- Azt hittem, Sirius fog elhozni – mondta Harry, és remélte, hogy a kijelentés nem félreérthető. Csak arra gondolt, hogy a Roxfortnak most nagyobb szüksége van az igazgatóra, mint bármikor. De Remus csak mosolygott.
- Sirius most túl dühös ehhez - válaszolt. – Csak összeugranának apáddal, és a beszélgetés valami hülye vitába torkollna. Ráadásul én húztam a rövidebbet.
- A mit?
- Ne is törődj vele, ez egy mugli dolog, nem hiszem, hogy hallottál róla. A lényeg, hogy rám maradt a feladat, hogy közöljem a rossz hírt.
- Milyen rossz hírt? – kérdezte óvatosan, de Remus nem válaszolt, mert épp beléptek a Szent Mungó kapuján… vagy lehet, hogy nem is akart.
Végül aztán Harry felsóhajtott, és arra gondolt, előbb-utóbb úgyis megtudja. Különben is kezdett egyre idegesebb lenni a látogatás miatt. Szinte semmit nem tudott, csak azt, hogy Dumbledore és Mrs. Figg halottak, és rajtuk kívül még sokan mások. Megdöbbentő volt például a mai reggeli: Harry még soha nem látott ennyi rémült felnőttet egy kupacban. Senki nem mondott semmit, de a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. A Minisztérium elleni támadás váratlan volt, és a következményei még sokáig érezhetők lesznek.
- És egyébként, hol van Sirius? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.
- A Minisztériumnál. Az aurorok túlélők után kutatnak – közben Remus tovább vezette, egy újabb folyosóra. – Szinte az egész tegnapi napot ott töltötte, és az éjszakát is.
- Most tényleg rossz a helyzet, ugye?
Remus ránézett, és Harry meglepődött, milyen nyugodtnak néz ki.
- Igen. De még nem veszett el minden.
- Néhány szülő szerint jobb lenne, ha megadnánk magunkat – jegyezte meg Harry halkan.
Ez a kijelentés aztán megváltoztatta Remus arckifejezését: ugyanaz az erő sugárzott belőle, amit Harry egyszer már megtapasztalt, az a kérlelhetetlenség, ami úgy megijesztette Malfoyt – kifejezetten veszélyesnek tűnt, de a hangja továbbra is lágy maradt.
- Ki mondta ezt, Harry?
- Nem tudom biztosan… Fred hallotta valakitől – válaszolt tétován. Végül is ő nem gondolta, hogy ez olyan nagy dolog lenne, de Remus nagyon komolyan vette ezt a bizalomhiányt – túl komolyan.
Aztán a fura pillantás eltűnt, és megint az a Remus Lupin állt mellette, akit egész életében ismert.
- Mindegy, ideértünk!
A negyedik emelet egyik szobájának ajtaja előtt álltak meg, amit két auror őrzött, de szó nélkül beengedték Harryéket. Harry tudta, hogy az anyja az egész éjszakát itt töltötte, aztán Peter reggel érte jött, elrángatta és lefektette aludni. Harry próbálta nem túl sokat zaklatni a kérdéseivel, és talán jutalomként, Remus felajánlotta, hogy elhozza a kórházba. Ő természetesen kapva kapott az alkalmon.
De amikor beléptek a szobában, hirtelen azt kívánta, bárcsak ne jött volna el. Bár látta már az apját kórházi ágyon, de akkor közel sem nézett ki ilyen borzalmasan. Az arcát zúzódások borították, de ami sokkolta Harryt, az volt, hogy még a takarón keresztül is látszott, milyen élettelenek a lábai – nyilvánvaló volt, hogy a gyógyítók még nem találtak megoldást a problémára.
- Holdsáp! Harry! – mindennek ellenére a szokott mosoly jelent meg az arcán. – Mit kerestek itt?
- Nem mondta Lily, hogy jövünk?
- Nos, mondta, hogy valaki majd behozza Harryt, de azt hittem, neked a Roxfortban kell maradnod! – aztán mosolyogva a fia felé fordult. – Ne aggódj! Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik!
- Peter azt mondta, nem tudsz járni… - szólalt meg félénken.
- Hát… még nem – ismerte be. – De meg fogok gyógyulni, csak a gyógyítók még dolgoznak rajta, hogy hozhatják rendbe.
- De nem kellene könnyen mennie? – kérdezte Harry. – Úgy értem, ha a hátad sérült meg, nem tudják azt meggyógyítani?
A szeme sarkából látta, hogy Remus elhúzza a száját.
- Én is azt hittem – vonta meg a vállát az apja. – De azt hiszem, egy kicsit bonyolultabb a dolog. Most nem érzek semmit, deréktól lefelé… de ne aggódj, ez nem fog így maradni.
- Biztos?
- Igen, biztos – jelentette ki határozottan, és megfogta a kezét. Harry a sírással küzdött: tizenegy éves, és túl idős már ahhoz, hogy bőgjön, mint egy kisbaba. – Minden rendben lesz!
- Oké – bólintott gyorsan. Az apja olyan magabiztosnak tűnt, és nem akart arra gondolni, mi lesz, ha mégsem lesz igaza.
- Na és mi szél hozott, Remus? – kérdezte aztán James könnyedén, láthatóan azért, hogy minél előbb témát váltsanak.
- Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyiket akarod először hallani?
- A rosszat. Bár nem hiszem, hogy tudsz nekem még rossz hírt mondani!
- Csak várd ki a végét!
- Ó, most aztán igazán megnyugtattál! Na, nyögd ki, Holdsáp!
- Nos, a rossz hír az, hogy Caramel máris azon mesterkedik, hogy ő legyen az új Mágiaügyi Miniszter.
Nagy szerencséjük volt, hogy Lily Potter nem volt jelen, mert ő biztos nem díjazta volna a szavakat, amik a férjéből előtörtek. Remus arckifejezése azonban azt súgta, hogy teljes mértékben egyetért a barátjával. Harry a maga részéről nem nagyon ismerte Cornelius Caramelt, de annyit tudott, hogy igazi politikus és sejtette, hogy nem ő lenne a legjobb vezető a varázs-világ számára. Még az anyja se kedvelte Caramelt, ami pedig azért már elárult valamit.
Remus kivárta, amíg James kidühöngi magát, aztán folytatta.
- A jó hír, hogy találtunk valakit, akinek esélye lehet vele szemben.
- Ez tényleg jó. És ki az?
- Te.
Harry még soha életében nem látott ilyen döbbent kifejezést az apja arcán, és minden más esetben ez nagyon vicces lett volna, most azonban ő is nagyon meglepődött – az apja, mint Mágiaügyi Miniszter? Őrült ötletnek tűnt.
James Potter egy ideig csak tátogott, mint egy partra vetett hal, és olyan szemekkel nézett Remusra, amik mindennek voltak nevezhetők, csak barátságosnak nem. Aztán végül sikerült kinyögnie egy épkézláb mondatot.
- Ez elég rossz vicc, haver.
Remus szemei még csak meg sem rebbentek.
- Ez nem vicc.
- Pedig jobb lenne, ha annak szántad volna – jelentette ki James mereven.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással, és Remus várta az elkerülhetetlen robbanást. Nem is kellett sokáig várnia.
- Nem.
- Nem? – kérdezett vissza ártatlanul.
- Nem! – csattant fel James. – Mert, a pokolba is nem vállalom el! Soha a büdös életben! Ez nem fog megtörténni, még egymillió év alatt sem!
- Értem.
- Remus!
- Akkor áruld el nekem James: mégis kit javasolnál? – kérdezte az igazgató nyájasan. – Biztos vagyok benne, hogy tudsz valakit, aki erős, ismert és elég népszerű, hogy legyőzze Caramelt. Az is feltétel, hogy a Főnix Rend tagja legyen, lehetőleg a központi tanácsé – ami, ha emlékeztethetlek rá, a közelmúltban igen csak csonka lett – a mosoly teljesen eltűnt az arcáról. – De biztos vagyok benne, hogy tudsz valaki, aki megfelel a követelményeknek. Rajtad kívül.
James mogorván meredt a barátjára.
- Szükségünk van rád, James – folytatta Remus, ugyanazon a szinte gyengéd hangon. – Szükségünk van valakire, aki hitet tud adni az embereknek, aki már bebizonyította, hogy nem fél megtenni, amit kell. Rád van szükségünk!
Harry látta, hogy az apja zavartan pislog, és a düh lassan elpárolgott az arcáról. Aztán egy ideig egyikük sem szólt semmit, csak meredtek egymásra. James elgondolkodva rágcsálta a szája szélét, és mintha mindketten arra vártak volna, hogy melyik adja fel előbb. Aztán James volt az, aki előbb elfordult.
- Miért nem csináltatod ezt Siriusszal? – morogta halkan.
Remus arcára lassan visszatért a mosoly.
- Szóval, elvállalod? Te döntesz.
- Igen – morgott még mindig grimaszolva. – Persze! Elég szemét húzás volt, Remus. Nem illik hozzád, tőled jobbat vártam!
- Talán a társaság teszi.
James motyogott valamit az orra alatt, amitől az igazgató még szélesebben mosolygott.
- Mit mondtál, nem értettem jól? – kérdezte.
- Igent mondtam, te átokfajzat! – csattant fel megint, de most nem volt semmi méreg a hangjában. – Francba veled!
- Vigyázz a nyelvedre, James! – korholta Remus nevetve. – Kiskorúak is vannak a szobában.
Harry nevetett, amikor az apja csak megvonta a vállát.
- Hallott már rosszabbat is!
- Igen, de Lily nem…
- Csak mond el neki, Holdsáp, és soha többet nem állok veled szóba!
Remus ezen még jobban nevetett.
- Most aztán nagyon megijedtem!
- Te…
De mindannyian nevettek, és Harry egy pillanatra teljesen megfeledkezett a sötétségről, ami odakint leselkedett rájuk. Ez valahogy sokkal könnyebb volt, ha a családjával volt az ember.
xxxxxxxxxxx
- Perselus… - sziszegte a jól ismert hang, de Pitonnak mégis koncentrálnia kellett, hogy ne rázkódjon össze. Még ilyen hosszú idő után is nehéz volt elérni, hogy ne remegjen a hangja.
- Uram!
Az egyetlen pozitívum az volt, hogy csak ketten voltak. Még Malfoy sem volt jelen - ami már magában is furcsa volt, mert Lucius mostanában el nem mozdult a Sötét Nagyúr mellől - viszont Perselust megnyugtatta. Ha Voldemort árulónak hinné, nem elégedne meg azzal, hogy titokban megölje. Nem: egy áruló kivégzése, igazi látványosság lenne, amiből a többiek tanulhatnak. Mindig is úgy vélte, hogy egy mugli minden bizonnyal igazi show-mesternek nevezné a Sötét Nagyurat, de azonnal meg is lepődött rajta, vajon hogy juthatott eszébe ilyen morbid gondolat.
Az ilyen földhözragadt gondolatok nem illettek egy Mardekároshoz, és bebizonyította, hogy túl sok időt tölt a bolond, mugli-imádó Griffendélesek között. Olyanok között, mint Dumbledore. A gondolat teljesen váratlanul érte, és majdnem összeomlott a védelmi rendszere. Albus is Griffendéles volt. A düh majdnem kirobbant belőle, de persze visszafogta magát. Ettől azonban a gyűlölete még nem volt kisebb.
Megsiratta Dumbledore-t, titokban és egyedül. Ha valaki rákérdezett volna, biztos letagadja, mert Perselus Piton soha nem sír. De most Albus meghalt, és minden megváltozott.
Ebben Remusnak teljesen igaza volt. Sajnos azonban, sok minden ugyanaz maradt… így most itt volt, a Sötét Nagyúr előtt térdelve, imádkozva az összes létező istenhez, hogy ne lepleződjön le. De a többieknek igazuk volt, mi más oka lehetett, hogy nem tudott a minisztérium elleni támadásról? Még, ha a Nagyúr nem is akarta, hogy jelen legyen, akkor is tudnia kellett volna. Lucius Malfoy és Bellatrix Lestrange után ő volt a legrangosabb halálfaló, úgyhogy legalább azt tudnia kellett volna, hogy valamit terveznek.
De nem tudott semmit, és most – talán először, mióta kém lett - igazán félt.
- Állj fel! – kényelmetlenül hosszú szünet után jött a parancs, és bár korábban meggyőzte magát, hogy ez nem lehet kivégzés, mégis bizonytalan volt. De habozás nélkül engedelmeskedett, mert egy halálfalónak nem volt választása. Aztán csendben várt, amíg Voldemort megszólalt.
- Mondd el, mi a helyzet a Roxfortban!
Nem ez volt az, amire számított.
- Bizonytalanok, nagyuram – mondta óvatosan. – A főnix érkezése mindenkit meglepett, mint ahogy Lupin… megválasztása is. A Rend sok tagja elégedetlen.
- Helyes.
Az igazságot mondta, ha nem is teljesen, és hazugságnak semmiképp sem nevezhették volna. Mégis néha elgondolkodott azon, vajon nem lát-e át a Sötét Nagyúr ezeken a félhazugságokon. Vajon hány oldalon áll ő valójában? Ilyenkor mindig súlyos kő nehezedett a szívére, de megtanult már együtt élni vele – ez volt a létezésének az ára.
- Sokan félnek – folytatta halkan. – Még a gyűlés alatt is érezhető volt. Lupin nem Dumbledore, és Potter súlyosan megsérült. Ez sokakat az oldalunkra állíthat.
- És mi a helyzet a Roxforti tanári karral? A társaid is hasonlóan éreznek?
- Nem tudom, uram – tétovázott. – Talán Vector és Trelaweny, de a többiek közül egyik sem fél annyira. Különösen Fletcher, ő inkább meghalna.
- Nem kértem kioktatást, Perselus.
Azonnal fejet hajtott.
- Bocsásson meg, uram. Nem is annak szántam…
- Dehogynem. De semmit sem érnék buta és gondolkodni képtelen követőkkel! Csak ne menj túl messzire, ne felejtsd, hogy a türelmem nem korlátlan!
Amivel teljesen tisztában vagyok! De kötelességtudóan válaszolt.
- Igen, uram.
Megint rövid csend következett, a Nagyúr láthatóan a következő szavait fontolgatta. Piton majdnem visszatartott lélegzettel várt. Ha óvatos, talán még túlélheti. Bár ez a gondolat majdnem nevetséges volt. Régen rájött már, hogy a túlélés az ő számára nem túl valószínű lehetőség.
- Lupin több problémát jelent, mint gondoltad – mondta végül a hideg hang. Nem Lupin több problémát jelent, mint te gondoltad – futott át gúnyosan az agyán, de szerencsére Voldemort nem olvashatta le róla a tiszteletlen gondolatot. – De idővel bebizonyosodik majd, hogy képtelen elviselni ezt a nagy nyomást. Vagy nem értesz egyet?
Ritkán kapott ennél célzottabb kérdést.
- De, lehetséges, uram – válaszolt óvatosan.
- Jó… - mondta lassan, mintha még mindig a lehetőségeket fontolgatná, amiket a minisztérium elpusztítása hozott magával. – Tartsd szemmel, de óvatosan.
- Igen, uram – nem is kellett kérdezni, mi a célja ennek.
xxxxxxxxxxxxxxxx
A négy megmaradt MÁBALT-tag a harmadéves fiúk hálótermében ücsörgött és főttek a saját levükben. Ez volt az egyetlen hely, ahol megbeszélhették a titkaikat. Neville Ginnyvel volt a klubszobában, Percy pedig soha nem lépett volna be az ikrek magánbirodalmába, mert túlságosan félt attól, hogy valami undorító tréfa áldozata lesz. De nem sokszor bújhattak el így, mert akkor a többiek biztos gyanakodni kezdtek volna, ami nem vált volna hasznukra, tekintettel arra, amit terveztek.
- Ezután sokkal fogsz tartozni nekünk, öcsi! – jelentette ki Fred. Az ikertestvére szorongó arckifejezése csak megerősítette ezt.
- Akarjátok tudni, hogy mi folyik odalenn, vagy nem? – kérdezett vissza Ron.
- Igen, de…
- Ti is ugyanúgy utáljátok, hogy nem mondanak nekünk semmit, mint mi! – mondta Harry.
- Ebben igazad van – sóhajtott fel George.
- Sajnos – értett egyet Fred. – Mindenből van egy első eset.
Ron elpirult, és oldalba lökte a bátyját.
Harry elmosolyodott. Tényleg ez volt Ron első, valamire való ötlete, az összes többi kudarcba fulladt a végén, vagy ami azt illet, már az elején. Most azonban kitalált egy módszert, amivel megtudhatják, miről folyik a vita a Főnix Rend ülésén.
- Benne vagytok vagy nem? – kérdezte végül kuncogva, de már előre tudta, hogy az ikrek nem tudnak ellenállni a kihívásnak.
- Persze, hogy benne vagyunk! – jelentette ki Fred, de George csak felnyögött.
- Anya ki fogy nyírni minket!
- De megéri – mondta Ron meggyőzően.
A bátyái csak grimaszoltak.
- Te könnyen beszélsz!
- Nem te sétálsz a vágóhídra…
- Nem te kockáztatod az életed, mint egy szerencsétlen áldozati bárány! – fejezte be George.
Harry felnyögött: voltak pillanatok, amikor az ikrek az elviselhetetlenségig tudták fokozni a melodrámát.
- Akkor mikor indulunk? – kérdezte. – Tudjátok, most épp tart egy gyűlés.
- Igen – Fred vidáman felállt. – Anya meg fog ölni minket…
George bólintott.
- Jobb, mielőbb túlesni rajta!
xxxxxxxxxxxxxx
Molly Weasley fülsiketítő kiabálása jelezte Ron és Harry számára, hogy minden rendben halad. Harry láthatatlanná tevő köpönyege alatt, óvatosan egymásra vigyorogtak. Az ikrek a megbeszéltek szerint, ügyetlen kísérletet tettek, hogy kihallgassák a találkozót, Mrs. Weasley rajtakapta őket, és most hatalmas fejmosást tartott.
- NEM TUDOM ELHINNI! SZÁZSZOR MEGMONTAM MÁR NEKTEK, HOGY TÚL KICSIK VAGYTOK MÉG EHHEZ. A REND DOLGAI NEM TARTOZNAK RÁTOK…
Ron még szélesebben vigyorgott, és feltartotta a hüvelykujját, Harry felé. Fred és George a főbejárat felől közelítették meg a Nagytermet, és mivel Mrs. Weasley teljes figyelmével rájuk koncentrált, a kisebb, tanárok által használt ajtó védtelenül maradt. Egy kicsit aggódtak, mi van, ha be van zárva, de a szerencse velük volt, és a két fiú könnyedén besurrant a Nagyterembe, gyorsan becsukva maguk mögött az ajtót.
Ahogy beléptek, teljes rálátást nyertek a Főnix Rendjére… és a totális káoszra.
Harrynek fogalma sem volt, hogy a Főnix Rendje ilyen nagy! A hosszú asztalok téglalap alakban voltak összetolva, és a padokat kényelmes székekre cserélték. Majdnem az egész terem tele volt, és mindenfelől feszült arcok látszottak. Meglepve látta, hogy sok professzor is jelen van: Vector és Sinistra például egymás mellett ültek, gyakorlatilag egyedül Piton hiányzott.
A legközelebbi asztalnál ott ült két vörös hajú varázsló, Bill és Arthur Weasley, mellettük pedig egy üres hely, nyilván Mrs. Weasley-é. Nem messze tőlük ott ült Harry anyukája is, Peter és egy ismeretlen boszorkány között.
Az aurorok a legtávolabbi asztalnál ültek, pontosan szemben az imposztorokkal. Nem kapcsolódtak be a vitába, hanem sziklaszilárdan ültek az új főnökük mellett. Kevesen voltak, és nagyon megviseltnek tűntek, mégis ők azon kevesek közé tartoztak, akiken nem látszott a félelem. Sirius a legszélén ült, az állát a kezére támasztva meredt maga elé, mintha oda sem figyelt volna a hatalmas vitára.
Remus középen ült, és ő volt a nyugalom szobra viharban. Fawkes a háta mögött, a szék támláján ült, és mindketten a kiabálást figyelték.
Harrynek beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, miről is szól a vita, mert mindenki egyszerre beszélt és nehéz volt szétválasztani a dühös hangokat. Aztán kibogozta, hogy a vita két irányú: egyesek az ellen tiltakoztak, hogy hirtelen az összes auror a Rend tagja lett, a többiek azon vitáztak, hogyan is értékeljék a minisztérium elleni támadást. Aggódtak a következmények, a közvélemény és a mugli reakciók miatt – nem beszélve arról, hogy az aurorok nem találtak további túlélőket. A paranoia egyre magasabbra csapott, és sokak arra a következtetésre jutottak, hogy az aurorok talán a másik oldalt szolgálják.
A logikájuk, Harry számára nem nagyon volt követhető. A vita csak folytatódott, és Harrynek arra kellett gondolnia, hogy ha a felnőttek, így be tudnak zsongani a stressztől, akkor talán mégsem ártana, ha néha meghallgatnák a fiatalabbakat is. Megint ugyanaz jutott eszébe, mint annyiszor: vajon miért nem látják a felnőttek, hogy a háború a gyerekekre is hatással van, hogy ők is félnek és, hogy ők is szeretnék érteni, mi folyik?
Néha még az anyja is úgy viselkedett, mintha Harry egy kényelmes és biztonságos világban élne, és néha ő ezt el is hitte. Elvégre eddig még nem halt meg senki, akit közelről ismert volna. Igaz, hogy a nagyszüleit Voldemort emberei mészárolták le, de még jóval az ő születése előtt. De most… Mrs. Figget, egész életében ismerte, Bella néninek szólította, és szinte fel sem tudta még fogni, hogy többet nem fog vigyázni rá.
És ettől valahogy minden sokkal valószerűbb lett. Főleg, hogy a minisztérium elpusztítása, véget vetett az azkabani akció utáni eufóriának. Már nem lehettek biztosak benne, hogy egyáltalán győzhetnek.
A gondolat, hogy elveszítheti a szüleit, Remust, Petert, vagy Siriust szinte elviselhetetlen volt, de nagyon is lehetségesnek. A győzelem nem kopogtatott már a kapuban, és talán soha nem is jön el, ha nem hagyják abba sürgősen a veszekedést, gondolta keserűen.
xxxxxxxxxxxx
Sirius fáradtan megdörzsölte az arcát, és érezte, hogy csupa borosta. Azt is tudta, hogy iszonyatosan koszos lehet. Amikor végleg otthagyták a minisztériumot (mert már esély sem volt rá, hogy találhatnak még valakit) nem ment haza, inkább bement a kórházba Jameshez. De ez csak rontott, amúgy sem túl fényes hangulatán. A gyógyítók azt mondták, nem tehetnek semmit. Csak ezt ismételgették, még akkor is, amikor rájuk üvöltött – amit persze azóta már meg is bánt. De három napja nem aludt, és ez már kezdett meglátszani rajta, az önuralma kezdte elhagyni. Minden olyan gyorsan történt, és a dolgok kezdtek teljesen kicsúszni a kezükből.
A Rend legújabb gyűlése szintén nem sokat segített, és a feje már lüktetett a sok kiabálástól. Lily épp Elpias Dodge-ot hurrogta le… Még mindig arról vitatkoznak, hogy az aurorok Voldemortnak dolgoznak-e vagy sem? Tényleg ilyen bolondok lennének? Sirius arra pillantott, ahol Remus ült. A fenébe is az átkozott nyugalmával! Esküszöm, ez az ember egy szent! Néha azonban segít, ha az ember üvölt, és azt kívánta, Remus bárcsak belátná ezt. Akkor talán elkezdhetnének valami hasznosat is, mert ezzel, ami most folyik, csak az időt pazarolják.
- Ebben az érvelésben nincs semmi logika – jelentette ki éppen Lily. – Még Caramel sem hibáztathatja az aurorokat a támadásért! Ha benne lettek volna a támadásban, gondolom közülük nem halt volna meg senki!
- És erre mégis milyen bizonyíték van? Lehet, hogy ez csak…
- Csak mi? – vágott vissza kihívóan Lily. – Megtévesztés? Átverés? – hidegen elmosolyodott. – Minden tiszteletem az öné Mr. Dodge, de nem emlékszem, hogy láttam volna pálcával a kézben a támadás alatt! És elég furcsán mond köszönetet azoknak, akik nemrég megmentették az életét.
- Hogy mer gyávának nevezni? – háborgott dühösen Dodge. – Azt hittem…
- Elég ebből, Elphias! – avatkozott közbe hirtelen Remus, teljesítve Sirius kívánságát. Bár ő azért jobban örült volna, ha egy kicsit hangosabb…
- De igazgató úr…
- Senki nem nevezi gyávának! – felállt, és Sirius megint megállapította, mennyit változtak a mozdulatai, mióta kapcsolatba került az őserő-forrással. Remus végignézett a Rend tagjain, főleg azokon, akik álltak – és többen értették a célzást, és visszaültek a helyükre. Mások azonban, köztük a vörös arcú Dodge, állva maradtak. – Kérem, mindenki üljön le!
Sirius elégedetten konstatálta, hogy senki nem várta ki, hogy még egyszer kérni kelljen. Székek koppantak, és talárok suhogtak, ahogy mindenki leült, de sokan még mindig bizalmatlanul és enyhe undorral méregették egymást. Remus rövid szünet után megszólalt.
- Sajnálattal látom, hogy idáig jutottunk!
Senki nem szólt, de ez a szokatlan kezdés, legalább mindenki figyelmét felkeltette.
- Sajnálom, hogy mi, akik mindig összetartottunk, így egymásnak esünk, mert találni akarunk valakit, akit hibáztathatunk!
Bár a hangja halk volt, a szavak mégis mély hatást gyakoroltak a tagokra, és Sirius látta, hogy néhányan szégyenkezve lehajtják a fejüket.
- Ahogy három nappal ezelőtt is mondtam, csak együtt érhetünk el bármit is. A Főnix Rend mindig a bizalomra épült. Azt kérem, hogy emlékezzenek erre a bizalomra, és dolgozzunk együtt! Ha megosztanak minket, biztos, hogy veszítünk! Az aurorok a Rendben maradnak, és ne felejtsék, hogy mivel nincs kormány, csak mi maradtunk. Ezért aztán nem hiszem, hogy lemondhatunk azokról, akiknek a legnagyobb tapasztalatuk van a halálfalókkal szembeni harcban.
Többen vitára nyitották a szájukat, de Remus nem engedte szóhoz jutni őket.
- A vitát ezzel lezártnak tekintem.
Sirius körbenézett a teremben. Remus nyugodt arckifejezéséből senki nem következtethetett volna arra, milyen hatalmas nyomás alatt van. Ha valaki nem ismerte jól, nem is láthatta a kis árkokat a szeme körül, vagy hogy milyen erővel támaszkodik a jobb kezével az asztalra. Csak ezek az apró jelek árulták el, hogy bizony nagyon feszült. Kívülről teljesen nyugodt volt, és szinte természetellenesen kiegyensúlyozott. Sokan újdonsült tisztelettel néztek rá. Megválasztották ugyan a Rend vezetőjének, de nem hitték, hogy átveheti Dumbledore szerepét.
Most azonban kiderült, hogy erre nincs is szükség. Remus más volt, de erős és határozott. Sokan könnyen irányíthatónak tartották, mert ritkán beszélt – csak akkor, ha tényleg volt valami mondanivalója. A hallgatagságot összekeverték a gyengeséggel. Hát tévedtek.
- Akkor térjünk át a következő napirendi pontra – folytatta az igazgató fürgén. – Peter, hogy haladnak a tárgyalások az európai országokkal?
Peter kicsit esetlenül felállt, idegesen a nagy tömeg előtt, mint mindig.
- Nem túl jól – ismerte be. – Senki nem akar tárgyalni, amíg nem áll fel az új kormány.
A főnöke halála után, gyakorlatilag Peter lett a Nemzetközi Mágikus Kapcsolatok főosztályának vezetője.
- Ráadásul, úgy vélem, úgy tekintik Tud… Voldemortot, mint a mi egyéni problémánkat – tette még hozzá. – Senki nem akar belekeveredni. Azt remélik, hogy ha nem foglalkoznak vele, ő sem foglalkozik velük.
Dühös mormogás hallatszott mindenfelől, de senki nem szólalt fel.
- Köszönöm – bólintott Remus.
Sirius biztatóan rámosolygott Peterre. Szegény Féregfark mindig is utálta a tömeget és a teszteket, hajlamos volt teljesen darabokra esni a nyomás alatt, de úgy tűnt, most sokkal jobban megy neki. Nyílván az is sokat segített, hogy néhány napja megmentette James életét, és akkor sem roppant össze. Peter hálásan visszamosolygott, de közben Remus már az ő nevét mondta. Sirius lassan felállt, és remélte, hogy a fáradtság nem látszik rajta olyan nyilvánvalóan, mint amennyire érzi.
- Mint azt tudják, az elmúlt három napban a romokat kutattuk át a túlélők után. Sajnos nem találtunk senkit. Többször kapcsolatba kellett lépnünk a mugli bűnüldöző szervekkel, és számos memória-törlő bűbájt hajtottunk végre, de még mindig sok mugli van, aki tudja, vagy sejti, hogy valami nincs rendben. Jelenleg a sajtó úgy véli, hogy a rombolás része annak, amit ők úgy hívnak, terrortámadás, de előbb-utóbb rájöhetnek az igazságra.
- De nem ez a legfőbb problémánk. Az a véleményem, hogy minél hamarabb vissza kell vágnunk…
Sirius fel volt készülve a tiltakozásra, de nem gondolta, hogy ilyen heves lesz. Úgy tűnt, mintha mindenki egyszerre kezdett volna beszélni, vagy inkább kiabálni.
Felsóhajtott, és Remusra nézett, aki együttérzőn megvonta a vállát.
Nagyon-nagyon hosszú délután elé néztek
xxxxxxxxxxxxxxx