Új év, új fejezet! Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter! Most pedig jó szórakozást a fejezethez!

Tizenkettedik fejezet: Aki háromszor győzi le...

A július harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjszaka meglehetősen különleges volt: legalábbis a Grimmauld tér 12. szám alatt lakók számára. Mindannyian tudták, hogy történni fog valami, és végül így is lett. A várakozás volt az oka annak, hogy Sirius Black meg sem próbálkozott az alvással. Alvás helyett a konyhaasztal mellett ült és várakozott, olyan türelemmel, amit egykori tanárai és kiképzői biztos nem néztek volna ki belőle.

Lily és Harry már több, mint egy órája lefeküdtek, Dawlish pedig a szomszéd szobában feküdt a kanapén, és úgy nézett ki, ő is alszik – bár Sirius szinte biztosra vette, hogy ez csak a látszat. Ha nem is látszott rajtuk mindannyiuknak pattanásig feszültek az idegeik.

Amire Sirius várt, az végül éjfél előtt huszonöt perccel be is következett. Odakintről próbálgatni kezdték a ház ellenállását. A réseket kerestek a pajzson, de most nem találhattak semmit. Az elmúlt két napot azzal töltötték, hogy betömték a lukakat, amiknek már eredetileg sem szabadott volna létezniük. Sirius pont ezért nem lehetett túl magabiztos, mert nem elég, hogy a rések ott voltak, de a halálfalók pontosan tudták is, hogy hol keressék ezeket.

Normál esetben, az egyszerű védelmi bűbájokhoz mindig kellett valamilyen fizikai segédeszköz, például egy alaprajz. A házat védő rendszer azonban sokkal fejlettebb volt. Ennek a középpontjában a ház gazdája állt: Sirius így aztán pontosan érezte, melyik ponton és mivel próbálkoznak a halálfalók. A legutolsó kísérlet óvatos volt és alattomos, amiből Lucius Malfoyra következtetett. Az biztos, hogy Bellatrix nem lehet, mert ő mindig dühödten, ajtóstul ront a házba.

Jöjjön csak Malfoy! gondolta nyugodtan. Malfoy nem tartozott azok közé, akiktől megrettent volna. Ezt az érzést egyetlen embernek tartotta fenn, és valószínűleg ő volt az is, aki egyedül képes lehet áttörni a ház védelmét.

Még húsz perc éjfélig. Rövid időnek tűnhet a háború egészéhez képest, de most egy örökkévalóságnak tűnt. Húsz perc, amiben eldől egy gyerek sorsa. És eldőlhet a háború sorsa. Komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy ez az egész nem igazságos Harryvel szemben, és azt is komolyan gondolta, hogy megvédi a keresztfiát. Egy másik világban – ami talán más körülmények között lehetett volna - az egész világ sorsa ennek az ártatlan gyereknek a vállán nyugodott volna, és ő már eddig is sokat áldozott azért, hogy ne így legyen. Most sem fogja feladni. Mert valahol meg kellett húzni a határt.

Telt az idő, és Sirius tudta, hogy Voldemortnak most már gyorsan cselekednie kell, ha nem akar nevetségessé válni a követői előtt. A Sötét Nagyúr eddig mindig betartotta az ígéreteit, két esetet leszámítva. Az egyik az volt, amikor megfogadta, hogy végez Harry Potterrel sok évvel ezelőtt – akkor a Fidelius bűbáj az útját állta. A második be nem tartott ígéretről sokkal kevesebben tudtak: ez Siriusra vonatkozott, és sok évvel ezelőtt a Casa Serpente egy sötét szobájában hangzott el. Voldemort megesküdött, hogy megtöri és felhasználja a barátai ellen. Ebbe is belebukott. Ma éjjel pedig Sirius harmadszor is meg fogja állítani.

Az óra a feje fölött hangosan ketyegett, mintha csak visszaszámolt volna a szükségszerű végkifejletig…

Aztán bekövetkezett. Furcsa bizsergés futott végig a gerince mentén, és valahol az agya mélyén tudta, hogy most félnie kellene. Voldemort megérkezett. Mégsem érzett félelmet, vagyis legalábbis nem azt a mindent elöntő rettegést, amit elméletileg éreznie kellett volna. A tíz rabságban töltött év megfosztotta attól, hogy képes legyen rettegni, mint ahogy a többi érzelemtől is részben megfosztotta.

Érezte a védőpajzsnak csapódó erőt, és azt is, ahogy a varázslat lepattan, pont mint az előbb. De most a támadó nem húzódott vissza, hanem még nagyobb forrásokat kezdett összegyűjteni. Ez nyers erő volt, és hatalmas, Sirius pedig tudta, hogy ez ellen semmilyen védelem nem elég. Most hirtelen arra gondolt, hogy talán szólnia kellett volna Dawlishnak, amikor a halálfalók először megjelentek, de most már mindegy volt. Ezt a harcot így is, úgy is, csak ő vívhatja meg egyedül. Felállt, és elindult az emelet felé, mert a támadást onnan érezte.

Az ötödik lépcsőfokon járt, amikor az érzékei riadót fújtak: tudta, hogy jön a legerősebb csapás, mielőtt még bekövetkezett volna. Érezte, ahogy Voldemort minden szellemi erejével kinyúl a védelmi vonal felé… megállt és ő is minden erejével a támadás elhárítására koncentrált…

Aztán a világ hirtelen elsötétedett körülötte.

xxxxxxxxxxxxxxxxx

A reggel ragyogó volt és gyönyörű. Lily pislogva az órára pillantott, és meglepődve látta, milyen sokáig aludt – hét óra volt, és ő hitetlenkedve meredt az órára. 1992. július 31, reggel hét óra – nem várta, hogy megéli ezt az időpontot.

Harry!

Lily kipattant az ágyból, és közben gondolkodás nélkül felkapta a pálcáját. Biztos volt benne, hogy felébredt volna, ha történik valami az éjjel, de a saját szemével kell meggyőzödnie róla! Halkan kisietett az előszobába, és a fia ajtajához lépett. Mély lélegzetet vett és benyitott: eddig nem is vette észre, mennyire remegnek a kezei.

Harry mozdulatlanul feküdt, összegömbölyödve az ágyon, a takaró félig betakarta a fejét. A szemüvege az éjjeliszekrényen, egy fél pohár víz és Kviddics évszázadai rongyá olvasott példánya mellett. Ugyanúgy nézett ki, mint minden más reggelen – mozdulatlan volt, és teljesen békés. A félelem összeszoritotta a torkát. Nem túl mozdulatlan? Lehet, hogy valaki észrevétlenül bejutott a házba, a védelem ellenére is? A szoba, mintha teljesen kihűlt volna. Nem szabadott volna lefeküdnöm az éjjel! Nem szabadott volna hagynom, hogy Sirius rábeszéljen…

Harry horkantott egyet.

Minden erő kiszaladt a lábából, és meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy ne essen el. A fia tovább hortyogott. Lily életében nem hallott még ilyen szép hangot! Egy pillanatig csak állt, és nézte. Jó lett volna nevetni a korábbi kétségbeesésén, de nem tudott. A félelme igazi volt, és minden alapja megvolt rá. De most már nem volt ok rettegni: a fia biztonságban volt és teljes épségben – és tizenkét éves volt!

Megcsinálták!

Kihátrált, és halkan becsukta az ajtót. Hagy aludjon még egy kicsit. A meglepetés, amit Sirius és Remus készitenek elő - meg persze Peter, de ez már túl sokat árult volna el! - csak órák múlva lesz esedékes. Harry aludhat még, és legalább nem lesz útban. Könnyebb előkésziteni egy születésnapot, ha nem lábatlankodik ott egy kiváncsi tizenkét éves.

A lépcső felé indult, úgy ahogy volt, mezitláb és pizsamában. Még mindig kicsit zavartnak és meglepettnek érezte magát – mintha egy része nem birta volna elhinni, hogy minden rendben van. Katasztrófára számitott és hihetetlen volt, hogy Voldemort nem lépett. De úgyis meg tudnak mindent jó időben – most inkább gyorsan nekikezd a reggelinek! A stressztől mindig rettenetesen éhes lett. Elindult lefelé a konyha felé vezető lépcsőn, aztán megtorpant.

Egy emberi alak feküdt a lépcső alján.

- Sirius! – nyögte, és egy pillanat alatt ott volt a férfi mellett. Sirius lélegzett, de eszméletlen volt, a pálcáját a kezében szorongatta. Gyorsan megrázta, de nem kapott semmi választ. – Stimula!

Sirius azonnal kinyitotta a szemét, és meglepetten meredt a fölé hajló nőre.

- Lily? - kérdezte kábán.

- Mi történt veled?

- Én… - felült, és közben a tarkóját dörzsölgette, egy kicsit zavartan. Aztán megjelent az arcán az, az annyira jellemző, kisfiús félmosoly. – Leestem a lépcsőn.

Lily szájtátva meredt rá, és dadogva kérdezett vissza:

- Micsoda? – a több éves tapasztalat azt súgta neki, hogy ez nem egészen az igazság. – És még mi történt?

Sirius egy pillanatig csendben volt, aztán a mosoly eltűnt az arcáról.

- Itt voltak – válaszolt végül.

- A halálfalók? – a félelem megint visszatért.

- És Voldemort.

- Voldemort? Miért nem szóltál? – kérdezte egyre idegesebben. Az ösztönei azt súgták, hogy Sirius valamit nagyon nem akar elmondani.

- Mert nem jártak sikerrel – vonogatta a vállát. – Megpróbálták áttörni a védelmet, de nem sikerült, úgyhogy elmentek – a mosoly visszatért, de csak halvány árnyéka volt benne az egykori ártatlanságnak. – Én meg leestem a lépcsőn.

- Csak igy egyszerűen! – Lily kicsit gyanakvóan nézett rá. Nem hazudott éppen, de…

- Többé-kevésbé – mondta, és közben kicsit remegő lábakkal felállt.

- Valamit nem mondasz el! – a szemébe nézett, de csak saját arcát látta tükröződni benne. A férfi megint vállat vont.

- Nincs mit mondani. A védelem kitartott, és ők elmentek.

- De… - sóhajtva elhallgatott. Szinte fizikailag érezte a falat, aminek most nekifutott: Sirius egy fél szóval sem fog többet mondani. Kényszeritette magát, hogy a hangja könnyedén csengjen. – Rendben. Mit szólnál egy reggelihez?

- Remek ötlet.

Tiz perccel később, a sült szalonna illata, Dawlisht is kicsalta a szalonból. De elég volt egy pillantást vetnie a főnökére, és rögtön megkérdezte, mi történt. De Sirius neki is csak tőmondatokban válaszolt, és ugyanazt mondta, mint Lilynek.

- Elmentek? – visszhangozta az auror. – Voldemort is?

Sirius bólintott, és Lily most látta csak igazán, milyen megviseltnek néz ki.

- De… én nem hallottam semmit! – ámult Dawlish. – Pedig kb. háromig ébren voltam. Ez később történt?

- Nem. Egész pontosan tizenegy negyvenkor – mondta Sirius. – Ne aggódj Derek, nem vesztettél sokat!

- Nem vesztettem sokat? – Dawlish gyanakvóan felhúzta a szemöldökét, miközben leült az asztalhoz, szemben Siriusszal. – Mit csináltál?

Sirius halványan elmosolyodott, Lilyre pillantott, aki majdnem elejtette a narancsleves dobozt, amit az asztalhoz akart vinni. Volt valami a férfi szemében, amit sosem látott még korában.

- Mondjuk, hogy Voldemort figyelme el van terelve. Harry már biztosan nem lesz az elsődleges célpontja.

- Mit csináltál? – visszhangozta Lily az előbbi kérdést.

- Én? Leestem a lépcsőn.

- Ez hazugság – nem akarta, hogy ilyen vádlón hangozzék, de…Sirius hidegen elmosolyodott.

- Igazad van.

- Sirius? – volt valami az arckifejezésében, ami már-már ijesztő volt, valami veszélyes. De aztán fáradtan elmosolyodott, és ez ezúttal igazi mosoly volt.

- Bocs. Nem nagy dolog, tényleg. Az a lényeg, hogy Voldemort elment. Ez minden.

Megint ez a fal.

Dawlish még mindig Siriusra meredt, olyan arccal, ami hirtelen Lilynek eszébe juttatta, hogy ő ott volt akkor is, amikor Sirius az Azkabanban először kiállt Voldemort ellen. A tegnap éjszaka lett volna a második alkalom? Ugyanezt a kérdést látta Derek szemében is. Vagy ez valami más volt?

- Anya!

Rohanó léptek hallatszottak a lépcsőről, Harry berontott a konyhába, és erre a maradék sötétség is elhagyta Sirius arcát.

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Négy órával később, Dawlish távozott, Remus és Peter viszont megérkezett, magukkal hozva a speciális meglepetést. Ez persze egész más volt, mint amire Harry számitott, és sokkal értékesebb, mint a sok ajándék, ami becsomagolva várta. Lily nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt eltitkolni a fia elől, de az arckifejezése, amikor Sirius kinyitotta a bejárati ajtót, minden pénzt megért.

- Apa! – Harry gyakorlatilag az apja ölébe ugrott, mihelyt Remus begörditette a tolószéket az ajtón.

James vigyorogva ölelte magához a fiát.

- Helló, kölyök!

- Hazajöttél? Sikerült? Vissza kell még menned a kórházba? Miért nem szóltatok, hogy hazajössz? – aztán ragyogó arccal Remsura nézett. – Meddig maradsz? És te Peter?

A felnőttek nevettek. Harry néha igazán koravén volt, de pillanatnyilag igazi gyerek. James úgy csinált, mintha komolyan elgondolkodna, melyik kérdésre is válaszoljon először, mire Harry türelmetlenül, bökdösni kezdte: - Na!

- Nos, igen, nyilvánvalóan hazajöttem. Vagyis Sirius otthonába, pontosabban. Feltéve persze, hogy beengedsz az ajtón!

- Ó! – Harry egy kicsit elpirult, félreállt, és mindannyian bementek a könyvtárszobába.

- Ami a többi kérdést illeti – folytatta James. – Nem, nem kell visszamennem a kórházba, de szednem kell néhány érdekes gyógyszert. És nem, még nem vagyok jobban… de remélem, hogy hamarosan rendbejövök – Harry arca egy kicsit elfancsalodott, de az apja mosolya fertőző volt. – Remus és Peter pedig itt töltik a napot. Valamilyen okból, Féregfark minisztériumi főnöke adott neki egy szabadnapot. El sem tudom képzelni, miért!

- Talán mert mindig van valami hátsó szándékod – szólt közbe Sirius.

- Nekem? Rólam mintázhatnák az ártatlanság szobrát!

Lily nevetett, James pedig megbántott arcot vágott.

- Hát persze, drágám! – kuncogott, előrehajolt és arcon csókolta. – És én vagyok a jó nyugati boszorkány!

- Ő nem kövér volt? – jegyezte meg Peter ártatlanul.

- Peter! – Lily játékosan megpróbálta megütni, de Remus pont útban volt, és az ütés az ő vállán csattant.

- Hé, azt hittem a jó boszorkány kedves, és nem verekedős!

Lily mézes-mázosan mosolygott:

- Ez attól függ Remus, hogy kiről van szó.

- Sirius, légy szives, a nevemben rúgd bokán azt, aki sértegeti a feleségem! – mondta James.

- Örömmel.

- Au!

- Mi az, a kis Remy megütötte a bokáját…? – nevetett Peter, de aztán le kellett húznia a fejét, hogy elkerülje Remus bosszúját. A következő néhány perc teljes káoszba fulladt, és Lily végül valahogy a férje ölében kötött ki. Onnan kérdezte aztán:

- Kér valaki ebédet, esetleg?

- Szuper! Én már éhen halok! – jelentette ki Peter.

- Micsoda meglepetés! Te mindig éhes vagy, Féregfark.

- Mondja a kis válogatós!

Mindnyájan tudták, hogy Remus akármit megenne, feltéve, hogy elég ideig mozdulatlan ahhoz, hogy belebökjön egy villát. Csak úgy nézett ki, mint aki keveset eszik, és ezt a sok energiát követelő átalakulások okozták. Valójában többet evett, mint bármelyikük, már a Roxfortban is, pedig a másik három fiút sem kellett félteni. Különösen, ha együtt voltak.

Remus elvigyorodott, és csak a vállát vonogatta.

- Ezt még úgyis visszakapod!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az ebéd, ha visszafogottan akarunk fogalmazni, meglehetősen szórakoztató volt. Mire a desszerthez jutottak, Sipor gyakorlatilag sokkos állapotba került, és ha Lily nem tudta volna, milyen gonosz kis teremtmény, meg is esett volna rajta a szive. A konyhában itt-ott egy-egy kicsomagolt ajándék hevert, mert annyira azért nem voltak bolondok, hogy azt hitték volna, hozzákezdhetnek az ebédhez, mielőtt az ünnepelt megkapná az ajándékait. Ráadásul James és a barátai, körül-belül annyira tűntek érettnek, mint a kamasz fia, és majdnem ugyanannyira élvezték az ajándékosztást.

Lily sejtette azt is, hogy ez még csak a nap kezdete. Főleg, ha az ajándékokra pillantott. Fred és George egy örökké visszatérő bumerángot küldtek, amire Harry már régóta vágyott, de ami még rosszabb, régóta vágyott rá a férje is. Ron egy új könyvet küldött, amit Molly valószinűleg nem látott, mert biztosan nem engedélyezte volna: Hogyan tökéletesitsük a trágya-bombáinkat? Hermione ajándéka egy kicsit hagyományosabb volt, egy nagyon szép seprűápoló készlet. Ami feltűnő volt, hogy Lee Jordantől nem jött semmi, és látta, hogy ez Harryt is aggasztja.

De úgy tűnt el tudja felejteni az aggodalmait, és teljesen elmerült az ajándékokban. James, előre látható módon, ragaszkodott hozzá, hogy vegyenek egy gyakorló cikeszt, az „ő kis fogójuknak", és Sirius ezt még kiegészitette egy kviddics-ajándékutalvánnyal, és egy varázsló-sakkkészlettel (mert Harry régi készlete elpusztult Godric's Hollow-ban) és egy hatalmas kupac csokibéka-kártyával. Elkényeztették a fiút, és Remus sem volt sokkal jobb. Ő biztos összebeszélt Siriusszal, mert egy gyűjtőfüzetet hozott a kártyákhoz, egy sikitó jojót (Lily még csak elképzelni sem tudta, ennek ennek milyen következményei lesznek!) és egy túlméretezett Puddlemore United posztert. Peter egy kupac pezsgő-kukaccal, a Mágikus bajkeverés kézikönyve első kiadásával, és egy arany-vörös fényképalbummal csatlakozott.

Évekkel ezelőtt, Lily megpróbálta meggyőzni a férje barátait, hogy nem kell ennyi ajándékot venniük Harrynek, de minden tiltakozása süket fülekre talált. Ezzel a négy alakkal sokszor igy történt – amit akartak, azt úgy eleresztették a fülük mellett, hogy jobban se kellett!

Ezen a napon azonban, Lily semmit sem bánt. Harry nem volt elkényeztetett gyerek, és most szinte ragyogott – lehet, hogy még csak tizenkét éves volt, de ő is tudta, milyen közel jutott ahhoz, hogy egyáltalán ne érje meg ezt a születésnapját.

Harry már alig várta, hogy megmutathassa az új játékszereit a barátainak.

- De anya, végülis Weasleyék mind varázslók, ott szerintem biztonságban lennék! – könyörgött, jóval azután, hogy elfogyasztották a szülinapi tortát.

Lily felsóhajtott. Miért van az, hogy ezek a zöld szemek, mindig meglágyitják a szivét – pedig ugyanolyanok, mint az övéi!

- Most legalább tudod, én hogy érzem magam – jegyezte meg James, mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

- Sajnos – morogta, mire a család két férfitagja, egyöntetűen vigyorgott. De aztán James elkomolyodott.

- Nem mondunk nemet, Harry – magyarázta. - De óvatosnak kell lennünk. Ma este egyébként is beszélnem kell Arthurral. Majd kitalálunk valamit a jövő hétre, hogy mindenki biztonságban legyen.

- A jövő hétre? – kérdezte Harry kicsit csalódottan.

Lily szólásra nyitotta a száját, de Peter megelőzte.

- Ne aggódj Harry, rengeteg elfoglaltságod lesz addig!

- Ráadásul – szólt közbe Sirius is, - azt hiszem ennél jobbat nem érsz el, látva Ágas papa arckifejezését. Ezt teszi a komoly felelősségtudat!

- És anyukádnak igaza van – tette még hozzá Remus. – Te sem akarod veszélybe sodorni a barátaidat, ugye?

- Hát persze, hogy nem!

- Úgyhogy szépen kidolgozzuk a részleteket – fejezte be James. – Hidd el, Harry, nem akarlak egész nyáron távol tartani a barátaidtól. Elvégre tudom, milyen veszélyesnek bizonyulhat egy ilyen próbálkozás – mondta, mire a négy felnőtt férfi egymásra mosolygott.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Hogy van a lábad, Ágas? – kérdezte Sirius.

Eltelt néhány óra, és most a könyvtárban üldögéltek, négyesben, miközben Lily segitett a fiának elpakolni az ajándékokat. Peter még az ünnepség alatt is látta néhányszor felvillani a keserűséget James arcán, különösen, amikor Harry megkérte, hogy segítsen majd neki felragasztani a posztert.

Most csak a vállát vonogatta.

- Néha azt hiszem, hogy érzek valamit, de a gyógyitók szerint ezt csak képzelem, különösen mivel általában akkor történik, amikor a bájital hatása már múlóban van. Úgyhogy semmi változás nincs.

- Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb találnak valamit – de még Sirius tekintete is sötét volt. Mostanában nem volt olyan könnyű reménykedni.

- Nem gondoltál rá, hogy megkérdezd Perselust, hátha tud valamit, ami segithet? – kérdezte Remus váratlanul, mire a többi három elhúzta a száját. Lehet, hogy Piton az ő oldalukon áll, de attól még nem lettek barátok.

Kivéve Remust persze, de ő mindig is egy szent volt. Ezt mindenki tudta.

- Nem igazán. De mostanában nem nagyon láttam – válaszolt James. – Míg ti a Renddel üléseztetek, én az ágyat nyomtam, hála Peternek.

- Hát igen, ebben te nem sokat segítettél! – morogta Peter.

A többiek halkan kuncogtak, de a jókedv nem tartott soká.

- Szóval, mi is történt tegnap éjjel? – fordult James Sirius felé, akinek rögtön elkomorult a tekintete a kérdéstől.

- Lily rávett, hogy megkérdezd, mi?

- Nem. De mivel a Grimmauld tér még mindig épségben van és mindenki életben van, felteszem valaminek történnie kellett. És mivel a Reggeli Próféta nem harsogta körbe a világot valami nagy összecsapásról, ezért gondolom, szokatlanul halkan zajlott, ami történt. Igy csak egy kérdés marad: Mit csináltál?

Sirius túl gyorsan válaszolt:

- Nem túl sokat.

- Na persze – Remus elhúzta a száját. – Rosszul hazudsz, Tapmancs!

Peter Sirius arcát tanlulmányozta, és valami megdöbbentőt látott csillogni a szemében. A hideg végigfutott a gerince mentén, és várnia kellett egy másodpercet, hogy ne remegjen a hangja.

- Itt volt, ugye?

Senki nem kérdezte meg, kire gondol.

- Igen.

Nem is az volt megdöbbentő amit mondott, hanem az ahogy mondta. Sirius hangja érzelemmentes volt, tényszerű, és … hideg? Nem, talán nem ez volt a megfelelő szó rá, inkább beletörődő. Valami történt, és Sirius elfogadta tényt.

A hosszú csend kezdett az idegeikre menni, de nem úgy tűnt, hogy Sirius folytatni akarja. Mind vártak, és próbálták kitalálni, mit kérdezzenek. Végül James szólalt meg.

- Elmondod, hogy mi történt, vagy kivárod, amig szívrohamot kapunk a feszült várakozástól!

- Bocs – az a távoli tekintet eltűnt, és a helyét átvette egy zavart félmosoly. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem sok minden történt…Voldemort és a halálfalói itt voltak, de nem tudtak átjutni a védelmen, úgyhogy elmentek.

- De egy csomó részletet kihagysz – mondta Remus nyugodtan. De még ez a visszafogott megjegyzés is felingerelte Siriust.

- Igen, Holdsáp! Kihagyok – csattant fel, de aztán rögtön visszakozott. – Bocs.

- Jól vagy? – kérdezte Peter, mert Siriusra nem volt jellemző az ilyen kiborulás.

- Igen… Nem – felsóhajtott. – Nem tudom.

- Mi történt? – kérdezte megint James.

- Nem vagyok biztos benne – ismerte be. Elhallgatott, és a falra meredt egy pillanatig, Peter követte a pillantását, de nem látott ott semmi különöset, egy könyvespolcot leszámitva, amin viszont teljesen ártalmatlan kötetek sorakoztak. Aztán megvonta a vállát. – Én magam sem értem teljesen.

- Ez nem valami jó – mondta Peter, mielőtt betapaszthatta volna a száját. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben leharapta volna a nyelvét, mert néha nagyon meggondolatlan dolgok csúsztak ki a száján.

Sirius azonban váratlanul, fáradtan rámosolygott: - Ezt mondanod sem kell, Féregfark!

- Mi az, amit nem értesz, Sirius? – Remusban megint megszólalt a professzor.

- Azt sem tudom pontosan... Lilynek azt mondtam, hogy leestem a lépcsőn.

- És hitt neked? – kérdezte James kétkedve.

- Természetesen hitt – vigyorgott Sirius. – Hiszen én vagyok a megtestesült ártatlanság!

- Hát persze, hogy az vagy – jegyezte meg Peter cinikusan.

- Hé! – tiltakozott Sirius. – Ez tényleg igaz. Mármint, hogy leestem a lépcsőn, nem az, hogy ártatlan vagyok!

- Miért? – kérdezte Peter.

- És ha már itt tartunk, melyik lépcsőn? – tette hozzá James.

- A konyhain. És jó kérdés – a szemében megint megjelent az a merengő kifejezés, és Peter rájött, hogy igazat mond: még ő maga is csak próbálja kitalálni, mi is történt valójában. Furcsa volt Sirius arcán látni ezt a kifejezést, mert ő mindig is ösztönös tipus volt, és ritkán mélyedt el ennyire a gondolataiban. De aztán mégis folytatta.

- Akkor történt, amikor a védelmi varázslatokat próbálgatta – megint szünet, és megint nem kérdezte meg senki, kiről beszél. – Elindultam felfelé a lépcsőn, mert tudtam, hogy át fog törni…és aztán minden elsötétedett. És végül nem jutottak be.

Remus meredten figyelte a barátját.

- Miért nem?

- Ezt nem tudom biztosan… - elhallgatott. Peter úgy vélte, volt valami furcsa a hangjában. – Erre még rá kell jönnöm…

Sirius megdöbbentően más volt, mint általában, de Peter nem tudta volna megmagyarázni, mitől. Azt tudta, hogy a tíz év Azkabanban megváltoztatta a barátjukat, de most valami más is történt vele. Vagy lehet, hogy csak a változás vált nyilvánvalóbbá.

- Elmondom, ha rájövök – igérte meg halkan. - De most…nem tudom elmondani, amit magam sem tudok. De azt kijelenthetem, hogy Voldemort nem fog Harry után jönni többször – mosolygott hidegen. – Azt hiszem, megfelelő módon eltereltem a figyelmét.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx