Hatodik fejezet: Léptek egy sötét úton
Azt kérte, hogy a Roxfortban temessék el.
Erre még soha nem volt példa korábban – leszámítva persze, hogy a legenda szerint maga Griffendél Godrik a tó mélyén lelte halálát, és a holttestét soha nem emelték ki onnan! – hiszen az iskola az élet és növekedés szimbóluma volt és nem az elmúlásé. Mégsem tiltakozott senki, mert Albus Dumbledore más volt, ő maga volt Roxfort. A felügyelő-bizottság – Lucius Malfoyt is beleértve – rövid vita után úgy határozott, hogy az igazgatóra bízzák a döntést. Remus pedig egy másodpercig sem tétovázott…
Remusnak azóta sokszor eszébe villant egy szomorú gondolat: emlékei szerint ez volt az első alkalom, hogy öreg mentora kért bármit is. Hogy tehette volna meg, hogy nem teljesíti? Albus arra tette fel az életét, hogy segítsen, hogy megvalósítsa mások álmait. Így tett Remussal is. Maradt vajon ideje a saját álmaira?
Csípős szél fújt ezen a napon a roxforti birtokon, de Remus szeme nem az erős szél miatt volt könnyes. Nem is fogta volna soha erre. Nem szívesen mutatta ki az érzelmeit mások előtt, de most az egyszer nem szégyellte. Albus Dumbledore nem csak egy tanár volt, nem csak az egykori főnöke… a mentora volt, a szellemi vezetője, a barátja…
Vajon hol lenne most, ha Dumbledore nem ad esélyt neki? Valószínűleg egy ketrecbe zárva élne valahol, vagy magányosan bolyongana valami vadonban. Nem járhatott volna iskolába, nem ismerte volna meg a barátait, nem lenne állása, és nem lenne értelme az életének. Az egyetlen pozitívum talán az lenne, hogy nem lenne része a háborúban sem, de ha jobban belegondolt, még ez is megérte. Inkább harcol a barátai oldalán, minthogy magányos kívülálló legyen. Ebben a háborúban – ez mostanra már bebizonyosodott – amúgy sem lehetnek kívülállók.
Sirius ott állt mellette, és most finoman megérintette a vállát.
- Itt vannak – mondta fojtott hangon.
Remus a domboldal felé fordult, ahol hat apró alak jelent meg a távolban. Lassan és ünnepélyesen lépdeltek. Ezek a gyerekek valószínűleg még soha nem voltak ilyen visszafogottak életükben. Mások talán el sem hitték volna, de Remus tudta: érzik ők, hogy nem csak egy fizikai terhet visznek a vállukon.
Dumbledore csendes temetést kért. Nem akarta, hogy valami puccos parádé legyen belőle, pedig sokan szerették volna egy nagy ünnepséggel búcsúztatni a legendás varázslót. „Csak semmi cicoma és felvágás" – ahogy Aberforth Dumbledore, a miniszter öccse fogalmazott. Remus korábban csak egyszer találkozott az ifjabb Dumbledore-ral, de amikor épp azon tanakodott, vajon hogy értesíthetné, Aberforth titokzatos módon megjelent. Nem nagyon vette ki a részét az előkészületekből, átadta a terepet Remusnak, de amikor úgy érezte, valami nem úgy történik, ahogy a bátyja szerette volna, a sarkára állt. Így aztán, minden szó szerint úgy lett, ahogy Dumbledore végakarata leírta.
Dumbledore egyszerű temetést szeretett volna, hát egyszerű lett. Bár nagyobb tömeg gyűlt össze, mint amire Remus számított, maga a szertartás a lehető legpuritánabb módon zajlik majd. Dumbledore-nak volt egy különleges kívánsága is, és Remus azt is teljesítette. Azt kérte, hogy Harry Potter, Fred, George és Ron Weasley, Hermione Granger és Lee Jordan legyenek a koporsó-kísérők.
Remus tudta, hogy Dumbledore imádta volna ezeket a gyerekeket, és szívesen lett volna az igazgatójuk. A MÁBALT-tagok döbbenten vették tudomásul a kérést – de miután elolvasták a levelet, amit Dumbledore nekik hagyott hátra - és aminek a tartalmát Remus természetesen nem ismerte - azonnal beleegyeztek. Mrs. Jodran meggyőzése egy kicsit több időbe telt, de végül Remus rábeszélte, hogy engedje el a fiát, és Lee itt lehetett a temetésen a társaival együtt.
Szomorú dallam töltötte be a levegőt, amikor Fawkes megérkezett. A vörös-arany főnix, kecsesen ereszkedett alá, és közben egy pillanatra sem hagyta abba gyászos énekét. A koporsófedélen landolt. Remus az elmúlt napokban színét sem látta a madárnak, de megértette, hogy neki is szüksége van a magányra. Sokan nem hitték volna el, hogy egy főnix képes a gyászra, de azok nem látták a szomorú szemekben csillogó ezüst könnycseppeket.
A koporsó egyszerű fából készült. Dumbledore teste csúnyán összezúzódott a minisztérium romjai alatt (nem beszélve a halálfalók átkainak a nyomairól!), és Aberforth azt kérte, hogy legyen zárt a szarkofág. Persze varázslattal el lehetett volna tüntetni a sérüléseket, de abban megegyeztek, hogy ez felesleges, és hogy Dumbledore nem szégyellné ezeket – egyszer azt mondta, hogy a végén minden sebnek bebizonyosodik a haszna, ezért aztán nem változtattak semmit.
Remus most hirtelen arra gondolt, talán mégis jobb lett volna, ha nem rejtik el a testet. Persze Aberforthnak teljesen igaza volt abban, hogy gyerekek is vannak itt, és nem lenne szerencsés ilyesmivel rémisztgetni őket – de Remus látta a felnőtt arcokat is. Ezek az emberek összeszedték a bátorságukat, és eljöttek ide, pedig nagy volt az esélye, hogy Voldemort tervez valamit a mai napra – de ők ki akarták fejezni a Dumbledore iránti tiszteletüket. De miért nem tudták ezt más módon megtenni? Remus szívesen rájuk üvöltött volna: Hát nem látjátok! Ő harcolt! Ti miért nem teszitek?
De tudta, hogy csak a gyász keserűsége beszél belőle. Lehunyta szemét: inkább úgy akar emlékezni Dumbledore-ra, ahogy ő is szeretné – minden keserűség nélkül. Közben a koporsó odaért a nyitott sírgödörhöz: itt volt az idő.
A háta mögül előregördült egy tolószék. Nem volt sok idő átalakítani a mugli eszközt, de így is elment akármilyen hepehupás talajon. Szükségük volt erre a mugli segédeszközre, mert a történelem során bizony nem sok varázsló volt, aki megbénult volna. Gyakorlatilag nem volt olyan sérülés, amit mágiával ne lehetett volna meggyógyítani, és nem volt olyan testrész, amit ne tudtak volna pótolni. James sérülése előtt azonban értetlenül és tehetetlenül álltak a Szent Mungó gyógyítói. A barátja a körülményekhez képest mégis normálisan viselkedett.
- Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy eljöttek – szólalt meg James.
A hangja könnyedén eljutott minden jelenlévőhöz. Nem írta meg előre beszédet, amit mondott, a szívéből jött minden szó. Remus ösztönösen kinyújtotta a kezét, és átkarolta a mellette álló Lily vállát. Nem gyakran demonstrálta így az érzéseit, de tudta, hogy a barátja feleségének minden támogatásra szüksége van, hogy átvészelje ezt a mai napot.
- Nem is kell mondanom, miért gyűltünk ma itt össze – folytatta James rövid szünet után. – Gyászolni jöttünk. De én azt mondom: ahelyett, hogy gyászolnánk, inkább ünnepeljünk, és legyünk hálásak azért, hogy ismerhettük Albus Dumbledore-t! Azt kérem Önöktől úgy emlékezzenek Albus Dumbledore-ra, amilyen valójában volt, és ne úgy, amilyennek mások szeretnék őt mutatni!
- Dumbledore erős és nagy ember volt és sokat áldozott értünk. Soha nem azért harcolt, hogy hőssé és elismertté váljon. Sorolhatnánk a címeket és díjakat, amiket elnyert, de Albus Dumbledore elsősorban és mindenek felett ember volt. Hitt abban, hogy minden embernek joga van megtalálni a saját útját, és harcolt is ezért a jogért. A mai megemlékezés célja, hogy megadjuk a tiszteletet ennek az áldozatnak!
- Albus Dumbledore azért halt meg, hogy mások élhessenek. És nincs semmi, amiért érdemesebb lenne áldozatot hozni!
- Ha itt lenne, Albus most emlékeztetne minket, hogy nincs még minden veszve! Sötét napok várnak ránk, de a bátorság mércéje éppen az, hogy nézünk szembe a sötétséggel – tegyük ez úgy, ahogy Dumbledore tette: nyíltan és emelt fővel! Sokat veszthetünk, de sokat is nyerhetünk. Éppen ezért nem felejthetjük el azt az embert, aki olyan sokáig harcolt a békéért és értünk és olyan keveset kért cserébe.
- Én emlékezni fogok!
A csendet csak egy boszorkány halk sírása törte meg. Remus a hang felé fordult és látta, hogy Auriga Sinistra az. Az általában hallgatag asztronómia professzor arcán csorogtak a könnyek, és támogatásért az öccse vállára támaszkodott. Remus mellett, Lily megremegett, aztán előrelépett.
Mereven, szinte szoborszerűen lépkedett, aztán megállt a tölgyfa koporsó előtt. A gyerekek odébb léptek, hogy utat engedjenek neki, és ő rátette a kezét a fedélre. Amikor megszólalt a hangja lágy volt, mégis mindenki hallhatta. A szavak közben azonban le sem vette a szemét a koporsóról.
- Roxfortban helyezzük örök nyugalomra, azon a helyen, amit mindig is otthonának nevezett. A lelke továbbra is őrködni fog a felnövekvő generációk felett – a hangja elcsuklott, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Isten veled, Albus Dumbledore! Nyugodj békében!
A tömeg vele mormolta az utolsó szavakat.
A koporsó lassan ereszkedett le a sírba, és amikor leért, a föld és a fű körülötte lassan megmozdult. A gyászoló tömeg végignézhette, ahogy a sír betemeti önmagát. Senki nem szólt: ez minden varázs-temetés hagyományos része volt. Percekkel később semmi nyoma nem volt már a korábbi ároknak. Egy márvány kőtömb jelezte a sir helyét. Mindössze ennyi állt rajta:
Albus Percival Dumbledore
A Roxfort 84. igazgatója
1841.június 25 - 1992.június 19.
A feliratot is ő kérte így. Nem akarta, hogy felsorolják az összes címét, díját és kitüntetését. Még azt sem akarta feltüntetni, hogy Mágiaügyi Miniszter volt – ezen a ponton az utasításai nagyon egyértelműek voltak. Csak arra akarta emlékeztetni az embereket, hogy a Roxfort igazgatója volt. Szerinte ez volt a legfontosabb dolog, amit egész életében tett…
A gyászolók ezután egyesével elvonulhattak a sir előtt. Hamarosan virágok és koszorúk halma borította a kőtömböt és környékét. Néhányan halk szavakkal is elbúcsúztak, mindenki a maga módján. Remust a látványtól mégis újra elfogta a keserűség. Egy másik sir is kívánkozott Dumbledore-é mellé, valakié, aki majdnem ugyanannyit tett a háborúban, mint a miniszter maga.
De Arabella Figget minden ceremónia nélkül temették el, a legszűkebb családi körben. A bátyja és az ő családja már el is hagyta az országot. Theodore Figg dühösen és keserűen mondta Jamesnek, hogy elege van a háborúból, és hogy ők már nem áldoznak fel többet a reménytelen harcban. Elfutottak, és nem törődtek tovább a céllal, amiért Arabella az életét áldozta. Remus még azt sem tudta, hol nyugszik a miniszter-helyettes.
Remus a maga módján már búcsút vett Dumbledore-tól, de most hirtelen úgy érezte, megint meg kell tennie. Rettenetesen hiányozni fog neki öreg mentora, így arra vette az irányt, ahol Lily állt a férje kezét szorongatva.
Hirtelen azonban egy hideg hullám futott végig a tarkóján.
Még az ő vérfarkas-reflexei is lassúak voltak. Amikor arra kapta a fejét sötét árnyékokat látott a szeme sarkából, de mielőtt jobban megnézhette volna, valaki megragadta a karját.
- Dementorok – nyögte Sirius rekedt hangon.
Aztán a barátja már mozgásban is volt, Remus pedig ott volt a sarkában. Keresztülvágtak a tömegen, és látta, hogy mások is észrevették a veszélyt. Sikolyok hallatszottak mindenfelől, és az emberek menekülni kezdtek, hiszen Voldemort legutóbbi támadásának az emléke még élénken élt mindenki emlékezetében. A dementorok a domboldalon nyomultak előre, és mire Siriusszal kivergődtek a tömegből, már alig ötszáz méterre voltak. Aztán hirtelen Peter is ott volt Remus mellett, pálcával a kézben.
Mit keres itt Peter? Futott át az agyán.
- Mit csináljak? – kérdezte.
- Imádkozz – szólalt meg a hátuk mögül egy negyedik hang.
James volt az, aki a tolószékkel felröppent a domboldalon, minden gond nélkül. Persze, ha egy mugli eszközt Sirius a kezelésébe vett, akkor attól nem is várhattak ennél kevesebbet. Jamesnek is a kezében volt a pálcája, és bár Remus nem emlékezett rá, hogy mikor vette elő, ő is ott érezte a markában. James arca komor volt.
- James! – Lily kiáltását majdnem elsodorta egy erős szélroham, de mire Remus hátranézhetett volna, a tömeg már magával is húzta Lilyt és elvesztette szem elől.
A dementorok folyamatosan közeledtek.
Mindenki sikoltozott. A tömeg őrülten menekült, keresve egy utat, ahol kijuthatnak. De a dementorok gyorsan közeledtek. Ami még rosszabb, széles vonalat alkottak, és kezdték bekeríteni a gyászoló embereket, mielőtt azok elmenekülhettek volna. Nem is próbált senki az útjukba állni, csak négy férfi, akik közül az egyik még csak járni sem tudott. Ha volt is más, aki csatlakozott volna a harchoz, azt a tömeg magával ragadta, és nem tudott átjutni, úgyhogy maradtak négyen, hogy szembenézzenek vagy száz dementorral. Reménytelen vállalkozásnak tűnt.
Remus összerázkódott, és hirtelen rájött, milyen hihetetlenül gyorsan mozognak a dementorok. Egyik percről a másikra rettenetesen hideg lett – nehéz volt gondolkodni, sőt még lélegezni is. Igyekezett előcsalogatni valami vidám gondolatot, de az agya megdöbbentően üres volt – amíg James a háta mögül meg nem szorította a könyökét.
- Készen állsz? – kérdezte tolószékhez kötött barátja. A hangja rekedt volt, de határozott. Remus nem bízott benne, hogy képes hasonlóan válaszolni, így csak bólintott. A kezei remegtek, és látta, hogy Peter sincs sokkal jobb állapotban.
A dementorok siettek bezárni a kört.
- Most! – kiáltotta Sirius dühösen. Remus tudta miért ilyen a hangja: Sirius mindig is gyűlölte a félelmeit.
Ő maga is próbálta elterelni a gondolatait a saját félelmeiről. Egy boldog emléket! Gondolj valami vidámra! A dementorok már szinte karnyújtásnyira voltak, és neki az ég világon semmi nem jutott az eszébe! Örökkévalóságnak tűnő percek után, aztán a megoldás váratlan hirtelenséggel villant az agyába. Olyan egyszerű volt, hogy nem is értette, eddig, hogy nem jutott az eszébe. A Roxfort. Az iskolája – a diákjai. Az otthona. Felemelte a pálcáját:
- Expecto patronum!
James varázsigéje szinte ezzel egyidőben hangzott el, és Sirius is követte, egy fél pillanattal később.
Peter egy kicsit lassabb volt, de aztán ő is csatlakozott:
- Expecto patronum!
Ezüst fény villant és a négy patrónus már rohant a dementorok felé. Magasan a többi felett szállva Sirius sasa, és közvetlenül mellette – Remus döbbenten tapasztalta, hogy ott volt a sajátja is: egy főnix, és nem a megszokott farkas. Amikor először látta meg sok évvel ezelőtt a patrónusát, azon is hasonlóképpen megdöbbent. A patrónus-farkas olyan volt, amilyen ő maga mindig is szeretett volna lenni: békés, gyönyörű és szabad. Ez a hatalmas főnix határozottan emlékeztetett Fawkes-ra, aztán Remus rádöbbent az igazságra – ez magát a Rendet jelképezte, ami mostanra a lelke részévé vált.
A földön pedig ott volt az oroszlán, és a szarvas: mindkettő jelentése egyértelmű. James mesélt nekik Peter első igazi patrónusáról. Remust nem lepte meg, hogy a forma nem változott, ilyesmi csak nagyon ritkán történt. Jamesé például kezdettől fogva a hatalmas és erős Griffendél oroszlán volt. Ez volt az egyik legcsodálatosabb látvány, amit életében látott. A négy patrónus így együtt már-már legyőzhetetlennek tűnt. Egy pillanat alatt lecsaptak a dementorokra…
Aztán halványulni kezdtek.
Remus rémülten figyelte, ahogy a dementorok erőszakosan rátámadnak a patrónusaikra, szétválasztva őket egymástól. A főnix megpróbált magasabbra emelkedni, és egy pillanatra Remus azt hitte, talán sikerül is neki, de aztán egy fekete árnyék elkapta, és a következő pillanatban tovatűnt a sötét feketeségben. Kétségbeesetten a másik három patrónus után nézett, de azok sem jártak sokkal több sikerrel.
Peter szarvasa bírta a legtovább, de végül az is semmivé foszlott.
A dementorok felgyorsítottak, mintha a győzelem fellelkesítette volna őket – ha egyáltalán ezek a lények képesek lehettek ilyesmire! Már annyira közel voltak, hogy Remus hallotta a hörgő légzésüket és érezte a pusztulás szagát, ami sugárzott belőlük. Minden idegszála azt üvöltötte, hogy meneküljön, de amikor hátranézett látta a gyászolók tömegét, akik még mindig hiába próbáltak elfutni.
- Menekülnünk kell! – kiabálta Peter az egyre hangosabban süvítő szélben. Olyan volt, mintha egy forgószélbe keveredtek volna.
- Nem lehet! – üvöltött vissza, és magát is meglepte, mennyire kihallatszik a hangjából a rettegés. De ott volt a sok ártatlan ember a hátuk mögött, ráadásul nem is volt hová futni.
- Együtt! – kiabált Sirius torkaszakadtából, de a szél majdnem így is elsodorta a hangját. – Együtt kell csinálnunk!
Együtt a végsőkig. Hirtelen egy másfajta borzongás futott végig Remus hátán, és csodálatos módon megnyugodott. Ez volt az egyetlen esélyük.
- EXPECTO PATRONUM!
Négy hang és négy varázsló, de egyetlen lélek.
Nem volt tétovázás. Együtt mindig is sokkal erősebbek voltak. A nehéz idők és a hosszú külön töltött évek ellenére, mindig együtt voltak lélekben. És a barátságuk kezdettől fogva erősebb volt minden másnál. Közelebb álltak egymáshoz, mint azt bárki megérthette volna.
A domboldal hirtelen ezüstös fényben fürdött, és Remust szinte elvakította a nagy fényesség és erő. A pálcája enyhén remegett a kezében, és meglepve látta, hogy egyikük sem hozott létre inkarnálódott patrónust – e helyett négy ezüst sugár emelkedett ki a pálcáikból. De ezek nem homályos ködre emlékeztettek, hanem tapintható anyagi lényeggel. Remus csodálattal nézte, ahogy a négy sugár összekapcsolódik és egy fonatként kezd száguldani a dementorok irányába. Aztán mintha villámlás szakította volna ketté az égboltot.
Remus nem hitt a szemének. Tudta mit lát, nem lehetett félreértés, de akkor is hihetetlen volt. A sugárnyalábok testet öltöttek, és a négy alak együtt száguldott a dementorok felé.
Holdsáp – Féregfark – Tapmancs – Ágas.
De nem külön-külön, hanem összekapcsolódva. És egy fényburok vette körül őket, olyan fényes, amilyet Remus még életében nem látott. A dementorok megint körbezárták a patrónusokat, de akkor, mintha egy robbanás rázta volna meg a földet.
És valóban: a hegyoldal remegett, de nem földrengéstől vagy robbanástól. A nyers varázserő remegtette meg a roxforti birtokot. De több is volt ez, mint puszta varázserő! Csupán varázserővel nem lehetett volna elüldözni több, mint száz dementort. A világ ezen a napon megtapasztalhatott valami különlegeset…
Mert csak egy dolog létezett, amit a dementorok nem tudtak elviselni, sem megérteni: a szeretet ereje.
xxxxxxxxxxxxxxxx