Tizedik fejezet: Amik vagyunk...
A hetek gyorsan múltak, legalábbis egy bizonyos nézőpontból. Másrészt viszont szinte vánszorogtak. Forró nyaruk volt, a nappalok hosszúra nyúltak, és bármelyik másik évben, békés időszak lehetett volna. 1992 nyara volt az első, amit a Tekergők egy évtizeded együtt tölthettek volna, de az öröm összeomlott a komor valóság nyomása alatt.
Az augusztus közeledett, és a négy elválaszthatatlan barát alig töltött együtt néhány órát. Mindannyian a saját kötelezettségeikkel voltak elfoglalva, és a maguk módján próbálták összetartani valahogy szétesőfélben lévő világukat.
James – aki még mindig a Szent Mungó páciense volt – ágyból fekve irányitotta a kormányt, meg persze a tolószékből, amit Sirius épitett neki. Eközben Remus lassan igazi erőddé alakitotta a Roxfortot, és folyamatosan embereket toborzott a Rend számára. Követni próbálta Voldemort minden mozdulatát, és igyekezett megvédeni az embereit. Peter, James képviseletében, fel-alá utazgatott Európában, és igyekezett minden segitséget összekotorni, ami csak elérhető volt. Sirius működése nem volt olyan látványos: ingázott Avalon és a szárazföld között, élezte a saját képességeit, és szorosan szemmel tartotta Harryt, aki – mint arra Piton figyelmeztette őket – Voldemort következő célpontja volt.
De július 29-ig nem történt semmi rendkívüli. Harry és Lily a Grimmauld téren maradtak, viszonylagos biztonságban, hiszen a ház feltérképezhetetlen volt, ráadásul még ki is bővitették a védelmi rendszerét. Mihelyt Sirius megkapta a hirt, Voldemort új tervéről, gyakorlatilg oda költöztette Frank Longbottomot. Aztán még két auror csatlakozott hozzájuk és úgy megerősitették a védelmet, annyi csapdát épitettek be, hogy végül már egy mugli tank is folyékonnyá olvadt volna, mielőtt eléri a bejárati ajtót.
De eltelt tizennégy nap, és nem történt semmi.
Voldemort hívei kétszer próbálkoztak a Roxfortban, de visszavonultak, mielőtt Remus igazi trükkös-ládája kinyilhatott volna. A központi tanács maradványa azon rágódott, hogy ezeket a támadásokat vajon csak elterelésnek szánják-e, vagy komolyan gondolják. Voltak viszont nagyobb problémáik is. Mielőtt Piton figyelmeztethette volna őket, Scott Mulciber és Lloyd Flint végeztek a Rend három új tagjával, Bellatrix Lestrange pedig halálra kinzott egy negyediket. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy kém van a soraik közöö, de akármilyen keményen nyomozott is Remus, nem tudta felderiteni ki az.
Mégis, viszonylag csend volt. A varázs-világ élete folyt tovább, akkor is, bár a félelem nem múlt el teljesen. A közelmúlt halálesetei, és az, hogy a misztériumügyi főosztály három dolgozója nyomtalanul eltűnt nem engedték elfelejteni, hogy háború van. De az élet ment tovább, mert igy kellett lennie.
Caramel és Umbridge tovább folytatták politikai manővereiket, állandóan azt hangoztatva, hogy James Potter sérült és alkalmatlan a feladatra. Kevesen osztoztak az „aggodalmaikban", de a feszültség egyre nőtt. Az emberek követelték, hogy az aurorok védjék meg őket, de ők még mindig kevesen voltak, és Siriusnak egyáltalán nem állt szándékában feláldozni néhány megmaradt emberét. A követelések hatására kénytelenek voltak azonban még jobban lerövidíteni a kiképzési időt.
-----------------------------------
Bill elfojott egy ásítást. Nem csoda, hogy álmos volt: még nem is hajnalodott, de Frank Longbottom, és beosztottai már egy órája talpon voltak. Gyorsan lenyomtak egy reggelit, aztán megbeszélést tartottak a Vörös Szobában. Ez a terem a központi épület alatt helyezkedett el, és a kiképzőterület legmélyebb pontja volt.
Senki nem tudta, miért nevezték Vörös Szobának, hiszen a falak szürkék voltak, a bútorok pedig feketék. Az egyetlen vörös szinű dolog, a hátsó falon lógó festményen szereplő nő ruhája volt. A kép Viviane Merlint ábrázolta, az auror-szervezet alapitóját, és ez a kép volt az egyetlen diszités a szobában. A falakat egyébként polcok boritották, megrakva könyvekkel és elsárgult pergamenekkel.
- Rendben – Frank hátradőlt, és hintázni kezdett a székén. – Az elmúlt két hét rendkivül szórakoztató volt – a három beosztottja fáradtan nevetett – de itt az ideje, hogy komolyan elgondolkozzunk! – az arckifejezése rögtön komolyabb lett.
- Mindannyian tudjátok, hogy az auror-kiképzést az évek során egyre jobban megkurtították. Ami eredetileg egy három éves komplex programként indult, azt először kettő, majd egy évre csökkentették, ahogy a háború egyre hevesebb lett. Amikor idejöttünk, úgy gondoltuk három hónapunk van, de kidolgoztunk egy tiz hetes tervet is. Most azonban a helyzet még rosszabbra fordult.
- Mennyi időnk maradt, főnök? – kérdezte Hestia, aki, mint mindig, most is a lényegre tért.
- Nem tudom – ismerte be. – Reggel beszéltem Siriusszal, és nem adott meg pontos határidőt. Csak azt mondta, készüljünk el olyan gyorsan, amilyen gyorsan emberileg lehetséges.
- Már most is olyan gyorsan dolgozunk – jelentette ki Kingsley. – Már a tíz hét is szinte lehetetlen! Ha még jobban begyorsitunk, azzal csak azt érjük el, hogy megöletjük ezeket a kölyköket.
- Igen – szólalt meg halkan Bill. Rá nem vonatkoztak kommunikációs korlátozások, többször is beszélt az apjával, úgyhogy tudta mi folyik odakinn. – De nekünk elsődlegesen a civilekkel biztonságával kell foglalkoznunk.
- Billnek igaza van – mondta Frank. – Avalon biztonságában könnyű elfelejteni a kinti veszélyeket. De mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy odakinn emberi életek függnek tőlünk.
- De a kapkodás csak növeli a veszélyt – mondta Hestia. – Ha túlerőltetjük őket, semmit nem érünk el.
- Ez csak akkor igaz, ha a kockázat nagyobb, mint az elérhető előny – szólalt meg Kingsley az asztal másik vége felől, mire Hestia villámló szemeket meresztett rá.
- Minden lefaragott nappal nő az esélye, hogy ezek a kölykök meghalnak! Többel tartozunk nekik ennél! Az a munkánk, hogy kiképezzük őket, és esélyt adjunk a túlélésre, nem pedig az, hogy a halálba küldjük!
- Akármit is mondott, Kingsley keményen állta a tekintetét.
- Mind tudjuk, miért vagyunk itt – válaszolt nyugodtan. – Még a jelöltek is. Megértették, hogy akár meg is halhatnak, de vállalják a veszélyt. Vállalják, hogy megfizetik az árat, akárcsak mi.
- Van egy kis különbség – Bill már ismerte ezt a makacs kifejezést Hestia arcán, de Kingsley sem az a tipus volt, aki könnyen beadja a derekát.
- Tényleg?
- Minket rendesen kiképeztek erre. Nyolc hét – vagy még annyi se – csak arra elég, hogy egy kicsivel jobbak legyenek, mint egy átlag-varázsló, aki letette a RAVASZ vizsgákat. Ezek még gyerekek! Hiányzik belőlük a lelki érettség, és megfelelő edzés nélkül ezt nem is várhatjuk el tőlük!
- Alulértékeled őket – mondta Kingsley halkan.
- Bocs, hogy realista vagyok…
- Elég ebből! – vágott közbe Frank. – Nem kell szeretnünk, amit csinálunk, gyerekek, csak meg kell találnunk a módját, hogy megtegyük, amit kell! – visszaállitotta a széket mind a négy lábára. – Nyolc hét múlva ezek a jelöltek aurorok lesznek, akármi is erről a véleményünk. Az a feladat, hogy a lehető legjobban felkészitsük őket, és nem az, hogy panaszkodjunk!
Szürke szemei végigpásztáztak az alárendeltjein.
- És ami azt illeti, még ez a nyolc hét is túl hosszú. Jusson eszetekbe, hogy míg mi itt teljes biztonságban vagyunk, Sirius és a többiek harcolnak, és meghalnak odakinn. Tizenkilenc aktiv auror maradt összesen, és ebből négyen itt vagyunk. Szükségünk van ezekre a gyerekekre – a hangja kemény volt, de a szemében látszott a fájdalmas igazság. – Még, ha a fele meg is hal, akkor is jobban fogunk állni, mint most.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
A nap ragyogóan sütött, és bármely más napon ez szemet gyönyörködtető lett volna. Peter azonban egyáltalán nem volt gyönyörködó hangulatban. Elhúzta a száját. Ebben az évben semmi sem úgy alakult, ahogy várták
- Mintha egyre sötétebb lenne... – szólalt meg James.
- Tessék? – megfordult és barátjára nézett.
Kora délután volt, és a nap magasan ragyogott az égen. Egyedül voltak a Szent Mungó belső udvarán. Peter egy kényelmetlen műanyag széken ült, James pedig a megbűvölt tolószékben, ami már többször is nagyon hasznosnak bizonyult.
Peter csak reggel tért vissza Franciaországból, és ebéd után rögtön vissza is megy. Egyáltalán nem is kellett volna visszajönnie, de James volt a kormány feje, és a franciák nagy kellemetlenkedők voltak. Mint általában. Akármilyen közel álltak is a brit varázsló-társadalomhoz, nem akarták észrevenni a fenyegetést. Voldemort nem az ő problémájuk, hangoztatták állandóan.
Igy aztán visszajött, tanácsért és támogatásért. Nem akart olyan igéreteket tenni, amiket aztán később nem tudnak betartani. De a francia-probléma hamar feledésbe merült, most az ebédre vártak, és James az eget bámulta.
- Egyre sötétebb lesz – ismételte meg. – Sötétebb, mint valaha is hittem volna.
Lassan Peter felé forditotta a fejét, és ő látta, hogy az aggodalomtól sötét a tekintete. A szemeiből azt gondolhatta volna, hogy egy öreg embert lát maga előtt. Vajon mindannyian igy nézünk ki? Fordult meg hirtelen a fejében. A háború tette ezt velünk?
- A háborúban most már három oldal van – magyarázta James szomorúan. – Akik velünk vannak… akik ellenünk… és akik túlságosan félnek ahhoz, hogy harcoljanak.
Peter érezte, hogy a szoritás egyre nő a mellkasában. De James folytatta, mielőtt megszólalhatott volna.
- A franciák csak egy újabb példát szolgáltatnak erre – mondta. – Sarokba vannak szoritva, és félnek, de reménykednek, hogy Voldemort nem veszi észre őket, és minden rendben lesz. Itt is ugyanezt látjuk – a Rend tagjai sorra jelentkeznek Remusnál, hogy ki akarnak szállni. A kormány életben maradt tagjai pedig a tengerentúlra menekülnek – felsóhajtott. – Nem is tudom hibáztatni őket, csak biztonságban akarnak lenni. De azért igenis hibáztatom őket, hogy ezt mások kárán akarják elérni.
- De vissza tudjuk őket tartani?
- Nem tudom – ismerte be James. – Bátorithatjuk és lelkesithetjük őket. Emlékeztethetjük őket, hogy mennyi minden veszik el, ha elbukunk. De magakadályozhatjuk, hogy elfussanak? – lassan megrázta a fejét. – Valószinűleg nem.
- Mondd meg a franciáknak, hogy harcolni fogunk – mondta egy rövid szünet után. – Velük vagy nélkülük, mindegy. Kitartunk a végsőkig, és nem azért, mert igy akarjuk, hanem azért, mert muszáj.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sirius és Harry éppen sakkoztak, amikor megérezték a szagot. Lily - aki közelebb ült a könyvtárszoba ajtajához - volt az első, aki észrevette, és azonnal felugrott, amikor a dörömbölés elkezdődött. Olyan régóta várták már hogy történjen valami, hogy szinte folyamatosan tűkön ültek…
- Mi a… - kezdte Sirius, de elhallgatott, mielőtt kicsúszott volna a száján olyasmi, ami nem való egy tizenkét éves fülének…vagy a harminckét éves anyjáénak.
- Ez füst – állapitotta meg Harry, felpillantva a sakktábláról.
Lily már a hallban volt, mielőtt Sirius még ellenőrizhette volna a védelmet, de elég volt egy pillanat, hogy megállapitsa: nem ég tűz a házban. Minden egyes védelmi varázslat közvetlenül a ház urához volt kapcsolva, vagyis hozzá. Sirius volt az egyetlen, aki a rendszer valamennyi elemét ismerte és csak ő tudta ellenőrizni az egészet. Lily kiáltása hasított bele a hirtelen csendbe.
- Vedd elő a pálcádat, Harry! – szólt hátra Sirius, és azonnal a nő után rohant. Nem is emlékezett rá, mikor vette elő a saját pálcáját, de mire Lily mellé ért, már ott szoritotta a kezében.
BUMM! BUMM! BUMM!
- Tűzoltóság! Nyissák ki! – kiabált egy férfihang a kapuból, és a dörömbölés folytatódott.
Sirius a bejárati ajtóhoz sietett, és Lily válla felett kinézett a mellette lévő ablakon. Lilyvel ellentétben azonban, ő a függöny mögött maradt. Ennek csak tiz százaléka volt kiszámitott óvatosság, a többi kilencven ösztön, de most minden idegszála azt súgta, hogy valami nem stimmel, és ha valamit megtanult Alastor Mordontól, az, az volt, hogy mindig hallgasson az ösztöneire. És hirtelen eszébe jutott, hogy neki elvileg most nem szabadna itthon lennie. Ha egy csöppet másként alakulnak a dolgok, akkor most Jamesszel lenne a kórházban, és ettől a felsimeréstől valahogy összeszorult a torka.
Odakint egy hatalmas tűzoltóautó parkolt az utca jobb oldalán, és öt egyenruhás alakot látott mozogni. Úgy voltak öltözve, és olyan maszkot viseltek, mint a mugli tűzoltók, nagy palackok voltak a hátukra erősitve, a kezükben pedig fejsze. Ketten az autó mellett várakoztak, egy hosszú csővet szereltek le éppen a kocsiról, másik kettő pedig épp most kocogott a társuk felé, aki az ajtót döngette. Balra, a Grimmauld tér tizenhárom számú ház veszélyesen füstölgött.
De a tizenhármas számú ház előtt nem volt egyetlen tűzoltó sem. Ketten a kocsi mellett, három pedig az ő küszöbükön. Ez több, mint furcsa!
BUMM! BUMM!
- Nyissák ki, vagy be kell törnünk az ajtót! – kiabálta ugyanaz a hang megint. Aztán, mintha csak később jutott volna eszébe, hozzátette: - Át kell törnünk a falat, hogy bejussunk a szomszédba!
Sirius tanult annyit a mugli kultúráról, hogy tudja tűz esetén a szomszéd házak is veszélyben lehetnek. Kivéve persze, ha ezt a szomszéd házat mágia védi a lángokkal szemben.
- Utoljára mondom, nyissák ki, vagy…
- Ezek nem muglik! – szólalt meg Lily.
- Honnan tudod? – Sirius ellépett az ablaktól, és még egyszer ellenőrizte a védelmet. Látszólag minden rendben volt, de akkor miért citeráznak igy az idegei?
- Eldobták a fejszéket – magyarázta a nő nyugodtan. – A muglik nem tudják fejsze nélkül betörni az ajtót!
- Füst van idebenn – szólalt meg a hátuk mögött Harry, mire mindketten megpördültek. Eddig nem vették észre, hogy kijött utánuk.
De a gyereknek igaza volt. Sirius remélte, hogy csak a szellőzőrendszeren keresztül jutott be a füst. Ha a halálfalók – mert csak azok lehetnek! – módot találtak arra, hogy felgyújtsák a házat, akkor végük. De amikor újra ellenőrizte, a tűzvédelmi varázslatok a helyükön voltak. Nem éghet semmi, hacsak… a hopp-rendszer! A kandallók…!
- Lily! A…
Ebben a pillanatban elszabadult a pokol.
Reccs!
A védőbűbájokkal kezdődött – a három kint álló varázsló együtt kántálta varázsigét, mire az összes vészjelzés egyszerre indult be, amitől Lily összerezzent. Aztán valami nekivágódott a bejárati ajtónak.
Faforgács repkedett mindenfelé, és egy fémdarab jelent meg az ajtón keletkezett lukban. Egy luk. Lily tévedett a fejszékkel kapcsolatban, mert legalább egyikük még mindig megtartotta, és most mágikus erővel felvértezve, azzal próbálták betörni az ajtót. A fejsze éle egy pillanatra eltűnt, és a résen át kiláthattak az utcára. De a lukat hamarosan betöltötte egy vékony kis pálca. Igen pálca. Sirius agya hirtelen visszazökkent a normál kerékvágásba, és az idő újra felgyorsult.
- Vissza!
Megragadta Lilyt, és hátralökte. Harry felkiáltott, amikor az anyja magával sodorta.
- Reducto!
Ezúttal felismerte a hangot. Az ajtó megremegett, és neki ki kellett térnie az átok útjából. Azt azonban még látta, hogy a rés még nagyobb lett: már látszott a tűzoltónak öltözött alak felsőteste, ami nyilvánvalóan Lloyd Flinthez tartozott. Mozgás látszott, Flint odébb lépett, aztán egy másik hang szólalt meg:
- Te idióta! Ne ezt használd! Cadovallum! – üvöltött Rodolphus Lestrange. Az ajtó még jobban remegett, de nem tört be.
Hogy ezt a remek épitészeknek, vagy a védelmi varázslatnak köszönhették-e, azt Sirius nem tudta, de nem is érdekelte. Nem volt sok idejük. Öt kettő ellen, de volt annyi előnyük, hogy ők voltak benn: legalábbis pillanatnyilag ez még előnynek számított, de hamarosan akár csapdává is válhat.
A háta mögül, Lily kiabált:
- Stupor! – és Flint összrogyott.
Kintről dühös hangok válaszoltak:
- Diffindo!
- Aboriscum – suttogta Lily, és hátralökte Harryt, miközben az ajtó apró darabokra robbant szét. Sirius nem nézett hátra, de ha megtette volna, akkor sem látta volna a fiút. Lily, szokott hatékonyságával, egy bonyolult bűbáj segitségével láthatatlanná tette a fiát.
- Capitiscindo! – kiáltotta inkább a bámészkodás helyett.
Igor Karkaroff feje gyakorlatilag leszakadt, nekicsapódott Rodolphus Lestrange vállának, mire a rettegett halálfaló hatalmasat ugrott. De Sirius már egy újabb átokkal megcélozta Lestrange-t, ami mellé ment, de legalább el kellet menekülnie az ajtóból.
- Zárd le a kijáratot mögöttem, Lily! – kiáltott hátra, és gyorsan elmondott egy pajzs bűbájt.
Piros fénysugár szállt el a füle mellett, és még egy halálfaló összeesett, a másik azonban tovább közeledett, és most már nem viselte a maszkot sem.
– És zárd le a hopp-rendszert!
Mielőtt Lily tiltakozhatott volna, Sirius kivetette magát az ajtón.
Kettő-null. Flint eszméletlenül feküdt. Karkaroff halott. Akit Lily második átka eltalált szintén eszméletlen volt, de még mindig megmaradt Voldemort két legrettegettebb csatlósa. Akkor ideje egy kicsit javitani az arányokon. Kikerülte az Imperiust, amit felé küldtek, és megcélozta Rodolphust.
- Incendio!
Elégedetten hallotta az üvöltéseket, amikor a lángok körbefogták a halálfalót. Szegény bolond levette a tűzoltó-ruhát, kétségtelenül azért, mert túl nehéz volt, pedig az legalább megvédte volna a tűztől.
Lestrange továbbra is üvöltött, de Sirius már nem figyelt oda rá. Ehelyett előrelendült. Fénycsóva csapott le arra a pontra, ahol egy másodperce állt, ha néhány másodpercet tétovázik pecsenyévé sült volna. Száz méterre tőle, Bellatrix Lestrange is megszabadult már az egyenruhától, és most felé rohant. Nyílván nem azért, hogy a férjének segítsen, Rodolphusnak magának kell kilábalnia szorult helyzetéből.
- Imperio!
- Everbero!
A két átok a levegőben csapott össze, és fénylepelbe boritották a teret. Sirius látta, hogy a jobbján egy bokor lángra kap, de inkább az ellenkező irányba vetődött, és a zöld fénycsóva elszáguldott a feje felett. Kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott, és ezúttal betalált.
Bellatrix vagy öt métert repült, mielőtt földet ért, de azonnal talpra is ugrott megint. Ennyi idő is elég volt azonban, hogy Sirius az elhagyott tűzoltóautó mögé kerüljön. Gyorsan kinézett a bal hátsó kerék mögül, és látta, hogy Bellatrix a nyílt terepen áll, és őt nézi.
- Félsz kiállni velem, kuzin? – kiabálta a nő nevetve.
- Nem én hoztam öt játszótárasat magammal! – kiabált vissza Sirius, de közben gyorsan járt az agya.
Lily biztos segitséget hív, de vajon mennyi idő alatt érnek ide? Rodolphus már talpon volt, miután sikerült eloltania a tűzet. Egy kicsit megviseltnek tűnt, de a bejárati ajtó irányába sietett.
Vörös fény villant az ablakból, ami sajnos épp elhibázta a halálfalót, de ez esélyt adott Siriusnak. A távolság elég nagy volt, de…
- Reducto!
Azt se bánta volna, ha millió darabra robbantja szét Lestrange-t, de ebből a szögből erre esélye sem volt, annyit azonban elért, hogy a ház helyett magára vonja a figyelmét. A halálfaló Sirius felé fordult, és megcélozta egy átokkal, ehhez azonban arra is szükség volt, hogy hátat fordítson a háznak... és Lilynek.
Gyakorlatilag arra sem volt ideje, hogy felemelje a pálcáját, Lily átka máris eltalálta és a következő pillanatban Lestrange már hason feküdt a szomszéd ház zödl gyepén.
- Úgy látszik csak ketten maradtunk Trixie! – kiabált oda Sirius az unokanővérének.
Bellatrix dühödten felsikoltott, és neki alig volt ideje félreugrani, amikor az autó lángoló ronccsá változott. Odébbgördült, és felemelkedett abba a görnyedt testtartásba, amit annyi ellenfele láthatott már korábban. Bella mindig is gyors volt, ki tudta kerülni a gyújtó-átkot, amit Sirius felé küldött.
- Capitulatus!
- Reducto!
- Evanescorpus!
- Imperio!
Olyan volt, mint egy mugli tűzijáték. Vetődtek az átkok elől, és gyors ellenátkokat szórtak. Sirius csak félig volt tudatában a környezetének, minden idegszálával az ellenfelére koncentrált. A koncentráció pillanatnyi megingása is az öngyilkossággal lett volna egyenlő.
- Avada Kedavra!
A földre vetette magát, egy közeli parkoló autó mögé, és a pálcáját a legközelebbi lámpaoszlopra irányitotta.
- Resiacio!
A fémoszlop kiszakadt a földből, és Bellatrix felé száguldott. A nő villámgyorsan félreugrott, de Sirius már küldte is a következő átkot:
- Conjuctivitus!
A következő találat azonban Belláé volt, és Sirius nekivágódott a mögötte lévő ház falának. Ha nem kapkodott volna annyira Bella, most eszméletlen lenne és a párbajnak vége lenne. Még mindig a földön fekve, előrelökte a pálcáját, és egyszerre mondták ki a két varázsigét.
- Crucio!
- Vindireperio!
Remélte, hogy Bella egy újabb halálos átokkal próbálkozik, de a Cruciatus majdnem ugyanolyan jó volt. Üvöltött, amikor Sirius átka visszaküldte rá a sajátját, és Sirius feltápászkodott. Sajnos a tükröző bűbáj is csak másodperceket hagyott neki, mert Bellatrix egy felfordult autó alá vetette magát. Hogy került oda az a kocsi, egyáltalán?
- Félsz a piszkos játszmáktól, Sirius? – cukkolta a nő. – Félsz, hogy valami főbenjárót teszel?
Sirius kitért egy újabb átok elől, aztán megint a megszokott párbajállásban találta magát.
- És te mi elől bújkálsz? Párbajozni talán nehezebb, mint a védteleneket kínozni?
A szíve a fülében dübörgött, és nem is várt válaszra. Készenlétben várakozott, nem tehetett mást. Bellát eltakarta az autó, csak egy halvány árnyékot látott belőle, és nem tudhatta, hol van pontosan. A nő pontosan láthatta őt, de ahhoz, hogy el is találja, elő kell bújnia. És ezzel egyenlők voltak az esélyeik.
Ráadásul neki csak várnia kellett, mert Lily már kétségtelenül értesitette Remust, és a Rend tagjai bármikor itt lehetnek. Meg is lepte, hogy még nem voltak itt, de az ilyen párbajok, végül is mindig hosszabbnak tűntek, mint amilyenek valójában voltak.
Bellatrix feje kiemelkedett a kocsi mögül.
- Crucio!
- Extundo!
Mindketten találtak. Sirius lángoló fájdalmat érzett, de ez hamar elmúlt, mivel a főbenjáró átokhoz koncentráció kellett, amivel Bella most nem nagyon rendelkezett. Sirius odébb vetette magát, és megcélozta az unokatestvérét.
- Imperio!
Most már készen állt rá, hogy ne tisztán játsszon. A nő persze kitért, és Sirius kiáltást halott balról. A halálfaló, akit Lily elkábitott, magához tért és egy kábító átkot küldött rá, amit épphogy sikerült elkerülnie. Az ajtó közelében, Flint is épp akkor tápászkodott fel. Avery – csak ő lehetett a harmadik! – kitért Sirius robbantó átka elől. A jó fenébe!
A házból vörös fény csapott ki, de elment Flint mellett, aki gyors tempóban Rodolphus felé mászott. Néhány másodperc, és Lily ki fog jönni a házból, amivel pont a halálfalóknak kedvez majd. Sirius Bellatrix felé pillantott, de a nő megint visszabújt a kocsi mögé, így inkább Avery felé fordult hát.
- Avada Kedavra!
Zöld fény villant, és Avery összecsuklott. Sirius meg sem állt, fordult tovább, és Bellatrix idegesitő férjére irányitotta a pálcáját, akit Flintnek épp sikerült magához téritenie.
- Stupor! – üvöltött Bellatrix.
Talán jobban szerette a férjét, mint feltételezték róla. Sirius oldalra vetette magát, de az átok igy is megérintette. Hirtelen minden lelassult körülötte. Minden mozdulat, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, pedig tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje.
- Everbero! – hallott egy ismerős hangot, és Bellatrix dühösen felsikoltott.
Sirius az újonnan érkezők felé forditotta a fejét, de úgy érezte, mintha víz alatt próbálna mozogni. Alice Longbottom, Francine Hoyt és Derek Dawlish hirtelen ott voltak az utcán, őt pedig egy nagyon ismerős alak rántotta hátrafelé: Remus!
- Ennervate – suttogta a barátja halkan, és bár Sirius nem volt eszméletlen a varázsige megtette a kívánt hatást. Sirius reflexei visszaálltak eredeti sebességükre, és most ő rántotta le Remust, mielőtt a zöld sugár eltaláhatta volna. Félrelökte a barátját, és már fel is emelte a pálcáját.
- Stupor! – kiáltott, Bellatrixra célozva.
A vörös nyaláb a mellkasa közepén találta el a nőt, és Bellatrix összecsuklott. Kiáltás hallatszott jobbról, és Dawlish megroggyant. Közben Rodolphus már ott volt a felesége mellett, és a következő pillanatban a halálfalók eltűntek. Amit hátrahagytak az csak a lefejezett Karkaroff, és a halott Avery volt.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx