Múltkor minden bevezető nélkül dobtam fel a fejezetet, úgyhogy most pótolom: Mint gondolom tudjátok a Harry Potter történetek jogai nem az enyémek, sajna! Így minden, amit a könyvből ismertek J.K Rowling tulajdona. Maga a sztori és minden más Robiné (aki jelenleg a Perzsa-öböl felé hajózik egy hatalmas anyahajó fedélzetén!). Az én munkám csak és kizárólag a fordítás.

Kösz, mindenkinek, aki olvassa és jó szórakozást!

Második fejezet: Egyedül a sötétben

Az udvaron sertepertélő diákok sok mindenre számítottak, de arra nem, hogy Sirius Black viharzik be az iskola kapuján. A látvány nem volt túl megnyugtató: a talárja iszonyúan koszos volt, az arca egyik fele pedig csupa vér.

A nap épp lemenőben volt. Az igazgató rosszulléte miatt a búcsúvacsora rövidebb lett, mint általában és most mindenki azt próbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Bár Harry volt az egyetlen, aki végig ott maradhatott a Nagyteremben, de ő sem tudott semmi okosat mondani. Csak azt tudta, hogy Remus szerint a Minisztérium elpusztult és hogy Dumbledore főnixe megjelent az iskolában. De honnan tudhatott Remus a Minisztériumról? Ájultan és a padlón fekve, hogy tudhatott meg bármit is? Ráadásul mindenki tudta, hogy a Minisztériumot nem lehet elpusztítani!

Harry mégis iszonyú ideges volt: a szülei mindketten a Minisztériumban voltak, ott volt Peter, akit szintén nagybátyjaként szeretett és még annyi ember! A Minisztériumnak van a legjobb védelmi rendszere a világon, de akkor miért retteg annyira?

Az, ahogy Sirius megjelent, csak rontott a helyzeten. Harry épp csak kezdte megismerni a keresztapját, de ilyennek, mint most, eddig még soha nem látta: hideg volt, kimért és kérlelhetetlen. Egyszeriben nagyon veszélyesnek látszott, ahogy határozott léptekkel keresztülvágott az udvaron: a tekintete egyszerre volt réveteg és feszült – mintha egyszerre látna mindent, de ugyanakkor mintha ott sem lenne. Ijesztő volt, mert még soha senkit nem látott, akiből így sugárzott volna, az öntudatlan erő. Harry egy cseppet sem csodálkozott, hogy a diákok rémülten tértek ki az útjából, de aztán emlékeztette magát, hogy ez Sirius, a keresztapja és az apja legjobb barátja. Nincs mitől félni…

A többiek nem osztották ezt a véleményt, és zavartan sugdolóztak egymás között. Harry azonban odakocogott a keresztapja mellé - arra sem figyelt, hogy Hermione aggódva szólt utána- és megszólította.

- Sirius!

Az auror egy pillanatra lefékezett, és rekedt hangon megszólalt.

- Ne most, Harry!

Harry döbbenten megállt.

- Mi történt?

- Most nincs időm… - szórakozottan megszorította a keresztfia vállát, és ránézett. A szemei sötétek voltak. – Később.

- Mit keresel itt, Black? – hangzott fel hirtelen egy hideg hang, és Harry megfordulva látta, hogy Piton közeledik feléjük. Erre Sirius újra elindult, és egyenesen a Roxfort rettegett bájitaltan-professzorához lépett.

- Beszélnem kell az igazgatóval, Piton!

Valami megvillant a tanár szemében, de az arca merev maradt.

- Most épp pihen, nem lehet zavarni.

- Ez fontos – Harry még soha nem látta ilyen hidegnek Siriust. – Nem lennék itt, ha nem lenne az.

- Pillanatnyilag, ez egyáltalán nem érdekel – morgott Piton. – Nem érted a helyzetet…

- Nem, azt hiszem, te nem érted! - vágott közbe Sirius, de aztán hirtelen aggodalom jelent meg a szemében. – Hacsak nem tudtad…

Mindkettőjük arcán megjelent a felismerés, és Piton elsápadt. A hangja nem volt több rémült suttogásnál, Harry csak azért hallotta, mert közben elég közel ért hozzájuk.

- A Minisztérium!

Sirius bólintott.

- Nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam…

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

A következő néhány órában, a diákokat hazaküldték – magyarázat nélkül, egy nappal a hivatalos hazautazás előtt. Csak néhány kivétel volt, köztük Harry és az összes Weasley gyerek. Neville Longbottom is maradt, és még jó néhányan, akiknek a szülei – legalábbis Harry gyanúja szerint a Főnix Rend tagjai voltak. Egymás közt találgatták, vajon miért kellett maradniuk, de csak arra tudtak gondolni, hogy a szüleik szerepe miatt a tanárok úgy gondolják, veszélyben lehetnek. De mit akarna Voldemort egy csapat kiskorú varázslónövendéktől?

Aztán a dolgok még érdekesebbé váltak, amikor a professzorok nagy része is távozott, a szüleik kezdtek megérkezni.

Harry alig vette észre az anyját, aki Molly Weasley társaságában érkezett. Talán mert még soha nem látta őket így együtt, és még soha nem látta az anyját ilyen fáradtnak és elgyötörtnek. Nem sokkal utánuk, Bill Weasley is megérkezett, az apját támogatva, aki erősen sántikált. Mielőtt Harry az anyjához siethetett volna, Sirius bukkant elő, és megelőzte.

- Hogy van? – kérdezte azonnal a keresztapja.

Lily csak megvonta a vállát.

- Még nem tudják… Az aurorok, akiket hátrahagytál, még mindig vele vannak.

- Helyes – Sirius a Lily mellett álldogáló alacsony férfi felé fordult. – Hallottam, milyen jó voltál ma, Peter…

A szőke hajú varázsló, megrázta a fejét:

- De nem elég jó!

Aztán Lily végre észrevette a fiát, aki egyre növekvő türelmetlenséggel álldogált mellettük.

- Sajnos rossz híreim vannak, Harry…

- Apa? – Nem volt hülye, és persze észrevette, hogy az apja nincs jelen. És nem tudott másra gondolni, mint hogy Sirius és az anyja épp James Potterről beszéltek az imént.

- Igen. A Minisztériumot támadás érte, és apád megsérült. A Szent Mungóban van.

A szemei furcsán csillogtak és még mondani akart valamit, de Sirius gyengéden megérintette a karját:

- Lily, sajnálom, de mennünk kell… Remus és a többiek már várnak.

- De mi van apával? – kérdezte Harry, az anyja helyett Peter válaszolt.

- Én ott voltam vele és elkísértem a Szent Mungóba. Biztos, hogy életben marad, de pillanatnyilag… nos… úgy néz ki, hogy nem tud járni. És a gyógyítók még nem tudják, hogy hozhatják rendbe…

Harry úgy érezte, mintha hirtelen hatalmas súlyt tettek volna a szívére.

- Nem tud járni?

- Nem tudjuk, hogy maradandó-e – szólt közbe Sirius, és Harry csak most vette észre a mély árkokat a szeme körül. – A gyógyítók még vizsgálják.

- Ó!

Annyi mindent szeretett volna még kérdezni, de Sirius arckifejezése megállította. Az anyja nyilvánvaló kimerültsége, csak növelte az aggodalmát, de megértette, hogy most nincs itt az ideje a kérdezősködésnek. De azt tudta, hogy később nem hagyja annyiban, elvégre az apjáról van szó, és neki is joga van tudni, mi történik.

xxxxxxxxxxxxxx

A háború kezdeti szakasza óta, ez volt az első alkalom, hogy a teljes Főnix Rendje összegyűlt. Ahogy az évek teltek, a Rend először túl nagy, aztán pedig túl titkos lett, az ilyen gyűlésekhez, főleg, hogy a Sötét Nagyúrnak mindig sikerült egy-két kémet beépítenie a soraikba. Pillanatnyilag azonban, kémek ide vagy oda, cselekedniük kellett.

Alig nyolc óra telt el a Minisztérium elleni támadás óta, amikor a Roxfort Nagytermében megkezdődött a gyűlés. Az iskola volt az egyetlen biztonságos hely, ami megmaradt nekik. Rémült és csüggedt arcok tekintettek egymásra az széksorokban. Mindannyian tudatában voltak, hogy a Rend szinte egyetlen állandó tagja, Albus Dumbledore, nincs velük többé. Senki nem tudta elképzelni a Rendet a legendás varázsló vezetése és ereje nélkül. Magukra maradtak. Ami azt illeti, nem sokan számítottak rá, hogy egy sovány, beesett arcú, fiatal varázsló lép majd a helyére. Alig harminckét évesen, Remus Lupin túlságosan fiatalnak tűnt erre a szerepre.

- Köszönöm, hogy ilyen hirtelen meg tudtak jelenni – szólalt meg halkan. – Gondolom, mindannyian hallották a híreket. Sajnos azt kell mondanom, hogy amit hallottak, az mind igaz. Késő délután Voldemort nagyúr és hívei megtámadták a Mágiaügyi Minisztériumot. Még nem tudjuk, hány áldozat van, de az biztos, hogy nagyon sok, varázslók és muglik egyaránt. A mugli média terrortámadásnak tartja az eseményeket. De a lélektelenül bóklászó áldozatokra nincs magyarázatuk.

- Amit biztosan tudunk az az, hogy Albus Dumbledore és Arabella Figg az áldozatok között vannak. És többen a minisztériumi főosztályvezetők közül. Csak kettőjükkel sikerült eddig felvenni a kapcsolatot: Conelius Caramellel, a mágikus katasztrófák főosztálya vezetőjével, aki éppen a családjával nyaralt, és James Potterrel, a varázsbűn-üldözési főosztályról, aki jelenleg a Szent Mungóban lábadozik. Sajnos ki kell jelentenünk, hogy a kormány gyakorlatilag megszűnt létezni.

Remus szünetet tartott, és mély lélegzetet vett. Sirius látta rajta a kimerültséget, és az is látta, hogy Piton és Fletcher le nem veszik róla a szemüket. Remus nem tudta megmagyarázni, mi történt vele korábban – nem volt rá idejük, hogy komolyan beszéljenek róla - de azt megtudta, hogy látomása volt, és összeesett. Ami halálra rémítette mindkettőjüket, az volt, hogy Remus látta összedőlni a minisztériumot, és tudta, hogy Dumbledore halott, mihelyt Fawkes megjelent. Majdnem ugyanilyen aggasztó volt, hogy a főnix a Roxfortba jött, Remushoz – és mindketten látták ennek a jelentőségét.

- Így már kizárólag a Rend maradt, hogy folytassa a harcot. Amíg a Minisztériumot sikerül újraalakítani, csak magunk vagyunk. A központi tanáccsal való egyeztetés után, átveszem a Rend vezetését – végignézett az összegyűlt tömegen. – Hacsak nincs valakinek kifogása ellene.

Néma csend fogadta a szavait. Alig néhányan tudtak az őserő-forrásról, de azt mindenki észrevehette, hogy Remus megváltozott. A különbség nyilvánvaló volt, még azoknak, akik nem ismerték olyan jól, és amikor Fawkes lassan felemelkedett, és kecsesen az igazgató vállán landolt, már nem is volt kérdéses a döntés. A főnix Remus Lupint választotta. A titokzatos és ismeretlen tagokból álló központi tanács még létezett – és a Rend működni fog.

- Köszönöm – Remus halk hangja visszhangot vert a tágas teremben, aztán Sirius felé fordult, és egy intéssel átadta neki a szót.

Sirius mély levegőt vett és előre lépett, közben nagyon igyekezett, hogy az érzései ne üljenek ki az arcára. Utálta ezt. Utálta, ahogy ránéztek, mert az volt a szemükben, hogy valami választ várnak tőle. Csak azért, mert elég hülye volt hozzá, hogy szembeszálljon Voldemorttal.

- James Pottertávollétében, átvettem az aurorok feletti parancsnokságot – mondta. – Bár sok embert vesztettünk, valószínűleg mi vagyunk az egyetlen minisztériumi osztály, ami nem szenvedett el végzetes csapást. Jelenleg, őrizzük mindkét életben maradt főosztályvezetőt, és próbáljuk átkutatni a romokat, hátha találunk még túlélőket. Sajnos, azt kell mondanom, hogy eddig nem sokat találtunk…

Visszaült a helyére, és ahogy végignézett az összegyűlteken, szinte minden arcon szomorúságot és rémületet látott. Tudták, hogy kockázatos a háború, de erre senki nem számított – még Dumbledore sem. Peter elmesélte, hogy figyelmeztette őket az öreg, és Lily pedig elmondta, mik voltak az utolsó szavai: Itt az idő, Tom! Vajon tudta? Siriust hirtelen kirázta a hideg, amikor arra gondolt, milyen sötét lehetett a miniszter élete, és csak remélhette, hogy most legalább megtalálta a békéjét. De ha tudta, mi következik, miért tette, amit tett? Miért választotta a halált?

Hiába is tagadták volna ez volt a szomorú igazság: Dumbledore megmenekülhetett volna, de e helyett, a halált választotta. Tényleg itt volt az idő? Feláldozta magát másokért, de Sirius tudta, hogy Dumbledore bölcs volt, és nem tette volna ezt, ha úgy érezte volna, még szükség van rá. Visszaszorította a keserű mosolyt, ami feltörni fenyegetett: Hogy gondolhatta, hogy boldogulunk a vezetése nélkül, ebben az átkozott viharban? De Dumbledore soha életében nem cselekedett ok nélkül. Valószínű, hogy most is volt ésszerű magyarázat, csak ők – a korlátozott képességeikkel – még nem voltak képesek belátni ezt.

- Nem azért gyűltünk össze – szólalt meg Remus, - hogy elmerüljünk a kétségbeesésben, hanem hogy megvitassuk a Rend további feladatait. Voldemort megnyert egy csatát, de még nem nyerte meg a háborút, és ha kitartunk, és együtt maradunk, akkor ezt is túlélhetjük!

xxxxxxxxxxxxxxx

Hajnalban a csonka központi tanács Remus irodájában gyűlt össze. Mind az öten fenn voltak egész éjjel, de Lily nézett ki a legrosszabbul. Remus tudta, hogy Dumbledore halála milyen mélyen megrázhatta. De ha őszinte akart lenni, ezzel mindannyian így voltak. Ott volt például Perselus: őt nagyon különleges kapcsolat fűzte Dumbledore-hoz. Az ex-igazgató volt az első – és sokáig az egyetlen - aki bízott benne, aki felismerte az igazi énjét és adott neki még egy esélyt… De Dumbledore olyan sokaknak adott esélyt egy másfajta életre: például Remusnak magának is. És ebben a szobában nem volt senki, aki ne tartozott volna neki.

Fawkes a sarokban gubbasztott ülőrúdján, és még mindig gyászolt, szomorú háttérzenét adva a találkozónak. Végül, amikor már nem bírta tovább a csendet, Remus megköszörülte a torkát, és tétován beszélni kezdett.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig ébren tartalak titeket.

- Kétlem, hogy bármelyikünk is tudna aludni – jegyezte meg Piton szárazon. Dung egyetértőleg mormogott, Lily pedig csak a kezeit bámulta.

- Igen, ma nem az alvás napja van – mondta Sirius is, aki az ablakban állt, és kifelé nézett. – Túl sok a megválaszolatlan kérdés!

- Ami engem aggaszt, - szólalt meg Lily – az, hogy Perselus nem tudott a támadásról. Szerintem ez azt sejteti, hogy Voldemort nem bízik benned teljesen.

- Inkább azt kellene mondanod, hogy gyanakszik rám. Nem érdemes köntörfalazni.

- Nos, igen – vont vállat bocsánatkérően.

- De miért? Honnan sejthetne bármit is? – kérdezte Fletcher.

- Száz oka lehet – válaszolt a halálfaló. – Még az is lehet, bár nem túl valószínű, hogy megfeledkezett rólam.

- És ha tudja, hogy kém vagy? – kérdezte Remus.

- Azt hiszem, ez kiderül, amikor legközelebb magához hívat – próbált nemtörődömnek látszani, de a szemében azért ott ült az aggodalom. Nagyon kockázatos játékot űztek, és egy rossz mozdulat borzalmas halált hozhat.

- Ez nem túl megnyugtató – jegyezte meg Lily.

- Nem is annak szántam…

- Más problémánk is van – szólt közbe hirtelen Sirius.

- És mi az? – kérdezte Remus.

- Korábban beszéltem Caramellel, és egyenesen rákérdezett, hogy vajon ki lehet versenyben a Mágiaügyi Miniszteri posztért. Mondtam neki, hogy most még korai ezen aggódni, és amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. De nagyon érdekli a dolog.

- Hát ez remek! – motyogta Lily.

Fletcher arcára kiült az undor.

- Caramel a legambíciózusabb kis szarrágó, akivel valaha találkoztam! Ha övé lesz az állás, jobb, ha inkább most rögtön megadjuk magunkat.

- Pont ezért, Malfoy és az összes befolyásos halálfaló őt fogja támogatni – emlékeztette őket Piton.

- Mi pedig pont ezért nem engedhetjük meg, hogy ez megtörténjen – jelentette ki Remus, mielőtt bárki megszólalhatott volna. – Saját jelöltet kell állítanunk, lehetőleg olyat, aki tagja a Rendnek!

- Ez eléggé röviddé teszi a listát – jegyezte meg Dung. – Különösen, ha a tanácsból akarunk valakit.

- Hacsak nem tudjuk meggyőzni Lilyt, hogy vállalja… – szólalt meg Sirius, halvány mosollyal, mire Lily csodálkozva felkapta a fejét.

- Én?

Remus is elmosolyodott, mert Sirius kimondta azt, amire ő is gondolt.

- Ki mást? – kérdezte. – Valószínűleg többet tudsz a munkáról, mint mi együttvéve. Mennyi ideje voltál Dumbledore asszisztense? Nyolc éve?

- Nem ez a lényeg – tiltakozott Lily. – Én nem vagyok politikus. Soha nem volt semmilyen tisztségem…

- Dumbledore-nak sem volt korábban.

- Ez azért egy kicsit más, Remus – zöld szemei, most először az este folyamán, teljesen ébernek tűntek. – Nézd, igazán megtisztelő a bizalmatok, de én a háttérben dolgozom, emlékszel? Hivatalosan egyszerű titkárnő vagyok, és semmi több. Nem tudom megadni az embereknek azt a biztonságérzetet, amire szükségük van! Valaki sokkal jobbat kell találnotok!

Remus válaszolni akart, de Piton közbevágott:

- És mi van Jamesszel?

- Tessék?

Ösztönösen elcsodálkozott, de aztán az ötlet szöget ütött a fejében. James. Soha nem gondolt volna a barátjára, de ő ismert volt, és elég erős ahhoz, hogy megtegye, amit kell. A varázsvilág hősként tisztelte, hosszú éveken át vezette az aurorokat, és mindent túlélt, pedig Voldemort eltökélten végezni akart vele. Okos volt, erős, és a központi tanács tagja. Minden kritériumnak megfelelt, amit Remus felállított az ideális jelölttel szemben, ráadásul maga is főosztályvezető volt, így egyenlő ellenfél Caramellel szemben.

- Tudjátok – mondta Lily, halkan – ez szerintem működne!

- Tökéletes megoldás lenne – mondta Dung is. – Ha már Remust nem tudjuk bejuttatni… Már megbocsáss…

De ő csak elhessegette a bocsánatkérést. Természetes, hogy az állapota miatt, esély sincs, hogy megint a Rend feje legyen a miniszter. E mellett, nem is akarná itt hagyni a Roxfortot.

- Várjatok! – szólalt meg ekkor Sirius.

Végre elfordult az ablakból és fáradtan a falnak támaszkodott. A kezeit a zsebébe mélyesztette. Az arcán még mindig ott éktelenkedett egy csúnya zúzódás és ez még komorabb megjelenést kölcsönzött neki.

- Azért James véleményét sem ártana kikérni, mielőtt nagyon belelovalljuk magunkat.

Perselus mogorvánrápillantott, de ez sehol sem volt a szokásos tüskés tekintethez képest.

- Természetesen meg fogjuk kérdezni! De azt hiszem inkább az a kérdés, hogy ez a terv működhet-e vagy sem. Ha Caramel elég korán el tud kezdeni támogatókat gyűjteni, akkor semmi esélyünk sem lesz.

- Egy ideig még nem fog lépéseket tenni – mosolygott fáradtan Sirius, mire mindenki rámeredt.

Remus kétkedve felhúzta a szemöldökét: a barátja egyáltalán nem ismerte Cornelius Caramelt, és fogalma sem volt, milyen kemény ellenfél lehet egy karrierista politikus. De nem a régi huncut fényt látta megcsillanni Sirius szemében? Nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mi az, amit Sirius tud, és ők nem, de a helyettese megelőzte.

- Már megbocsáss, de nem mindenki osztja a véleményedet!

- Caremel nem okoz gondot, legalábbis egy ideig! – jelentette ki magabiztosan még egyszer.

- Töröld le azt az idióta vigyort a képedről, és mond el miért! – szólt rá Lily morcosan.

- Hestia Jonest bíztam meg a védelmével!

Remus nem tehetett róla, nevetésben tört ki. Egy pillanat múlva, Lily is csatlakozott, bár próbálta a hirtelen jókedvét, köhögéssel leplezni. Dung és Perselus, azonban értetlenkedve meredtek rájuk, ezért Sirius elmagyarázta:

- Hestia nem épp engedékeny típus. Az ő vigyázó tekintete mellett, Caramelnek nem lesz alkalma megjelenni a nyilvánosság előtt, és nem cselekedhet a „kormány képviseletében". Továbbra is vakációját tölti, teljes biztonságban, és pont ott van, ahol lennie kell.

- Kiváló. Megérdemli a csirkefogó.

- Egyetértek – kivételesen Perselus is meg volt elégedve Siriusszal.

A jó hangulatuk azonban gyorsan elpárolgott. A világ a feje tetejére állt, és az ő hálátlan feladatuk volt, hogy valahogy megint a talpára állítsák.

xxxxxxxxxxxxx

- Ma beszéltünk Lee-vel – szólalt meg Fred hirtelen, kizökkentve a többieket a csendből.

Harry felnézett a varázslósakk-játszmából, amit Ronnal és Ginnyvel játszott – vagy inkább próbált játszani – mert a gondolataik folyton máshol jártak. Sőt, mintha még a sakkfigurák is érezték volna, hogy valami baj van: szinte letargikus arccal lépdeltek egyik mezőről a másikra. Nem messze tőlük, Neville ült, egy könyvvel az ölében, de Harry esküdni mert volna, hogy már fél órája nem lapozott. Fred és George némán ücsörögtek, és néha fura pillantásokat váltottak egymással.

Percy kb. fél órája viharzott át a könyvtárba, miután éretlennek nevezte a fiatalabb griffendéleseket. Hiába volt már hivatalosan vége az iskolaévnek, még mindig úgy viselkedett, mint egy prefektus, és folyamatosan szekálta őket, hogy csináljanak valami hasznosat.

A lakótorony rettenetesen üresnek tűnt a társaik nélkül. Először még izgatottak voltak, amikor a Rend tagjai megérkeztek, de gyorsan tájékoztatták őket, hogy még túl fiatalok ahhoz, hogy részt vehessenek a gyűléseken, és szépen el kell foglalniuk magukat valamivel. Még Harry anyukája is, aki sokkal engedékenyebb volt, mint Mrs. Weasley, csak a legalapvetőbb kérdésekre válaszolt. A kastély maga is túl csendes volt, és túl sok felnőtt volt mindenfelé, meg amúgy sem volt kedvük a mókához.

- Anya megengedte, hogy felhívjuk – magyarázta George. – Jól van, tegnap éjjel ért haza.

- Bocs, hogy nem szóltunk korábban – kért elnézést Fred, - de anya már abból is cirkuszt csapott, hogy használhassuk a kandallót. A titoktartásról magyarázott, meg ilyenek.

- Visszajöhet majd? – kérdezte Harry,

Lee anyukája mugli volt, és mindannyian tudták, hogy a férje halála óta, Reina Jordan többször is említette, hogy talán nem engedi vissza a fiát a Roxfortba. Lee elszántan tiltakozott, de az anyja érthető módon nagyon féltette a fiát, aki sárvérű volt, és ráadásul egy auror fia. A legjobb módszernek azt tartotta tehát, ha távol tartja a fiát ettől a világtól, nem gondolva arra, mennyit jelent Leenek a mágia.

- Még nem tudja – válaszolt George, de látszott rajta, hogy erősen tart a negatív választól. – Fletcher professzor beszélt Mrs. Jordannel, de Lee szerint az anyja azt válaszolta, hogy még gondolkoznia kell.

- Mi lesz, ha nem engedi vissza? – kérdezte Ron halkan.

- Ezt nem teheti meg, ugye? – aggódott Ginny, de senki nem válaszolt a kérdésre. – Úgy értem, attól nem fog elmúlni Lee varázsereje…

- Ő mugli Gin! – mondta Fred keserűen. – Neki ez nem ugyanazt jelenti.

- Ez nagyon szar – morogta Ron.

George hirtelen türelmetlenül felugrott, és kiviharzott a szobából. A hangja dühös volt, ahogy a folyosóról visszakiabált nekik.

- Ilyen az élet, öcsi. Semmi nem igazságos!

xxxxxxxxxxxxxxx

Már régen elmúlt éjfél, de Bill Weasley a kastély falának árnyékában üldögélt, amikor megpillantott egy alakot, aki az udvaron bóklászott. Bill szinte beleolvadt a sötétségbe, és kíváncsian figyelte a másik varázslót, aki a tóparton megállt, és mélyen elgondolkodva bámulta a vizet. Amikor az alak újra megmozdult, az enyhe sántításból rájött, hogy ki az. Bár nem ismerte jól, azt tudta, hogy Sirius Black soha nem hagyja, hogy a sántítását bárki észrevegye. Csak akkor lehetett észrevenni, ha nem figyelt oda, vagy ha azt hitte, egyedül van.

Céltalanul sétálgatott, és a gondolatai láthatóan máshol jártak. Bill majdnem úgy érezte magát, mintha illetéktelenül betolakodna valakinek a magánéletébe, de mielőtt találhatott volna valami más látnivalót, Black hirtelen felé indult, és a sántítás most teljesen eltűnt. Bill a sötétség ellenére is látta a titokzatos kék szemeket, és összerázkódott, ahogy eszébe jutott az Azkabanban lejátszódott jelenet, ahogy ez a férfi teljes nyugalommal befordult egy sarkon, hogy szembenézzen Voldemorttal.

Soha nem beszélt még vele, de mindig szeretett volna. Bill felemelkedett, de Black leintette.

- Nem tudott aludni? – kérdezte halkan.

- Nem.

Ha bárki más tette volna fel ezt a kérdést, Bill valami kitérő választ adott volna, de ha volt valaki, aki megértette, min ment keresztül, akkor az Sirius Black volt. Soha nem fogom megérteni, hogy élhetett túl tíz ilyen évet, gondolta. De nem is fogom megkérdezni!

- Nem bánja, ha csatlakozom? – intett a fűre Black.

- Egyáltalán nem.

Bill a szeme sarkából figyelte, ahogy a másik auror leül mellé. Volt valami furcsa kettősség a férfi mozgásában: az egyik pillanatban még kímélte a sérült jobb lábát, a másikban viszont olyan öntudatlan kecsességgel mozgott, amit nem lehetett megjátszani. De Bill sokkal több mindent fedezett fel a hold erős fényénél, mint amire számított. A sebhelyeket, ilyen közelről nem lehetett nem észrevenni. Bár láthatóan, szakértő módon gyógyították őket, a pokolban töltött idő külső nyomai valószínűleg soha nem fognak teljesen eltűnni. Volt egy halvány sebhely, ami a bal füle vonalánál indult és leért egészen az álláig. Mielőtt elkezdhetett volna gondolkodni rajta, hogy mitől származik ez, Bill gyorsan elfordult. Ez azonban a Black kezein lévő sebhelyekre irányította a figyelmét.

- Hogy csinálja? – kérdezte hirtelen akaratlanul, elszakítva a tekintetét a sebhelyekről. – Hogy tud megbirkózni ezzel az egésszel?

Black lassan felé fordította a fejét.

- Hangtompító bűbájokkal, többnyire.

- Úgy érti… - pislogott Bill zavartan.

- A rémálmok nem múlnak el – válaszolt halkan, felsóhajtott, és most inkább az égboltra meredt. – Maximum megtanul együtt élni velük… bár lehet, hogy magánál másképp lesz. Remélem. De, ha nem… - megvonta a vállát. – Nem ígérhetem, hogy jobb lesz, de egyszerűbb, ha érti mire gondolok.

- Nem tudom elképzelni, hogy hozzá lehet szokni a rémálmokhoz – mondta Bill.

- Én sem.

Egy ideig csendben ültek, de ez valahogy kellemes csend volt. A megmenekülése óta, Bill folyamatosan azt érezte, hogy egyedül van. Kevesen voltak, akik megérthették a rémségeket, amikkel álmában kellett szembenéznie, és még kevesebben tudhatták, hogy lehetne segíteni rajta. A szülei próbálkoztak persze, de Bill ódzkodott tőle, hogy beszéljen nekik arról, mik történtek vele. Életében először, a családi szeretet nem volt elég, mert olyan sötétség élt benne, amihez nem engedhette közel őket. A minisztérium persze felajánlotta a segítségét, de Bill, az összes többi ex-rabhoz hasonlóan visszautasította. Nem volt szüksége rá, hogy egy gyógyító turkáljon az agyában, megoldások után kutatva, amik talán nem is léteznek. És őszintén szólva, félt, hogy a végén még őrültnek találják.

- Maga olyan sokáig volt ott – suttogta. – Hogy tart ki, anélkül, hogy minden percben kételkedne saját magában? Szembenézett vele… én álmodni sem mernék erről. És az egész világ azt hiszi, hogy jól van. Mindenki azt mondja, milyen erős, és közben… hogy bírja, ha közben úgy érzi magát, ahogy én?

- Még mindig felébredek az éjszaka közepén… ha alszom egyáltalán, és azt hiszem, hogy ott vagyok – ismerte be. – Elhatározás kérdése. Senki nem dönthet helyettem.

- Bárcsak nekem is ilyen egyszerűen menne.

- Miért ne menne?

- Nem hiszem, hogy ilyen erős lennék.

Black végre megint ránézett.

- A szabadságának hamarosan vége – mondta váratlanul. – Mit tervez utána?

Bill csodálkozva pislogott.

- Visszamegyek dolgozni, ha visszavesznek.

- És miért?

- Mi mást tehetnék? – nem nagyon látta, hová vezetnek ezek a kérdések.

- Elfuthatna – mondta csendesen, de a tekintete szinte égetett. – Elbújhatna. Senki nem hibáztatná érte.

- De…

- Mégsem ezt választotta. Mondja meg miért!

- Mert meg akarom tenni, ami telik tőlem. A háború fontosabb, mint az érzéseim.

Black elnevette magát.

- És még azt mondja, nem érti, miért teszem, amit teszek!

- Én… hát igen – sóhajtott. – Értem. Csak azt kívánom, bárcsak túl tudnék lépni rajta.

Aki nem volt az Azkabanban nem értette volna meg, milyen mélység van ezek mögött a szavak mögött, de Black bólintása elárulta, hogy ő nagyon is érti. A rémálmok nem csak a kínzásokról szóltak. Nemcsak a dementorok állandó jelenléte okozta, és az, hogy újra és újra át kellett élni élete legszörnyűbb élményeit. A magány és reménytelenség érzése sokkal maradandóbb volt, mint Voldemort poklának nyilvánvalóbb hatásai. A hideg az éjszaka közepén az ember lelke mélyéig kúszott, és ott volt a tudat, hogy nem védheti meg magát tőle, a teljes kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése. Bill megrázkódott, pedig meleg este volt.

- Ott a családja, akik törődnek magával – mondta Black. – Használja a szeretetet, amit kaphat. Meghallgatják, ha engedi.

Bill már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Black folytatta.

- Tudom, úgy érzi, nem érthetik meg teljesen és ezt valószínűleg így is van… de szüksége van rájuk. Amikor sötét van, és egyedül van, az eltökéltség önmagában nem elég… Valami erősebbre és mélyebbre van szükség, egy érzésre, ami másokból jöhet csak – hirtelen Black elfordította a fejét, és a következő szavak távolinak tűntek. – Nehéz leengedni a falakat, de néha muszáj… még akkor is, ha majdnem belehal.

- Azt hittem…

- A hangtompító bűbáj nem sokat használ a barátaimnál – halványan elmosolyodott.

- Ó – Bill csak ennyit tudott kinyögni. Egy pillanatra eszébe jutott egy régi emlék a Roxfortból: amikor elsős volt, sokszor látott négy fiút, akik hihetetlenül különbözőek voltak, mégis mindig együtt voltak, és úgy tűnt tökéletesen megértik egymást. Azok fiúk, mára felnőttek persze és híresek voltak. Bill ritkán látta őket együtt, de Black szavai elárultak, hogy a furcsa kapcsolat még mindig élt köztük.

- Bízzon a családjában, Bill. Az ilyen időkben csak rájuk számíthat.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx