8. fejezet
A vakító villanásból feltörő fehér köd lassan oszlani látszott, és a már ismerős trópusi fákkal és növényekkel övezett vadregényes patakparton találta magát Marguerite és Charlotte is. Egy ideig csak szótlanul nézték egymást, és aztán egyszerre szólaltak meg.
-Te is emlékszel?
Majd a felismerés és a megkönnyebbülés fényében elnevették magukat.
-Csak azt tudnám mire volt ez jó?- nyögte ki egy mosolyogva Charlotte.
Marguerite hirtelen zajra lett figyelmes. Az ujját az ajkai elé tartva jelzett a lánynak, míg ő az egyik bokorhoz surrant, majd egy gyors mozdulattal benyúlt és egy anyagdarabot megmaradva kirántotta. Az anyag csodálatos módon nem szakadt el és egy tizenéves kislányt hozott magával a bokor mélyéről.
-Hát te ki vagy?- kérdezte az örökösnő
-Buta kérdés. Nem hallottál még tündérekről?- válaszolta, miközben jóízűen nevetett tovább.
-Tündérek nem léteznek. – szólt közbe Charlotte, majd bizonytalanul hozzátette – Vagy mégis?
-Mondd csak, te csináltad ezt a látomást vagy mit?- kérte számon a kislányt az örökösnő.
-Igen. Az én játékom volt.- kacagott tovább.
-Játék?- húzta fel a szemöldökét.
-Igen. – nevette, majd kihasználva, hogy Marguerite szorítása engedett felpattant, és elszökdécselt, miközben ezt kiáltotta: A játék neve: Vigyázz mit kívánsz!
A két nő még egy darabig bámultak a lány után, majd jobbnak látták, ha visszetérnek a faházba, mielőtt besötétedik, vagy újabb kalandba keverednének. Persze mindketten egyetértettek abban, hogy ez az eset kettejük közös titka marad.
Amint a felvonóból kiléptek, mindketten célba vették a saját szobájukat, hogy kipihenjék magukat. Marguerite ledobta a pisztolyövét és egy nagy sóhajjal, az ágyra vetette magát. Becsukat a szemét és megpróbált ellazulni, amikor valaki kopogott az ajtófélfán és mikor kinyitotta a szemét Lord John Roxton állt előtte, teljes valójában. Marguerite felült és miközben megigazította magát, a férfi beljebb lépett és bizonytalanul beszédbe kezdett.
- Nézze Marguerite, én csak azért jöttem most, hogy megmondjam… szóval azt szerettem volna, ha tudja, hogy én tisztában vagyok a képességeivel,… azzal, hogy milyen jól kivágja magát a legkeményebb helyzetekből… és hogy fantasztikusan céloz… és…- ekkor észrevette, hogy céltalanul makog, felnézett, egyenesen a nő szemébe, és azt mondta: - Sajnálom. A délelőtti viselkedésemet. Megbocsát nekem?
Marguerite kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, majd bólintott, felállt és kifelé indult.
-Hova megy?- indult utána Roxton
-Sétálok egyet.- jelentette ki, miközben megfordult, hogy a szemébe nézzen.
-Fegyver nélkül?- kiáltotta a lord.
-Hiszen éppen az imént mondta, hogy milyen remekül megállom a helyen és hogy meg tudom védeni magam- kezdett bele, miközben újra megfordult, hogy a felvonóhoz jusson, de célját nem érte el, mert egy erős kéz megragadta, és visszarántotta, úgy, hogy egyenesen Lord Roxton karjaiban találta magát, szemtől szembe a csontig hatoló tekintetével ami egy mindig is kellemes borzongással töltötte el. Most sem volt ez másként, és mintha érezte volna, a férfi lehajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Marguerite szíve nagyot dobbant. Ez volt az a Roxton, akit keresett, akit hiányolt és akibe reménytelenül és visszafordíthatatlanul beleszeretett. Hosszú romantikus percek után, amikor a férfi végre elengedte, homlokát a nőével összeérintve ezt suttogta:
-Bárcsak ne lenne ilyen érthetetlen, Marguerite.
Marguerite szélesen elmosolyodott, miközben válaszolt:
-Vigyázz mit kívánsz…
Vége
Mindazoknak, akiknek tetszett, örömmel jelenthetem, hogy már dolgozom a következő részen. Eddig azonban elég lassan haladok, mert csak írom, írom, és írom, még sem akar előrébb menni a story.
Renélem mihamarabb újabb történettel szolgálhatok!
Addig is jó TLW rajongást mindenkinek!