Elnézést , hoyg mostanáig várakoztattam az érdeklődő közönséget, de nem volt alkalmam hamarabb közölni a folytatást.

Mindazonáltal remélem, hogy ez a kis szünet nemhogy visszavetette volna az érdeklődést, hanem csak fokozta :))))

Akkor jöjjön amire vártunk:

6. fejezet

Ezalatt Charlotte táncrendje is zsúfolt volt. Ez nem volt újdonság számára, de az mégsem került el figyelmét, hogy egy Lionell nevű ember többször is felkérte, és pont azoknál a táncoknál, amit Richard-dal szeretett volna táncolni, de őt sehol nem találta, hiába kereste szemével a tömegben. Lionell folyamatosan bókolt neki, és közös emlékekről beszélt neki. Kiderítette, hogy John iskolatársa volt és a család régi jó barátja, ezért gyakorlatilag kiskora óta ismernie kellene. Mesélt neki a politikai karrierjéről is, és mivel Charlotte nem értett a politikához, csak illedelmesen mosolygott és bólogatott. A férfi jóképű volt, magas, megnyerő, több terembeli hölgy irigy tekintetét vette észre tánc közben, de Charlotte-t nem tudta lekötni. A kényelmetlenségét csak fokozta, hogy észrevétlenül kikeringőzött vele a balkonra, távol a vendégseregtől.

- Jól fog tenni egy kis friss levegő- állt meg és kezét a karjába tekerve kicsit távolabb sétáltak.- Nagyon fülledt van odabenn.

Kis ideig szótlanul álltak a korlátnál, amikor Charlotte szabadulni akart.

-Most már visszamehetnénk. Biztosan hiányolnak bennünket.

-Oh, én biztosra veszem, hogy nem. – mosolygott Lionell, miközben közelebb lépett – Maga gyönyörű nővé érett kicsi Charlotte. –folytatta, miközben kezével a karjához ért.

-Szerintem pedig biztosan feltűnt már a hiányunk.

-Valószínűleg, de az emberek megértők a jegyespárokkal szemben.

A lány szeme hatalmasra kerekedett, és úgy érezte nem kap levegőt. Szótlanságát kihasználta a férfi lehajolt, hogy megcsókolja, de még időben ki tudott térni az ajkai elől.

- Ön megfeledkezik magáról!- csattant fel

- Ugyan kedvesem, ne tetesse magát, én tudom, hogy ez így illik, de mind tudjuk, hogy ez üzlet. John a gyámja, magának nincsen rajta kívül senkije. Nekem megtetszett és megszerzem amit akarok, hiszen ismer. De azt is tudhatja, hogy nagyon tisztelem magát, és jó férje leszek.

Charlotte megint nem jutott szóhoz és a férfi még mindig túl tolakodó volt. Most már el is kellett löknie magát tőle, hogy ne történjen semmi. Lionell egyre dühösebb lett és a szemei szikrát szóltak. Charlotte félt tőle.

A kínos jelenetnek egy a sötétből kiemelkedő alak vetett véget.

- Richard! – köszöntötte Lionell egy erőltetet mosollyal.

- Blacky.- biccentett

- Éppen ismerkedek az arámmal- folytatta, és megragadta Charlotte kezét. A lány azzal a mozdulattal tépte ki magát a kezéből és Richardhoz lépett.

- Richard, mit jelentsen ez?

- Blacky, magunkra hagynál a húgommal?

- Húgod? Ja, hát persze. – Jegyezte meg szarkaszikusan és dühösen visszaindult a házba.- Aztán ne maradjatok kint túl soká. Nem akarom, hogy pletykáljanak a jövendőbelimről. – És végleg eltűnt, magára hagyva a feldúlt Charlotte-t és a tehetetlen Richardot.

Marguerite próbálkozásai, hogy kiderítse mi lehet ennek az áldatlan helyzetnek az oka, eddig sikertelennek bizonyultak. A férfi, akivel az estét töltötte, még csak halvány árnyéka sem volt annak a Roxtonnak, akit ismert és szeretett. „ Oh, Roxton hol van! Vajon mit tenne a helyemben!" sóhajtott magában, majd hirtelenötlete támadt.

Amint elérkezettnek látta az időt, tánc közben rosszullétet színlelt és a gáláns Lord a dolgozószoba nyugalmába vezette, ahol egy kényelmes karosszékbe ültette majd gyorsan brandyt töltött neki. Marguerite félig lesütött szempillái alól nézte az idegesen matató férfit. Amint felé fordult, visszacsukta a szemeit és megvárta, hogy a lehető legközelebb jöjjön hozzá. Roxton letérdelt mellé és élesztgetni próbálta, egyik kezében egy pohárral, míg másikkal a nő arcához ért. Amikor már olyan közel került, hozzá, hogy a nő érezte a lehelletét az arcán, hirtelen kinyitotta a szemét, és kezeit a férfi nyaka köré fonva ajkait az övéhez érintette. Marguerite nem gondolt másra, csak rá. Az első napra, amikor megismerkedtek, az első csókukra, mindazokra az alkalmakra, amikor megmentette, lelkileg, úgy mint fizikailag, és hallotta a hangját, amikor azt mondja : Szeretem Marguerite. Mindezek együtt táplálták az iránta érzett szerelmét és vágyódását és semmit nem akart jobban, mint a férfit, akibe beleszeretett.

Egy egész végtelenségig tartó idő után, mindketten hevesen kapkodva a levegőt szétváltak, és Roxton megbabonázva nézte.

-Már emlékszik, John? – suttogta a nő

- Miss Krux, én…- kezdte a válaszát, de nem fejezhette be, mert az ajtó kinyílt és Lord Blackwell viharzott be.

-John, beszélnünk kell.

- Blacky, most éppen- állt fel Marguerite mellől Roxton.

- Miért nem tud Charlotte arról, hogy eljegyeztem? Megállapodtunk nem igaz?

- Csak időt kell neki adni. Még olyan fiatal- kezdte

- Nem érdekel. Ő az enyém! Ne akard John, hogy az ellenséged legyek.

- De Blacky, nyugodj meg!

- Nem nyugszom meg. Jelentsd be az eljegyzést most. Kint várlak.

Azzal amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Roxton és Marguerite csak a hűlt helyét bámulhatták.

Nos? Megérte a várakozás ? Kérve kérek valakit, hogy mondjon valami véleményfélét...