát és megtörölte a könnyeit.
- Hank Gilmore rendes ember. Tisztességes , becsületes és elfogadott úgy ahogyan vagyok. Tisztelem őt és tudom, hogy szeret. Mellette biztos jövőm lesz, ebben az ismeretlen világban.
Marguerite a lány szemébe nézett és nem azt a Veronicát látta akit ő ismert. Ez nem az a bátor nő volt, aki egymaga elbánt egy t-rex-szel, vagy akivel folyamatosan csipkelődhetett. Egy megtört, elveszett, csüggedt tekintetű lány volt és Marguerite biztos volt benne, hogy ezt a helyzetet mindenképpen meg kell oldania.
Nos? Tetsik? Nem tetszik?