Tizenhatodik fejezet: Sötét felhők az égen
Az elmúlt néhány napban James Potter sajnos egyáltalán nem volt tréfás kedvében, sem túl romantikus hangulatban. Túl sokat dolgozott, és túl kevés eredményt ért el, annak ellenére, hogy az állás – amire a legkevésbé sem vágyott! – most már hivatalosan is az övé volt. James őszintén és fáradhatatlanul kampányolt ugyan a választások előtt, de nem azért mert ez volt a vágya, hanem azért, mert tudta, hogy muszáj.
Ráadásul használhatatlan lábai, amúgy is távol tartották attól a munkától, amit egyébként választott volna magának (azt sosem mondta volna, hogy szereti az aurorságot – ezt a kifejezést fenntartotta annak a másfél évnek, amit profi kviddics-játékosként töltött!), és azt nem bírta volna ki, hogy csak ücsörögjön, és ne csináljon semmi hasznosat. Így aztán elvállalta a lehető legmagányosabb munkát, ami csak létezhet. Sokszor elgondolkodott azon, hogy érte el Dumbledore, hogy mindig úgy nézzen ki, mintha mi sem lenne egyszerűbb a mágiaügyi miniszterségnél. Ő sosem lesz képes rá, legalábbis nem ebben az életben!
Nagyot sóhajtott, és eltökélte, hogy felhagy ezekkel a borús gondolatokkal – legalább itt voltak a barátai, akikben maximálisan megbízhatott. Bár nem kételkedett benne, hogy képes meghozni a megfelelő döntéseket, a jóslat egy dolgot teljesen világossá tett: a varázsvilág sorsa nem kizárólag az ő döntéseitől függ. Hiába ő a mágiaügyi miniszter, három másik személy ugyanolyan nagy, ha nem nagyobb szerepet fog játszani ebben a háborúban, mint ő maga. Az volt a legnagyobb szerencséje, hogy ez a három személy, pont a három legjobb barátja volt.
- Milyen volt az első hivatalos munkanapod? – kérdezte Peter.
Augusztus 10-e volt, este, és a Tekergők együtt vacsoráztak Peter lakásán. Most már csak a házhoz szállított mugli kaja maradványai borították az asztal, és ideje volt a tárgyra térni.
- Ugyanolyan csodálatos, mint az összes eddigi nem hivatalos – válaszolt. – Vagy talán még rosszabb!
- Hogyhogy? – kérdezte Remus.
- Nagyobb a nyomás, azt hiszem. Olyan mintha egy hatalmas sakktábla két oldalán ülnénk, Voldemort meg én. Csak az a baj, hogy ő mintha tíz lépéssel előttem járna.
- Griffendél-Mardekár ellen – szólalt meg Sirius. – Ez kezd nagyon ismerős lenni! Miért van az, hogy a történelem mindig ismétli önmagát?
- De legalább Griffendél győzött a végén – jegyezte meg Peter, kicsit meggondolatlanul.
- Griffendél meghalt a végén! – csattant fel, James ingerülten. – Jobb lenne, ha ezt most sikerülne elkerülnünk!
Peter látványosan elvörösödött.
- Bocs. Ezt elfelejtettem.
- Nem, nekem kell bocsánatot kérnem! – sóhajtott James. – Csak fáradt vagyok. Nem szabadott volna így rád mordulnom.
- Ha engem nem cseszegethetsz, akkor kit? – kérdezte Peter minden megbántottság nélkül, mire James és Remus egyszerre válaszoltak:
- Hát, Siriust!
- Hé, mit csináltam, hogy ezt érdemlem? – tiltakozott rögtön az érintett.
- Létezel, Tapmancs! – jelentette ki Remus. – És ez már magában, elég nagy csapás ránk nézve.
- Pontosan! – vigyorgott James is. Szerencsére a barátai valahogy mindig képesek voltak elűzni a legmélyebb depressziót is.
Sirius szenvedő arccal Peterre nézett.
- Te is érzed ezt a szeretet-teli légkört?
- Ó, határozottan! – kuncogott ő is. – És ez is a te hibád, mint minden!
- Kösz szépen!
- Szívesen máskor is – válaszolta kórusban a három cinkostárs.
- Utállak titeket!
- Na, persze! De térjünk vissza a témára: hogy akadályozzuk meg, hogy James, tiszteletre méltó őseihez hasonlóan túl korán távozzon az élők sorából?
- Hé, azért nem halt meg mindegyikük! – tiltakozott James egyszerre.
- Dehogynem, James – figyelmeztette Peter. – Különben, hogy lehetnének az őseid?
- Úristen, fogjátok már be!
- Nem olyan vicces, ha te vagy a célpont, ugye, Jimmy? – fokozta Sirius is.
James grimaszolt:
- Fogjátok inkább be!
- Hát ez rendkívül eredeti beszólás – vigyorgott Remus.
- Mintha te olyan jókat mondanál! – morgott James.
- Hm – köszörülte meg a torkát Peter. – Talán… Au!
Nyögött fel hirtelen, amikor Joe, a husky – aki már egyáltalán nem volt az, az apró termetű szőrgombóc! – teljes erőből ráugrott a lábára. A kutya eddig békésen szunyókált Sirius lábánál, de neki valahogy sikerült elfelejtenie ezt, és egy hirtelen mozdulattal felriasztotta. Joe felugrott és rámordult támadójára - eközben taposta le a gazdáját! – mire Sirius egyszerűen csak visszamorgott rá.
- Ez azért sokkal meggyőzőbben hangzik az animágus alakodban – figyelmeztette James.
- Ha akarod, átváltozhatok – ajánlotta rögtön Sirius.
- Akkor soha nem beszélnénk meg semmi lényegeset – szólt rá Remus.
- Miért, most éppen azt csináltuk? – kérdezte Sirius.
- Pont ezt próbáltam elérni, amikor rám uszítottad a kutyámat! – válaszolt Peter.
- Arra lennék kíváncsi – szüntette be a parttalan vitát, jó professzorhoz méltón, Remus, - hogy sikerült a vizsgálat a Szent Mungóban?
A családján kívül senki nem tudta, hogy James ma ment az újabb kivizsgálásra. Nem mintha szégyellte volna, egyszerűen nem akarta, hogy az újságírók ott tolongjanak, és letámadják szerény és lámpalázas orvosát. Martha Blackwood a szakterület legjobbja volt, és James nagyon bízott a képességeiben, de sajnos eddig ő sem jutott semmire.
A kérdésre csak megvonta a vállát:
- Semmi változás – próbálta titkolni a csalódottságát, de tudta, hogy a barátai úgyis átlátnak rajta. – Martha még mindig új bűbájok után kutat, és egy rövid időre éreztem is valamit, de… - aztán elhallgatott.
- Miért nem ezzel kezdted? – lelkesedett Sirius. – Hiszen ez remek hír!
- Azért, mert nem tartott túl sokáig – ismerte be szomorúan. – Aztán az újabb próbálkozásnál, nem történt semmi. Lehet, hogy elsőre is csak képzeltem.
- Biztos vagyok benne, hogy nem képzelődtél! – jelentette ki Peter. – Visszakapod a lábad, csak idő kérdése.
- Bárcsak én is ilyen bizakodó lennék…
- Meg fogjuk találni a megoldást! – állította Sirius, és biztatóan megveregette a vállát.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Hölgyeim és uraim! Az időnk gyorsan fogy – kezdte szokatlanul halk hangon Kingsley Shacklebolt.
Ritkán gyűlt össze egy helyen az egész 4904-es számú évfolyam, de augusztus 11-e kora reggele egy ilyen ritka alkalom volt. Furcsa módon, Frank Longbottom sehol nem volt látható, és ettől az egész osztály egy emberként könnyebbült meg – Longbottom távolléte talán azt jelenti, hogy lesz néhány percnyi nyugalmuk.
- Mint mindnyájan tudják, a kiképzésük minden eddigénél rövidebb és gyorsabb. A mágiaügyi minisztérium lerombolása és a a háború újabb fordulatai arra kényszerítettek minket, és önöket is, hogy olyan gyorsan képezzünk ki új aurorokat, amennyire csak lehetséges – Shacklebolt sötét szemei alaposan végigmérték a csapatot, és Tonks ettől egy kicsit ideges lett.
Mielőtt, alig egy hónapja, Avalonra jött volna, úgy gondolt magára, mint egy meglehetősen jól képzett boszorkányra, de a kiképzés megtanította rá, hogy ez nem egészen így van. Soha életében nem érezte magát ilyen túlterheltnek, feszültnek és fáradtnak – de ugyanakkor nagyon büszke is volt magára és a barátaira. Keményen hajtották őket, de a jelöltek állták a sarat.
Gyorsan körbepillantott az osztálytársain, és titokban elmosolyodott. Kerek harminc napja vannak Avalonon, de úgy érezte, mintha évek teltek volna el, és máris olyan barátságok köttettek, amikről tudta: egész életében kitartanak majd. Ezzel összehasonlítva a roxforti barátai csak gyerekkori ismerősök voltak, annak ellenére, hogy velük hét évet töltött együtt. Akármilyen kedvesek voltak is neki, egyikük sem értené meg, ahová most eljutott.
Valaki az oldalába könyökölt.
- Figyelj oda! – sziszegte Horace Smeltings a fülébe, és Tonks elpirult. Már megint elbambult, és ha valamelyik kiképző ezt észrevette volna, akkor jó kis fejmosást szenvedhetett volna végig.
Zavartan a csoporttársára mosolygott, és visszaterelte a figyelmét Shacklebolt beszédére.
- Szeptember 23-án befejeződik a kiképzésük harmadik szakasza – mondta a hatalmas termetű auror. - Azután mindegyiküket kiválasztja majd egy aktív auror, aki a mentoruk lesz, amíg csak úgy nem dönt, hogy alkalmasak már az önálló munkára. Mostantól kezdve a leendő mentoruk figyelni fogja magukat, akkor is amikor nem is számítanak rá. Így azt tanácsolom mindenkinek, hogy ezt vegye figyelembe minden egyes lépésénél! Most pedig van némi munkájuk, ha jól sejtem! Leléphetnek!
A hallgatók némán felálltak, és megvárták míg a három kiképző visszavonul, csak akkor kezdődött a beszélgetés. Horace azonnal Tonks felé fordult.
- Te kit szeretnél?
- Mi… ó, a fenébe! – véletlenül sikerült a rossz irányba lépnie és pont beleütközött Dana Lockhartba, aki csak nevetett.
- Semmi gond Tonks – mondta, mire ő hálásan rámosolygott.
- Bocs.
- Felejtsd el – Dana csak legyintett, aztán visszatért a témára, amit Horace vetett fel. – Gondolod, hogy a unokabátyádat kapod?
- Siriust? – kérdezett vissza Tonks, és közben még időben sikerült kitérnie egy sunyi asztal elől. Dana és Horace egyszerre bólintottak, de ő csak vállat vont. – Fogalmam sincs. Elvégre alig ismerem!
- Akkor is a rokonod – tiltakozott Horace.
- Az igaz, de csak kilenc éves voltam, amikor elfogták – mondta. – Van néhány emlékem róla, korábbról, de nem valami sok. Azóta meg, csak egyszer beszéltem vele.
És akkor is tiszta hülyét csináltam magamból, de ebben nincs semmi újság!
- De a nagy családok mindig is az összetartásukról voltak híresek – szólalt meg egy új hang, mire Tonks önkéntelenül is grimaszolt, de azt gyorsan eltüntette az arcáról, mielőtt megfordult volna.
A csoportjuk két további tagja állt a hátuk mögött: Cornelia Kupor nem volt olyan rossz, de amikor az előbb barátokra gondolt, akkor Jason Clearwater határozottan nem volt közöttük.
Voltak a társai között olyanok, akik nem tudtak másként nézni rá, mint egy Blackre, hiába volt köztudott, hogy az apja mugli származású. Ugyanilyen megdöbbentő volt persze az is (legalábbis Tonks számára), hogy Horace és Dana viszont egyáltalán nem foglalkoztak a származásával. Tonksnak volt egy olyan gyanúja, hogy Cornelia is sokkal elviselhetőbb lenne, ha nem töltene annyi időt Jasonnel, de Dana hozzáállása még mindig rejtély volt számára. Igaz, hogy a Lockhart család nem tartozott a legősibbek közé, de aranyvérűek voltak, így az lett volna a logikus, ha Dana is inkább az aranyvérű Kupor-Clearwater részleghez húz. Azért jó volt látni, hogy nem minden aranyvérű olyan szörnyű, mint az ő két nénikéje.
Figyelmen kívül hagyta Jason megjegyzését, és inkább Danahoz intézte a szavait.
- Különben, szerintem neki nem is lesz tanítványa.
- Miért nem? – meglepő módon Cornelia tette fel a kérdést, olyan érdeklődő arccal, hogy Tonksnak hirtelen az jutott az eszébe: talán csak nem zúgott bele Siriusba? Ó, az igazán vicces lenne! Majdnem hangosan elnevette magát. Nem hinném, hogy Cornelia az esete lenne!
- Szerintem túl elfoglalt hozzá, nem gondoljátok? – kérdezte halkan Horace.
- Talán – de Cornelia továbbra is Tonksot tanulmányozta. – De szeretnél a tanítványa lenni?
- Hát… Puff! – Au! Ne már megint! – kiáltott fel akaratlanul, amikor elbotlott egy felborított székben, amit valaki a társalgójuk közepén hagyott. Talán csak nem én voltam az a valaki? De így legalább volt egy pillanatnyi ideje elgondolkozni. – Persze, hogy szeretnék – válaszolt, miközben helyére rakta a széket. – Ki ne szeretne?
De valami a szíve mélyén azt súgta, hogy nem egészen őszinte…még magához sem. Első ránézésre, persze, imádta volna, ha az unokabátyja lenne a mentora, de ha mélyebben belegondolt… ott mélyen volt egy másik érzés is. Tisztelte híres rokonát, és még mindig nagy csodálattal gondolt arra, amit tett. Elvégre ő volt az egyetlen varázsló, aki szemtől-szemben ki mert állni a Sötét Nagyúr ellen, és túlélte. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Sirius igazi hősnek számított az aurorok között, de vajon mibe került ez neki?
- Ha már Sirius Blackről beszélünk, mi a helyzet azokkal az esettanulmányokkal? – kérdezte Horace, emlékeztetve a többieket, hogy mit is kellene csinálniuk ebben a néhány szabad órában.
- Jó kérdés – morgott Dana. – Kár, hogy nem ismered jobban, Tonks. Akkor sokkal egyszerűbb lenne megírni ezt az összehasonlítást: Voldemort kontra Black és Griffendél kontra Mardekár.
Tonks elnevette magát, és közben lehuppant Cornelia mellé az egyik kanapéra.
- Különben meg, kinek van szüksége a statikus párbajozás elméletére? – kérdezte félig tréfásan. – Ki akarna folyamatosan egy helyben álldigálni?
- Lehet, hogy néha nincs más választásod – húzta el a száját Dana.
- Ráadásul az sokkal méltóságteljesebb – jegyezte meg Jason.
- Métóságteljes? – visszhangozta három hitetlenkedő hang, és még Cornelia is nevetett.
- Legközelebb azt vesszük észre, hogy a vívást akarod visszahozni! – mondta.
- Annyira nem vagyok régimódi!
- Persze, hogy nem! – cukkolta Dana, és Tonks egy pillanatra azt hitte, hogy a mindig ingerlékeny Jason esetleg megsértődik. A csoporttársai mindig cikizték a nagy hagyománytisztelete miatt, de ma úgy látszik jó napja volt, mert egy kicsit még el is mosolyodott.
- Nem térhetnék inkább vissza az esettanulmányhoz? – kérdezte panaszosan.
xxxxxxxxxxxxxxx
- Anya! – Harry szinte berobbant a konyhába, egy darab pergament lóbálva a kezében. – Itt van!
Lily riadtan félrekapta a pálcáját, amivel épp a tüzet akarta meggyújtani a serpenyő alatt, és ettől a kis láng pont belekapott az olajba. A következő pillanatban az egész konyhát betöltötte az égett tojás szaga. Gyorsan bedobta az egészet a mosogatóba, és megállta, hogy valami csúnyát mondjon. Harry azonban tovább vigyorgott, és a nyílvánvaló boldogságát látva az anyja is elmosolyodott. Aztán nevetetve kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a fia haját.
- Anya, ne!
- Ezt érdemled, amiért tönkretetted a reggelit!
- Tönkretettem? – kérdezte aggodalmasan ártatlan arccal, amivel annyira hasonlított az apjára. Lily tizenhárom évnyi házasság, és tizenkét évnyi anyaság után, még mindig ellágyult ettől a nézéstől.
- Van még tojás, nyugodj meg! Na, mutasd csak azt a roxforti levelet!
- Honnan tudod, hogy a Roxfortból jött?
Lily közben egy mozdulattal megtisztította a serpenyőt, és újabb tojásokat vett elő, eközben válaszolt.
- Honnan máshonnan jött volna? Végül is még csak néhány napja aggódsz folyamatosan, hogy még nem ért ide!
- Nem is aggódtam!
- Ó, dehogynem. Csak azt nem értem, miért feltételezted Remusról, hogy elfelejt téged?
- Nem is feltételeztem – kezdte bizonytalanul. – Én csak…
- Aggódtál, tudom – közben visszatette a serpenyőt az új tojásokkal a tűzhelyre – ezúttal biztonságosan, - aztán a fia felé fordult. – És meg is értem. Nem volt egy könnyű nyarunk!
- Hát nem – és most kicsit bánatos volt a mosolya.
- De mutasd a levelet! Milyen új könyvek kellenek?
- Varázslástan alapfokon II. kötet, Átváltoztatástan haladóknak, Sötét erők: Önvédelmi kézikönyv és a Sötét varázslatok kijátszása, mert most Fletcher professzor tanítja majd a sötét varázslatok kivédését – válaszolt Harry ragyogó tekintettel. – Alig várom! Szuper lesz, hogy nem kell tovább hallgatnunk Mógus professzor dadogását!
- Úgy néz ki lepereg az átok, az elátkozott állásról, nem? – Lily próbálta leplezni a megkönnyebbülését.
Igazság szerint, soha nem volt teljesen nyugodt, amíg Mógus tanított a Roxfortban, hiszen Remushoz hasonlóan ő is tisztában volt vele, mit is művel valójában a sötét varázslatok kivédése tanár. Akkor Remusnak nem nagyon volt választása, mert Fltecher határozottan kijelentette, hogy nem vállalja az állást. Még mindig nem tudta, Remus hogy győzte meg végül az ellenkezőjéről Mundungust, de Lily nagyon örült neki. Harrynek és társainak pont ilyesvalakire volt szükségük: aki nem titkolja el előlük az igazságot, és tanít is valamit.
- Nem hiszem, hogy bármilyen átok elriaszthatná Fletcher professzort – jelentette ki Harry. – És nem is lenne jó, ha minden évben új sötét varázslatok kivédése tanárunk lenne. Most már csak arra vagyok kíváncsi, miért nem mondja meg Remus, hogy ki lesz az átváltoztatástan professzor? Neked elmondta?
Lily nevetve válaszolt:
- Nem, de úgy sejtem, apádnak elmondta.
- Akkor te sem tudod?
- Azt nem mondtam, kicsim. Csak azt, hogy Remus nem mondta el nekem. Véletlenül személyesen ismerem, az új tanárt.
- Ez nem igazság! – dühöngött Harry.
- Lehet, hogy én nem tartozok a Tekergők közé, de azért én is tudom, hogy álljak bosszút!
- Anya! – olyan arccal nézett rá, mint egy kisangyal. – Nem is csináltam semmit!
- Na, ne játszd a kis ártatlant. Gondolod nem vettem észre a hatalmas ramazurit, amit azokkal a megállíthatatlanul pattogó pörgős pattantyúkkal műveltél a szalonban? És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem takarítottál össze magad után.
- Apa elmondta, ugye?
Most ő mosolygott ártatlanul:
- Elvégre a férjem!
xxxxxxxxxxxxx
- Csirke?
- Aha. Azt talán még itt sem ronthatták el!
- Egyetértek.
Julia és Sirius egy meglehetősen lepusztult mugli sörözőben vacsoráztak, amit inkább a házi főzésű söréről ismertek a környékbeliek, mint a finom főztjéről. Sirius belekortyolt a poharába, és közben Julia mosolyát figyelte. Egész nap elnézte volna, de sajnos megint nem romantikus okból találkoztak – túl sokszor jöttek össze azért, hogy elbúcsúzzanak.
- Szóval, mikor indulsz?
- Péntek reggel – a nő mosolya elhalványult. – Bárcsak ne kellene ilyan hamar mennem, de mindegy…már így is túl sokáig maradtam Londonban. Kezdek nyugtalan lenni.
- Azt elhiszem.
Julia odavolt a kalandért, a kihívásokért és a szabadságért. Itt állandóan a bátyja és a Sötét Nagyúr szeme előtt volt, és játszania kellett az engedelmes kislány szerepét. Sokkal boldogabb lesz, ha néhány hónapot valami elhagyatott dzsungelben vagy barlangban tölthet. A legtöbb varázs-archeológus minden este hazahoppanált, de Julia nem. Amikor távol volt, olyan életet élhetett, amilyet mindig is szeretett volna. Sirius nem hibáztatta semmiért, hiszen pont az öntörvényűségéért szeretett bele.
- Meglátogatlak – ígérte meg hirtelen a nő. – Gyakran.
- Utánad is mennék, ha nem jönnél – válaszolt mosolyogva.
- Gondolod, hogy megtalálnál? Nagyon nagy ám a Nílus völgye!
- Szóval ezúttal oda mész?
- Igen – Julia lelkesedése kicsit alábbhagyott. – Nem az én döntésem, Tudodki azt hiszi, hogy talán Izísz templomában van a bölcsek köve.
Sirius akaratlanul is felszisszent.
- Tehát még mindig a halhatatlanságot kutatja?
- Egyfolytában. Ha már a… munkaadómról beszélünk: Lucius emlékeztetett valamire a napokban...
- És mi lenne az? – Észrevette persze, hogy Julia hangja megváltozott, és sejtette, hogy miről van szó. Közel lehet a nap, amitől kezdettől fogva rettegtek, mind a ketten. – Már kiadta…?
- Még nem, de Lucius szerint hamarosan megteszi, és ő ismeri a terveit – mondta.
- De még nem adott parancsot?
- Még csak nem is utalt rá – halkan beszélt, de ezzel nem titkolhatta el a feszültséget, amit érzett. – De holtan akar látni téged, és tudom, hogy nem fog várni. Hacsak nem kínálok valami hasznos információt, ami értékesebbé tesz élve, mint holtan, valaki megpróbál majd végezni veled. Próbálom elérni, hogy ne én legyek az, de nem tudom ez sikerül-e.
- Nem hiszem – Sirius mély lélegzetet vett. Amikor úgy döntöttek, hogy ott folytatják, ahol tíz éve abbahagyták, tudták, hogy ez a nap el fog jönni. Számítani valamire azonban, nem mindig teszi egyszerűbbé, amikor tényleg szembe kell nézned az eseménnyel! – Nos, ebben az esetben, el kell térítenünk valamivel.
- De hogyan? És mivel?
Sirius elgondolkodott.
- Mondd neki, hogy holnap újra találkozunk – kezdte lassan. – Mondd azt, hogy nem tudod, miért akarok beszélni veled, de kíváncsivá tettelek.
- De nem fogunk találkozni, ugye?
- Nem, az Abszol úton leszek Harryvel és a barátaival, de legalább ezzel nyerünk egy kevéske időt.
- Ha nem is eleget…
xxxxxxxxxxxxxxxx
Perselus Piton nagyon sok dolgot gyűlölt az életében és amit ma éjjel kellett tennie az elsők között állt ezek között. Évekkel ezelőtt nem nagyon rázta meg, ha meg kellett ölnie valakit, mert elvakították Voldemort eszméi a tiszta vérről, a hatalomról és az ősi hagyományok dicsőségéről. Most már közel sem volt ilyen szűklátókörű vagy naiv. Akik ismerték megkeseredettnek tartották és valószínűleg igazuk is volt. Az ember könnyen elveszíti az optimizmusát, ha sokszor kell az éjszaka közepén hazaosonnia, miután végzett valakivel, aki egyáltalán nem érdemelte meg a halált.
Kicsit távolabb hoppanált a háztól, mert szüksége volt egy kis sétára, hogy kitisztuljon a feje. A társai, akikkel együtt dolgozott ma éjjel, persze nem éreztek semmi lelkiismeretfurdalást: az uruk halált akart, hát megtörtént! Jó és rossz, vagy erkölcsi elvek semmit sem jelentettek a Sötét Nagyúr parancsával szemben. Abba sem gondoltak bele, hogy az áldozat vére fényévekkel tisztább, mint legtöbbjüké. Ellenség volt, és vége!
Perselus levette a maszkot, és arra gondolt, mi lenne, ha egyszerűen elhajítaná és örökre eltűnne... De gyoran elhessegette magától ezt az ötletet: gyakorlatias ember volt, éss soha nem álmodozott olyasmiről, ami úgysem következhet be.
Közben elérte az otthonát. A Domus Archipater komoran tornyosult a magas kapu mögött és Perselus alig hitte el, hogy valaha szépnek találta ezt a házat! Ma már nem is tartotta az otthonának: a Prince család ősi fészke inkább egy kongó üres váz volt és nem egy meghitt otthon. Az igazi otthona a Roxfort volt.
Már csak néhány nap és a hamis, hazugságokkal teli élete újrakezdődik! Visszamegy a Roxfortba és úgy tesz, mintha nem lenne halálfaló! Vagy épp most éle hazugságban? Már nem is nagyon tudta: lehet, hogy ez a tettetés? Egy tanár, aki úgy tesz, mintha halálfaló lenne... Felsóhajtott. Akárhogy is: ismét gyilkolt és nincs annyi víz a világon, amennyivel lemoshatná magáról a sok ártatlan vért, amit kiontott...
xxxxxxxxxxxxx