Nyolcadik fejezet: Egy Black legrosszabb rémálma
- Sirius! – üvöltött Harry, miközben az előszoba felé rohant. – Valaki jött!
A Godric's Hollow-i támadást, Harry az anyjával együtt a Grimmauld téren vészelte át, és most, hogy a régi ház a földdel vált egyenlővé, Sirius ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjanak, amíg nem találnak más megoldást. A tegnapi nap nagy részét a kórházban töltötték, de most már reggel volt, és Harry minden felesleges energiáját arra fordította, hogy felfedezze az ősi Black házat, amiről a szülei már sokat meséltek neki. Ez legalább elterelte a figyelmét az utóbbi napok eseményeiről. És nem zavarta az anyját sem, aki azon dolgozott, hogy minél előbb fel tudjon állni az új kormány.
Sirius válasza valahol az emelet és a hall között eltűnt, úgyhogy Harry az ajtóhoz ment. Amikor kinyitotta, egy gyönyörű szép nővel találta szemben magát, hosszú aranyszőke haja volt, de az arcára szinte undorodó kifejezés ült ki, amikor ránézett Harryre. Mintha csak valami gusztustalan teremtményre pillantott volna, és Harrynek volt egy sanda gyanúja, hogy bizony ez a teremtmény ő maga.
- Segíthetek? – kérdezte óvatosan, és már megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta az ajtót. A boszorkány nagyon ismerős volt, de nem tudta honnan.
A nő elhúzta a száját.
- Nem Potter, nem hiszem, hogy tudnál segíteni!
Harrynek még az álla is leesett.
- Na, el az útból fiam! – folytatta maró hangon. – Nem akarom látni, ahogy a fajtád beszennyezi az ősi családi otthont!
Harry még soha életében nem találkozott ilyen ok nélküli és nyílt ellenségeskedéssel – a nő valahogy Draco Malfoyra emlékeztette. A boszorkány elkezdte befelé nyomni az ajtót, de az ellenállásba ütközött, és Harry ekkor vette észre, hogy Sirius ott áll mögötte.
- A modorod sokat romlott, Cissa.
- Kuzin! – bólintott köszönésképpen a nő.
Harry döbbenten felpillantott a keresztapjára, de az arca merev volt, akárcsak a hangja.
- Mi hozott a Grimmauld térre?
- Beszélnem kell veled.
- És ezt azzal kezded, hogy sértegeted a keresztfiam? – jegyezte meg Sirius. – Azt hittem, felette állsz az ilyen kicsinyességeknek. Jobbat vártam tőled!
- Inkább ne vitatkozzunk arról, ki hozott nagyobb szégyent a családra! – válaszolt a nő élesen. – És ha már a modorról beszélünk: itt kell állnom a küszöbön, mint valami idegennek, vagy beengedsz?
- Nem szoktam halálfalókat invitálni a házamba.
A nő még csak meg sem rezzent.
- Családtagként vagyok itt, és nem az ellenségedként. Még csak nem is Malfoyként jöttem, hanem, mint Black.
- Egyik sem túl szívesen látott vendég – Sirius tekintete már-már jeges volt. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán félrelépett az ajtóból. – De nem sértem meg a család ősibb hagyományait. Gyere be, meghallgatom, amit mondani akarsz!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Bár a szakmájukkal együtt járt az óvatosság, most kétszeres körültekintéssel jártak el. Ez létfontosságú volt a túlélés szempontjából, nem kockáztathatták sem a lebukást, sem az árulást. Huszonegy jelöltnek küldték ki a zsupszkulcsot, egy brutálisan őszinte levél kíséretében, ami vázolta a jelenlegi helyzetet.
Egyszerre húsz jelölt érkezett Avalonra. A zsupszkulcsokat úgy tervezték, hogy azok csak a címzett számára működtek, és csak egy konkrét időpontban. Ha valaki úgy döntött, hogy vállalja, az már csak végzett aurorként fogja elhagyni a szigetet. Persze ezek a jelöltek elméletileg már tudták mire vállalkoznak, hiszen túl voltak a képzésük első szakaszán, amikor a minisztérium elpusztult. De az elmélet, és a gyakorlat néha rettenetesen távol áll egymástól.
Bill Weasley nem volt túl boldog: nem számított rá, hogy karrierje ilyen korai szakaszában kiképző lesz. Ezt a feladatot mindig a legidősebb aurorok vállalták magukra. Most hárman voltak: ő maga, Hestia Jones és Kingsley Shacklebolt – a vezetőjük pedig Frank Longbottom. Bár Frank már két éve részt vett a munkában, a csapatuk akkor is a legzöldfülűbb volt, amit ez a sziget valaha látott.
Bill próbálta letörölni az ingerült kifejezést az arcáról. Megértette persze, hogy miért kell neki is, és Franknek is ezt a feladatot ellátnia: szükségük volt egy kis időre, hogy visszaszokjanak a világba. Mégis, ha nem pont Sirius Black bízta volna rájuk a feladatot, Bill biztosan tiltakozott volna. De annak az embernek, aki a leghosszabb időt töltötte az Azkabanban, mégsem mondhatta, hogy nem érti meg, min ment keresztül. Így aztán befogta a száját, és vállalta a munkát.
Ahogy végignézett a jelölteken, szinte öregnek érezte magát. A fiatalok, alig titkolt kíváncsisággal szemlélődtek, és várakozva néztek a három kiképzőjükre. A három közül egyiküket sem ismerhették a korábbi képzésből, de az öt auror, akit eredetileg kijelöltek a számukra, most halott volt.
Kingsley előre lépett, és megszólalt dörgő basszus hangján:
- Köszöntök mindenkit Avalonon. Maguk a 4904-es osztály. Egy dolgot szeretnék előrebocsátani: maguk vagy aurorként hagyják el ezt a szigetet, vagy sehogy…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A nő rezzenéstelen arccal vette el a teát, de Harry lefogadta volna, hogy ez csak megjátszott bizalom. Narcissa Malfoy, Sirius unokatestvére, teljes nyugalommal kortyolt bele az italába, és a csésze pereme fölött nézett Siriusra.
- Nem aggódsz a mérgezés miatt, kuzin? – kérdezte Sirius, meglehetősen gúnyos hangon.
- Te soha nem folyamodnál ilyen Mardekáros trükkhöz – válaszolt. Aztán Harryre pislantott. – Gondolom felesleges kérnem, hogy küld el a fiút?
- Ezt eltaláltad.
Megvonta a vállát:
- Milyen kár!
- Nem azért vagy itt, hogy teázzunk – vágott a dolgok közepébe Sirius. Harry soha nem látta még ilyen merevnek és hidegnek a keresztapját. Valahogy az volt az érzése, mintha mindkét felnőtt egy jól ismert szerepet játszana, csak éppen ebben nem volt semmi játékosság. Formális volt, és ellenséges. – Kezdj bele!
- Nos – még egyet kortyolt, aztán hátradőlt a széken. – Ajánlatot hoztam.
- Valóban? – ha Sirius rá nézett volna így, Harry biztosan kifutott volna a szobából.
Narcissa azonban, még mindig halál nyugodtan, letette a csészéjét.
- A Sötét Nagyúr úgy döntött, ad neked egy utolsó esélyt.
Harry döbbenten a keresztapjára pillantott. Egy utolsó esélyt? Ez nem hangzott valami jól. Sirius azonban nem válaszolt, meg sem mozdult, még csak nem is pislantott. Az arca nem árult el semmit. Végül Narcissa folytatta, mintha nem is vette volna észre a jeges csendet.
- Ha úgy döntenél, hogy a Sötét Nagyúr szolgálatába állsz, minden régi nézeteltérést elfelejt. Rájössz, hogy a Nagyúr bőkezűen jutalmazza a híveit.
Sirius még mindig nem szólalt meg, és mintha ez már egy kicsit idegesítette volna a nőt.
- Jól tennéd, ha elfogadnád az ajánlatot! – erőlködött. – Még a barátaidat is megmenthetnéd egy jó választással!
Sirius végre pislogott.
- Nem, köszönöm – válaszolt végül. – Hallottam már, mit érnek az ígéretei.
Narcissa kék szemei villámokat szórtak.
- Nem ártana, ha mérlegelnéd a kockázatokat!
- Már megtettem, biztosíthatlak.
- Valóban? – használta most ő, Sirius előbbi kérdését.
- A döntésem nem fog változni.
- Pont, ahogy gondoltam – Narcissa hirtelen felállt, és tüzes szemekkel nézett le rá. – Amikor elér a vég, emlékezz majd rá, hogy kaptál egy esélyt!
- Tudod, - mondta halkan Sirius – azt hiszem ez az első eset, hogy a gyengeség jelét látom tőle.
A nő arca elvörösödött, és dühösen vicsorgott.
- Bolond vagy! És így is fogsz meghalni: egyedül és szégyent hozva a családra! Jól jegyezd meg, amit mondok, kuzin: ezért még megfizetsz!
Sarkon fordult és el is száguldott volna, de Sirius szavai megállásra késztették:
- Nagyon idegesít, hogy az utolsó Black jó útra tért, ugye?
- Te – szinte köpte a szavakat – nem vagy Black!
- A te mércéd szerint talán nem – Sirius felállt, és komoran elmosolyodott. – De hidd el, az vagyok, és amikor elérünk ahhoz a véghez, amit emlegettél, te is rájössz. Hidd el, Narcissa, meg fogod látni!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A jelölteket több csoportba osztottak, és mindegyik csoportot külön szálláson helyezték el. Tonks mogorván nézett körül: nem nagyon bántak bőkezűen a hellyel itt Avalonon. De így, hogy spóroltak, legalább mindenkinek jutott külön szoba. Bár ezek szánalmasan aprócskák voltak, mégis csak engedtek némi személyes teret. Tonks most mégis arra gondolt, azért a közös szobát mégis építhették volna egy kicsit nagyobbra!
Csatt!
- Au!
A közös helyiségben ülők mind felé fordultak, és Tonks azonnal elpirult. Belerúgott egy kis asztalkába, ami teljesen elkerülte a figyelmét, amikor belépett a szobába. Az asztal keresztülszánkázott a szobán, amíg a szemközti fal meg nem állította. De senki nem a rakoncátlan bútordarabot figyelte, hanem őt. Micsoda lenyűgöző bemutatkozás!
- Öö… Sziasztok! – mondta, és szégyenlősen elmosolyodott. – Bocs, az előbbiért!
Végül az egyik boszorkány elmosolyodott. Szőke haja volt, és ragyogó zöld szemei, az arcvonásai pedig finomak. Tonks esküdni mert volna rá, hogy ismeri a Roxfortból, de a nevére nem emlékezett.
- Semmi baj. Egyébként is mindenki ocsmánynak találta azt az asztalt – felállt, és felé nyújtotta a kezét. – Dana Lockhart vagyok.
Tonks hálásan elfogadta a közeledést.
- Nymphadora Tonks – válaszolt, aztán sietve hozzátette. – De mindenki csak Tonksnak hiv.
- Ilyen keresztnévvel, ezen egyáltalán nem csodálkozom! – csatlakozott egy harmadik hang a társalgáshoz, Tonks figyelmét nem kerülte el a szúrós pillantás, amit Dana vetett a közbeszóló varázslóra. Nem vette a fáradtságot, hogy felálljon, csak rávillantott egy csábosnak szánt mosolyt, és bemutatkozott. – Jason Clearwater
- Helló – üdvözölte Tonks udvariasan, de aztán olyan gyorsan elkapta a kezét, amennyire ez csak lehetséges volt.
Csak ekkor vette észre, hogy még egy varázsló van a szobában, alacsonyabb volt, mint a társa, és sokkal erősebb testfelépítésű. Nem is nézte volna ki belőle, hogy auror-jelölt. Őt a másik két társával ellentétben valóban ismerte. A kiképzés első szakaszában találkoztak, valamelyik órán – de, hogy is hívják? Aztán hirtelen bekattant.
- Szia, Horace! – mosolygott megkönnyebbülten.
- Helló, Tonks! – az egykori mardekáros kicsit zavartan mosolygott vissza rá. Úgy tűnt, nem érzi magát túl otthonosan új társai között, pedig, ha Tonks emlékezete nem csal, Jason is mardekáros volt, bár pár évvel fiatalabb, mint ők. – Mi a helyzet?
- Minden oké – vont vállat, aztán körülpillantott, mintha létszámolvasást tartana. – Azt hittem öten vagyunk!
- Így is van – válaszolt Dana Lockhart. – Cornelia éppen összeszedi magát.
Horace Smeltings felmordult.
- Volt egy kis összezördülése Longbottommal, amikor megpróbált kapcsolatba lépni a családjával. Lehordta a sárga földig.
- Még soha nem hallottam ilyen sértő megjegyzéseket senkitől – jegyezte meg Dana. – Mr. Longbottom elég kreatív, ha valakinél el akarja érni, hogy borzalmasan érezze magát.
- Nemsokára csatlakozni fog hozzánk – szólt közbe Clearwater. – Addig is ülj le, és pihenj. Merlin a tudója, mennyi energiára lesz szükségünk később.
Tonksot idegesítette a tudálékos hangsúly, amivel beszélt, de tudta, hogy igaza van. A lábai még most is szinte remegtek a megerőltető, első napi munkától, és biztos volt benne, hogy a dolgok még sokkal keményebbek lesznek, mielőtt jobbra fordulnának.
Leült, aztán kényelmetlen csend következett.
Az új társai egyáltalán nem olyanok voltak, mint amire számított. Nem is lehetett volna szokatlanabb ez a kis csapat. Egyiküket sem ismerte igazán, de a nevüket igen. Önkéntelenül is beletúrt a hajába, ami pillanatnyilag vállig érő volt és barna. Ez volt a természetes színe, amit az apjától örökölt – minden egyéb vonatkozásában a külseje klasszikus Black volt. Talán ez volt az oka, hogy annyiszor változtatta.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Clearwater, és Tonks összerezzent. Mindig ezt csinálta: hagyta, hogy a gondolatai szinte kiüljenek az arcára.
- Semmi, csak gondolkodtam – válaszolt.
- Apropó gondolkodás – szólalt meg Lockhart. – Szerintetek, mi vár ránk ma éjjel?
- Akármi is az, remélem, visszakapjuk hozzá a pálcánkat! - válaszolt azonnal Smeltings, mire mindannyian egyetértően bólintottak.
A kiképzők első cselekedete az volt, hogy elkobozták az összes jelölttől a pálcájukat, és a délutáni káosszal minden varázslat nélkül kellett szembenézniük. Tíz éve folyamatosan a pálcájukra támaszkodtak, és Tonks ezután rettenetesen nehéznek találta, hogy nélküle vészeljen át bármit is.
- Az tényleg jó lenne – mondta. – Nem volt túl vicces.
Smeltings féloldalasan elmosolyodott.
- Csak reménykedhetünk benne, hogy több ilyen mókát nem eszelnek ki!
- Az biztos, hogy a mai délután felkerül a top tízbe életem legkellemetlenebb eseményei között.
- Top tíz, egy francokat! – morogta Clearwater. – Szerintem benn van az első háromban.
Tonks elvigyorodott. Hát igen, ez vetekedett azzal, amikor először találkozott Narcissa nénikéjével, vagy amikor három évesen végighallgatta Bella nénje szidalmait és azt, hogy az apja halált érdemelne. A családja biztos nem értékelné túl nagyra, hogy most itt van!
- Nézzétek a jó oldalát! – mondta aztán. – Ennél már nem sokkal lehet rosszabb.
- Na persze! - grimaszolt Lochart. – Hallottátok, mit mondott Longbottom: Első lecke – az életben semmi sem fair!
- És ez még csak az első nap volt! – tette hozzá Smeltings gyászos hangon. – Biztos vagyok benne, hogy nem lőtték el az összes trükkjüket rögtön az első napon. Tuti, hogy lesz még rosszabb!
- És nyilvánvalóan nem lesz üzenet haza – jegyezte meg szárazon Clearwater.
Tudták, hogy az Avalonon szigorú a biztonsági rendszer (a pokolba is, még azt sem tudták, hol is vannak valójában!), de Cornelia Kupor nyilvánvalóan alábecsülte az aurorok megszállottságát. Persze voltak mágikus kandallók a szigeten, de, amint azt Cornelia megtapasztalhatta, ez nem a jelöltek kényelmét szolgálta.
- Valakinek talán meg kellene néznie, jól van-e – jegyezte meg Lockhart. – Végülis, gondolom, mindannyian elkövetünk majd egy-két hülye hibát a következő hónapokban, úgyhogy akár hozzá is szokhatunk, hogy együtt szenvedjünk!
- Erre nincs szükség – szólalt meg ekkor egy hang az ajtóból.
Cornelia Kupor visszafogott mosollyal belépett a szobába, és ő még véletlenül sem botlott meg semmiben. Finom vonású arca, sötét haja és szemei pont olyanok voltak, amilyeneket Tonks mindig is szeretett volna. És mindennek tetejében olyan kecsesen mozgott, amit egy unikornis is megirigyelt volna.
- Úgy döntöttem, hogy az egyedüllét nem segit rajtam – tette hozzá. – És végül én is ugyanerre a következtetésre jutottam, mint ti. Hozzászokhatunk, hogy a szenvedés szereti a társaságot.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az ajtó halk kattanással bezárult, és Harry csendben figyelte a keresztapját. Egy hosszú pillanatig, Sirius mozdulatlanul állt, mélyen elgondolkodva. Harry semmit nem tudott leolvasni az arcáról, de a tekintete még mindig sötét volt. Aztán megrázta a fejét, és elfordult az ajtótól.
- Gyerünk! Keressünk valami érdekesebb elfoglaltságot!
Átsétáltak az előszobán, de Harry nem bírta ki kérdés nélkül.
- Sirius? Ez Draco Malfoy anyukája volt?
- Igen – Sirius rápillantott. – Valószínűleg te így gondolsz majd rá.
- És ő a te unokatestvéred? – Harry megpróbálta eltüntetni az undort a hangjából, de nem sok sikerrel. Nem mintha kevesebbet gondolt volna Siriusról emiatt, de azt hitte, a keresztapja családja is olyan lehet, mint az övé: akik a fény oldalán állnak és harcolnak a fekete mágia ellen. De minden családban lehetnek kivételek…
- Igen az – Sirius megállt. – A családom nagyon… sötét, Harry – magyarázta. – Nagyon ősi, és nagyon sötét. Meglep, hogy ezt senki nem említette neked korábban. Az élő rokonaim többsége részt vesz a háborúban, csak épp Voldemort oldalán. Én voltam a második az egész családban, aki valaha auror lett, de halálfalóból nagyon sok van.
Harry ámulva nézett rá.
- Kicsoda?
- 'Cissán kívül? Bellatrix Lestrange például. Ő Narcissa nővére – a hangja még feszültebb lett. – És az öcsém is az volt.
- Van egy öcséd?
- Volt. Regulus bevette a családi maszlagot: Toujours Pur, ahogy mondták – csak mindig tisztán! Hatalmasak és előítéletesek, ez a Black dinasztia: felülemelkedve a jogon és az erkölcsön. Regulus túl könnyen elhitte ezt, és méltó akart lenni az örökségéhez – keserűen elmosolyodott. – De nem volt rossz gyerek. Rájött, hogy rosszul választott, és megpróbált kiszállni. Akkor halt meg.
- Sajnálom – mondta halkan Harry.
- Én is – Harry vállára tette az egyik kezét. – De nem az a fontos, milyen családba születsz, hanem, hogy kit választasz barátaidnak.
- De azt mondtad neki…
- Hogy emlékszem rá, hogy Black vagyok? – Harry bólintott. – Igen, és az is vagyok. Megvan az erőm és a vagyonom, és a kapcsolataim, mert a drága jó anyám sosem tudta elérni, hogy kitagadhasson. De én arra fogom használni ezeket a forrásokat, hogy a gonosz ellen harcoljak.
Harry korábban csak egyszer látta ilyen komolynak és hidegen magabiztosnak a keresztapját. Hozzászokott már a vidám és mosolygós férfihoz, akit általában látott, annak ellenére, hogy a szemeiben néha ott ült az a mély sötétség, amit azkabani fogsága okozott. De most rájött, hogy valami sokkal mélyebb is van Siriusban, valami erős és hatalmas, és kezdte megérteni, mi dühítette fel annyira Narcissa Malfoyt az imént.
Aztán Sirius elmosolyodott.
- Elég a komolykodásból – mondta. – Elvégre nyári szünet van, találjunk ki valami mókát!
xxxxxxxxxxxxxx
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Szervezett káosz. Őrültség. Nyomás és feszültség. Mindennek megvolt az oka, annak ellenére, hogy a jelöltek látszólag fejetlenül rohantak húsz különböző irányba, a kiképzők harsogó kiabálása közepette. Átkok cikáztak a levegőben, szivárványszínbe borítva a hatalmas helyiséget. A legtöbb teljesen ártalmatlan volt, a legrosszabb egy-egy szúró bűbáj, de ezeknek is megvolt a céljuk. Káosz és nyomás. Az auror kiképzésnek három alapvető eleme volt: erőszak, intenzitás és fegyelem. Az első kettőt a kiképzők könnyen tudták produkálni, a harmadikat pedig idővel megtanulják a jelöltek.
BUMM!
- A földre!
A robbanás természetesen szintén teljesen ártalmatlan volt, csak egy egyszerű bűbáj. De a jelöltek úgy vetették magukat a földre, mintha maga Voldemort jelent volna meg előttük. Mióta három órával ezelőtt meg kellett jelenniük itt, és Kingsley befejezte rövid tájékoztatóját, folyamatosan nyomás alatt tartották őket, és a helyzet már kezdett tényleg őrültté válni. Bill tisztán emlékezett az első napokra, amiket ő töltött a kiképzőtáborban – egy-két hónapig teljes volt a zűrzavar, amíg bele nem rázódtak a kerékvágásba. Emlékezett, hogy akkor arra gondolt, vajon van-e valaki, aki átlátja azt az őrült káoszt.
Most azonban elég volt hátrapillantania a válla fölött Frank Longbottomra, hogy tudja, minden pontosan a tervek szerint halad. Két szó Franktől leállíthatja az egész tűzijátékot. A gyakorlat csak kaotikusnak tűnt, valójában azonban mindent szigorú ellenőrzés alatt tartottak. Nem is lehetett ez másképp, amikor az egykor tíz hónapos képzést, összesen kettőre zsugorították. Tudta, hogy ez szükséges kurtítás volt, de rettenetesen nehézzé tette a munkájukat.
Hiába volt oktató, még neki sem volt egyszerű átlátnia a pályát, úgyhogy elhessegette aggodalmas gondolatait és a feladatra koncentrált. Ez a feladat azt a célt szolgálta, hogy kiélezze a reflexeket és képessé tegye a jelölteket a nagy nyomás elviselésére.
Egy lilás színű átok cikázott el a füle mellett, és dühös pillantást vetett Hestia Jones felé. Vagy szándékosan célzott ilyen közel hozzá, vagy nem koncentrált eléggé, de ezt majd ráér később is megkérdezni. Most az volt a feladata, hogy gyors és meglepő átkokkal riogassa a jelölteket.
- KIFELÉ!
Ahhoz képest milyen halk-szavú és nyugodt ember volt, Frank Longbottom hihetetlenül hangosan tudott üvöltözni, ha akart. Eddig a kiáltásig, Bill azt hitte, Kingsley Shacklebolt a leghangosabb ember, akivel valaha találkozott, de most felül kell bírálnia ezt a véleményét. A húsz jelölt egy emberként rezzent össze, és a nyitott ajtók felé kezdtek rohanni. Bill vigyorogva egy villámot küldött az útjukba, ami bár ártalmatlan volt, és még csak túl közel sem volt hozzájuk, megtorpanásra késztette a fiatalokat.
Ez nem a bátorság hiányát mutatta. A fő oka ennek a rémüldözésnek az volt, hogy a jelölteknek nem volt pálcájuk és nem volt módjuk arra, hogy akármilyen módon is megvédjék magukat. Nem volt valami tisztességes feladat, de nem is szánták annak. A lényeg az volt, hogy kipróbálják a találékonyságukat, és megtudják, milyen rossz lehet a helyzet, ha nem támaszkodhatnak varázslatra.
A kiképzők sorra kiemelték a jelöltek közül azokat, akik bolond módon „meghaltak". Néhányan közülük egyszerűen belefutottak egy átokba, ami – ha igazi lett volna – biztos végzett volna velük. A jelöltek szó nélkül távoztak, csak egyikük mert tiltakozni, de Hestia dühös arckifejezése őt is azonnal elhallgattatta.
Az élet nem mindig volt kellemes, és ezért aztán az auror-kiképzés sem lehetett az.
Bill a szeme sarkából megfigyelt egy barna hajú lányt, aki felsegített egy köpcösebb varázslót és együtt futottak tovább, amíg aztán ő maga el nem botlott és akkor meg a társának kellett felrángatnia őt.
Már teljesen besötétedett, és Bill elmosolyodott magában. Ő még pont eleget látott ahhoz, hogy észrevegye a négyes csoportot, akik egy szikla mögött lapítottak. Nyilván próbáltak együttműködni, ami jó jel volt – de nem sok értelme lesz majd. Amit ugyanis a jelöltek nem vettek észre, az volt, hogy a gyakorlótér úgy volt kialakítva, hogy a kiképzők mindent lássanak, a jelöltek viszont semmit.
Bill fától-fáig osont előre. Közben az ajtók előtti csapdák is sorra aktiválódtak, robbanások és fénycsóvák töltötték be a levegőt, ami mozgásba lendítette a négy lapulót. Így tökéletes célpontot nyújtottak, és Bill egyetlen bűbájjal zöld festékkel lepte be valamennyit. Egyikük még fel is sikoltott.
Bill hangosan elnevette magát. Minden remekül haladt.
xxxxxxxxxxxxxxxx