Tizenötödik fejezet: A holnap kísértetei
Mostanában éjfélkor mindig történt valami. Néha jó dolgok, néha rosszak, egyszerűek vagy bonyolultak, de az éjfél fontos szerepet játszott a varázsvilág mindennapjaiban. Nem lehet véletlen, hogy még a muglik is a boszorkányok órájának nevezik ezt az időpontot! Szóval, nem csoda, hogy augusztus nyolcadikán sem vészelték át zavar nélkül az éjszakát.
James és Lily egyszerre riadtak fel a csörömpölésre, és mindketten azonnal a pálcájuk után kaptak az éjjeliszekrény felé. A korábbi hónapokkal ellentétben azonban most Lily pattant ki elsőként az ágyból, felkapott egy köntöst, és elindult megnézni, hogy mi történhetett. Hamarosan James is követte, de neki egy kicsit több időbe, és jóval több mágiába került, hogy felkeljen és beüljön a tolószékébe.
James a hallban futott össze a fiával, aki ugyanolyan ziláltnak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Harry fekete haja össze-vissza állt, a szemüvege kicsit félrecsúszott, a lába csupasz – de a pálcáját ott szorongatta ő is a kezében, és a szemei teljesen éberek voltak.
- Mi történt, apa?
- Fogalmam sincs – James elhúzta a száját, de valami ösztönösen Sirius szobája felé vezette, Harry pedig követte. Amikor bekanyarodtak a megfelelő folyosóra, James látta, hogy Lily már ott áll a nyitott szobaajtóban.
- …csak levertem a gyertyatartót – mondta éppen Sirius, olyan arccal, mintha mi sem történt volna. – Semmi komoly, bocs, hogy felébresztettelek.
A padlón tényleg ott hevertek egy gyertyatartó maradványai. James emlékezett rá, hogy ez egy üvegből készült antik darab volt, és teljesen ripityára tört. Jó nagy erővel kellett lezuhannia, mert még a gyertyák is eltörtek, és viasszal lepték be a szőnyeget. Egy egyszerű takartító-bűbáj rendet teremthetett volna, de Sirius pálcája, az ágy melletti szekrényen hevert érintetlenül. Ezt James betudhatta volna persze annak is, hogy a barátja csak most ébredt, de nem hitte, hogy ez lenne az oka. Ennek ellentmondott az, hogy Siriusnem az ágyban volt, hanem az ablaknál állt,rájuk sem nézett, hanem kifelé meredt az ablakon, úgy beszélt.
Lily is észrevehette, hogy valami nem stimmel, legalábbis a hangja erről árulkodott:
- Semmi gond – mondta, aztán egy kis tétovázás után hozzátette. – Összetakarítsam és megjavítsam?
- Ne törődj vele. Amúgy se szerettem – válaszolt Sirius könnyed hangon, de ez csak még jobban megrémítette Jamest.
Egy kicsit beljebb kormányozta a tolószéket, és már sokadszor átkozódott magában, hogy ilyen lassan tud csak közlekedni. De most fontosabb dolga volt, és még az sem dühítette fel, hogy amikor nem figyelt, az egyik kerék megakadt a küszöbben. Amikor megszólalt, igyekezett, hogy az ő hangja is könnyednek hasson.
- Valami érdekes van odakint, Tapmancs?
- A csillagok különösen szépek ma – válaszolt Sirius, de a hangjából hiányzott a humor, aminek pedig normális körülmények között ott kellett volna lennie. James tétovázott, aztán úgy döntött, úgy tesz, mintha mégis hallotta volna.
- Úgy beszélsz, mint egy kentaur!
- Bárcsak úgy is érezném magam…
- Miért?
- Nincs különösebb oka – rátámaszkodott az ablakpárkányra. – Csak egy hülye gondolat.
Sirius hangja igazán megrémítette Jamest, mert volt benne valami, amiről már azt hitte, hogy elmúlt. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Remus, hat hónappal ezelőtt, amikor a barátjuk csodás módon felbukkant a Roxfortban. Akkor Remus azt mondta, hogy Sirius elkínzott, hogy olyan borzalmak ülnek a szemében, amiket a barátai soha nem tudnak majd megérteni. De most már nem figyelték annyira minden mozdulatát, mert olyan normálisnak tűnt... Mint a régi Sirius. Idősebb volt persze, és túl sok rémség volt a múltjában, de akkor is visszatért régi önmagához, és a szörnyek nem követték minden lépését – legalábbis eddig úgy gondolták.
- Nem mondtad, hogy még mindig vannak rémálmaid…
Eltelt egy hosszú pillanat, mielőtt Sirius válaszolt volna:
- Soha nem jött szóba.
- De miért nem? – kérdezte James halkan.
Lily, aki eddig az ajtóban állt, kisurrant, és becsukta maga mögött az ajtót. Mint mindig, most is megértette, hogy ezt kettőjüknek kell megbeszélniük.
- Nem számít, tényleg – vont vállat Sirius, mire James egy kicsit közelebb gurult hozzá.
- Szerintem, viszont számít.
Sirius végre megfordult és ránézett. A halvány fényben is látszott, milyen megviselt az arca.
- Rosszul gondolod, James. Ebben nincs semmi új, és eddig is megbírkóztam vele.
- Nem is mondtam az ellenkezőjét – de volt valami véglegesség Sirius hangjában, ami kizökkentette Jamest a nyugalmából. – Remus is úgy vélte, hogy a rémálmaid már abbamaradtak...
Sirius keserűen felnevetett:
- Inkább csak jobb lettem az eltitkolásukban.
- De miért? – biztos volt benne, hogy a megbántottság kiült az arcára. Nem akart így érezni, de akkor is: a legjobb barátok voltak, akik megesküdtek, hogy örökké bíznak majd egymásban.
- Mert ez nem olyasmi, amit meg tudtok oldani, James! – a keserűség elpárolgott a hangjából. – Az a tíz év megváltoztatott, és Voldemort olyan mély nyomokat hagyott rajtam, amiket nem tudsz... nem tudtok eltüntetni...
- De azért megpróbálhatnánk…
- Igen, talán – ismerte be Sirius. – Talán csak túl gyáva vagyok, hogy kihasználjam a lehetőséget... vagy lehet, hogy túl sokat változtam. Nem arról van szó, hogy nem bízom bennetek… inkább magamban nem bízom. Nem tagadom, hogy vannak rémálmaim, és hogy még mindig nyomasztanak azok az évek, de azért általában nem ilyen rossz – halványan elmosolyodott. – Tényleg!
Őszinte szavak voltak, és ez rögtön bűntudattal töltötte el Jamest a sértettsége miatt. A gyerekkori esküket megváltoztatja az idő, és Sirius soha nem hazudott nekik. Most sem.
- Sajnálom – mondta.
- Ne tedd! Tudom, miért kérdezted – Sirius arca még mindig sötét volt, de a megértés a szemében őszinte. Most nyugodtabbnak tűnt, mint amikor James bejött és a halvány mosoly sem tűnt el az arcáról. – És már tényleg nem álmodom olyan gyakran.
- Akkor miért éppen ma? – nem akarta erőltetni, de azért meg kellett kérdeznie, mert a mosoly mögött látta a fájdalmat és meg kellett értenie az okát. Segítenie kellett.
De a válasz egyszerűbb volt, mint várta.
- A jóslat miatt.
James csak bámult.
- A jóslat? De miért?
- Mert gondolkodásra késztetett – Sirius tekintete szinte réveteg lett, mintha keresztülnézett volna a barátján. – Előhívta az emlékeket...
Két nap telt el azóta, hogy Julia beszélt nekik a próféciáról, amit a Mágiaügyi Minisztérium romjai között talált, és amivel eléggé meglepte őket. Arra már mind rájöttek, hogy Siriusnak komoly szerepe lesz Voldemort legyőzésében, és kimondatlanul is egyetértettek abban: nem fogják hagyni, hogy egyedül nézzen szembe vele. Amire nem számítottak az volt, hogy egy ezeréves jóslat közbeavatkozzon. A sors sem akarta, hogy egyedül legyen – nem, amíg ők élnek!
- Látom a szemedben – folytatta Sirius. – Arra gondolsz, amire én, hogy a jóslat mindent megváltoztat… és hogy ti hárman nem engeditek, hogy egyedül nézzek szembe a véggel.
- Amúgy sem hagytuk volna – válaszolt James határozottan. – A jóslat nélkül sem.
- És ezt köszönöm nektek – mondta halkan Sirius… ami azt illeti, túl halkan. Az arca olyan lett, akár egy maszk. – De lehet, hogy mégis hagynotok kell.
- Tessék?
- Nem látod? A többi jóslat egy emberről beszél! A végén nincs senki más, csak egy valaki! – a szemei úgy csillogtak, mint két jégkristály. – Ez azt jelenti, hogy ti hárman valamiért nem lesztek ott a végén, és átkozott legyek, ha hagylak titeket meghalni!
James belenézett a szemébe, és most nem látszott bennük semmi, azokból a régi rémségekből. Komorak voltak, igen, de volt bennük valami más is… valami nagyobb...
- Ezért James, amikor meg kell tennem, egyedül fogok szembenézni vele – Sirius arca most már-már ünnepélyes volt. – Egyedül fogom befejezni...
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Próbáld újra!
Mély levegőt vett, és felemelte a pálcáját:
- Imperio!
Az áldozat teste azonnal megfeszült a kényelmes karosszékben, a háta mereven egyenes lett. Az arckifejezése teljes figyelemről árulkodott, kivéve a szemeit, mert azok enyhén fátyolosak voltak, de ezt csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki tudta, mire figyeljen oda. Akik nem tudták, azoknak teljesen normálisnak tűnt volna.
- Működött? – kérdezte a másik jelenlévő kíváncsian.
- Nem vagyok biztos benne – válaszolt, és a pálcáját megint a széken ülő férfira emelte. – Próbáljuk ki! Kócold össze a hajad!
Lily kuncogva figyelte, ahogy a finoman ápolt kéz felborzolja a makulátlan ősz hajat. A társa is hangosan nevetett, mert egyszerűen nem tehettek mást: a mindig tökéletes külsejű Nicholas Flamel kócos fejjel! Bár imádták az öreg varázslót, de enyhén szólva is piperkőcnek tartotta őt mindenki. Talán ez csak attól volt, hogy egy egész más korban született, mint ez a mai, és persze soha nem rótták volna a szemére, de akkor is vicces látvány volt. Miután sikerült abbahagyniuk a nevetést, Lily Molly Weasley felé fordult.
- Oké, most te jössz!
Most Molly vett mély lélegzetet, és ő emelte Flamelre a pálcáját:
- Imperexpis!
Eltelt egy másodperc, és Lily próbálta nem visszatartani a lélegzetét izgalmában. Ha nem működik… hónapok, sőt évek munkája vezetett el ehhez a pillanathoz, és ha csak egyetlen apró hibát vétettek, sutba dobhatják az egészet. Végül aztán Molly elégedetten bólintott.
- Működik. Látom a bűbájt, szinte olyan, mintha világítana.
- Én nem látok semmit – mondta Jack Pieters, a csoport egy további tagja.
- Nem, sajnos úgy van, ahogy gondoltuk – felelt Lily. – Csak az látja az eredményt, aki használta a bűbájt. Mégis, ez is valami, és sokkal jobb, mintha a Reperimperiummal kellene próbálkoznunk!
- Ó, ez nem is kis eredmény! – biztosította gyorsan, Jack. – Határozottan jobb, mint bármi, amit eddig produkáltunk.
Lily csak legyintett a bocsánatkérésre.
- Igen, de a még több, jobb lenne – aztán vállat vont, és elmosolyodott. – De félre a panaszkodást: megcsináltuk! Gyerünk, Jack!
Pieters felemelte a pálcáját:
- Econtra imperi.
A hatás azonnali volt. Flamel elernyedt a székben, rögtön elvesztette azt a feszült testtartást, ami az Imperius hatására állt elő. Egy pillanat után, mergrázta a fejét, és úgy pislogott, mint aki hosszú álomból ébredt. De a zavara gyorsan elégedett mosolyra változott.
- Mit hagytam ki?
Nem tehettek róla, Lily és Molly újra nevetni kezdtek, mint két iskoláslány. A jókedv csak fokozódott, amikor a csoport többi tagja is csatlakozott. Pieters, Jason Montague, Auriga Sinistra és Perenelle Flamel voltak még jelen, meg persze a legújabb tagjuk, Ted Tonks. Flamel gyanakvóan figyelte őket.
- Mi történt? – kérdezte.
Lily végül, két kuncogás között, válaszolt.
- Nézd meg magad egy tükörben!
- Ó – az örega szája kinyílt, aztán becsukódott, és döbbenten meredt rájuk. – Ezt nem tehettétek!
- Ó de, hatázottan megtették – mondta Sinistra. – De nem olyan szörnyű! Komolyan!
- Szörnyen hazudsz, Auriga – mondta Flamel bosszúsan, de Lily látta, hogy már szinte mosolyog.
- Ne légy már ilyen finomkodó! – szólt rá az idős varázslóra a felesége. – Igazából olyan rossz, de nem mintha nem tudnád bármikor megigazítani azt a parókát!
A többiek még hangosabban nevettek, miközben Flamel próbált tiltakozni.
- Mindenkit biztosítok róla, hogy ez az eredeti hajam. Igazi Nicholas Flamel, 1326-ból. Annyira azért nem vagyok vén!
Amiatt nem kellett aggódniuk, hogy a szomszédok meghallják a hangos nevetésüket: az Unikornis csoport egy mugli városzrészben állította fel a főhadiszállását, és tini szomszédaik, sokkal hangosabbak voltak, mint ők valaha is lehettek. Ami azt illeti, nekik kellett felhelyezniük egy hangtompító bűbájt, hogy kizárják a hangos rap-zenét.
És, ha még meg is hallaná valaki, mit gondolna? Teljesen ártalmatlannak hangzottak – Lily már beszélgetett néhány mugli szomszéddal, és mind azt hitték, hogy a barátai kártyapartira járnak át hozzá. Amikor ezt elmondta Nicholasnak, a híres alkimista ragaszkodott hozzá, hogy a valóságban is próbálják ki a pókert, de a lelkesedése alábbhagyott, amikor Molly néhány kör alatt kb. száz galleont nyert el tőle.
Nicholas Flamel meglepő adalék volt kis csoportjukhoz, és alig egy hónapja volt tag. Nem sokkal Dumbledore temetése után (amire Lily még mindig nagyon nem szívesen emlékeztette magát!) megjelent Lilynél, és sokkal többet tudott, mint amit a boszorkány egészségesnek tartott egy kivülálló számára. Nagy meglepetésére, Flamel azt állította, hogy Dumbledore csak annyit mondott neki: a Bölcsek Kövét Lilyre hagyja, a többit magától találta ki. Azt mondta, hallott már a fiatal boszorkány képességeiről, és nagyon kíváncsi, mit tud kezdeni a kreációjával. És segíteni akart – mindenben! Lilyt sokkolta az ajánlat, de jó volt látni, hogy Dumbledore halála felnyitotta Flamel szemét. Öt perc beszélgetés után az Unikornis csoport, két új taggal gyarapodott: Flamelt ugyanis a felesége, Perenelle is elkísérte. Az idős asszony, most keresztbe font karral állt a férje mögött, aki a tükör előtt állva igazgatta a haját.
- Pedig drágám, pontosan olyan vénnek nézel ki! – mondta éppen.
- Nem igaz! – tiltakozott határozottan a férfi.
- És az a haj tényleg paróka! – Perenelle cinkos mosollyal a többiekre nézett. – Kopaszabb, mint egy bronzszobor, már 1477 óta.
Megint nevettek, de mint az Unikornis csoportban mindig, még rengeteg munkájuk volt. Lily megköszörülte a torkát:
- Nos, hát, mi a következő pont?
Sinistra, aki a kezdetektől fogva együtt dolgozott Lilyvel, azonnal válaszolt:
- Már majdnem az eredeti lista végére értünk, az utolsó igazán nagy falat, a 'Tiszta levegő' projekt.
Zavart csend támadt, amit Ted szakított félbe:
- Tiszta levegő?
- A dementorok megölése – világosította fel Jack komoran. – Ez az egyetlen tervünk, amivel semmit sem haladtunk.
- Meg lehet őket ölni egyáltalán? – kérdezte Ted kíváncsian.
- Jó kérdés – morogta Molly. – Még ezt sem tudjuk.
- Ó.
- De kell lennie valamilyen módszernek – mondta Lily halkan. – Amit meg lehet teremteni, azt el is lehet pusztítani.
- Miért? Azt tudjuk, hogy lehet dementorokat teremteni? – kérdezte Montague.
Ő is a régi tagok közé tartozott, 1987 januárjában csatlakozott, McGalagony halála után. Jason azonban nem volt olyan kimagasló tehetség az átváltoztatástanban, mint Lily egykori professzora. Valójában régóta nem volt már igazi átváltoztatás-szakértőjük, ez volt a fő oka, hogy ilyen gyorsan bevonták Tedet a munkába. Lily nem nagyon emlékezett Ted Tonksra a Roxfortból, de azt tudta, hogy nagyon jó híre van ezen a területen. Annak ellenére, hogy a Tonks család próbált semleges maradni a háborúbán, Ted időről-időre publikált tudományos cikkeket, és ezek felkeltették a csoport vezetőjének figyelmét. Eddig úgy tűnt, érdemes volt vállalni a kockázatot, hogy a Rend egy ilyen friss tagját, bevegyék a csoportba. Ez volt az első találkozó, amin Ted részt vett, és a Rendbe is összesen két napja lépett be, de – ahogy Lily is várta – az új nézőpont nagyon is hasznosnak bizonyult.
- Szerintem az lehetne a megoldás, ha valahogy kiegyensúlyoznánk, a dementorokban élő gonoszt. Az ellenoldalt használva – mondta, és koncentrációtól egy apró ránc jelent meg a homlokán. – Mint amikor egy élőlényt, élettelen tárggyá változtatunk... csak tartósabban. Az ellentét-elvet használhatnánk, olyan tulajdonságokat kreálnánk, amikkel a dementorok nem rendelkeznek. Például jóság...
Perenelle Flamel azonnal lecsaptt az ötletre és folytatta:
- Melegség, tisztaság, bizalom.
- Pontosan! – mosolygott Ted. – Talán azért nem lehet megölni őket, mert igazából nem is élnek. Talán nem is kell elpusztítanunk őket...
- Csak megváltoztatni – fejezte be Lily a gondolatot. – Átalakítani.
- De hogyan? – kérdezte Molly elgondolkodva. – A dementorokra nem hat a mágia.
- De igen – szólt közbe Montague. – A patrónus bűbáj igen.
- De semmi más – jegyezte meg Sinistra.
- Jasonnek igaza van – mondta Lily. – Ha egy bűbáj hat, akkor másnak is kell, csak ki kell találnunk, mi az – vállat vont. – Évek óta tanulmányozzuk a kérdést, de soha nem közelítettük meg az átváltoztatástan felől, ez is ugyanolyan jó kiindulópont, mint a többi, úgyhogy megér egy próbát!
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Apa, nézd! – kiabálta Harry olyan hangosan, hogy James majdnem leteejtette a tollat, amivel éppen írt. A tizenkét éves fiú berohant a dolgozószobába, és egy levelet lobogtatott. – Levelet kaptam, Leetől! És egy ajándékot is!
James nevetve lerakta a tollat, és félretolta az aktát, amin dolgozott.
- Ki is nyitod azt a levelet, vagy csak kívülről fogod csodálni?
A fia egy kicsit elpirult, de azonnal feltépte a borítékot. Átszáguldott a sorokon, és a mosolya azonnal elpárolgott, aztán felnézett.
- Nem jöhet vissza a Roxfortba! – mondta üres tekintettel. – Az anyukája még azt sem akarta engedni, hogy levelet küldjön, úgy kellett kiszöknie!
- Sajnálom, Harry! Bárcsak tehetnénk érte valamit.
- Nem beszélhetnél az anyukájával? – kérdezte a fia reménykedve. – Elmagyarázhatnád neki, hogy az nem segít, ha bújkálnak. Úgy értem, ha Voldemort meg akarná ölni őket, sehol sem lennének biztonsgában, és…
- Anyád már megpróbálta – szakította félbe gyengéden, mielőtt túlságosan belelovallná magát. – Nem segített semmit. Mrs. Jordan nagyon eltökélt a kérdésben. Véglegesen távol akarja tartani Leet a világunktól.
- De ez nem igazságos!
- Nem, tényleg nem – értett egyet. – De legalább biztonságban van, és talán csak egy évet kell kihagynia.
- Gondolod, hogy addigra vége lesz a háborúnak?
- Nem tudom – sóhajtott James. – Remélem, és mindent megteszünk, hogy így legyen!
Lehet, hogy túl optimista vagyok, de csak nem mondhatja az ember a fiának, hogy ez a háború talán még az ő életét is tönkre fogja tenni!
- Én nem tehetnék valamit? – kérdezte Harry váratlanul. – Úgy értem, ha még mindig azt hiszi, hogy én vagyok az, akkor talán segítheténk...
James próbált mosolyogni, a gombóc ellenére is, ami a torkát szorongatta. Egyrészt, hálás volt, hogy nem Harrynek kell viselnie ezt a terhet, de ugyanakkor, Sirius sem érdemelt ilyen sorsot.
- Azt hiszem, Voldemort határozottan meggyőződött róla, hogy nem te vagy az, Harry – Sirius kora hajnali szavai jutottak az eszébe, és nyelnie kellett egy nagyot, hogy el ne árulja a hirtelen rátörő érzelmeket. – Már pontosan tudja, hogy ki az igazi ellensége.
- Ó...
Egy ideig csendben üldögéltek, aztán James megszólalt, remélve, hogy átterelheti a beszélgetést, valami vidámabb témára.
- És, mit kaptál Leetől, ajándékba?
- Megállíthatatlanul pattogó pörgős pattantyúkat! – válaszolt egy kicsi felvidulva.
- Jaj, ne! – morogta az apja, és eszébe jutott, ő micsoda zűrt tudott keverni egy csomag pörgős pattantyúval gyerekkorában. – Jó oka volt annak, hogy eddig nem kaptál tőlünk ilyeneket, gondolom, ezt tudod!
- Igen – vigyorgott Harry ravaszul. – Tudom.
A vidám arckifejezés minden szigorúságot azonnal kiírtott Jamesből. Igaz, hogy Harry néha úgy viselkedett, mintha jóval idősebb lenne a koránál, de a szívében gyerek volt, és James egyik életcélja az volt, hogy ez a lehető legtovább így is maradjon. Felnő majd úgyis, ha eljön az ideje… és most még szerencsére - hiába volt háború - könnyen el lehetett terelni a sötét gondolatait.
A megkönnyebbülése azonban nem jelentette azt, hogy James ne érzett volna keserűséget Lee sorsa miatt. Rossz döntés volt, Miranda Jordan részéről: és neki igazán jobban kellett volna tudnia, hiszen egy auror felesége volt, akit kezdettől fogva beavattak a varázsvilág minden rejtelmébe. Persze, az sem volt csoda, hogy a férje halálára egy kicsit paranoiásan reagált… és sajnos nem volt egyedül a félelmeivel. Sokan hitték úgy, hogy a háborút nem lehet megnyerni, és hogy az egyetlen biztonságos megoldás a bújkálás. James halkan felsóhajtott: még senkinek nem segített, ha el akart rejtőzni Voldemort elől, és erre mindenkinek rá kellett volna már jönnie… csak hát, túlságosan féltek.
Igazság szerint, James is félt, de neki nem az volt a munkája, hogy kimutassa a félelmeit. Hanem az, hogy harcoljon ellenük.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
1992 augusztus 8.
Potter elöprő győzelme!
Eric Dummingston, különleges tudosító
Eredmények:
James Potter 87 százalék
Lucius Malfoy 8 százalék
Cornelius Caramel 5 százalék
Ma kora reggeltől, késő délutánig zajlott a szavazás. Bár a korábbi években a jelöltek mindig a minisztérium épületében várták az eredményeket, idén biztonsági okokból erre nem volt lehetőség. A szavazatokat bagolypostán keresztül gyűjtötték be és a mágiaügyi minisztérium munkatársai végezték a számlálást. Az aurorok nagy erőkkel őrizték a helyszínt, még az auror-jelöltek közül is jó néhányan jelen voltak, elhagyva egy napra a titokzatos új főhadiszállást, amit állítólag Avalonnak neveznek.
Miután az eredményt kihírdették az új minisztert régi barátja, az aurorok jelenlegi vezetője Sirius Black kísérte a pódiumra. Potter azonban nem tűnt túl aggodalmasnak a saját biztonsága miatt, annak ellenére, hogy győzelme valószínűleg feldühíti majd Őt, Akit Nem Nevezünk A Nevén.
Politikai elemzők szerint Potter lehengerlő győzelmének egyik oka a megosztottság, ami Lucius Malfoy és Cornelius Caramel támogatói között alakult ki. Közűlük sokan valószínűleg nem is szavaztak, mivel nem tudtak dönteni Tudjákki régi hűséges támogatója és a karrier-politikus között. Velük ellentétben, Potter rövid, de lelkesítő beszédet tartott, miután hivatalosan is elfogadta a tisztséget.
„Nem az a fajta ember vagyok, aki olyan ígéreteket tesz, amiket nem tud betartani! Így csak egy dolgot ígérek: nem fogjuk megadni magunkat! Nem fogunk megállni, csak azért, mert nehéz az út! Nem felejtjük az áldozatokat, amiket mások hoztak, hanem tiszteletben tartjuk őket! Harcolni fogunk a végsőkig, akármi is legyen az a vég. De én nem hiszem, hogy vesztésre állnánk ebben a háborúban! Győznünk kell, mert a mi oldalunkon áll az igazság! Amíg akár egyetlen szívben tovább él a fény, addig a sötétség nem uralkodhat felettünk!"
Optimista szavak, igaz, de Potter beszéde sok szívben meggyújthatta azt a bizonyos fényt. A megválasztása bizonyítja, hogy Tudjákki még nem nyert teljes uralmat a varázs-világ felett, és hogy a remény még nem veszett el.
Pottert régóta a néhai Albus Dumbledore, a korábbi mágiaügyi miniszter és az elmúlt évszázad legnagyobb varázslójának utódjaként emlegetik. Még várnunk kell, hogy megtudjuk, valóban sikerül-e ugyanolyan eredményeket elérnie, jelenlegi egészségi állapota ellenére. Úgy tűnik azonban, az, hogy Potter még mindig tolószékben ül, nem sok választót zavart a döntésben.
Megkérdeztük a híres bájitalspecialistát Thomas Binnst erről a kérdésről:
„Hogy mi lakozik egy varázsló lelkében, annak semmi köze a lábaihoz! Potternek akár nyolc lába is lehet, engem az sem érdekel: mindenképp ő a legjobb ember erre a posztra."
Így állunk tehát! Figyelmeztetés ez a Sötét Nagyúr számára: a varázsvilág nem adja meg magát harc nélkül. A népesség 87 százaléka úgy gondolta, hogy James Potter a megfelelő ember a mágiaügyi miniszteri címre, és ha valaki át tudja venni Albus Dumbledore feladatát, akkor ő az!
xxxxxxxxxxxxxxx
- Micsoda szemét!
Julia elhúzta a száját.
- Hagyd már, Lucius! Te is tudtad, hogy nincs esélyed a győzelemre!
- Persze, hogy tudtam – morogta a bátyja. – De rosszul vagyok ettől a beteges optimizmustól. Egy Potter az egyedüli és legjobb reményük? Az egész család degenerált mugli-imádókból áll már generációk óta! A vérük szennyezett és a hatalmuk meggyengült. A bolondok akkor már azzal is jobban jártak volna, ha Blacket választják! Akármilyen félresikerült is, neki legalább van hatalma!
- Miért mondod ezt? – kérdezte Julia, akarata ellenére is túl izgatottan.
Egy kényelmes fotelben üldögélt a Malfoy házban, a bátyja dolgozószobájában, teljesen ellazulva. Valószínűleg egyetlen halálfaló sem érezte volna kényelmesen itt magát, de neki ugyanúgy a szülőháza volt ez a hely, mint Luciusnak, és nem volt semmi félnivalója. Különösen nem Luciustól.
- Kíváncsi vagy, mi, húgocskám? – kérdezte gúnyolódva. Lucius figyelmét nem sok minden kerülte el, arrogáns természete ellenére. Julia soha nem is becsülte alá a tesvére intelligenciáját. Vagy épp a kegyetlenségét.
- Ne játszadozz velem, Lucius! – válaszolt hidegen. – Miről beszélsz?
- Tudod, mi történt Azkabanban. És nemrég voltál a Grimmauld téren, biztos elmondta, mi történt!
- Nem bízik bennem annyira – mondta rögtön. A hazugság mélyen beleívódott a Malfoy génekbe, de Lucius most vizslató tekintettel figyelte.
- Szerelmes vagy belé?
- Az voltam – válaszolt tétovázás nélkül. – De mindketten túl sokat változtunk.
- Az jó – válaszolt a bátyja halkan, és sokkal megkönnyebbültebbnek tűnt, mint azt Julia várta volna. Akármilyen kegyetlen is tudott lenni, Lucius hűséges volt a családjához. Minden Malfoy ilyen volt: a család iránti lojalitás megelőzött minden mást, talán még a Sötét Nagyúr iránti hűséget is. Csak Lucius saját ambíciói lehettek előbbre valók. Lucius megvédi a családot, amíg a család is támogatja őt.
- A Sötét Nagyúr nemsokára azt kéri majd tőled, hogy öld meg – mondta hirtelen.
Julia megdöbbent.
- Siriust?
- Igen – a jeges szürke szemek fürkészve figyelték. – Sirius Black fenyegetést jelent, húgom. Sokkal inkább, mint Potter. Ezért meg kell halnia.
- Nem tehetem meg.
- Tessék? – a hideg arisztokratizmus eltűnt, és Lucius elkerekedett szemekkel nézett Juliára. – Nem hiszem, hogy érted…
- Nem, szerintem te nem érted – válaszolt nyugodtan. – Nem a lelkiismeretemről van szó, vagy arról, hogy a szívem megállítana. A hatalomról van szó. Mondtam már, hogy nem bízik bennem eléggé. Párbajban soha nem tudnám megölni. Esetleg álmában sikerülne, de annyira nem bolond, hogy erre lehetőségem lenne, akármit is gondolj róla.
- A Sötét Nagyúr nem szereti a kudarcot.
- De nem szereti a hülyeséget sem. Ha Sirius Black fenyegetést jelent az urunkra nézve, én mégis mit tehetnék ellene?
- Nem szeretném végignézni, amikor ezt elmondod neki!
- Nem is szándékozom – ismerte be Julia. – De akkor is ez az igazság.
xxxxxxxxxxxxxxxx
- Hogy tehetted ezt? – dühöngött Droma.
- Én…
- Ne próbálj hazudni nekem, Sirius! Ott voltam, és láttam őt, és azt is tudom, hogy te tudtad!
- Andromeda – kezdte lassan, és próbált nyugodtan beszélni, bár nem nagyon tetszett neki, ahogy a nő ott tornyosult felette. Muszáj mindig ezt csinálnia? – Nem úgy van, ahogy gondolod...
- Ó, tényleg? – kiabált az unokanővére.
Mindig is megvolt benne a heves Black temperamentum, és az, hogy megint itt voltak a Grimmauld téri házban, mintha újra meggyújtotta volna benne a tüzet. A terv az volt, hogy egyszerűen együtt töltenek egy békés családiestét, de az egész gyorsan átalakult egy tipikus Black-vacsorává. Sirius felsóhajtott.
- Soha nem akartam hazudni neked – válaszolt. – De úgy gondoltam, nem az én feladatom elmondani.
- Nem a te feladatod! De én az anyja vagyok!
Ezzel nem tudott vitatkozni, és szerencsére nem is volt rá szükség. Valaki más megtette helyette. Szokás szerint, Ted Tonks vonta magára örjöngő felesége figyelmét.
- Igen a te lányod, drágám, és jól ismer téged – mondta egész halkan.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? – Droma szemei villámokat szórtak.
- Nymphadora azért nem mondta el neked, mert tudta, hogy reagálnál. Tudta, hogy dühös lennél, és megpróbálnád megállítani.
- Te… - Andormeda lerogyott a székre, és elsápadt. Döbbenten meredt a férjére. – Te tudtad!
Ted szomorúan bólintott:
- Igen, tudtam.
- Miért?
Ted átnyúlt az asztal felett, és megfogta a felesége kezét. Sirius kényelmetlenül érezte magát. James, Lily és Harry elmentek megünnepelni a választási győzelmet, és itthagyták Siriust, hogy nyugodtan vacsorázhasson a családtagjaival. Most azonban úgy érezte magát, hogy ő sem tartozik ide.
- Mert ez Nymphadora döntése volt – mondta Ted gyengéden. – És nem a miénk. És igaza volt, hogy így döntött. Megvan a bátorsága, hogy szembenézzen azzal, amitől mi féltünk. Büszke vagyok rá!
Droma pislogott, és láthatóan nagyot nyelt. De igazi Black volt, és Sirius tudta, hogy ennek van jó oldala is. Volt benne elég bátorság, akkor is, ha az elmúlt években ezt mélyen eltemette magában. Egy hosszú pillanat után, Droma visszafordult Sirius felé. Egymás szemébe néztek, és aztán a nő tétován elmosolyodott.
- Azt hiszem, igazad volt Sirius – mondta halkan. – Tizennégy évvel ezelőtt, amikor azt mondtad, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennünk...
xxxxxxxxxxx