Mivel valószínűleg már nem lesz alkalmam erre: BUÉK mindenkinek!
Tizenegyedik fejezet: A sors játéka
Három órával később, Sirius nyögve rogyott le az egyik konyhai székre. Eddig Remus, Lily és a három másik auror társaságában azon dolgozott, hogy visszaállitsa a védelmi varázslatokat. Ellenőrizték, majd ismételten ellenőrizték őket, és próbálták kitalálni, mi romolhatott el.
A támadás azt bizonyította, hogy maradt még rés a rendszerben. Átlagos varászlók még csak nem is láthatták volna a házat, de ezek öten mind a legősibb családokból származtak, és jártak már itt korábban. A legijesztőbb tény az volt, hogy semmi sem jelezte az érkezésüket. Sajnos, hiába ellenőriztek mindent az okot nem találták meg.
Remus nem volt túl gyanakvó temészet, de ez a sok gyanús momentum még neki is sok volt. Sirius látványa sem sokat javitott a hangulatán: a barátja fáradt volt, és az aggodalom nyilvánvalóan kiült az arcára.
Egymásra néztek, és nem volt szükségük szavakra, hogy megértsék egymást. Július 29-e volt, két nap volt hátra Harry születésnapjáig. Kevesebb, mint harmincnégy óra, egészen pontosan, ami azt jelentette, hogy a Voldemort által kitűzött határidő vészesen közel volt. Ha meg akarta ölni Harryt, már nem sok ideje maradt.
És ha Peter nem ugrott volna haza Franciaországból, Sirus a Szent Mungóban lett volna, és Harry és Lily most halottak lennének. Remus hátátn végigfutott a hideg a gondolattól. Ezúttal hihetetlenül nagy szerencséjük volt.
- Most mi legyen? – kérdezte Alice Longbottom.
Kerek arcán komoly kifejezés ült. Nem nagyon emlékeztetett arra a fiatal lányra, aki Remusék első évében a Hollóhát ház mosolygós prefektusa volt. Persze akkor még Alice Hoppnernek hívták. Azok az idők, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna... másrészt persze mintha tegnap történt volna minden.
- Azt hiszem, a következő néhány napra, itt kell tartanom néhány aurort – válaszolt Sirius. – Utálom, hogy le kell kötnöm valakit, de nem látok más megoldást. Legalább addig, amig rájövünk, mi történt a védelemmel.
- Én maradok! – jelentkezett rögtön Dawlish. – Nekem úgysincs feleségem, akihez haza kéne mennem – vigyorogva nézett Alicere – persze így nincs undok anyósom sem.
Alice kuncogva válaszolt:
- Ami azt illeti, én igenis kedvelem az anyósom! – jelentette ki.
- Te vagy az egyetlen – szólt közbe Francine Hoyt. – Én ki nem állhatom a sajátomat: egyszerűen nem képes felfogni, miért vagyok ilyen sokat távol, és egyszer sem mulasztja el, hogy a szememre ne vesse.
Mind nevettek, de a jókedv csak egy pillanatig tartott. A nyomás túl nagy volt a vidámsághoz.
- Biztos vagy benne, Derek? – kérdezte Sirius. – Nem akarom felboritani az életedet, és…
- A háború már megtette helyetted, főnök – mosolygott szomorúan Dawlish. – Igen, biztos vagyok benne. Szeretném kivenni a részem ebből a harcból.
- Szerintem ez jó ötlet – mondta határozottan Alice. – Legalább, amig a határidő letelik. Vagy, amig rájövünk hol van a hiba.
- Ebben is segithetek – mondta még Derek.
- Akkor rendben – bólintott Sirius, - hacsak neked nincs jobb ötleted – nézett várakozón Remusra.
Remus elgondolkodva rágicsálta a szája szélét.
- Nem igazán, - ismerte be sóhajtva. – Talán elvihetnénk Harryt a Roxfortba, de… - aztán elhallgatott. – Mi a baj Harry?
Harry kicsit elpirult, amikor mindenki felé fordult.
- Semmi – nyögte ki gyorsan.
- Biztos? – kérdezte Remus kedvesen. Harry mindig sosem volt jó haszudozó.
- Nem... vagyis igen – Harry még vörösebb lett, aztán lepillantott az asztalra, és kényelmetlenül feszengett. – Csak zavar, hogy mindenkinek ilyen sokat kell dolgoznia, hogy megvédjen – ismerte be halkan. – Úgy értem, Sirius ma akár meg is hallhatott volna…és a többieknek ott kellett hagyniuk a családjukat, meg minden…ez nem helyes igy.
Lily azonnal a fia vállára tette a kezét:
- Ez az egész nem a te hibád, Harry.
- Tudom, hogy nem az én hibám – nézett fel a fiú mérgesen. – De akkor sem jó ez így! Én nem csináltam semmit! És ha meghalnék, akkor sem változna semmi…
- Ebben tévedsz – mondta Remus. – Mindenki számit. Minden élet, és minden halál – pont ezért harcolunk. Fontos vagy Harry, magad miatt, és a háború miatt is.
- De ott van az a jóslat! – tiltakozott a gyerek. – Véletlenül pont július végén születtem de ettől még simán lehet, hogy nem is rólam szól…
A szavak hatására a szobában lévő minden felnőtt ösztönösen Sirius felé fordult, még azok is akik nem tudtak a második jóslatról. És Siriusnak válaszolnia kellett valamit. Remust meglepte, hogy mint mostanában mindig, Sirius most is megtalálta a megfelelő választ.
- Lehet, hogy nem rólad szól. Lehet, hogy az a jóslat csak egy tévedés. De a lényeg az, hogy Voldemort igaznak hiszi. Ezért akar végezni veled. Nem azért kell megvédenünk, mert egy dilis jós azt mondta, hogy te legyőzheted Voldemmortot, hanem azért, mert nem érdemled meg, hogy a halálflók megöljenek – nyugodtan nézett Harry zöld szemeibe. – Ez az egész nem fair veled szemben, és hidd el, ha változtathatnék rajta, szívesen megtenném! De nem kényszerithetem Voldemortot, hogy tisztességesen játsszon, csak annyit tehetek, hogy igyekszem megállítani. Minden egyes alkalommal, amikor elhárítunk egy ellened intézett támadást, győzelmet aratunk Voldemort felett, és minden egyes győzelem reményt jelent a jövőre nézve.
Harry bólintott, és a keserűség egy része eltűnt az arcáról, aztán felsóhajtott.
- Akkor is utálom, hogy célpont vagyok!
- Én is – mosolygott Sirius, amit Harry viszonzott is. De Remus látta, hogy a sötétség közben sem tűnt el Sirius arcáról.
Mindannyian feszültek voltak: már csak két nap volt hátra, és Voldemortnak cselekednie kellett.
Ha nem jár sikerrel dühös lesz, és ennek a dühnek nyilván szintén Harry lesz a célpontja. Hacsak nem tereljük el a figyelmét, gondolta hidegen Remus. Hacsak nem dobunk neki egy olyan csalit, amire rá kell harapnia.
Remus Sirius szemébe nézett, és látta az elszántságot, amitől hirtelen nagyon nehéznek érezte a szívét.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Már csak egy nap.
Lilynek találkozója lett volna az Unikornis Csoporttal, de elküldte a teendők listáját Mollynak, és lemondta. Mindenki megértette a döntést: a Harry elleni támadás a Reggeli Próféta cimoldalán szerepelt, annak ellenére, hogy nem hoztak semmit nyilvánosságra. A minisztérium nem nagyon működött, úgyhogy nem is volt senki, aki nyilvánosságra hozzhatott bármit is – de a Próféta igy is megtudta a legfontosabbakat. Több riporter is megjelent, mikor az aurorok a helyszint takaritották, miközben Lily és Remus az oblivátori teendőket látták el: előbb eloltották a tüzet, aztán módositották a szomszédok memóriáját. Alice ugyan elkergette a kiváncsiskodókat, ennek ellenére nem tudták eltűntetni a pusztitás és a csata nyomait.
A kormányzat ltűnhet a föld színéről, de a riporterek megmaradnak, gondolta Lilyelkeseredetten. Mindig a társadalom legfeleslegesebb tagjai tartanak ki a legtovább.
Felsóhajtott, és visszaforditotta a figyelmét a „Merlin varázslata: Vezető az ősi bűbájokhoz" cimű könyvre. Bár nem tudott elmenni az Unikornis Csoport találkozójára, a kutatás folytatódott, és Lily egész délelőtt olvasott. A karosszék melletti asztalon egyre nőtt a könyvhalom, de a választ nem találta meg a kérdésére. A Grimmauld téri ház könyvtára nagyon sok ritkaságot tartalmazott, különösen a fekete mágia terén. Befejezte már a „Törvényen kivüli varázslatok"-at, a „Sötét Lények"-et, és a „Modern bűbájok fejlődése" cimű művet is. A helyzet azonban az volt, hogy nem is tudta, vajon egyáltalán létezik-e a keresett válasz, de az volt a feladata, hogy próbálkozzon.
A Főnix rendjén belül, az Unikornis csoportnak olyan híre volt, hogy képes a lehetetlenre. De Lily tudta, hogy sokszor volt szerencséjük, és azt is, hogy a megkezdett több száz tervből, csak néhányat sikerült teljesen befejezniük. Most pedig egy igazi minisztérium, és Dumbledore tapasztalata nélkül még keményebb lett a helyzet.
Amikor Dumbledore-ra gondolt, Lilynek most is vissza kellett fojtania a könnyeket. Alig egy hónap telt el Dumbledore halála óta, és még mindig nagyon fájdalmas volt rá gondolni. Amikor Lily belépett a varázsvilágba, megszakadt a kapcsolatba a rendes családjával. Szülei azóta már meghaltak, és ki tudja, mi lett Petuniával (összesen annyit tudott róla, hogy férjhez ment, és született legalább egy gyereke is) – de helyettük talált egy új családot. Remus, Peter, Sirius és persze Dumbledore tagjai voltak ennek a családnak. Mint ahogy Minerva McGalagony is. Most azonban Dumbledore halott volt, akárcsak Minerva.
Remélte együtt vannak valahol, akárhol legyen is az.
Megint visszafordult a könyv felé. A dementorokat még csak meg sem emlitették benne, ami nem volt csoda, hiszen Merlin korában még nem is léteztek. De volt néhány érdekes megállapitás a sötét lényekről, amik talán hasznosak lehetnek…
- Anya?
Lily felpillantott:
- Igen, Harry?
- Nem akarlak zavarni, de… - elhallgatott, és megállt az ajtóban.
Harry bizonytalannak tűnt, és ez nem olyasmi volt, amit gyakran látott tőle. A szülinapja előtti nap volt, és más körülmények között nevetnie és kiváncsiskodnia kellett volna – de ez az év más volt, és felesleges lett volna tettetni, hogy nem az.
- Nem zavarsz – mosolygott, és letette a könyvet. – Gyere csak be! Mi a baj?
- Hát… csak arra gondoltam, hogy esetleg… holnap elmehetnénk a Szent Mungóba. Meglátogatni apát – mondta miközben lehuppant az anyjával szemközti fotelbe.
Egy átlagos tizenkét éves valami ajándékot kért volna, de Harry csak az apját szerette volna látni. Ettől Lilynek összeszorult a szive, akárcsak attól, amit válaszolnia kellett.
- Attól tartok, ez nem lehetséges, Harry.
- Tudom – de láthatóan magába roskadt. – A biztonság, meg minden. De azért meg akartam kérdezni.
- Sajnálom, kicsim.
- Nem a te hibád, anya – megpróbált mosolyogni, de elég szerencsétlenre sikerült. – Te sem akartad ezt.
- Igaz, de akkkor is sajnálom.
Túl érett a korához képest, gondolta szomorúan. És alig egy éve ez még nem volt igy. Olyan nagy kérés, hogy szeretném visszakapni a kisfiamat?
- Tudom – Harry felsóhajtott, de aztán egy kicsit felvidult. – De reggel beszéltem apával. Azt mondta, hogy Sirius és Remus valami hatalmas meglepetést terveznek, olyasmit amire biztos nem számitok – hirtelen megint igazi tizenegy éves volt. – Te tudod mi az?
- Persze, hogy tudom – nevetett Lily.
- Anya!
- Mi van? – vigyorgott az anyja, és örült, hogy végre megint nyafogni hallja.
- Ez nem igazság! – tiltakozott Harry.
- Persze, hogy nem az. De ez az előnye, ha az ember a felnőttek közé tartozik, kicsim.
Harry morgott, és motyogott az orra alatt:
- Hülye szülők…
- Mit mondtál, kicsim? – kérdezte Lily felhúzott szemöldökkel.
- Semmit – morogta, mire az anyja elnevette magát.
- Én is igy gondoltam! – vigyorgott. – Most, miért nem leszel jó kisfiú, és teszel úgy, mintha az apád ki sem nyitotta volna azt a nagy száját a szülinapi meglepetésedről?
-Anya! Nem vagyok kisfiú!
-Persze, hogy nem, kicsim! És mit szólnál egy helyes kis nyalókához?
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sirius általában csak sötétedés után jött Avalonra.
A szigeten négy aktív auror váltotta egymást, de az őrzési feladatokat alapvetően a jelöltek látták el. Voltak azonban olyan útvonalak, amikről a jelölteknek fogalmuk sem volt, de az osztály vezetője persze ismerte ezeket is. Black általában csak egy-két órára ugrott be, elvonult Frank Longbottommal, de időnként hosszabb időre is maradt. Bill egy tucatszor beszélt vele, de csak röviden, hiszen Siriusnak nem volt ideje szinte semmire. Az újságokban nem jelentek meg a hírek arról a sok akcióról, amit az elmúlt hetekben hajtottak végre, de Billnek sokkal több adat állt rendelkezésére. Minden egyes akcióról részletes jelentést kaptak, és Bill tudta, amit a média nem.
James Potterhez hasonlóan, Sirius Black sem az az ember volt, aki az oldalvonalon kivülről irányitotta volna az embereit. Mióta az aurorok az Avalonon rendezték be a főhadiszállást, hét bevetésen voltak (ebből négy sikeres volt, kettő nem, egyet pedig nem lehetett egyik kategóriába sem besorolni) és valamennyit Black vezette. Akárcsak James, ő sem kért volna senkitől olyasmit, amit ő maga ne tett volna meg. Elődjével ellentétben azonban, Black mintha élvezte volna, hogy a Sötét Nagyúr arcába köphet. A kiképzők sokat beszélgettek erről, és abban egyetértettek, hogy Black úgy viselkedik, mint aki szándékosan magára akarja vonni Voldemort haragját. Nem sokan értették meg, miért csinálja ezt, de az okokat azért sejtették.
Valakinek szembe kellett szállnia Voldemorttal, és Dumbledore, aki korábban ezt mindig megtette, most halott volt.
Ez volt az oka annak is, hogy Black csak sötétedés után látogatott Avalonra. Célpont volt, a második helyen állt a Sötét Nagyúr halállistáján – közvetlenül Harry Potter után és örültség lett volna kitennie magát a kirakatba. Egy dolog megrángatni Voldemort szakállát, és egy másik a fejünkre vonni a katasztrófát.
Bill nézte, ahogy Black felsétál az emelvényre, ahonnan a kiképzők figyelték a 4904-es osztály növendékeit, akik a hires Labirintusban néztek szembe a legújabb meglepetésekkel. A Labirintus egy speciális kiképző-pálya volt, amin titkos alagutak, átjárók, rejtett átkok és más nyalánkságok várták a szerencsétlen áldozatokat. Kevesen jutottak át ezen a pályán elsőre, és különösen most, hogy Kingsley kis háziállatát is hozzáadták a kavalkádhoz, ez szinte lehetetlennek tűnt. Daisy egy krupp volt, egy mágikus lény, aki nagyon emlékeztetett egy terrierre. A legtöbb jelölt el is követte azt a hibát, hogy annak nézte – Daisy aranyos kis állat volt, de lerázhatatlan, és olyan áramütést tudott adni, mint annak a rendje. Ráadásul, ha valakit meglátott, azt követte, amig el nem kapta – ha látott egy embert, azt örökre az emlékezetébe véste.
Kingsley nem árulta el honnan szerezte a ritka állatot, és azt sem, honnan kapta a krupp a furcsa nevét. Frank dijazta az ötletet, hogy tegyék be őt is a Labirintusba, és az állat meghálálta a bizalmat: öt jelöltet ütött ki gyors egymásutánban. A mugli kutyákat el lehetett kábitani, de Daisy elég sokáig élt együtt egy aurorral ahhoz, hogy tudja, hogy kell elkerülni az átkokat.
A hatodik jelölt megbotlott, rögtön miután belépett a pályára, és Bill együttérzően elmosolyodott. Nymphadora Tonks hihetetlenül tehetséges volt a védelemben és a megtévesztésben, de rettenetesen ügyetlen volt. Még az is nehezére esett, hogy besétáljon egy osztályterembe, anélkül, hogy fel ne rúgott volna valamit. Ezért nagyon kár volt, mert egyébként az osztály legjobbja lehetett volna.
Hirtelen valaki megérintette Bill vállát.
- Hogy vagy, Bill?
- Jól, köszönöm – válaszolt, bár tudta, hogy egy csomó kérdés rejtőzött e mögött az egy mögött. Én is megtanultam használni a hangtompitó bűbájokat.
- Örömmel hallom – bólintott Black. Aztán a pálya felé nézett. – Mi a véleményed az osztályról?
Bill hátrapillantott oda, ahol Frank és Hestia álltak. A mai napon ők értékelték a jelöltek teljesitményét, és most csak rájuk figyeltek. Kingsley lenn állt a bejáratnál, hogy beavatkozhasson, ha valaki bajba kerül, ami majdnem minden egyes esetben megtörtént. Ez volt az első próbálkozása a 4904-es osztálynak, de minden bizonnyal nem az utolsó. Bill maga, ezúttal csak megfigyelő volt.
- Gyorsan tanulnak – mondta végül. – Gyorsabban, mint mi, és gyorsabban, mint feltételeztem volna. – Aztán megvonta vállát. – De gondolom, muszáj is nekik!
- Sajnos – válaszolt Black halkan. – Frank jelentése szerint, átléptetetek a „Rajtaütés és elfogás" szakaszba.
- Igen. Át kell ugornunk néhány részt, és a hagyományos párbajozás elég feleslegesnek tűnik, ha arra gondolunk, mivel kell majd szembenézniük.
- Egyetértek.
- Csendben figyelték tovább, ahogy az ifjú Tonks az első fal mentén haladt, aztán találkozott Daisyvel. A többiekkel ellentétben, ő nem követte el azt a buta hibát, hogy kétszer is megpróbálta volna elkábitani, ehelyett beugrott egy fal mögé és irányt váltott. Daisy persze követte, és kereste a barna hajú, barna szemű áldozatát…
- Mi a… - Bill elhallgatott, és vadul pislogott. – Láttad ezt?
- Igen.
Mindketten csak bámulták a lila hajú, zöld szemű nőt, aki kilépett a fal mögül, és lenézett Daisyre. A krupp zavartan meredt rá, aztán úgy döntött, hogy nem erre a személyre vadászott, majd visszafutott a fal mögé, abba az irányba, ahol Tonks eltűnt.
A lila hajú boszorkány azonnal továbbindult, arcán széles vigyorral, és rögtön megbotlott egy faágban.
- Ezt nem hiszem el – motyogta Bill. Tonks nem használt semmilyen alakváltoztató bűbájt, ráadásul, ezek nem is működtek a kruppok esetében, mert simán átláttak rajta. Ez pedig azt jelenti… - Metamorfmágus.
Black egy pillanatig némán figyelte még a nőt, aztán megkérdezte:
- Mit mondtál, hogy hivják?
- Még nem mondtam. De a neve Nymphadora Tonks.
- Tonks? – kérdezett vissza Sirius meglepetten.
- Igen. Ismered?
- Nem. Őt nem. De tudom, hogy kicsoda – furcsa mosoly jelent meg az arcán. – És egy csomó embert ismerek, akiknek nem nagyon tetszik majd, hogy itt van.
Ebben a pillanatban egy mozgó fal elcsipte Tonksot, és egyszerűen kipenderitatte a labirintusból.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Tonks morogva tisztogatta a koszt a nadrágjáról. Legalább annyi szerencséje volt, hogy elkerülte a néhány méterrel odébb lévő gigantikus pocsolyát, de hogy egy béna fal dobja ki a labirintusból… ez nem tett valami jót az egójának!
Nagyon büszke volt magára, hogy sikerült átvernie a kruppot – Szegény Horace, vajon tényleg azt hitte, egy kutyával áll szemben? – és emiatt teljesen elfeledkezett az egyszerűbb csapdákról. A labirintus pedig nem olyan hely volt, ahol elkalandozhatott az ember figyelme.
Felsóhajtott. De legalább az eddigi próbálkozók közül, ő jutott a legmesszebb. Általában úgy érezte, hogy beleragadt a középszerűségbe. Volt néhány dolog, amiben jobb volt, mint a többség, de a legtöbb dologban rosszabb. Nem nagyon élvezte ezt az érzést. Tudta, hogy van esze, és korábban semmiért sem kellett igazán keményen megdolgoznia – főleg az iskolában nem, ahol simán vett minden akadályt. Hát az auror-kiképzés egész más tészta lesz!
A forditott előitélet sem tett túl jót a lelki egyensúlyának. A „jobb" varázslócsaládok egész életében lenézték, mert az apja mugli származású volt. Azt mondták, soha nem lehet olyan jó, mint ők, mert nem tiszta a vére, és hogy nem is lehet a Black család teljes jogú tagja. Most azonban a dolgok épp a fordítottján álltak: életében először pont a Black-vér miatt itélték meg, és ez automatikusan megbízhatatlannak cimkézte. Az osztálytársai soha nem mondták ki ezt hangosan, de mindenki tudta, hogy a Blackek rosszak.
Még egyszer felsóhajtott, és megvizsgálta a pálcáját, nem esett-e valami baja. Ez most már rutinná vált, minden jelöltnél. Az, hogy az első nap elvették tőlük a pálcákat, biztosította, hogy jól megjegyezzék: a pálcád a legfontosabb, anélkül halott vagy! Nem volt semmi baja, csak egy kicsit koszos volt, úgyhogy gyorsan megtörölte a talárja szélében.
Visszapillantott a válla felett a labirintusra. Minden jelölt egy lehetőséget kapott, igy most volt egy kis szabadideje vacsoráig, utána pedig folytatódnak az órák. Gyorsan megtanulták azt is, hogy itt minden szabad másodpercet ki kell használni, mert nem akad belőle sok.
- Nymphadora Tonks?
Meglepetten megfordult, és egy számára ismeretlen varázslót pillantott meg. Ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni: vállig érő fekete haj, és kristály-kék szemek, amik olyanok lettek volna, mint a jég, ha nem égett volna bennük valami erős tűz, így szinte égetett a pillantása. Az arcvonásai voltak azonban azok, amikről Tonks azonnal tudta, hová tegye, klasszikus Black.
- Igen? – kérdezte óvatosan.
- Az édesanyja, Adromeda Tonks? – kérdezte a férfi.
- Mi köze hozzá? – elég problémája volt anélkül is, hogy egy idegent keverjenek a dologba, és amúgy sem volt valami jó hangulatban. Találkozott már az anyja bigott rokonaival, és nem vágyott még egy „lelkesitő" beszédre arról, hogy mennyire nem ér semmit.
Az sem segitett, hogy a férfi nagyon is emlékeztette Narcissa nénikéjére, aki a legborzalmasabb és legelőítéletesebb nőszemély volt, akivel valaha is találkozott. Az apja rokonai, akár muglik, akár nem, sokkal rendesebb és kedvesebb emberek voltak. A férfi, mintha megadná magát, felemelte mindkét kezét.
- Csak kérdeztem – mondta könnyedén.
- És miért? – kérdezte kihivóan. – Hogy ellenőrizhesse, én vagyok-e a tökéletlen félvér, a tökéletes Black-házban? Megnyugtatásul közlöm, hogy igen, és rohadtul büszke vagyok rá!
- Valójában csak arra voltam kiváncsi, hogy Andromeda Black e az édesanyja – válaszolt a varázsló nyugodtan. – Mert, ha igen, akkor rokonok vagyunk – elmosolyodott, és kinyújtotta a jobbját. – Sirius Black vagyok+.
Tonks legszivesebben a föld alá süllyedt volna. Már megint hamarabb járt a szája, mint az esze. Miért nem botlott inkább meg valamiben? Mégis, melyik Black korzózhatna még Avalonon, te idióta? – szidta magát.
- Ó… jó napot – megpróbált mosolyogni, de elég féloldalasan sikerült. Végül sikerült összeszednie magát, és megfogta a felé nyújtott kezet.
Már az is elég baj volt, hogy igy beszélt az egyetlen Black-kel, aki nem csatlakozott Voldemorthoz! De ráadásul ő az egyik leghíresebb élő auror és a felettese.
- Örülök, hogy megismerhetem – mondta Black.
- Én is – csak annak örült, hogy a haja már nem lila, az valószinűleg csak rontana ezen az első benyomáson.
- Tudom, hogy nincs sok ideje, és nem is akarom feltartani. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon örülök, hogy itt látom.
Hirtelen elpirult, és úgy érezte magát, mint egy két éves.
- Köszönöm.
- Nehéz pálya ez, különösen egy Blacknek. Még akkor is, ha nem viseli a vezetéknevet, úgy fognak nézni magára, mintha folyamatosan azt várnák, mikor tör elő magából a gonosz.
Tonks némán bólintott. Pontosan tudta, miről beszél a férfi. Egész életében tapasztalta ezt az érzést, különösen azoktól a családoktól, akik ősidők óta a fény oldalán álltak. Volta tradicionális auror-dinasztiák, és csak hálás lehetett, hogy az ő csoportjában nem volt egy jelölt sem, aki ilyen családból származott volna. Igy is látta, hogy néznek rá például Binns és Hawkins. Eszébe jutott, milyen nehéz lehetett az előtte álló Siriusnak – azokban az időkben még rosszabb lehetett, és neki még ott volt az a bizonyos vezetéknév is.
- Igen – válaszolt végül halkan. – Néha elég érdekes a helyzet.
Black elmosolyodott.
- Sok szerencsét. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx