Negyedik fejezet: Mindig a választások

A Rend tagjai végül elhagyták a Roxfortot: kettes-hármas csoportokban távoztak, összeszedve közben a gyerekeiket is. Remus mindnyájuktól elbúcsúzott, és mindenkivel váltott még egy-két szót a távozáskor. A régi tagok közül voltak néhányan, akik még mindig gyanakodva néztek rá, különösen, ha úgy vélték nem figyel, de a legtöbben azért mosolyogva búcsúztak, vagy legalábbis kísérletet tettek rá.

Dumbledore könnyedén vezette a Rendet, és mindig nagyrészt titokban. A tagok jó részének fogalma sem volt, kik vannak még benne, csak azokat ismerték, akikkel egy csapatban dolgoztak, valamelyik részproblémán. A központi tanács tagjai voltak, akik elvileg mindenről tudtak, de Remus lassan rájött, hogy Dumbledore elég sok mindent megtartott magának. Folyton új és új dolgokat fedezett fel, és tudta, hogy néha úgy kapkodja a fejét, ahogy egy vezetőnek soha nem szabadna. De nem sok választása volt: a tagok rémültek voltak, és ez jó esélyt nyújthatott Voldemortnak, hogy szembe fordítsa őket egymással.

Most már azonban nem volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt összehívni az egész Rendet. A felszínen minden rendben zajlott, de a mélyben érezte a bizonytalanságot… és ez mintha egyre erősebb lett volna.

Próbálta eloszlatni az aggodalmait, és hirtelen észrevette, hogy Dung ott áll mellette, és őt figyeli. Most egyedül voltak a Nagyteremben: Sirius és az aurorok visszavonultak, hogy egymás közt tanácskozzanak, Lily, Peter és Harry pedig a kórházba mentek. A Weasley család távozott utolsónak, amiért Remus felettébb hálás volt. Nem mintha nem kedvelte volna az egész családot, de szüksége volt egy kis magányra, és arra, hogy távol legyen azoktól, akik azt várják tőle, hogy olyan határozottan és magabiztosan irányítsa őket, mint Albus Dumbledore.

Váratlanul Dung elnevette magát.

- Úgy nézel ki, mint akin átment egy vonat!

- Úgy is érzem magam – vont vállat Remus. – Elég hosszú nap volt.

- Ami azt illeti, inkább két hosszú nap. Mindannyiunknak.

- És még mindig sok tennivaló van.

- Tudom – Dung körbepillantott az üres teremben. – Örülök, hogy mindenki elment. Nem tudtam, hogy a Rend ilyen nagy. Úgy értem… tudtam, hogy hány tag van összesen, de valahogy sosem fogtam fel – látni az arcokat, egész más, mint ismerni a számokat.

- Igen.

A Rend tényleg nagynak tűnt, bezsúfolva ide a terembe, de valójában nem voltak olyan sokan. Az elmúlt harminchat órában összesen 85 varázsló és boszorkány gyűlt össze, ami nagyon kevés volt – Voldemort követőihez képest pedig különösen kevés.

- Akkor most mi lesz?

- Azt tesszük, amit kell – Remus majdnem elnevette magát, amikor rájött micsoda közhely ez, de Dung megértette. – Csak annak örülők, hogy a diákok elmentek… ők legalább biztonságban vannak a nyáron.

Dung szemei elkerekedtek.

- Gondolod, hogy a Roxfort lesz a következő célpont?

- Azt hiszem, ez a logikus következtetés – azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan biztos ebben. A gondolattól fizikai rosszullétet érzett, és az ex-auror arckifejezése elárulta, hogy ő is hasonlóan érez. – Hová mehetne még? Most Voldemorté az előny, még néhány ilyen támadás, és végünk. Veszíteni fogunk.

- De…

- De mi? A Mágiaügyi Minisztérium Dumbledore mellett a legerősebb szimbólumunk volt. Most mindkettőnek vége, és gyakorlatilag már csak a Roxfort maradt.

- És ez az egyetlen bástya, amit sikertelenül próbált bevenni – jegyezte meg Fletcher komoran. – Hacsak nem a Szent Mungót választja előbb.

- Sirius már dolgozik a lehetőségen – válaszolt Remus. – De én nem hiszem, hogy az következne. Szerintem ide fog jönni.

Amint kimondta a szavakat, képek jelentek meg a fejében. Pislogott, és próbálta szétválasztani őket, de a látomás túl gyors volt ahhoz, hogy igazán követni tudja… Halálfalók… dementorok. A Roxfort pincéje – sikolyok. Nevetés.

Összerázkódott. Képek és hangok hullámzottak, túl gyors forgatagban. Nem tudta felfogni a jelentésüket.

Sikolyok, nevetés, sötétség.

- Jól vagy, Remus?

Megrázta magát, és kinyitotta a szemét.

- Jól vagyok.

Eddig nem volt semmi bizonyítéka a megérzésére, csak a logika… de most már biztosan tudta. Voldemort a Roxfortot fogja megtámadni: azt nem tudhatta biztosan, mikor, de ettől, mintha egy jégdarab keletkezett volna a gyomrában. Annyira vágyott rá, hogy ne legyen igaza.

- Ha a Szent Mungót támadná meg, azzal csak feldühítené az embereket – folytatta, és igyekezett normálisan beszélni. – Ha elpusztítaná a kórházat, és megölné azt a sok ártatlan embert, az persze nagy félelmet keltene, de nagy dühöt is. Nem csökkentené az ellenállást, inkább növelné.

Egyikük sem mondta ki, hogy ez az ellenállás egyre nehezebb lesz, miután a Minisztérium már nem létezik.

- Meg tudod védeni a Roxfortot vele szemben? – kérdezte Fletcher pillanatnyi hallgatás után.

Nem tudott az őserő-forrásról, de nem volt bolond. Látta, hogy az igazgató megváltozott, és azt is érezte, hogy a kastéllyal való kapcsolata sokkal mélyebb lett. Igaz, hogy a Roxfort egyszer már kitartott, de az Dumbledore idejében volt. A háború legsötétebb időszakában a Sötét Nagyúr megpróbálta elfoglalni a kastélyt, de belebukott. De Dumbledore most halott.

- Igen – válaszolt Remus. – Ha kell, igen.

Dung meglepetten nézett rá.

- Biztos vagy benne?

- Igen – most már nem is tétovázott a válasz előtt. – Nem lesz egyszerű, de meg tudom tenni. És meg is fogom, mert a Roxfort nem eshet el.

Ez a határozott magabiztosság megdöbbentette Fletchert, de korántsem annyira, mint magát Remust. Komolyan gondolta, amit mondott, de így még soha nem gondolt bele korábban. Soha nem gondolt arra, hogy egyedül szálljon szembe Voldemorttal (még azután sem érezte magát erősnek ehhez, hogy megmártózott a forrásban), de ha a kastély a szövetségese, akkor ellen tud állni. Az volt az érzése, hogy erre már nem is kell olyan sokat várnia.

Ellentétes volt a természetével, hogy belevesse magát a harcba, hogy őrült kockázatokat vállaljon, de ha az ellenség idejön, szembenéz vele, és megvédi az iskolát, akár az élete árán is.

- Megváltoztál – mondta Fletcher, szinte suttogva.

Szerencsére nem kérdezte miért és hogyan. Mintha megegyeztek volna, se ő, se Piton nem tettek fel ilyen kérdéseket. Csak James, Peter és Sirius tudta, mert előlük Remus soha nem tudott volna eltitkolni semmit. De egyébként a forrás az ő titka volt, és még a legjobb barátai sem tudtak, minden hatásáról.

- Nem annyira – válaszolt végül, aztán elmosolyodott és témát váltott. – De, ha már a változásokról beszélünk… megfontoltad az ajánlatom?

Fletcher csak felmordult, de nem válaszolt.

- Komolyan beszéltem.

- Én is – jelentette ki, és a szemei láthatóan sötétebb árnyalatot öltöttek.

Valószínűleg mindenki más meghunyászkodott volna a dühös tekintet láttán, de nem Remus – ő túl régóta ismerte. Ráadásul fel is volt készülve a reakcióra, mert ugyanezt kapta mindig, ha feltette a kérdést.

Híres türelme ellenére – ami miatt, Sirius olyan sokszor nevezte szentnek – Remustól nem állt távol, hogy egy kicsit piszkosabban játsszon.

- Szükségünk van rád, Dung – mondta halkan.

- Nem – a szemei villámlottak. – Bízd Pitonra a munkát!

- Tudod, hogy azt nem tehetem – nyugodtan nézett a dühös szemekbe. – Nem bujkálhatsz örökké!

- Nem bujkálok!

- Nem? Pedig én úgy látom.

Fletcher dühösen elfordult:

- Nincs jogod ítélkezni felettem!

- Nem is teszem. De, mint a barátod, szeretnék segíteni.

- Ezt kedvesen mutatod ki!

De figyelmen kívül hagyta a keserű választ.

- Tudom, hogy nehéz neked, és tudom azt is, hogy mindent megtennél, hogy ne kelljen foglalkoznod a fekete mágiával, de akkor sem bujkálhatsz! Eddig talán megtehetted, de most már nem. Nem csak a Roxfortról van szó: a háború már nem valami távoli gonosz, itt lesz a küszöbön, és készen kell állnod a harcra.

- Azt hiszem elég jól boldogultam az óriások ellen is – mutatott rá Fletcher.

- Ez nem ugyanaz, te is tudod.

- De mi köze ennek a sötét varázslatok kivédése álláshoz?

- Sok. Nem te vagy az egyetlen, akinek készen kell állnia, amikor Voldemort támad – emlékeztette Remus. – A diákoknak is képesnek kell lenniük a harcra. Imádkozom, hogy ne kelljen részt venniük benne, de meg kell tudniuk védeni magukat. És nem tudok senkit, aki erre jobban megtaníthatná őket.

Fletcher dühösen felsóhajtott.

- A pokolban fogsz megrohadni, Remus Lupin – de a hangja most már teljesen hétköznapi volt, és egy csöppet sem ingerült. A diákok említése megtette a kívánt hatást. Akármi is volt Dung Fletcher, gyáva biztos nem, és felismerte a kötelességet, ha szembejött vele.

- Rendben, vállalom, de ne várj csodákat!

- Sosem várok…

xxxxxxxxxxxxxxxxx

- Problémáink vannak – jelentette ki Hestia Jones.

Sirius elhúzta a száját.

- Mondj valamit, amit még nem tudunk!

Egy föld alatti, poros és lepusztult helyiségben ültek, az aurorok egyik legtitkosabb menedékhelyén, amit csak igazi vészhelyzetekben használtak. Hát ez határozottan az volt: a mágiaügyi minisztériumnak vége, az egész varázsbűn-üldözési főosztály elpusztult, és Sirius tudomása szerint csak a mugli tárgyakat felügyelő osztályról maradtak meg többen. Az aurorok száma kilencvenről tizenkilencre csökkent, és valahogy őt választották vezetőnek.

Ezt senki nem mondta ki, de az azkabani események után, ez szinte természetesen alakult így. Az ottani tette garantálta, hogy akármi is történik, ő ott lesz a frontvonalban, és az elmúlt hetekben sikerült is megbékélnie ezzel. Most azonban minden felborult: James már nem volt itt, hogy vezesse az aurorokat, amit pedig Sirius szívesen átengedett volna neki, de nem volt sok választása. A megmaradtak közül, ő számított rangidősnek, akármilyen sokáig is volt távol, úgyhogy ezzel együtt kell élnie. A nagy kavarodásban aztán Hestia valahogy előlépett a szárnysegédévé.

- Rosszabb a helyzet, mint gondolod – mondta a nő, és volt valami a hangjában, amitől minden jelenlévő ránézett, és elhallgatott a beszélgetés.

- Mi az?

- Caramel. Most épp Kingsley van vele, de hacsak nem zárjuk be, nem sokat tehetünk ellene. Tudom, hogy nem akarod, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt, de már van is egy találkozója a WWN-nel…

- Ez valami rossz vicc! – morgott Alice Longbottom, akinek az arca szokatlanul beesett és sápadt volt. Sokakhoz hasonlóan, neki is a Szent Mungóban lett volna a helye, de inkább a gyors kezelést választotta és eljött. Túl sok teendő volt, és kevés idő, amiből már így is sokat vesztegettek el a Roxfortban.

- Mi az ördögöt gondol magában? – kérdezte Bill Weasley. Frank Longbottom, Adam Macmillan és Jessica Avery társaságában ő is úgy döntött, hogy visszatér a szolgálatba, ami valamicskét javított a helyzeten, de helyettük rögtön elvesztettek három embert, akik Caramelre és Jamesre vigyáztak.

- Egy ambíciózus szemétláda, ez a nagy helyzet – sziszegte Hestia. – Máris azt tervezi, hogy köthetne békét Voldemorttal!

- Tessék? – Frank dühösen felugrott, és a szobában, minden arcon ugyanaz látszott.

Ebből Sirius számára legalább egy dolog kiderült: ebben a szobában biztos nincsenek árulók!

Jones komoran bólintott:

- Az a célja, hogy miniszter legyen, és ezt úgy akarja elérni, hogy megígéri, egyszer és mindenkorra véget vet a terrornak.

- Csak egy hülye hinné ezt el neki – mondta valaki.

- De mindenki hinni akar benne – figyelmeztette Alice. Sokan tiltakozni akartak, de a nő megrázta a fejét. – Egy héttel ezelőtt, még a mennyben jártunk: bevettük az Azkabant, és úgy nézett ki, hogy közel a győzelem. De most a Minisztériumnak vége, Dumbledore halott, és Voldemort áll nyerésre. Gondoljatok bele, hányan vesztették el a szeretteiket! Az emberek vágynak a békére.

- És pont ezért kell elérnünk, hogy befogja a száját – szólt közbe Sirius – és távol maradjon a politikától.

- Ez lehetetlen – mondta Hestia, - ő maga a politika!

- Ami azt illeti, ez egyáltalán nem olyan bonyolult – Sirius halványan elmosolyodott. – Kapcsolatba léptem az összes jelenlegi főosztályvezetővel, és Caramel kivételével, mind Jamest támogatja. Aláírják a rendeletet, hogy a körülményekre tekintettel, James legyen az ideiglenes miniszter.

- Ez legális? – kérdezte Bill.

- Igen – válaszolt Alice, megelőzve Siriust. – Vészhelyzetben az, de nem tart sokáig.

- Nem is kell – válaszolt Sirius. – Később tarthatunk választást. Most csak az a fontos, hogy Caramelt visszafogjuk egy időre.

- Ezt utálni fogja – kuncogott Jones.

- Ez érdekel a legkevésbé – jelentette ki Sirius. – Caramel-probléma ezzel megoldva – legalábbis átmenetileg. De azért gyűltünk össze, hogy a többi problémánkat is megoldjuk.

- Akkor azt hiszem, itt leszünk még egy-két évig – jegyezte meg Frank szárazon, és többen elnevették magukat.

Sirius is elmosolyodott. Jó volt látni, hogy még ilyen sötét időkben is megőrizték a humorérzéküket. Nem volt köztük senki, aki ne értette volna a helyzet komolyságát, ne látta volna, mennyi vesztenivalójuk van – de még mindig képesek voltak nevetni. A Rend sok tagjával szemben, az aurorokat nem bénította meg a félelem, és nem gondoltak a kudarcra. Készen álltak, hogy szembenézzenek bármivel.

- Ebben az esetben, nem árt gondoskodni róla, hogy itt is legyünk még néhány évig – mondta Sirius. – Ha kárt akarunk tenni Voldemort seregében, több aurorra van szükségünk.

- Ez elég bonyolult lesz – szólalt meg az este során először Oscar Whitenack. – Már nincsenek meg a minisztériumi források, vagy a kiképzőhelyek…

- Kivéve Avalont – szólt közbe Alice, mire kisebb felzúdulás támadt az asztal körül.

Más nem sok értelmét látta volna a megjegyzésnek, mert a varázsvilág számára Avalon csak egyike volt a számos legendának. Még azt sem tudták, hogy valaha létezett-e egyáltalán a mágikus sziget, de az aurorok számára nagyon is létező hely volt. Ez volt a legtitkosabb kiképző-bázisuk, amit a lehető legerősebb varázslatok védtek a betolakodóktól. A név maga egy női aurortól származott, akinek fura humorérzéke volt, és hobbija történészet. Senki nem emlékezett, honnan származott pontosan a név, de a végén rajtaragadt a szigeten. Ez az Avalon nem sok hasonlóságot mutatott, a legendabeli társához, hacsak azt nem, hogy ez is sziget volt.

Ráadásul olyan sziget, ami kellemetlenül közel esett Azkabanhoz, és ez volt az oka, hogy az elmúlt hat évben nem is használták.

- Gondolatolvasó vagy – jegyezte meg Sirius. – Az auror főhadiszállást áttelepítjük Avalonra, és senkinek nem szólunk róla. Nem térhetünk vissza a minisztériumi módszerekhez, nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy kit engedünk a szigetre – és, ha egyszer ott vannak, nem akarom, hogy bárki is leléphessen onnan, amíg tart a kiképzés.

Mindenki bólintott, ami szinte már aggasztó volt. Sirius számított némi tiltakozásra, főként, hogy olyan közel lesznek Azkabanhoz (amit biztos, hogy hamarosan újjáépítenek majd!), de úgy tűnt, mindenki egyetért. Vagy logikusnak tartják a döntést, vagy ennyire bíznak benne.

A hideg végigfutott a hátán, és remélte, hogy az előbbi a helyes válasz.

xxxxxxxxxxxx

Néhány órával később, Sirius végre kijutott a sötét, föld alatti búvóhelyről, és felcserélte azt a sokkal tisztább és világosabb Szent Mungóbeli kórteremre. És a társaságnak köszönhetően egy rövid időre el is tudta felejteni, hogy bizony vesztésre állnak.

A Tekergők a támadás óta most először voltak együtt, Lily és Harry is ott voltak, és Harry épp vörös arccal hallgatta Remus leckéztetését.

- Tényleg azt hitted, hogy ha Fred és George lebuknak, egy teljesen nyilvánvaló helyen, akkor nem veszem észre, hogy te meg Ron, nem vagytok sehol?

Harry még jobban elpirult, Remus pedig nevetett, és jó volt látni, hogy akár igazgató, akár nem, még mindig a régi.

- Hát… nem az én ötletem volt! – tiltakozott a gyerek elszántan.

- Na persze! Mindenki ezt mondja – nevetett Peter.

- De tényleg Ron ötlete volt! – próbálta Harry megvédeni magát. – És honnan tudhattuk volna…

- Harry, - szólt közbe az apja. – A bajkeverés első szabálya…

- Jól válaszd ki a társakat, és soha ne kapjanak el! – fejezték be hárman egyszerre, aztán nevetésben törtek ki.

Egy ideig Harry csak bámult rájuk, aztán ő is csatlakozott, Lily viszont csak a fejét rázta, és azt motyogta:

- Hogy lehet, hogy én vagyok az egyetlen normális ember ebben a bandában!

- Te egyáltalán nem vagy normális, Lily: hozzámentél Ágashoz! – jelentette ki Sirius.

- Hé! – méltatlankodott James azonnal. – Nézd csak, ki beszél!

- És még ezt a kis Ágacskát is megszülted… - folytatta Sirius kérlelhetetlenül.

- Sirius! – próbált tiltakozni Lily, de eredménytelenül.

- Azt hiszem a helyes megnevezés a gida – figyelmeztette Peter, teljesen komoly arccal.

- Ez csak szemantikai kérdés – Sirius vállat vont, és visszaült a székre.

Lily fensőbbség-teljes arccal nézett le rá.

- Csak várd ki, amíg neked is gyerekeid lesznek!

Sirius majdnem megfulladt, a többiek viszont még jobban nevettek, amíg Remus meg nem szólalt.

- Tapmancsnak? Gyerekei?

- Kiskutyák? – szúrta közbe Peter.

- Csak ha találkozik Lassie-vel! – nevetett Remus.

Sirius próbált megbántott arcot vágni, aztán eszébe jutott Julia, és hogy mit szólna a tényhez, hogy Lassiehez hasonlítják… és minden kísérlete kudarcba fulladt, hogy komoly maradjon. Amikor a nevetés abbamaradt, kihasználta a lehetőséget, hogy témát váltson, mert a végén, még olyasmit mondanak, ami tényleg nem való egy gyerek füleinek.

- Na és mi a helyzet ezekkel a vasrudakkal? – és megveregette James lábait.

- Sirius, te tiszta idióta vagy! – jelentette ki James.

- Mondj valamit, amit még nem tudunk! – vágta rá azonnal Peter, Remus pedig mosolyogva hozzátette.

- Bagoly mondja verébnek…

Sirius felsóhajtott és az ágyban fekvő barátjára nézett:

- Azt hiszem, Ágas, le vagyunk szavazva!

- Bizony, le vagyunk gorombítva!

- Le vagyunk fegyverezve!

- Le vagyunk verve!

Harry nevetett, Lily pedig reménytelenül rázta a fejét. Hősiesen megpróbált közbelépni:

- Ha beszélhetnénk a…

De Sirius könnyedén belebeszélt a mondatba.

- Ki vagyunk cselezve!

- Ki vagyunk játszva!

- James… - Lily grimaszolt, de most a férje fojtotta belé a szót, bár ezt nem bánta annyira. Akármennyire játszotta is James, hogy könnyedén viseli a kórházat, ő látta a karikákat a szeme körül, most viszont az igazi énje beragyogta a szobát.

- El vagyunk nyomva!

- Le vagyunk igázva!

- Ki…

- Felnőttök ti valaha? – kiabált rájuk Lily, elveszítve a türelmét.

- Nem! – válaszolták egyszerre négyen.

Remus gyászos arccal rázta a fejét:

- Milyen bolond, bolond kérdés!

- Ugyan anya! – mondta Harry. – Ezt még én is tudom!

- De azért reménykedtem! – motyogta Lily, a férjére pillantva.

- Álmodik a nyomor – közölte vele gyorsan Sirius.

- Mit is mondtál, drágám? – James olyan ártatlan mosollyal nézett a feleségére, amilyen csak tellett tőle.

- Azt mondtam, hogy éretlen és felelőtlen alak vagy!

James megfogta a kezét, és megcsókolta:

- Hát pont ezért szeretsz, nem?

- Lehetetlen alak vagy! – de mosolygott, és Sirius látta, hogy még mindig azzal az émelyítő, olvadozó tekintettel néznek egymásra, ami éveken át a fő ismertetőjegyük volt. Ilyenkor csak egymást látták. Már akkor tudnunk kellett volna, hogy ez lesz, amikor James negyedikben megfogadta, hogy Lily lesz a felesége! Jutott hirtelen Sirius eszébe. A hosszú évek ellenére, Lily és James még mindig a legszerelmesebb pár volt, akit Sirius valaha látott.

- Azt hittem, tizenhat év alatt erre már rájöttél! – mondta James a feleségének.

Még mindig fogták egymás kezét és azzal a bizonyos érzelgős tekintettel néztek egymásra, amit mindannyian láttak már. Tapasztaltból tudták, hogy jobb ezeket a pillanatokat békésen kivárni, de ezt a leckét, Harry még nem tanulta meg.

- Anya! Apa! – láthatóan elvörösödött a szülei romantikus viselkedésétől. James és Lily felnéztek rá, és elnevették magukat.

- Bocs, Harry! Mindig elfelejtetem, hogy még nem magyaráztuk el a méheket és madarakat!

A még vörösebb színből, amit Harry arca felöltött, Sirius arra következtetett, hogy talán épp az ellenkezője lehet a probléma, és a tini csak annyit tudott kinyögni:

- Apa…

- Azt hiszem, én tudok válaszolni a korábbi kérdésedre, Lily – szólt közbe Sirius, megkönyörülve a keresztfián. Erre aztán mindenki elkomolyodott.

- Beszéltem az összes főosztályvezetővel – kezdte Sirius. Eddig nem beszéltek munkáról, és a többiek még nem tudták, hogy mit intézett. – Még Caramellel is, és őt leszámítva, mindenki egyetért abban, hogy ki kell nevezni egy ideiglenes minisztert. Sőt abban is egyetértenek, hogy te legyél az.

- Jó – mondta James, hiszen végül is erre számítottak. – De mi lesz Caramellel?

- Szövetségeseket keres, akik a választásokon támogatják majd – válaszolt Peter. – Nem sokkal Sirius után, ő is felkeresett, és utána az összes többi vezetőt is, és mindenkit meg akart győzni, hogy tudja, hogy lehet megmenteni a varázsvilágot – elvigyorodott. – Megmondtam neki, mit csináljon a tervével!

Remus bólintott.

- Korábban találkoztam Mollyval. Az volt a benyomásom, hogy mások is ugyanígy fogadták Caramel ajánlatát – Arthur legalábbis biztos.

Most sokkal sötétebben mosolyogtak egymásra, mint korábban. Nem olyan emberek voltak, akik meg tudták volna érteni, hogy használhat fel valaki egy ilyen katasztrófát a saját céljaira.

Lily lehuppant az egyik székre.

- Ha már Caramellől beszélünk – mondta, - épp itt van…

A többiek meglepetten néztek rá:

- Honnan tudod? – kérdezte Peter, mire a nő csak megütögette a halántékát:

- Egy új bűbáj.

Remus elismerően füttyentett, és Sirius határozottan egyetértett vele. Lily mindig is jó volt a bájolásban, de az elmúlt években egyenesen zseniális lett. Ezt persze nem sokan vették észre, mert szeretett a színfalak mögött maradni. Az nem is lepte meg, hogy jelzőrendszert épített a férje szobája köré, de hogy ezt minden fizikai segédeszköz nélkül tudta fókuszálni, az már volt valami!

- Mindig meg tudsz lepni – mondta elismerően. – Tudod, ha nem lennél már férjnél…

- Milyen kár, igaz? – nevetett. – Sajna James gyorsabb volt!

- Hé! – de az érintett férj, nem tűnt túl megbántottnak.

- Nem beszélve arról, hogy Julia rögtön végezne veled – jegyezte meg Peter.

- Az biztos – vont vállat Sirius.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Siriusnak eszébe jutott, hogy elküldte az aurorokat egy kis szünetre. Akkor is, legalább kopoghatna! gondolta ingerülten. Cornelius Caramel és Dolores Umbridge állt az ajtóban, negédes arckifejezéssel.

- Nem tudtam, hogy látogatói vannak, James – mondta aztán Caramel, egy kicsit elbizonytalanodva.

- Én pedig nem számítottam rá, hogy benéz, úgyhogy egy-egy – válaszolt James. – Kedves, hogy kopog – szünetet tartott, aztán hozzátette. – De jöjjön csak be, Cornelius.

- Ehhem-ehhem.

Umbridge megköszörülte a torkát, és Sirius a szeme sarkából látta, hogy Lily összerándul a hangtól. De James ugyanazzal a mű-kedvességgel folytatta, amivel eddig beszélt, és mintha csak most vette volna észre a másik látogatót.

- Ó, Dolores, hát maga is itt van? Engedje meg, hogy bemutassam. Remus Lupint már ismeri, persze és Lilyt is. Ők pedig Sirius Black, Peter Pettigrew és a fiam, Harry.

Sirius bólintott, és látta, hogy a nő kerek arca megfeszül. Nyilvánvalóan, nem számítottak rá, hogy más is lesz itt. Hát, ha arra számítottak, hogy bármire is rá tudják beszélni James Pottert, nagyot fognak csalódni. A végén még vicces lesz, vagy legalábbis szórakoztató!

- Jó napot! – köszönt végül Umbridge. Sirius őt figyelte, amíg James beszélt, mert a barátját nem kellett látnia, hogy tudja: olyan ártatlan arcot vág, mintha fogalma sem lenne, miért jöttek el hozzá.

- Nos, miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.

Caramel válaszolt:

- Azért jöttünk, hogy megvitassuk a politikai helyzetet. Megértem, hogy megkérte a barátját, hogy tárgyaljon a főosztályvezetőkkel – intett Sirius felé. – És bár nagyra értékelem a segítőkészségét, megkérdezném, vajon milyen jogalapja van Mr. Blacknek arra, hogy tárgyalásokat folytasson?

- Ő az auror-részleg vezetője – válaszolt James azonnal.

- Ó, valóban? – grimaszolt Caramel. – Ez meglehetősen furcsa. Biztos vagyok benne, hogy vannak régebb óta dolgozó aurorok is…

- Az auror-részleg nem politikai intézmény. A vezetőiket maguk közül választják. Ennyi a történet – James tekintete most már egyáltalán nem volt kedves. – Van még valami, amit kifogásolnak?

- Ehem-ehem – köszörülte megint a torkát Umbridge. – Úgy vélem, Mr. Caramelnek igaza van. Számos eljárási szabálysértés történt, és az ilyen szörnyű időkben nem engedhetjük meg, hogy bárki kétségbe vonhassa a kormány legitimitását.

Sirius visszaült a székre, és keresztbe fonta a karjait, Peter furcsán mosolygott, Lily még mindig a férje mellett ült, szinte kifejezéstelen arccal, Remus pedig Harry vállát szorongatta, aki egyfolytában pofákat vágott. James olyan nyugodtan válaszolt, mintha mi sem történt volna.

- Természetesen, ezt nem engedhetjük meg. Mint ahogy azt sem, hogy politikai kérdések megosszanak minket, különösen nem a minisztérium pusztulása után.

Caramel mosolygott, és Sirius biztos volt benne, hogy ezt bizalomgerjesztőnek szánta, de őt inkább egy tehénre emlékeztette.

- Örülök, hogy egyetértünk – mondta a politikus. – Valójában pont emiatt jöttem.

- Ó? – Jamesnek sikerült határozottan meglepettnek tűnnie. Peter azonban nem tudott elfojtani egy türelmetlen sóhajt, amit Caramel nagy kegyesen „nem vett észre".

- Azért jöttem, hogy tudassam: támogatom az ideiglenes miniszterré történő kinevezését – James hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, de Caramel folytatta – egy feltétellel.

- És mi lenne az? – kérdezte James azonnal.

- Hogy engem választ helyettesének, természetesen.

Teljesen magabiztosnak tűnt, és nyilvánvalóan azt hitte, James kapva-kap majd a lehetőségen. Umbridge arcán is ugyanaz az önelégült vigyor ült – és Sirius majdnem hangosan elnevette magát. Hogy ítélhették meg ilyen rosszul Jamest, amikor mindenki tudta róla, hogy keményfejű és határozott? Tényleg azt hitték, hogy az ilyen politikai manőverezgetés mindent megold? Rövid szünet után James olyan hangon szólalt meg, mintha a válasz nem is elutasító lenne.

- Sajnálom, de nem hiszem, hogy ez működni fog.

- Mint… tessék? – Caramel üres tekintettel meredt rá, de aztán összeszedte magát. – És miért nem?

- Attól tartok, a véleménykülönbségek nem engedik meg – válaszolt James őszintén.

- Azt hittem, megérti, milyen fontos a politikai kompromisszum!

- Ó, nagyon is értem – bólintott James. – Talán jobban is, mint gondolná. De a kompromisszum nem egyenlő azzal, hogy egy döglött sárkányhoz kötözöm magam – már elnézést a hasonlatért, de ha önnel kötnék kompromisszumot, akkor pontosan ezt tenném. Olyan helyettesre van szükségem, aki velem dolgozik, és nem ellenem.

Caramel elvörösödött:

- Én…

- Mágiaügyi miniszter akar lenni. Jobban szeretné ezt a posztot, mint én, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy még nem estem ki a játékból, és én meg akarom nyerni ezt a háborút, mielőtt mindannyian meghalunk. Nincs időm politikai játszmákra, úgyhogy vissza kell utasítanom az ajánlatát.

- Ebben az esetben, én sem támogathatom Önt! – pattogott az alacsony varázsló.

- Tegyen belátása szerint – vont vállat James. – Nekem teljesen elég a főosztályvezetők kétharmadának támogatása.

Caramel úgy rándult össze, mintha James pofon vágta volna, mögötte Umbridge arcát pedig eltorzította a düh.

- Ezt még megbánja, Potter! – morogta dühösen Caramel.

- Lehet. De lehet, hogy nem. Ha igen, valószínűleg nem élek majd elég sokáig, hogy bánkódjak rajta. Akárhogy is, tudni fogom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx