Hetedik fejezet: A hátramaradottak
A baglyok kora hajnalban érkeztek, szépen egyesével. Sokan ébredtek arra, hogy egy türelmetlen madár csipkedi az orrukat, ujjukat, lábukat, vagy bármely más testrészt, amihez hozzáfértek. Bár a célpontjuk más és más volt, mindegyik postás ugyanolyan külsejű levelet vitt, mindegyiket ugyanaz a pecsét zárta: két összekapcsolódó kéz, amit egy tűzet és jeget szimbolizáló gyűrű vett körül. Nem minden címzett ismerte fel rögtön, de aki igen, annak rögtön összeszorult a szíve.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az első, aki megkapta a levelét, Remus Lupin volt. Épp akkor ébredt fel, és a személyes lakrészéből az irodája felé indult, mezítláb sétálva a hideg kövön. Nem aludt valami jól, amit valószínűleg a rengeteg dementor hatása okozott.
A temetésen igazi káosz tört ki a dementorok visszavonulása után, és órák teltek el, mire mindenki megtalálta a rokonait, és mire végül mindenki távozott. Ráadásul a menekülők közül többen a távozó dementorok karjaiba futottak.
Remus csak akkor jött rá, milyen közel jutottak a katasztrófához, amikor meghallgatta a túlélők beszámolóit. Még most is összerázkódott a gondolattól, mit tehetett volna ennyi dementor egy ekkora tömegben. Hihetetlen volt, hogy semmi másra nem támaszkodhattak, csak a barátságukra, de az mégis elég erősnek bizonyult. Szinte gondolkodás nélkül cselekedtek, de sikerült győzniük.
Remus igazi történésznek számított, és biztosan tudta, hogy ilyesmi még soha nem történt korábban.
Odasétált az íróasztalához, és meglepetten látta, hogy Fawkes már ott vár rá. Nem a megszokott állványon ült, hanem az asztalon, és várakozóan nézett új gazdájára. Remus csak ekkor vette észre a levelet a madár előtt.
Leroskadt a székre, mély lélegzetet vett, és próbálta lecsillapítani a heves szívdobogását. Azt hitte már elpárolgott belőle a gyász érzése, de egy ilyen egyszerű tárgy, mint egy levél, újból felébresztette. Remegő kézzel törte fel a pecsétet.
Kedves Remus!
Talán nincsenek is megfelelő szavak arra, amit el akarok mondani, különösen a számodra, akire olyan nagy terhet hagytam. Igen, tudom, hogy Fawkes téged választott. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a választás előre látható volt, még azoknak is, akik nem pillanthatnak a jövőbe. Bocsásd meg, hogy rébuszokban beszélek, biztos úgy érzed, most nincs erre idő.
Mind tudod, nem hagytam hátra igazi végrendeletet. Más módot találtam arra, hogy rendelkezzem a javaimról, olyan módot, ami titkosabb és biztonságosabb. Megint rébuszok, tudom, de ez az igazság. Biztos vagyok benne, hogy te megértesz.
Többet hagytam rád, mint szerettem volna, Remus, és ezért bocsánatot kérek. Csak azt mondhatom – és talán ez kicsit könnyít a terheden! – hogy te vagy az egyik legerősebb ember, akit ismertem, és nincs más, akire jobban rá merném bízni a Rend vezetését. Bár bizonyitottad a rátermettségedet és tudom, hogy akármi is következik még, azzal is szembenézel. Büszke vagyok rá, hogy a tanárod lehettem!
De félre a szentimentalizmussal! A borítékban megtalálod az összes jegyzetet, amit életem során az őserő-forrásról készítettem, évszázados munka eredményei ezek. Kevés információ áll rendelkezésre ezekről a forrásokról, és még kevesebb legenda, de amit találtam, azt neked hagyom.
Tiéd a merengőm is, talán már meg is érkezett az irodádba. Fawkes-ra bíztam a szállítását. Használd minden lehetséges módon az emlékeimet, a jókat és a rosszakat is, és őszintén remélem, hogy te el tudod kerülni a hibákat, amiket én elkövettem. Használd mindezt belátásod szerint, tudom, hogy helyesen döntesz majd.
Barátod,
Albus Dumbledore
xxxxxxxxxxxxxxxxx
A bagoly pontosan James Potter mellkasán landolt, akinek a temetés után rögtön vissza kellett mennie a Szent Mungóba. A kórházi személyzet természetesen teljesen kiakadt, amikor megtudták, mit tett, és úgy tűnt nem nagyon értik, hogy nem volt más választása. Úgyhogy körbeugrálták, és vizsgálgatták, amíg meg nem győződtek róla, hogy teljesen jól van – vagy legalábbis nem rosszabbul, mint mikor elment.
- Uh! – nyögött fel, amikor a termetes madár a mellkasára huppant.
Amikor végre elaludt – elég hosszas dühöngés után, amiatt, hogy a kórházban kell maradnia, nem gondolta volna, hogy erre ébred majd. A bagoly közben már ingerülten csipkedte az orrát. Próbálta félrehessegetni, de a madár rá sem hederített.
- Leszállnál rólam?
A madár mintha megrázta volna a fejét. Szóval nem valószínű! James az egyik kezével megfogta a baglyot, ami persze rögtön menekülni próbált, és körülnézet a szobában valami segítségért. De persze teljesen egyedült volt, mivel Harry és Lily régen hazamentek – vagyis a Grimmauld térre, ahol a Godric's Hollow-i ház lerombolása óta laktak. A bagoly megint dühösen felhuhogott.
- Jól van, már! – morogta James, és leszedte a lábára kötött levelet. – Ezért vagy ilyen türelmetlen?
Dühös madárszemek meredtek rá, de ő már oda sem figyelt, mert meglátta a különleges pecsétet. Olvasni kezdett.
… Sötét napok jönnek, James, sötétebbek, mint sokan gondolnák. De tudom, hogy te szembenézel velük, és csak azt bánom, hogy én nem lehetek ott melletted – nem mintha azt hinném, hogy segítségre van szükséged, hanem mert tisztességtelen dolog a te generációdra bízni azt, amit az enyém rontott el.
Hagyhatok azonban rád valamit, ami nekem is nagy hasznomra volt. Ez egy zsebóra, amit egy régi barátom bűvölt meg úgy, hogy mindig a varázsvilág aktuális állapotát mutatja. Nagyon hasznosnak találtam, és remélem te is így leszel ezzel.
Két pillanat volt az életemben, amikor ez az óra azt mutatta: Esély. Először, amikor kiálltam Grindelwald ellen, másodszor pedig 1987. februárjában, amikor Mágiaügyi Miniszter lettem. Mint láthatod, az Esély megtévesztő: azokat a pillanatokat jelzi, amikor a világunk változhat – az esély mindig választást jelent…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry meglepve látta, hogy egy bagoly köröz a feje felett. A kalitkájában Hedvig hangosan huhogott, így köszöntve a kollégáját. Harry hunyorogva kémlelt felfelé – nem is lehetett biztos benne, hogy bagolyról van szó, mert a szemüvege nélkül elég homályosan látott. Rövid tapogatózás után végül megtalálta (itt a Grimmauld téren az éjjeliszekrény pont az ellenkező oldalon volt!), és így már egyértelműen ki tudta venni a félhomályban vadul röpködő madarat.
A fiú elgondolkodva grimaszolt.
- Szerintem rossz szobát választottál – mondta. – Sirius szobája egy emelettel feljebb van!
A bagoly csak bámult rá, és leszállt az ágyra. Egy levelet tartott az egyik lábában.
- Huhú- mondta.
- Nekem? – kérdezte Harry zavartan.
A madár ingerülten belecsípett a kezébe, így Harry végül elvette a felé nyújtott levelet. Meglepődött, amikor elolvasta az arany feliratot:
Harry Potter
A Zöld Szoba
Grimmauld tér 12.
London
Tétovázva feltörte a pecsétet. Egy pillanattal később pedig felkapcsolta a világítást, hogy jobban lásson.
„…Neked hagyom Griffendél kardját, ami jog szerint is téged illet. Egykor Hugrabug Helga ajándékozta ezt neki, ki bátyjaként szerette az ősödet. Halála után Helga a kardot a Teszlek Süvegbe helyezte, hogy az őrizze, amíg csak Griffendél utódjának szüksége nem lesz rá. Amikor nemrégiben a kard megjelent, tudtam, hogy neked szánták.
Használd jóra a kardot, Harry! Mindig emlékezz rá, hogy a szeretet és barátság jelképeként készült. Ez a két legfontosabb érzés. Jegyezd meg: a kard azt fogja csak jól szolgálni, akinek tiszták a szándékai és erős a szíve…
xxxxxxxxxxxxxxx
Hermione vadul pislogott. Egész éjjel ébren volt, mert egy új könyvet olvasott, amit a szülei vettek neki a hazatérése örömére: Az új-varázsvilág története. Tényleg nagyon érdekes volt, annak ellenére, amit Ron mondott róla és nem tudta letenni. A szülei persze túlreagálták volna, ha megtudják, hogy nem alszik, úgyhogy amikor meghallotta a halk kopogást az ajtó felől, gyorsan a takaró alá bújt, a könyvvel együtt. Kikapcsolta az elemlámpát is, és visszatartotta a lélegzetét.
Kopp-kopp.
Egy pillanatig eltartott, mire rájött, hogy a hang nem is az ajtó, hanem az ablak felől jön. Valami az üveget kopogtatta. Óvatosan kidugta a fejét a paplan alól.
Egy bagoly volt az ablakpárkányon.
Hermione megint pislogott, aztán kibányázta magát a takaró alól, és az ablakhoz ment. Az első gondolata az volt, hogy biztos valami borzalmas történt, Ronnal vagy Harryvel… de hát csak tegnap látta őket a temetésen…
Nem ismerte fel a kézírást, de valamiért összeszorult a szíve.
„Sajnos nem ismerhettelek meg, de Lupin igazgató úr mindig csak a legjobbakat mondta rólad…
A borítékban találsz egy időnyerőt. Egy másik lehetséges világban, jó hasznát vetted volna, és nem csak tanulmányi célokra… Mindig óvatosan használd, mert katasztrofális következményei is lehetnek, ha valaki az idővel játszadozik…"
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
„Kedves Molly!
…köszönetképp mindazért, amit tettél – a nyilvánvalókért és a nem annyira nyilvánvalókért is! – fogadd el tőlem Trixit, a házimanót, aki jó szolgálatot tesz majd neked. Tudom, hogy nem szereted a jótékonykodást, de tekints rá úgy, mint egy jó barát ajándékára. A jövőben, ebben biztos vagyok, a rengeteg házimunka nélkül is el leszel foglalva…
Arthur gyengéden átkarolta zokogó feleségét. Mindig nehéz volt egy barát elvesztése, de Dumbledore halála különösen súlyosan érintette őket. Egykor mindkettőjüket tanította, jó ember volt, és hiányozni fog, különösen Arthur új pozíciójában. Sóhajtva még egyszer beleolvasott a saját levelébe.
„…Tudom, hogy sokan kinevettek a muglik iránti szereteted miatt, de ez a tisztelet nagyon hasznos a világunk számára. Ha mások is ilyen toleránsak lennének, akkor a problémáink talán nem is léteznének. Így neked egy pár mugli rádió-adóvevőt hagyok, ami akkor is működni fog, ha a mágikus kommunikációs csatornák csődöt mondanak…"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Ugyanabban a házban, egy másik szobában egy vörös hajú tizenegy éves fiú bámult megdöbbenten egy különleges ruhadarabra. Lassan kinyújtotta a kezét, és végigsimított rajta, az arcán lassan széles mosoly jelent meg.
„…Ez a láthatatlanná tevő köpönyeg egykor Alastor Mordoné , a híres auroré volt. Rémszem nálam hagyta a köpenyét, mielőtt meghalt volna, és azt kérte, hogy olyannak adjam, akinek szüksége lehet rá. Ez a valaki, te vagy Ronald Weasley, és bízom benne, hogy jó célra fogod használni, mint ahogy a legjobb barátod is a sajátját. Élvezzétek a tréfákat az életben, Ron, de emlékezz a jövőre, amikor a sötétségben szükség lehet arra, hogy észrevétlen maradj…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
„Tudom, hogy ti ketten többször is használtátok azt a helyiséget, amit a Roxfort alapítói úgy hívtak, a Szükség Szobája. Ez a szoba mindig azok előtt jelenik meg, akiknek szükségük van rá, és mindig a megfelelő formában. Eddig csak kényelmes rejtekhelynek használtátok, de eljön majd a nap, amikor más célra kell igénybe vennetek. Amikor ez bekövetkezik, biztos vagyok benne, hogy a híres Weasley ikrek tudni fogják mi a teendő…
Ez a pergamendarab, teljesen ártalmatlannak tűnik, de ha letéptek belőle egy darabot, akkor a Szükség Szobája rögtön megjelenik nektek. Sok szerencsét a kalandjaitokhoz, legyenek azok nagyok vagy kicsik…"
Fred felnézett és rávigyorgott a testvérére.
- Szóval ez volt az a seprű-raktár…
- Igen, mindig is szerettem volna tudni, hová tűnt, amikor legközelebb kellett volna – állapította meg George.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
- Nem értem – motyogta maga elé Ginny. – Még csak nem is ismertem…
Életében egyetlen egyszer találkozott Albus Dumbledore-ral, és a kis Ginny Weasley még csak nem is feltételezte, hogy a Mágiaügyi Miniszter tudja, hogy egyáltalán a világon van. Mégis…
„…Ez a szemüveg teljesen átlagosnak tűnik, de a látszat néha csal. Ha felteszed, megadja neked az erőt, hogy lásd, mi van egy fal túlsó oldalán. De jegyezd meg jól: nem csak fizikai értelemben vett falak léteznek! Ez a szemüveg azt is felfedi, mi van a hazugság, megtévesztés és kétségbeesés fala mögött…"
xxxxxxxxxxxxxxxxx
- Te meg mit keresel itt? – sziszegte Lee Jordan dühösen a bagolynak. – Megmondtam Frednek és George-nak, hogy ne küldjenek semmit! Anya kinyír, ha meglát…
A levelet azonban nem az ismert kézírással címezték.
Aztán hirtelen arra is rádöbbent, hogy a bagoly nem Errol, akit nagyon jól ismert. A madár egy csomagot is leejtett az ágyra a levél mellett.
„…A csomagban egy zsupszkulcsot találsz. Ránézésre olyan, mint egy karóra, de ha megnyomod a jobb oldali gombot, azonnal a Roxfortba juthatsz, amikor szükség lesz rá, hogy visszatérj…"
xxxxxxxxxxxxxxxxx
A fa hűs és kellemes tapintású volt Peter ujjai között. Soha nem érintett még olyan pálcát, mint ez, soha nem érzett ilyen erőt és magabiztosságot. A tizenegyedik születésnapján, amikor a szülei elvitték Ollivanderhez, több órába telt, mire az öreg varázsló megtalálta a megfelelő pálcát. De még abból is csak egy halvány csillámlás tört elő, de Peter csak vállat vont, és elfogadta, hogy belőle soha nem lesz olyan nagy varázsló, mint az apjából. Most azonban ragyogást érzett, és olyan erőt, amiről biztos volt, hogy soha nem érinthet.
Még mindig a pálcát szorongatva, a másik kezével felvette a levelet és beleolvasott a hihetetlen tartalomba.
„Ez a pálca egykor Grindelwald tulajdona volt. A párbajunk után, 1945 áprilisában került hozzám, és eddig nem is tudtam, miért tartottam meg. Egyszer megmutattam Ollivandernek, aki lenyűgözve annyit mondott, hogy ezt a pálcát nagy gonoszságra és nagy jótettekre készítették… Most úgy gondolom, hogy ez valamiért téged illet…"
xxxxxxxxxxxxxxxx
Avalonon minden más volt. Bill egyedül ült a sötétben, egy újabb álmatlan éjszakát töltve. Nemsokára diákok érkeznek a szigetre, és szüksége lenne a pihenésre, de nem tudott aludni, és a bagoly csak egy újabb jó kifogás volt, hogy ne is próbálkozzon.
„Sajnos nem adhatok neked sokat, Bill, mert nem tudom, mivel csökkenthetném a fájdalmadat. De hagyok neked egy álomcsapdát, ami távol tartja a rémálmaidat és egyben fel is jegyzi őket. Tudom, most úgy érzed, inkább elfelejtenéd őket, de talán egy napon majd készen állsz, hogy szembenézz velük, és akkor az álmaid ott lesznek…
xxxxxxxxxxxxxxxxx
„Kedves barátom" – ez volt megszólítás, de ő nem akarta elolvasni a levelet.
Azonnal felismerte a kézírást, és megpróbálta elriasztani a postást. Odáig is elment, hogy ráküldött egy átkot, mire a bagoly végre elmenekült, de sajnos az átkozott levelet otthagyta. Amikor elolvasta, kicsordultak a könnyei, pedig megesküdött, hogy többet nem fog sírni.
„Neked hagyom a Casa Serpente kulcsát, ami egy titokzatos csomagban érkezett hozzám, néhány héttel ezelőtt. Nekem volt címezve, a feladó pedig Hollóháti Hedvig, és a keltezés szerint 1000. május 7-én írta, Mardekár Malazár halálát követően. A kulcsot csak a Mardekár ház igaz fia használhatja: egy olyan férfi aki egyszerre erős és ambiciózus, de egyben bátor és tisztességes is…"
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Lily megállíthatatlanul zokogott.
„neked gyermekem, a Bölcsek Kövét hagyom, mert nincs más, akire rá merném ezt bízni. Hónapokkal ezelőtt, jó barátom, Nicholas Flamel juttatta el hozzám, mert attól tartott nem tudja megvédeni Voldemorttal szemben, aki régóta keresi a halhatatlanságot, amit a kő biztosíthatna neki. Elküldöm neked, és tudd, a követ még sok minden másra is használni lehet, de ezeket a lehetőségeket, még nem volt időnk felfedni. Remélem neked sikerül, és bízom benne, hogy ha nem tudod megvédeni, lesz erőd elpusztítani.
Sajnálom, hogy el kellett hagynom téged, de bízom benned, és tudom, hogy erős leszel…"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sirius a dolgozószobában üldögélt, amikor a bagoly megérkezett, kizökkentve őt az álmodozásból. Egyáltalán nem aludt ezen az éjszakán, de ha bárki – különösen Lily – megkérdezte volna, megesküdött volna az ellenkezőjére. Bár rövid időre lefeküdt, valami rossz érzés kerítette a hatalmába, és tudta, hogy ha Voldemort újból meg akarja próbálni, hogy végezzen Harryvel és Lilyvel, azt ma éjjel fogja megtenni.
El tudta képzelni, milyen dühös lehet most Voldemort, hogy a dementoros terve csődöt mondott! Ha a temetésre gondolt, a hideg még mindig kirázta. Bár nem lepte meg, hogy a Sötét Nagyúr megkísérelt egy merényletet, ilyesmire nem számított. Ezért aztán nem aludt. Túl sok mindenen kellett gondolkodnia.
Másrészt pedig semmi kedve nem volt a rémálmokhoz, amit ennyi dementorral való találkozás biztosan kiváltott volna.
A pálcájával játszadozott, céltalanul, miközben a gondolatai össze-vissza kalandoztak. Ezekben a kora hajnali órákban nem a temetésről gondolkodott, még csak nem is Voldemortról, vagy a háborúról. Csak visszagondolt a régi időkre, amiket ezek között falak között töltött, amikor még – bár erre szinte alig tudott visszaemlékezni – boldog volt itt. Ahogy Regulus a nagy karosszékben kuporgott, és könyörgött Andromedának, hogy meséljen neki még egy történetet…
A bagoly az íróasztalon landolt, és minden figyelmeztetés nélkül bele akart csípni a kezébe. A reflexeinek köszönhetően még idejében sikerült elrántania a karját.
- Hé – és az egyik kezével megpróbálta elhessegetni a tollas kis szörnyeteget. – Mégis mit ártottam neked?
Azt megállapította, hogy nem roxforti – ami esetleg megmagyarázná az ellenséges magatartást, mert régen bizony felhasználtak egy-két baglyot a tréfáikhoz! – hanem egyszerű posta-bagoly. Aztán megpillantotta a lábára erősített kis csomagot.
- Sietős a dolgod, mi?
Gyorsan elvette a levelet, feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett.
„Kedves Sirius!
Nehéz szavakba öntenem, amit el akarok mondani neked. Olyan terhet vállaltál magadra, amit nem sokan tettek volna meg – és ezzel egyben a lehető legmagányosabb utat választottad magadnak. Elmondhatatlanul tisztellek ezért, és sajnálom, hogy neked kell szembenézned azzal a gonosszal, amivel más nem mer.
Nem pazarlom azzal az időt, hogy haszontalan tanácsokat adjak! Amit el lehetett mondani, már elmondtam, és úgy sejtem, te tisztábban láttad, mi rejtőzik ebben a jövőben, mint én, vagy bárki más. Amit rád hagyhatok, az a tudás, ami a rendelkezésemre állt – és egy napló, amit az ifjú Tom Marvolo Denem irt, és megismerheted belőle azt a folyamatot, ahogy Voldemort nagyúrrá vált.
Ezt a napló 1981. áprilisában lopta el egy bátor fiatalember, aki megbánta a korábbi választását. Halála előtt, ez a fiatalember elhozta nekem a naplót. Akkor már tudta, hogy meg fog halni, de elfogadta a sorsát. Ez a férfi az öcséd volt, Sirius, és bármit is gondolj róla, azt tudnod kell, hogy igazi Blackként halt meg: azért harcolt, amiben hitt!
Ezzel Regulus értékes leckét tanított nekem: még a legnagyobb sötétségben is van remény!
Jó utat, Sirius és sok szerencsét!
Albus Dumbledore
Amikor a nap végül megjelent a horizonton, Sirius még mindig egyedül üldögélt. A kezében ott volt a napló, és amikor befejezte az olvasást, a hátsó falra ragasztott faliszőnyegre pillantott. Keserűen elmosolyodott, aztán felállt. A kis könyvecske még mindig a kezében volt, amikor kinézett az ablakon.
- Hát akkor, jöjjön a sötétség…
xxxxxxxxxxxxxxxxx
10