AN: Sajnálom, hogy ilyen sokat kelle várni, de ígérem, igyekszem egy kicsit gyorsabb lenni a jövőben!

Boldog Karácsonyt mindenkinek és jó szórakozást!

Kilencedik fejezet: Merj álmodni!

Mindig viszonylag elhagyatott helyeken találkoztak, ezúttal egy francia kisvárosban. Mindketten beszélték a nyelvet, bár Julia sokkal jobban, mint Sirius. Ez valószinűleg annak volt köszönhető, hogy Julia önként tanult minden idegen nyelvet, míg Siriust az anyja kényszeritette rá. Meglepő módon, mégsem felejtett el mindent, és miután közel egy órát üldögélt a kis kávézó teraszán, már egészen könnyedén eltársalgott a pincérrel.

Amikor Julia megjelent az utcában Sirius csak nézte és csodálta. Isten a tudója, túlságosan ritkán élvezhette ezt a látványt, hiszen Julia sokszor volt távol, varázsló-sirokat kutatva fel Voldemort számára, aki még mindig a halhatatlanságot hajszolta. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor találkoztak az első alkalom óta. Persze be kellett ismernie, hogy ez nem csak Julia hibája volt, sőt!

Őszintén szólva, most sem lehetett volna itt, mert ha valaki együtt látja őket azon sok mindent vezsthetnek. Még mindig Julia számára volt kisebb a kockázat, hiszen Voldemort ügynökeként épp az volt a feladata, hogy Sirius közelébe férkőzzön, elnyerje a bizalmát és aztán kiszolgáltassa az urának.

Sirius helyzete azonban sokkal bonyolultabb volt. Nem sokan tudják, hogy Julia a Főnix Rendjének kémkedik, annál többen sejtették róla, hogy halálfaló. Bár Siriust nem nagyon érdekelte, hogy csorba esik a hirnevén, a jelenlegi politikai helyzetben, erre nagyon is ügyelnie kellett. Akár tetszett neki, akár nem a Rend egyik vezetőjévé lépett elő a Minisztérium elpusztitása után. Ha a Rita Vitrolhoz hasonló riporterek kiszagolnák, hogy egy halálfalóval randevúzgat, abból hatalmas botrány lenne. Nem végzetes persze, de nem akart szembenézni a lehetséges következményekkel.

Most azonban elhessegette magától ezeket a sötét gondolatokat, és inkább Juliát tanulmányozta. Sötét karikák keretezték szürke szemeit, és iszonyatosan fáradtnak nézett ki. Szőke haja hosszabb volt, mint általában, ami szintén arról tanúskodott, hogy igen elfoglalt volt mostanában. Őszintén szólva, Siriust meglepte, hogy egyáltalán eszébe jutott mugli ruhába bújni. Azon már meg sem lepődött, hogy egy jegyzettömböt szorongatott a kezében: Amit nem jegyzel fel rögtön, az nem is történt meg – jutott Sirius eszébe, amit Julia szokott mondogatni régen, és majdnem elnevette magát. Azt meg kellett állapítania, hogy akármilyen fáradt és elnyűtt volt pillanatnyilag, mégis ő maradt a leggyönyörűbb nő, akit életében látott.

- Bonjour – üdvözölte Julia, és becsusszant az asztal mögé. – Korán jöttél.

- Szakmai paranoia – mondta mosolyogva.

Amikor nevetett, még szebb volt, és Sirius legszivesebben áthajolt volna az asztal felett, hogy megcsókolja, de visszafogta magát. Az volt a lényeg, hogy ne keltsenek feltűnést, úgyhogy inkább csak megfogta a kezét. Ugyanazt a szenvedélyt látta a szürke szemekben is, mint amit ő érzett.

- Valóban?

- Igen – Sirius mosolya egy kicsit visszafogottabbá vált, de próbálta megőrizni a hangja könnyedségét. – Azt hiszem, mindnyájunknak fel kell nőni egyszer.

- Még neked is? – Julia hangja meglepően szomorú volt.

- Mindnyájunknak. Különösen most.

Mindketten csendben ültek egy pillanatig, és Sirius megint érezte az erős stressz hatását, ami rá nehezedett mostanában. Aztán Julia elmosolyodott, és ez elég volt, hogy elterelje a gondolatait.

- Elég a munkából! – megsimogatta a nő karját. – Éhen halok! Együnk inkább valamit!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Hívatott, nagyuram?

Piton visszafogott hangon beszélt, és fél térdre ereszkedve várta, hogy Voldemort figyelemre méltassa. A Sötét Nagyúr fényes nappal küldött érte, ami önmagában is szokatlan volt, mert lehet, hogy hatalma csúcsán volt, de gyakorlatias is volt egyben, és tisztában volt azzal, milyen kötelezettségeket ró a tanári pálya, leghasznosabb kémére. Most azonban július volt, a nyári szünet közepe, és ilyenkor mindig mások voltak a szabályok.

- Igen, hivattalak – intett, hogy felállhat. – Tegyünk egy sétát, Perselus!

Az erőd szokatlanul csendes volt foglyok hiányában. Huszonhét hadifogoly menekült meg a Rend akciója során, és egy halálfaló meghalt. Voldemort dühe nyilvánvaló volt, és Piton biztos volt benne, hogy a Minisztérium lerombolása nem az utolsó lépés volt bosszúhadjáratában. Persze, ami azt illeti, nem is az első. Mielőtt bármilyen bevetésre indultak volna, a halálfalók megkapták a büntetésüket. Még a legfőbb kecvencek is: Malfoy azért, mert nem jött rá, hogy a háza elleni támadás csak egy átverés, Bellatrix Lestrange pedig azért, mert hagyta, hogy az ellenség bejusson Azkabanba. Mindenki büntetést kapott, kivéve egy embert.

Perselus Piton volt az a kivételezett halálfaló, aki egyetlen átok nélkül megúszta. Az hogy megmentette Voldemort életét, még jutalmat is hozott neki, pedig ez nagyon nagy ritkaságnak számitott.

Végül kiderült ugyanis, hogy a mentőakciója miatt nem kellett részt vennie a Minisztérium elleni támadásban. A támadás egyfajta engesztelő ajándék volt a haláfalók részéről, így akarták elnyerni a Nagyúr bocsánatát. Mivel pedig Perselus volt az egyetlen, aki nem csinált bolondot magából Azkabanban, neki nem kellett törlesztenie sem.

- Nemrég látogatást tettem a Misztériumügyi Főosztályon – mondta Voldemort hosszú csend után.

- Uram?

- Találtam ott egy jóslatot, ami 1980 júliusából származik – a Sötét Nagyúr hirtelen lefékezett és Piton szemébe nézett. Perselus lehajtotta a fejét, és visszatartotta a lélegzetét. – Tudsz erről a jóslatról, Perselus?

- Igen, uram – válaszolt gyorsan. – De hallottam róla, hogy létezik, de a tartalmát nem ismerem.

- Úgy? – sziszegte a Nagyúr.

Perselus a padlót tanulmányozta, a szive pedig vadul dübörgött. Elég lesz az igazság? Voldemorttal esetében soha nem lehetett tudni.

- Annyit tudok, hogy Trelawny megjósolta benne annak a születését, aki legyőzi Önt, de arra nem sikerült rájönnöm, hogy kire utalt pontosan. Hiába kérdeztem ki róla Trelawny-t, semmi emléke nincs róla.

Egy hosszú pillanat telt el néma csendben.

- Nézz rám, Perselus – nem tagadhatta meg a parancsot, és engedelmesen belenézett a félelmetes szemekbe. Tudta, mi a Sötét Nagyúr szándéka – ő is tanulmányozta a legilimenciát és tudta, hogy a szemkontaktus fontos összetevője annak a folyamatnak, amit a tanulatlanok egyszerűen gondolatolvasásnak hivnak. A körülményeket figyelembe véve, hálás lehetett, hogy nem hazudott.

Ez a tudás sem könnyitett sokat helyzetén, mert az egész olyan érzés volt, mintha a lelke legmélyebb bugyraiban kotorásztak volna. Az a tudat sem segitett, hogy Voldemort nem volt képes ténylegesen olvasni a gondolataiban. Soha sem segitett. Még a dementorok jelenlétében sem érzett olyan dermesztő hideget, mint ilyenkor.

- Igazat mondasz… - vonta le a következtetést röviddel később. – Helyes.

Csak annyit tehetett, hogy engedelmesen bólint. Vékony jégen sétált, és egy rossz lépés is végzetes lehetett.

- Trelaweny már nem számit. Nálam van a jóslat.

- Ez nagyon jó hir, uram!

Miért érzi még mindig úgy, mintha veszélyes terepen járna? Meg kellett volna könnyebbülnie!

- Valóban?

Valahogy nem tűnt bölcs dolognak válaszolni erre. Inkább csak várakozott. A csend tovább nyúlt, és kezdett arra gondolni, hogy ez mégis csak valami teszt. De az ösztönei azt súgták, hogy Voldemort csak gondolkodik, az esélyeket latolgatja. Igy aztán várt.

- Úgy tűnik nekem, hogy az utóbbi időben elterelték a figyelmem, Perselus – mondta végül hidegen. – Megtettem az ellenségeimnek azt a szivességet, hogy tizenegy évig életben hagytam Harry Pottert. De ennek vége! Az a kölyök nem élheti meg a tizenkettedik születésnapját!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Jó hireim vannak!

James széles mosollyal üdvözölta a feleségét, amikor az besétált hozzá a kórházi szobába. Lily tudta, hogy a temetés halálosan kimeritette a férjét, annak ellenére, hogy próbálta megjátszani, hogy semmi baja, és határozottan állitotta, hogy nem kell már visszajönnie a kórházba. A gyógyitók gondoskodása azonban határozottan jót tett neki: a szin visszatért az arcába és jobban nézett ki, mint bármikor a Minisztérium elleni támadás óta eltelt huszonhat nap során.

- Tényleg? – Lily leült a kórházi ágy szélére, és megfogta a férje kezét. – Akkor halljuk!

James mosolya fertőző volt.

- Martha szerint végre megtalálták a megfelelő bűbájt, hogy rendbehozzanak!

- Ez tényleg jó hír!

Martha Blackwood volt az a gyógyitó, aki James esetével foglalkozott. Ő volt a legjobb orvos az egész kórházban, és azért kapta meg a feladatot, mert senki más nem tudott mit mondani. Nem sok sérülés volt, amit a mágikus gyógyászat ne tudott volna rendbehozni, de James állapota ellenállt minden próbálkozásuknak. Ha egyszerűen eltört volna a gerince, akkor azt néhány - bár meglehetősen bonyolult -bűbáj meggyógyitotta volna…de itt egyik sem működött. Mindennek tetejében pedig James azt állitotta, hogy igenis érez fájdalmat a lábaiban és a hátában, mégsem reagált egyik sem külső ingerekre.

- Végeztek egy kis kutatást, és találtak egy pár új varázsigét! – James arca ragyogott a reménytől. – Azt hiszem, ez lesz az igazi!

- Mikor próbálják meg? – Már olyan sok 'lehet, hogy ez lesz az' volt eddig, hogy Lily nem nagyon mert reménykedni – de kénytelen volt, legalább James kedvéért. Valahol kellett lennie egy megoldásnak!

- Néhány nap múlva – válaszolt. – Talán már pénteken!

- Remélem tényleg működni fog – mondta, és megszoritotta a férje kezét.

- Én biztos vagyok benne! – de azért annyira nem hangzott magabiztosnak.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Ebéd után a tengerparton sétálgattak, kéz a kézben. A családjaik teljes egyetértésben borultak volna ki, ha látják őket igy, mugli ruhában, ráadásul egymással. Julia néha arra gondolt, hogy valószinűleg az egész Malfoy klán forog a sirjában a cselekedetei láttán – máskor azonban pont az ellenkezőjét gondolta. Végül is ki bizonyult jobb Malfoynak, ő vagy Lucius? Lehet, hogy a nyitott gondolkodása a muglikkal szemben szerezne neki egy-két rossz pontot, de azért nem minden Malfoy volt szörnyeteg. Igen, a családja ősi volt, és ragaszkodott a hagyományokhoz, de nem voltak bolondok. És nem voltak mániákusan a tiszta vér hivei sem, legalábbis Voldemort felemelkedése előtt nem. A Black család esetében már más volt a helyzet: ők igenis mániákusok voltak, már korábban is, de azért köztük is akadtak rendes emberek.

Siriusra nézett, aki elkapta a pillantását és elmosolyodott. Amikor igy mosolygott, akkor szinte el is tudta felejteni az elmúlt éveket, és úgy érezte magát, mint tizenhat éves korában, amikor fülig beleesett ebbe a srácba, és a szülei elismerése volt az egyetlen gondja.

A szülei már halottak, és messze elhagyta a tizenhatodik születésnapját.

- Elgondolkoztál – jegyezte meg halkan Sirius.

Borús gondolatai ellenére, Julia elnevette magát.

- Nem ez volt az első alkalom!

- Tényleg? – kérdezett vissza Sirius játékosan, és szorosabban magához húzta. Szeretett volna egész hátralévő életében igy maradni, ilyen közel a férfihoz, akit szeret, de tudta, hogy a világ nem engedi.

- Tényleg! – próbált szigorúnak tűnni, de aztán inkább elnevette magát. Mindketten igyekeztek úgy tenni egész nap, mintha egy átlagos pár lennének, és mintha ez örökké tarthatna…

- Akkor, miről is elmélkedtél?

- A múltról – válaszolt őszintén. – Arról, mennyi minden megváltozott.

- Igen, ez igy van – a férfi hangjából hirtelen eltűnt minden vidámság.

Julia torka összeszorult attól a feszültségtől, ami a néhány szó mögött bujkált.

- Amikor igy együtt vagyunk, majdnem olyan, mint régen…amikor a világ még nem volt ilyen. Amikor még nem kellett az ellentétes oldalon állnunk, és külön töltenünk tiz évet…

- Én is ezt éreztem – ismerte be Sirius egy kis tétovázás után. – Bárcsak…

Nem mondta tovább, de Julia tudta mire gondol, hiszen ő is ugyanarra vágyott. Bárcsak ne lenne így! Bárcsak ne kellene hazudni és bujkálni! Bárcsak visszakaphatná a tiz évet, amit elvesztett az életébeől, és visszaállithatná azt az ártatlanságot, amit elvesztett. Bárcsak azt mondhatnák egymásnak, hogy minden rendben lesz, anélkül, hogy hazudnának! Julia felsóhajtott.

- Igen – suttogta maga elé. – Bárcsak…

Az egyetlen válasz az volt, hogy Sirius még szorosabban ölelte a derekát, és aztán csendben sétáltak tovább. Olyan sok minden választotta el őket, és bár Julia megértette, miért nem láthatják egymást gyakrabban, ez ez egész mégis felőrölte belül. Minden alkalommal, amikor találkoztak, Sirius szemében egyre sötétebbnek tűntek a lappangó árnyékok, és egyre nehezebbnek tűnt a teher, amit hordozott. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de nem tudta szavakba önteni, amit akart. Annyira szerette, hogy nem tudta, hogy fejezhette volna ki ezt, és nem tudta, mit tehetne, hogy valahogy könnyitsen a lelkén.

- Hogy vagy? – kérdezte inkább.

- Jól – válaszolt Sirius azonnal.

- Francokat! – jegyezte meg Julia gyengéden.

Érezte, hogy a férfi megfeszül, és már majdnem megbánta, hogy leleplezte a füllentést, de nem lehetett nem észrevenni, milyen automatikusan válaszolt. Túl jól ismerte Siriust ehhez, hiába voltak olyan soká távol egymástól, akkor is kihallotta a hazugságot. Csak remélte, hogy Sirius megérti majd, miért kellett megkérdeznie.

Egy hosszú pillanat után, Sirius mintha felengedett volna.

- Megbirkozóm vele – mondta végül.

- Olyan boldogtalannak tűnsz.

- Nem vagyok boldogtalan, Julia, csak… - Lehajtotta fejét, és a homokot tanulmányozta. – Egyáltalán nem úgy érzem magam, mint amire számitottam…mintha…üres lennék.

- Üres?

- Tiz évet elvesztettem és úgy tűnik most kell mindent bepótolnom. Néha annyira elfoglalt vagyok, annyira benne vagyok a dolgok sűrűjében, hogy elfelejtem, mennyi minden megváltozott. Máskor viszont rájövök, mennyire le vagyok maradva: a világ nem olyan, mint amilyen régen volt. De az ilyen pillanatokban, amikor teljes erőmmel próbálok az az ember lenni aki voltam…eszembe jut… - elhallgatott, de Julia bátoritóan megszoritotta a kezét. – Ezsembe jut, hogy már nem vagyok az. Nem vagyok ugyanaz, mint tiz évvel ezelőtt…és soha nem is lehetek...

- Sirius…

- Megváltoztam. Világosabban látok, hidegebb lettem és valami sötétség él bennem, amit még csak meghatározni sem tudok. Az elmúlt hónapokban próbáltam az lenni, aki voltam. Próbáltam úgy tenni, mintha az üresség és a fájdalom elmúlna, de mostanra rájöttem, hogy ez végleges. Nem bújhatok el előle, ez a változás a részem lett, és kezdem azt gondolni, hogy nem is szabad visszatérnem a régi énemhez. Nem engedhetem meg magamnak.

- Mit értesz ezen?

- Nem vagyok vak Julia! – válaszolt, ezúttal tétovázás nélkül. – Hiába próbálnám tagadni, tudom, hogy ez hol fog véget érni. Akár jobb lett ettől a világ, akár rosszabb, hoztam egy döntést. Amikor eljön a háború vége, tudom, kinek kell szembenéznie Voldemorttal...

Julia torka összeszorult, mert ez volt az a téma, amiről soha nem akart beszélni. Ami csak a rémálmaiban jött elő.

- Neked...

Némán bólintott, és egy ideig gondolataikba merülve sétáltak tovább. Julia szeretett volna vitatkozni ezzel a tényszerű kijelentéssel, de tudta, hogy felesleges lenne. Sirius csak az igazat mondta.

- Szóval, - szólalt meg végül Sirius – megkaptad az új és tovább fejlesztett Sirius Blacket – fáradtan elmosolyodott.

- Én nem talállak annyira másnak – válaszolt halkan, és azt kivánta bárcsak ne lenne olyan keserű a hangja.

- Nem?

- Nem. Legalábbis azokban a dolgokban, amik nekem a legjobban számitanak – a vállára fektette a fejét, és úgy folytatta. – Szeretlek, Sirius! És több kell néhány változásnál, ahhoz, hogy ez megváltozzon.

- Én is szeretlek – mondta Sirius halkan, és már-már megkönnyebbültnek tűnt. Legalábbis annak az ijesztő sötétségnek egy része elpárolgott a szemeiből.

Igen, Sirius tényleg megváltozott, és még ha ezek a változások az ő érzésein nem is változtattak… valaki másnak nagyon is számitani fognak majd…Valakinek, aki eddig még nem volt hajlandó észrevenni, mivé is vált Sirius.

És ez a gondolat, valahogy egy kicsit fényesebbé tette a rájuk váró jövőt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx