Tizenharmadik fejezet: Magányos utak
Július 30. 23:36
Az utca csendes volt és békés. A jó muglik mind aludtak az ágyaikban, vagy nézték a buta televiziójukat, hogy még többet pusztitsanak el, amúgy sem túl nagy számú agysejtjükből. Az automobilok, amik a járda mellett parkoltak szintén elhagyatottak voltak, hidegek és halottak. Az éjszakai időpont azt jelentette, hogy a dolgozó mulgik mind hazatértek otthonaikba, kövéren, bután és boldogan. Önelégült kis muglik voltak, akik élvezték a közönséges kis életüket, és fogalmuk sem volt, mi érkezett az utcájukba. Az idióták elégedettek voltak ezzel a tudatlansággal, és vakok maradtak. Egyetlen ház kivételével az utcában csak muglik laktak.
Abban az egy házban azonban várták őket.
Léptek visszhangoztak a forró betonon. A halálfalói már egy negyed órája tesztelték a védelmi vonalat, de most nem voltak rések – Bella eljátszotta az esélyüket. Az alig észrevehető hibákat aprólékos munkávl épitették be a rendszerbe, és a Grimmauld téri ház saját fegyvereit játszották ki a lakók ellen. Egyszerűnek kellett volna lennie – ha önként kinyitották volna az ajtót, az össze védelmi varázslat magától leomlik, és egy egyszerű átokkal minden bennlévővel végezhettek volna. Bellatrixra bízta ezt a fontos feladatot, és bízott benne, hogy a nő beváltja az eküjét.
A hiba persze, ahogy azt Bellatrix már többször is megtapasztalta, fájdalmas következményekkel járt.
- Egy órán belül átjutunk, uram – szólalt meg a háta mögül Lucius Malfoy bársonyos hangja.
23:38
A férfi, akit egykor Tom Denemnek hivtak, elgondolkodva játszadozott a pálcájával, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megátkozza a szolgáját, csak hogy emlékeztesse a helyére. De Lucius hasznos volt, és pillanatnyilag nem volt ideje a szórakozásra. Lucius Malfoy nem volt bolond, és a csendet rögtön azonositotta az elégedetlenséggel. Meghajtotta a fejét:
- Bocsásson meg, Mester!
Voldemort hagyta egy ideig főni a saját levében, nem foglalkozva a bocsánatkéréssel, és inkább a Grimmauld tér 12-t tanulmányozta. Régi épület volt, amit ő maga is jól ismert. Egy olyan család ősi otthona volt, melynek tagjai mindig jól szolgálták. De egy olyan ember otthona is volt, aki túl régóta állt ellen neki, és aki most azokat rejtegette, akiknek meg kellett halniuk. És ezt nem tűrheti tovább.
- Egy óra nem elfogadható, Lucius.
Malfoy egy pillanatig tétovázott, de a Sötét Nagyúr érezte a félelmét. Lucius nem volt hozzászokva a kudarchoz, még kevésbé, mint Bella – de a többiekhez hasonlóan ő is tisztában volt a következményekkel. Jól elrejtette a félelmét, de nem elég jól.
- Sietünk, Mester – mondta gyorsan.
Voldemort felhorkant.
- Nem, nem fogtok.
- Uram?
Máskor talán élvezetet talált volna Lucius hirtelen rémületében – de most nem. Nem volt egy órányi idejük, és hűséges, de pontatlan hivei nem rendelkeztek elég erővel. A Sötét Nagyúr megfordult, és hideg mosollyal nézett első emberére.
- Nincs rá szükség – mondta. – Én teszem meg.
23:40
Kiterjesztette az érzékeit, a pálcáját egy kicsit megemelte. Váratlanul egy másik elmét érzett meg a térben, ami találkozott a sajátjával. De ez nem lepte meg igazán. Tudta, hogy ma éjjel sok lehetősége lesz összecsapni Blackkel, és ez olyan ügy volt, aminek az elintézését túl sokáig halogatta.
Egy egyszerű varázslattal tesztelte a védelmet, és nem lepte meg, amikor félrelökték. A védelemi varázslatok erősek voltak, igen…de nem elég erősek. Semmi sem az, ha elég erővel és idővel bir a támadó, és neki mindkettőből elég volt. Húsz perc már többi is mint elég, és ezt hamarosan megtudják a bentlakók is.
Az ellenszegülés nem tolerálható, és Voldemort nagyúr sosem felejt.
Lucius és a többiek bolondok. Minden elhibázott kisérlet után visszavonták a varázslatot, és újabbal próbálkoztak, remélve, hogy találnak egy egyszerű bűbájt, amivel áttörhetnek. Nem értették a mágia lényegét, mert hagyományosan gondolkodtak róla. Ő maga azonban felette állt minden hagyománynak – ahelyett, hogy meghátrált volna, még jobban kiterjesztette a bűbájt, igy az erő önmagából építkezhetett. Nem telt sok időbe, és egy szembeszegülő erőt érzett. Black is csak egy bolond volt persze, de hamarosan halott bolond lesz.
Senki nem szegülhetett szembe Voldemorttal, és különösen nem többször egymás után – kevesen voltak olyan örültek, hogy ezzel egyáltalán megpróbálkozzanak. Tisztelte volna ezt a botor merészséget, ha nem lett volna ilyen rosszul időzitett.
Végzett a játszadozással. Eljött az idő.
23:41
Voldemort még egyszer kieresztette a gondolati csápjait, felkészülve a végső csapásra. Black is készen állt, de a gyenge bolond, soha nem állhat eléggé készen. Sötétség hullámzott az agyában, és ő megragadta, formálta, és lecsapott vele…
Aztán valami az agyában szinte felüvöltött, de már túl késő volt. A térde megroggyant, és minden elsötétedett.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Sokáig fennmaradtál – szólalt meg egy hang a háta mögött, kizökkentve ezzel Remust merengéséből.
A Roxfortban bolyongott, kishasználta szoros kapcsolatát az iskolával, és ellenőrizte a kastély védelmét. Ezt a védelmi rendszert igazgatók sora tökéletesítette, közben pedig mindegyik hozzáillesztette a saját ötleteit. Még csak augusztus elseje volt, de Remus tudta, hogy már nincs túl sok ideje… mihelyt a tanév kezdetét veszi, a Roxfort ki lesz téve a támadásoknak. Voldemort évekkel ezelőtt elfoglalta a varázs-börtönt. Néhány hónapja elpusztitotta a mágiaügyi minisztériumot. A rémült tömegeknek úgy tűnhet, hogy egy éven belül mindent ő uralhat. Már csak egy szimbóluma létezett a fény oldalának: a Roxfort. A Roxfort soha nem ingott meg: Voldemrort eddig egyszer tett komoly kísérletet arra, hogy elfoglalja, de akkor belebukott.
Dumbledore állította meg akkor, de Dumbledore most halott, és ezért Voldemrot számára újra itt a lehetőség, hogy próbálkozzon.
- Perselus! – mosolyogva megfordult. – Nem számitottam rá, hogy itt látlak!
- Én sem számitottam rá, hogy itt leszek – ismerte be a helyettese egy vállránditással.
A kezeit mélyen a zsebébe rejtette, a testtartása laza volt: mindezt nem sokan láthatták tőle, és Remusnak is évekbe került, amíg kivívta magának a jogot, hogy Perselus leengedje előtte az álarcát. Perselus Piton nagyon kevés emberben bizott, és Remus megtiszteltetésnek érezte, hogy felkerült erre a rövid listára.
- De ez jó hely a gondolkodásra.
- Tényleg az – értett egyet az igazgató. – A védelmet ellenőriztem éppen. Velem jössz?
- Miért ne? – megint megrántotta a vállát, és néhány percig némán sétáltak egymás mellett.
Ha évekkel ezelőtt, valaki azt mondta volna Remusnak, hogy Perselus Piton a barátja lesz, biztos lehülyézi az illetőt. Mostanra azonban még James is viszonlyagos békében működött együtt vele, és Sirius is sokkal jobban viselte, mint arra bárki is számitott. Viszont Peter volt az, aki talán mindhármuknál jobban megérteni látszott régi ellenségüket, talán mert mindketten ugyanazt az utat járták be. A generációjuk olyan ártatlanul kezdte, ártalmatlan csínyekkel, és akkor még egyszerű volt utálni egymást és viccelődni, gondolkodás nélkül… most azonban, mindannyian a sötétségben éltek.
És az út vége még messze volt. Nagyon is messze.
- Hogy vagy mostanában? – kérdezte Remus, amikor már a tó felé sétáltak.
- Egész jól – válaszolt Piton szárazon, de a hangjában bújkált valami szomorú sóvárgás. – Mint általában, már alig várom a tanévkezdést. Itt minden sokkal könnyebb.
Remusnak kérdeznie sem kellett, tudta a különbséget. A nyári szünet alatt, Perselus egyszerű halálfaló volt, és azzal töltötte az idejét, hogy játszotta a hű szolga szerepét, amit egykor annyira élvezett. Szeptembertől azonban, visszavonulhatott ettől, és hacsak látszólag is, egy másik világban élhetett.
Év, év után játszotta ezt a szerepet, és Remus mintha azt vette volna észre rajta, hogy ez az egész lassan felemészti. Remus még nem is tanított a Roxfortban, amikor Perselus már a Főnix Rendjének kémkedett – ő volt a legmagasabb rangú halálfaló, aki valaha a Rendhez fordult, és ő volt az is, aki a legtovább maradt életben. Mindannyian tudták, hogy a szerencséje nem tarthat ki örökké.
- Gondolkodtam – mondta aztán, nyilvánvalóan azzal a hátsó szándékkal, hogy témát váltson, - a Rend dolgairól.
- Pontosan miről?
- A központi tanács csonka – válaszolt halkan. – Nincs itt az ideje, hogy újat hozzunk létre?
- A hatodik tanácsot? – aztán felsóhajtott. Ő is aggódott, de… - Bárcsak lehetne…
- Tessék? – Perselus enyhe döbbenettel nézett rá.
- Bárcsak megtehetnénk – ismételte. – Fawkes visszautasitja. Nem tudom, miért.
- De ő mindig…
- Igen – tehetetlenül vállat vont. – Talán Dumbledore meg tudná győzni, de nekem fogalmam sincs, hogy lehetne rávenni. Ahányszor csak rákérdezek, határozottan elutasit… többször el is repült, hogy ezzel is alátámassza a mondandóját. Egy nappal később persze, mindig visszajön, de világos a válasza: nem.
- Nem épp a legalkalmasabb időpont arra, hogy az átkozott madár hisztizzen – jegyezte meg Piton.
- Teljesen egyetértek.
- Akkor, mi lesz? Várunk? – kérdezte a helyettese, és Remus mintha bizonytalanságot hallott volna kicsendülni a hangjából.
- Azt hiszem, nem tehetünk mást. Ennek ellenére, szeretném, ha a csonka tanács összeülne.
- Egyetértek – válaszolt rögtön Piton, és most semmi bizonytalanság nem volt benne. Talán Remus az előbb is csak képzelte. – Mikor és hol?
- Két nap múlva, augusztus harmadikán – mondta Remus. – A Grimmauld téren.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Egy teljesen hétköznapi ház volt, egy teljesen hétköznapi környéken, a mugli Pembroke egyik külvárosában. Valószinűleg ez a hétköznapiság mentette meg őket eddig, vagy talán egy kevés ódivatú szentimentalizmus Narcissa Malfoy részéről, aki esetleg még emlékszik rá, mit jelent a család fogalma. Bellatrix persze nem. Sirius véleménye szerint Trixietől meglehetősen távol állnak az ilyen „gyenge" érzelmek.
Bár, ha jobban belegondol, Trixietől mindenfajta érzés távol áll, úgyhogy ez nem túl meglepő.
Sirius a ház bejárója felé vette az irányt, de egy pillanatra megállt, és megnézte magának az utca másik végén bújócskázó mugli gyerekeket. A kora délutáni nap még mindig erősen tűzött, de az út mindkét oldalán hatalmas fák sorakoztak, amik elég árnyékot nyújtottak. A pázsit minden ház előtt gondosan ápolt volt, gyönyörű virágágyásokkal, és gondosan nyirt sövénnyel. A szinte tökéletes előkertek ellenére azonban, a környék mégis élettel teli volt: néhol elhagyott játékok hevertek, az egyik gyepen pedig egy ott felejtett locsolócső tekeredett, mint egy nagy zöld kígyó.
De ezek nem tudták elrontani a tökéletesség érzését. Ezek az otthonok olyan nyarakról meséltek, amilyenekre ő is szeretett volna emlékezni, és nem olyanokról, mint amilyeneket a valóságban megélt. Erre a gondolatra keserű mosoly jelent meg az arcán, de igazán nem sok megbánás volt a szívében. Inkább valami távoli vágyakozás, és Sirius tudta, hogy még ez sem igazán valódi. Madarak énekeltek, és gyerekek kiabáltak: nekik semmi gondjuk nem volt ezen a tökéletes nyári napon. Ez a csodálatos és békés normalitás valószinűleg halálra untatta volna.
A kopogtató bronzból készült és egy hollót formázott, és ettől mosolyognia kellett. Lehet, hogy sok dolog változik, de vannak, amik ugyanazok maradnak. A mugli szomszédok nyilván azt gondolták, a ház lakói csak azért választották ezt, mert jól néz ki, és lehet, hogy nem is volt olyan ritka kopogtató, ráadásul a mugli házakon volt egynéhány furcsaság máshol is. Sirius azonban látta a mélyebb jelentését is: lehet, hogy a Tonks család rejtőzködik, de nem felejtik a múltjukat.
Bekopogott.
Néhány másodperc múlva az ajtó felpattant, és Sirius szembetalálta magát egy fekete hajú, kék szemű, nyolcéves forma kisfiúval.
- Hello – mondta a fiú, mosolyogva. Kék szemei szinte ragyogtak, és Sirius szíve váratlanul összeszorult a látványtól. A fiú klasszikus Black volt, a haja, a szemei, az arcvonások és az orr alakja. Valaha én is ilyen ártatlan lettem volna? – futott át az agyán.
Ha eddig bármi kétsége lett volna afelől, hogy jó házba kopogtatott-e, most megbizonyosodhatott róla. Adromeda kisebbik gyermeke olyan egyértelműen Black volt, ahogy a nővére soha nem lesz. Egyedül az arckifejezése nem illett a képbe – az nyilt volt, és vidám, túlságosan bizalommal teli. Magát is meglepte, hogy vissza kellett nyelnie a gombócot a torkában. Ha lenne egy fiam, vajon ő is ilyen lenne?
- Hello – sikerült végül kinyögnie. – A nevem Sirius, és édesanyádat keresem.
- Én Patroclus vagyok, de mindenki csak Pat-nek szólit.
Megint az a ragyogó mosoly, és Patroclus minden félelem nélkül kezet nyújtott az idegennek. A látogató akaratlanul is elnevette magát, amikor a fiú a válla felett hátrakiáltott.
- Anya! Látogató! – aztán visszafordult Sirius felé, és vidáman mosolygott. – Anya mindig azt mondja, ne engedjek be idegeneket, de te okénak látszol.
De Sirius megrázta a fejét, mielőtt a gyerek félrállhatott volna az ajtóból.
- Azt hiszem, jobb, ha várok – mondta.
- Ki az, Pat? – kérdezte egy férfihang, és egy pillanattal később egy barna hajú, zöld szemű férfi jelent meg a fiú mögött: Ted Tonks, akit Sirius a nagyobbik lányuk első születésnapja óta nem látott. A zöld szemek kb. kétszeresre tágultak, és a mugli származású varázsló leplezetlen csodálkozással meredt a látogatóra.
Sirius gondosan ügyelt rá, hogy a kezei még véletlenül se tévedjenek olyan helyre, ahonnan pálcát vehetne elő. Várt, pontosan a tudatában volt annak, hogy egy rossz mozdulat végzetes lehet, ha esetleg a rossz Blacknek tartanák. Ez volt a következménye, hogy ő volt a „fekete-bárány" az arisztokrata családban, aminek a tagjai, nem tették magukat túl népszerűvé a mugli származású varázslók körében.
De Ted arcán váratlanul széles mosoly jelent meg.
- Sirius Black! Nem vártam, hogy itt talállak a küszöbünkön! Gyere be, kérlek!
- Szia, Ted – Sirius meglepetten pislogott rá. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan rám ismersz.
- Hát persze, hogy megismerlek! – Andromeda férje elvigyorodott, és szélesebbre tárta az ajtót. – Ki ne ismerne fel?
Egy pillanatig Sirius nem értette, mire gondol a férfi, de aztán rájött: elvégre az elmúlt hónapokban – a saját ízléséhez képest legalábbis – túl sokszor szerepelt a különböző újságok cimlapján. Mostanában valószinűleg nem nagyon fogják összetéveszteni mással – vagy az is lehet, hogy ez már örökre igy marad.
- Ó, igaz.
- Mi szél hozott ide? – kérdezte Ted, miközben Sirius belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Reméltem, hogy beszélhetek Andromedával – ismerte be. – Itthon van?
Ted bólintott.
- Fent van az emeleten – a fia felé fordult. – Megkérnéd anyát, hogy jöjjön le, Pat?
- Persze! – a gyerek már el is rohant, két lépcsőfokot ugorva át egyszerre, és Sirius megint azon kapta magát, hogy vágyakozva nézi a fiú hátát. Mi ütött belém ma? Lerázta magáról a fura érzést, és követte Tedet a tágas konyhába. Mi hiányzik ennyire? De persze a szíve mélyén tudta a választ: az élet hiányzott, a normális, mindennapi élet.
- Leülhetsz, ha gondolod – mondta Ted, de hirtelen bizonytalannak tűnt. A kezdeti lelkesedése elpárolgott, és Sirius látta rajta, hogy a gondolatok kavarognak a fejében. Ted nem volt bolond, és pontosan tisztában volt vele, ki álldogál a konyhájában, és azzal is, hogy Sirius nem ok nélkül látogatott el hozzájuk.
- Köszönöm – próbált könnyednek tűnni, és leült a felkinált székre, a konyhaasztal mellé. Bárcsak Andromeda felbukkanna végre, de addig is enyhitenie kell Ted feszültségét. Andromeda nyilván nem hallotta meg az első kiabálást, vagy csak túl elfoglalt volt – akárhogy is, Sirius egyedül maradt Teddel, aki láthatólag nem tudta, mit kezdjen vele. – Mennyi idős Pat?
- Majdnem kilenc – válaszolt azonnal a büszke apa, és elmosolyodott. – Mindig is szerettünk volna egy második gyereket Nymphadora után, és aztán rájöttük, hogy miért is ne lehetne.
- Okos gyereknek tűnik – Sirius utálta az ilyen csevegést, és őszintén remélte, hogy Ted kellemesebben érzi magát, mint ő.
- Ó, tényleg az. Néha túlzottan is – mosolygott Ted még jobban. – Egy kicsit túlságosan bizik az emberekben, ahogy azt te is láttad – de ezt valószinűleg tőlem örökölte. Az biztos, hogy hiányzik belőle a Blackek természetes gyanakvása.
Sirius elnevette magát, mielőtt Ted aggódni kezdhetett volna, hogy nem sértette-e meg.
- A legtöbb emberből hiányzik – válaszolt. – Szerencsére.
- Sirius!
Felugrott, amikor meghallotta az unokatestvére kiáltását. Adromeda az ajtóban állt, és szinte alig változott az elmúlt évtizedben, mindenesetre nem lett több ránc az arcán, mint amennyit a testvérei már huszonegynéhány éves korára az arcára varázsoltak. Sirius azonnal odalépett hozzá, és átölelte. Annak ellenére azonban, hogy a nő mosolygott, volt a megjelenésében valami távolságtartás. És Sirius nagyon is tudatában volt ennek a hűvös fogadtatásnak.
- Helló, Droma.
- Mi szél hozott? – ez volt Andromeda, mindig rögtön a lényegre tért.
- Leszámitva, hogy szerettem volna viszont látni a rokonaimat? – aztán egy féloldalas mosollyal hozzátette. – Nemrég találkoztam Narcissával és Trixievel, úgyhogy esedékesnek tűnt, hogy téged is felkeresselek.
Andromeda elnevette magát.
- Lefogadom, hogy mindkettő mókás találkozás volt! – aztán elkomolyodott. – Tudod, hogy utálja, ha Trixienek hivod!
- Persze, hogy utálja – válaszolt Sirius egy vállránditással. – Épp ezért csinálom.
- Mindig szeretted veszélybe sodorni magad – válaszolt a nő, de nem mosolygott.
- Szerettem? Nem – felsóhajtott, és arra gondolt, mennyivel jobb lett volna, ha a társalgás nem fordul komolyra ilyen gyorsan. – De megértettem, hogy szükség van rá.
Droma szemeibe rögtön kiült a gyanakvás, mert kihallotta a mögöttes mondanivalót is.
- És ezért vagy most itt.
Nem kérdés volt, és a kijelentést kellemetlen csend követte. Sirius csak nézte az unokanővérét, és remélte, hogy ő viszonozza a pillantást, de tudta, hogy nem fogja. E helyett Andromeda inkább a hűtőszekrényre meredt. Eleget tudott már ahhoz, hogy kikövetkeztethesse a látogatás célját, és a reakció nem az volt, amiben Sirius reménykedett… bár, ha őszinte akar lenni, nem számított sokkal jobbra. Végül Ted megköszörülte a torkát.
- Miért nem ülünk le? – kérdezte halkan, ami nosztalgikus érzéseket ébresztett Siriusban. Ted mindig is a béketeremtő típusba tartozott.
Leültek, de a kényelmetlen csend folytatódott, miközben Sirius próbálta kitalálni, mit is kellene mondania. Bárcsak egyszer beszélhetnénk egymással úgy, mint a normális unokatestvérek! Ha nem lenne ott köztünk ez a fal, amit a Black-tradiciók emeltek, még közénk is – pedig mi vagyunk a család „elfogadhatatlan" tagjai. De hát, még a normális Blackek, sem teljesen normálisak.
- Tudom, hogy ez több, mint egy családi látogatás, Sirius – szólalt meg végül Droma. – Bár nagyon örülök, hogy látlak. Jól nézel ki, azok után, ami…történt.
- Köszönöm. Jó újra látni téged is – válaszolt Sirius. – És bocs, hogy nem jelentkeztem, Azkaban óta. A dolgok egy kicsit… zűrösek voltak.
- Ó, tényleg? El sem tudom képzelni, miért.
- Én sem – nevetett Sirius, de a pillanat nem tartott sokáig. Úgy gondolta, inkább a tárgyra tér. – Összefutottam Nymphadorával, három nappal ezelőtt.
- A Gringottsban? – kérdezte azonnal Andromeda, amivel igencsak megdöbbentette Siriust. Majdnem visszakérdezett, de aztán furcsa villanást látott Ted szemében, és még időben befogta a száját.
- Igen, a Gringottsban – hazudott folyékonyan. – Egy kicsit beszélgettünk, és elgondolkodtam… - elhallgatott, és felsóhajtott. Hogy történhetett ez? Droma nem tudja. Fogalma sincs, hogy a lánya az auror-kiképzésen van.
Ted csak a tekintetével köszönte meg neki, hogy elég gyorsan kapcsolt. Sirius erre egyáltalán nem számitott – de közben Adromeda őt figyelte várakozva, úgyhogy gyorsan lerázta magáról a kellemetlen érzést és folytta.
- Már akkor elkezdtem gondolkozni rólatok, amikor Cissa megjelent a küszöbömön – mondta – Rólatok és a háborúról.
- Szóval így állunk?
Többet nem mondott, és Sirius felsóhajtott, erővel visszafojtva, hirtelen támadt ingerültségét.
- Igen – válaszolt inkább halkan. – A háborúról, és arról, hogy ti hol álltok benne.
A nő felhúzta a szemöldökét, és ez többet elárult, mint amennyit Sirius látni szeretett volna.
- Azt hittem, ez már nyilvánvalóvá vált – válaszolt végül. – Túl sok családtagom van mindkét oldalon, nem választhatok köztük.
- Ez nem maradhat örökre igy, Droma – Sirius próbált finom lenni, de tudta, hogy nem nagyon sikerült.
- És ezt mivel tudod alátámasztani? – kérdezett vissza élesen.
- Eljön az idő, amikor választanod kell. És ez nagyon hamar lesz! Egy ilyen háborúban nincs semleges terület, vagy Voldemorttal vagy, vagy ellene!
- Ezt vegyem fenyegetésnek, Sirius? – kérdezte Andromeda meglepetten, és hirtelen harag csillant a szemében. – Azt akarod mondani, hogy aki nem áll mellétek, az ellenség?
- Nem, én nem! Én soha nem fenyegetnélek. De Voldemort így gondolkodik. Ő az, aki nem fogadja el a semlegességet!
- Eddig elfogadta! – tiltakozott a nő azonnal.
- És azt várod, hogy ez így is marad?
Nem akarta, hogy a kérdés ilyen kihívó legyen, de már nem tudta visszacsinálni. Andromeda szeme veszélyesen felvillant, de valahogy visszafogta magát. Mégis, a szavai úgy csattantak, mint a korbácsütés, és Sirius úgy sejtette, hogy nem sok választja el attól, hogy üvöltsön vele.
- Jó életet teremtettünk magunknak, Sirius. Isten látja lelkemet, nem akarom, hogy ő győzzön, de a családomra kell gondolnom! Eddig nem jutottunk az eszébe, de ha bármelyikünk belekeveredik a harcba, ez gyorsan megváltozna. És én nem fogom a halálba küldeni a gyerekeimet, és a férjemet csak azért, mert nem elég tiszta a vérük!
Az utolsó mondatot úgy vágta az arcába, mintha azt várná, hogy ő mit reagál erre. Sajnos ez olyasmi volt, amit már túl sokszor hallott életében… és aztán látta, amint azok, akik ezeket az elveket hangoztatták meghaltak, magukkal vive a reményeiket és a családtagokat, akiket meg akartak védeni.
- Voldemort nem fog békén hagyni, és ő nem felejt.
Ted láthatóan összerázkódott, amikor Sirius megint kimondta a rettegett nevet, de ő folytatta, kitartóan, annak ellenére, hogy belülről a keserű reménytelenség fojtogatta.
- Te is tudod. Itt az idő, Droma: tisztelem, hogy meg akarod védeni a családod, de erre már nem leszel képes egyedül!
- Úgy gondolod? – a hires Black-féle indulatok lassan kezdtek elszabadulni.
Sirius azonban nem volt dühös... bárcsak inkább az lenne.
- És mit fogsz csinálni, ha a halálfalók eljönnek? – kérdezte halkan. – Reménykedsz benne, hogy Narcissa befolyása egy ideig még megvéd, vagy hogy Bellatrix életében először, érez egy kis könyörületet? Vagy végignézed, ahogy a férjed meghal a mugli származása miatt? A gyerekeid, mert fertőzöttek? És aztán meghalsz te is, mert mertél más lenni? Hogy lesz, Droma? Addig rejtőzködsz, amíg el nem jönnek értetek, és csak imádkozol, vagy teszel valamit, mielőtt még több ártatlan ember hal meg?
Adromeda tágra nyílt, és hihetetlenül dühös, de egyben fájdalmas szemekkel nézett rá. A szavai rátapintottak a lényegre, és megfogalmazták a nő legmélyebb félelmeit. Sirius azt kívánta, bárcsak ne kellene bántania, de nem hagyhatta abba.
- Most van itt a választás ideje. Nem bujkálhatsz tovább!
Adromeda felállt, és szinte remegett az elfojtott indulattól.
- Nem sétálhatsz be ide, hogy tönkre tedd az életem!
- Nem is akarom tönkretenni, csak elmondtam az igazat.
Az unokatestvére kihúzta magát, és remegő kézzel az ajtóra mutatott, a hangja hideg volt, és most nagyon is a nővéreire emlékeztette Siriust.
- Tűnj el innen!
Felsóhajtott, és felállt, de mintha egy hatalmas követ tettek volna a szívére. Több oka volt a látogatásának, mint Narcissa látogatása, vagy a találkozása Nymphadorával. El kellett jönnie, mert tudta, hogy a Sötét Nagyúr hamarosan le fog csapni – mert három nappal ezelőtt megtette a lehetetlent, és ennek lesznek következményei. Gondolod, hogy tönkre akarom tenni a boldogságod, Droma? – gondolta keserűen. – Bárcsak békén hagyhatnálak! De inkább az életed mentem meg, mint a boldogságod.
Elindult kifelé, de akkor Ted Tonks hirtelen megszólalt.
- Igaza van, Droma – egész eddig némán hallgatta a vitát, de most felállt, és gyengéden megfogta a felesége kezét. – Tényleg nem bujkálhatunk tovább!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx