Bocsánat, bocsánat! Nem akartam, hogy ilyen sokáig tartson, de valahogy nem ment! De ezen a hétvégén igyekezni fogok mindenkit kárpótolni. Jó olvasást!

Tizenhetedik fejezet: Fekete szél süvít

Másnap reggel az Odú olyan volt, mint egy bolondok háza. Két nappal a választások és egy nappal a roxforti levelek megérkezése után a Weasley, a Granger és a Potter család összefogott, hogy eljuttassák csemetéiket az Abszol útra. Persze mehettek volna külön-külön is, de a végén úgyis együtt kötöttek volna ki, ezért sokkal egyszerűbb volt eleve így tervezni. Ráadásul, a szülők többségét lefoglalta a munka, igy Mollyra maradt a feladat, hogy vendégül lássa Harryt és Hermionét is. Mivel azonban Arthur is dolgozott - Jamesszel együtt a mugli miniszterelnökkel tárgyaltak – és Molly mégsem mehetett ennyi gyerekel egyedül, kapott egy speciális kisérőt is, Sirius Black személyében.

A MÁBALT össze tagja együtt egyet jelentett a totális káosszal. Fred és George azzal próbálkoztak, hogy lángra lobbantsák Hermione haját, amíg csak Ginny „véletlenül" rájuk nem borított egy jó adag narancslevet, ami miatt az ikrek még mindig hangosan méltatlankodtak. Harry és Ron a reggelivel egyáltalán nem foglalkoztak, hanem Harry megállíthatatlanul-pattogó-pörgő-pattantyúival játszottak, amik vadul száguldoztak a konyhában. Hermione folyamatosan Molly nyomában volt, és a labdákhoz hasonló sebességgel tette fel a kérdéseket a varázs-háztartás-vezetésről. Percy nem is birta túl sokáig ezt a zűrzavart, és úgy húsz perccel ezelőtt kiviharzott a konyhából.

Sirius mindeközben teljes nyugalommal olvasta a Reggeli Prófétát és egyáltalán nem zavarta sem az üvöltözés, sem a hangos nevetés, sem a tizenkét pattogó labda.

- Hallotta – kérdezte Mollytól, anélkül, hogy felnézett volna az újságból – hogy Eric Dummingston meghalt a múlt éjjel?

- Kicsoda? – kérdezte Fred, teli szájjal.

- Fred! – szólt rá azonnal az anyja. – Viselkedj!

- Jaj anya! Sosem fogod megjegyezni? – méltatlankodott a másik iker azonnal. – Én vagyok Fred, ő George!

- Még mindig nem unjátok ezt? – grimaszolt Ginny.

- Nem – válaszolták egybehangzóan az ikrek.

Molly szigorúan összehúzta a szemöldökét:

- Fred, viselkedj! Ne beszélj tele szájjal!

- Igen, anya! – nyilvánvalóan tudták, meddig feszíthetik a húrt, és most vesztettek.

Néhány másodperc alatt, aztán a káosz visszaállt az eredeti szintre, kivéve Hermione esetében, aki megkérdezte:

- Nem ő az az ismert riporter?

Sirius halványan elmosolyodott:

- De igen – Mollyra nézett, akinek mondani sem kellett, mi történt. – Meghalt tegnap éjjel – ismételte.

- Hogyan? – kérdezte azonnal Hermione, aki bizony túl okos volt a korához képest.

- Hú, Fred, ezt nézd! – kiabált közbe vigyorogva Ron.

Az egyik pattantyú beszorult a szekrény teteje és a plafon közé, és most ott pattogott. Ez jó figyelemelterelés volt, és Sirius gyorsan úgy tett, mintha nem is hallotta volna Hermione kérdését.

- Ron, szedd le azt onnan! – utasította Molly a fiát.

- Majd én, Mrs. Weasley – jelentkezett Harry, felugrott egy székre és megpróbálta elkapni a labdát. Mindenki az attrakciót figyelte, leszámitva Hermionét, ő le nem vette a szemét Siriusról.

- Megölték, ugye? – kérdezte halkan.

Senki sem figyelt rájuk, de ha a többiek hallották volna, Sirius akkor is megmondja az igazat:

- Igen.

- Az újságcikk miatt volt?

- Úgy gondolom, igen.

Hermione egy kicsit elsápadt, de bólintott. Bátor lány volt, és nagyon okos. Nem először jutott Sirius eszébe, hogy milyen nagy szerencséje van Harrynek, hogy ilyen barátot talált. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Hermione nem egyszer húzta már ki a bajból a MÁBALT-ot. A fiúknak persze fogalmuk sem volt, milyen nagy mázlijuk van, de ez nem volt meglepő, különösen nem ebben a korban.

Hermione kicsit közelebb hajolt hozzá:

- Ez borzalmas, ugye?

- Igen, az. De pont ezért vívjuk ezt a háborút.

- Ha a háború még akkor is tartani fog, amikor végzünk az iskolával, én…

- Ron! – szakitotta félbe a mondatot Ginny üvöltése: az egyik megvadult pattantyú fejbe találta.

- Nem én voltam! – tiltakozott azonnal a bátyja.

- Bocs, Ginny – kért elnézést vérvörös arccal Harry. Végre sikerült kiszabaditania a zöld labdát a csapdából, de az nyílván azonnal új célpontot talált. – Az én hibám volt!

- Ó…jaaj! – Ginny lebukott, amikor egy lila szörnyeteg az arcát vette célba. – Ron!

- Fred volt az!

- Fred!

- George volt az!

- Nem tudsz átverni, te nagy…!

- ELÉG! – kiabált rájuk Molly. – Accio „megállithatatlanul-pattogó-pörgős-pattantyúk"!

Ez katasztrófálisan rossz ötlet volt! Mind a tizenkét labda Molly feje felé vette az irányt, és nem úgy néztek ki, mintha meg akarnának állni. A legtöbb elől el tudott ugrani, de kettő a feje búbján pattant, egy harmadik pedig a bal vállán. Aztán a tizenkét pattantyú tovább pattogott össze-vissza, még nagyobb káoszban, mint addig. A gyerekek hangosan nevettek, Molly viszont dühösen morgott, és kilőtt egy sugárnyalábot az egyik sárga labda felé. Természetesen nem találta el, hanem helyette egy fényképet tört össze. Molly másodszor is próbálkozott volna, de Sirius kinyújtott bal karja megállitotta. Dühösen ránézett, de a dühe elpárolgott, amikor az auror rákacsintott.

- Engedje meg! - letette az újságot és a pálcája már a kezében volt, most a pattogó pattantyúk irányába fordította. – Finite Exsilimutom!

A labdák egyszerre pottyantak a földre, mire Molly megkönnyebbülten felsóhajtott, a gyerekek viszont háborogtak. De aztán Harry vállat vont:

- Úgyis próbáltunk rájönni, hogy lehet leállítani őket! – mondta.

- És arra nem gondoltatok, hogy elolvassátok a használati utasítást? – kérdezte Sirius.

- Hát…izé…apa elvette. Azt mondta, majd rájövünk magunktól is.

- De nem az én házamban! – jelentette ki Molly, Sirius pedig próbált nem nevetni az egészen. – Elég a játszadozásból, szedjétek össze a listáitokat! Egy kicsit rendet rakok itt, aztán indulunk!

xxxxxxxxxxxx

Julia a lakásába hoppanált, azonnal ledobta a halálfaló-maszkot és talárt és a kandallóhoz rohant. Alig egy hónapja vette meg ezt a lakást – mivel mostanában több időt töltött Londonban, és nem akart mindig szállodában vagy a bátyjánál megszállni – és most kifejezetten hálás volt ezért. Így azért diszkrétebb volt a dolog, bár most is csak reménykedhetett benne, hogy nem figyeli senki.

Öt nap telt el a bátyjával folytatott beszélgetése óta, és a Sötét Nagyúr nem adta ki neki a rettegett utasitást. Nem, Voldemort egész más módon akarta megoldani a problémát!

Beleszórt egy markéknyi zöld port a tűzbe, és egyfolytában rimánkodott magában, hogy minden rendben legyen. Ez volt az egyik legnagyobb őrültség, amit életében tett, de nem volt idő, hogy biztonságosabb módszert találjon.

A tűz smaragdzöld szinűvé vált, ő tétovázás nélkül beledugta a fejét, és azonnal mondta a címet, nem törődve az enyhén szédítő érzéssel. Nagyobb gondjai is voltak ennél.

- Grimmauld tér 12!

xxxxxxxxxxxxxxxxx

- Vendégek előre! – mondta Molly, Harry és Hermione felé intve.

- De melyik? Egyszerre csak egy ember mehet – mondta Fred teljesen ártatlan arckifejezéssel, miközben Hermione egy kicsit pirulva bevallotta:

- Én még soha nem utaztam hopp-porral. Persze olvastam róla, de…

Sirius megvárta, míg el tudja kapni Molly pillantását, és csak akkor szólalt meg, úgy, hogy a hangja lehetőleg ne áruljon el semmit:

- Talán inkább nekem kellene előre mennem!

- Miért…? Ó – a nő arcszíne hirtelen ugyanolyan piros lett, mint Hermionéé. – Igen, persze...értem.

Óvatosnak kellett lenniük, bár nem volt igazán okuk feltételezni, hogy Voldemort újra megtámadná Harryt. Főleg, mivel alig néhányan tudtak róla, hogy ma az Abszol útra mennek. De Sirius már régen megtanulta, hogy ne vállaljon felesleges kockázatot. Szegény Molly azonban – annak ellenére, hogy felnőtt kora a háborúban telt – nem volt hozzászokva ezekhez a biztonsági előírásokhoz.

Sirius csak visszamosolygott rá, és elővette a pálcáját. Neki persze nem kellett hopp-porral utaznia, és ami azt illeti, nem is nagyon vágyott rá. A hoppanáláshoz nem volt szüksége a pálcára sem – mint, ahogy egyetlen aurornak sem – de csak a zöldfülű aurorok hoppanáltak ismeretlen terepre pálca nélkül. Az ilyen meggondolatlanság sokszor egyet jelentett az öngyilkossággal.

A következő pillanatban, az Abszol úton jelent meg, és azonnal felmérte a terepet, lehetséges veszélyek után kutatva. A nyilvános hopp-rendszer előtti tér azonban teljesen békésnek tűnt. Néhány pillanattal később aztán Harry pördült ki a kandallóból, dühösen és hamut köpködve mindenfelé.

- Kinyirom Fredet és George-ot! – durrogott hangosan.

- Mi történt? – kérdezte Sirius.

Közben két lépéssel odébb állt, és hanyagul nekitámaszkodott a falnak. Innen mindent és mindenkit láthatott, mert bár pillanatnyilag minden teljesen normálisnak tűnt, tudta, hogy ez a másodperc tört része alatt megváltozhat.

- Filibuszter csillagszórót dobtak utánam a kandallóba! – morogta Harry.

- Ó, ezt még sosem próbáltam. Gondolom az eredmény elég érdekes lehetett!

- Az tuti! – de aztán felvillanyozódott. – Beugorhatunk majd a Gambol és Japeshez?

- Van valami terved?

Mielőtt Harry válaszolhatott volna, Hermione zuhant ki a kandallóból, ő is elég piszkos volt, és a haja szanaszét állt. Harry nevetve felsegitette.

- Mi tartott ilyen sokáig?

- Mrs. Weasley jó sokáig kiabált az ikrekkel, aztán még el kellett oltania a tüzet is – válaszolt Hermione, miközben heves mozdulatokkal tisztogatta a ruháját.

- Meg is érdemelték, hogy valaki lecsessze őket! – kuncogott Harry.

- Harry!

- Mi van?

Félrecsúszott szemüvege mögül ártatlan pillantást vetett a lányra, és Sirius hirtelen úgy érezte magát, mintha egyenesen a múltba nézne. Egy pillanatra olyanok voltak, mint James és Lily… De tényleg csak egy pillanatra… nem ezek ketten, inkább olyanok, mint a testvérek. Elmosolyodott: inkább olyanok, mint Lily és én, de nem James! Azok ketten gyakorlatilag kezdettől fogva tisztára oda voltak egymásért. Megpróbálta elképzelni, hogy Harry beleszeret Hermionéba, de nem ment. Ebben a vonatkozásban Harry nem hasonlított az apjára – nem az okos lányt fogja választani, inkább az ördögfiókát!

Mintha végszóra érkezett volna, Ginny pattant ki a kandallóból.

- Bocs a bátyáim miatt – mondta rögtön. – Nincs semmi időérzékük!

- Ó, ezt már eddig is tudtuk! – mondta egyszerre Harry és Hermione.

Ron is szerencsésen megérkezett, aztán Percy következett, aki még a piszkot is komoly eleganciával viselte. Aztán az ikrek futottak be, akik egy cseppet sem tűntek idegesnek, pedig az anyjuk ott hoppanált rögtön a sarkukban, és még mindig dühöngött. Úgy nézett ki, épp a mondat közepén ugrottak be előle a fiai a kandallóba.

- …és jobban teszitek, ha rendesen viselkedtek, különben az iskolakezdésig nem teszitek ki a lábatokat a házból!

Az ikrek latolgatva néztek egymásra. Nyílván azt számolgatták, mi éri meg jobban: még tizennyolc nap szabad szórakozás, vagy egy hatalmas durranás az Abszol úton? De az anyjuk ravaszabb volt, mintaz ikrek hitték.

- És semmi kviddicsezés!

- De anya… - kezdte Fred.

- …muszáj kviddicseznünk! – fejezte be George.

- Ó, valóban? – kérdezte Molly kihivóan, csipőre tett kézzel.

Fred komolyan bólintott.

- Fel kell készitenünk Ront az örző-válogatásra.

Percy grimaszolt:

- Persze, felkészités! És a szándékaitok teljesen tiszták, ugye?

- Ami azt illeti, Percy, ez így van – kelt Ron az ikrek védelmére. – nagyon sokat segítettek nekem.

- Akárhogy is: viselkedjetek, vagy nincs kviddics! – jelentette ki Molly komolyan, de Sirius látta rajta, hogy büszke rá, az idősebb ikrek végre segitenek az öccsüknek.

Siriusnak volt egy olyan érzése, hogy a MÁBALT előtti időkben, Ron volt a kisöcsi, aki mindig a rövidebbet húzta a tréfákban, most azonban teljes jogú tréfamester volt már ő is.

Szegény asszony! Mi legalább csak négyen voltunk!

- Mehetünk? – szólalt meg aztán, de a szemei közben még mindig az utcát pásztázták.

Vidáman figyelte volta tovább a Molly kontra Weasley ikrek csatát, de egy csomó helyre el kellett menniük, ráadásul Ron és Harry már türelmetlenül toporogtak. Hová jut a világ, ha nekem kell a józanság szerepét játszanom? – gondolta szórakozottan.

xxxxxxxxxxxxx

Remus meredten nézte a számokat, mintha azt várta volna, hogy ettől majd megváltoznak. Tisztában volt vele, hogy néhány diák nem fog visszajönni az új tanévre, de azt nem gondolta, hogy ilyen rossz lesz a helyzet. Megint végignézte az adatokat, és közben gondolatban kipipálgatta a neveket.

A tanulók száma kerek tíz százalékkal csökkent! Remus talán öt százalékra számitott – de tíz? Lee Jordanén kívül, még hét család döntött úgy, hogy nem engedi vissza a gyermekeit az iskolába, a többi hiányzó pedig elsős lett volna. A legszörnyőbb az volt, hogy a többség olyan család volt, akik a háborúban Voldemort ellen harcoltak. Pont nekik kellene elsőként a Roxfortba küldeni a gyerekeiket, hogy ezzel is kimutassák az ellenállásukat…de féltek. Részben persze megértette a rettegést, de a rejtőzés még soha nem oldott meg semmit.

Felsóhajtott és megdörzsölte a szemét. Mostanában egyáltalán nem aludt jól, ráadásul tegnap éjjel telihold volt és ettől még fáradtabbnak érezte magát. Ugyan nem emlékezett rájuk, de tudta, hogy az álmai nem hagyják nyugodtan aludni. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy hamarosan történni fog valami. Ez a rossz érzés egész nyáron vele volt, de most már annyira elhatalmasodott rajta, hogy már enni sem nagyon tudott tőle – pedig ilyen problémája soha nem volt korábban, különösen nem egy-egy átalakulás után.

Sikolyok.

Felkapta a fejét az asztalról. Észre sem vette, hogy letette! Úgy látszik elbóbiskolt, és most kótyagosan nézett körül az irodában. Egy pillanatra a szoba úgy nézett ki, mint az Abszol út, és beletelt egy kis időbe, míg rájött, hol is van valójában.

Belekortyolt a már régen kihűlt teájába. Ez nyilván eddig sem tartotta ébren, de azért próbálkozni még lehet! Remus mindig is utálta, ha elvesztette a kontrollt. Annak mindig voltak következményei, és tekintve az ő speciális helyzetét, ezek soha nem voltak kellemesek. És akkor még enyhén fogalmazott!

Tűz.

Pislogott és olyan erősen szoritotta meg a csészét, hogy az hangosan reccsent. Gyorsan letette és megrázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljon, de a lángok képe még mindig ott ugrált a retináján.

A látomás nem múlt el, és most nem álmodott. Ezúttal biztos volt benne, hogy nem aludt el – de az előbb vajon aludt egyáltalán? A szíve hangosan dübörgött. Tudta, hogy azok az álmok nem csak álmok, de nem emlékezett rájuk elég ideig, hogy rájöhessen, mit jelentenek. Mi a fenét akarsz mondani?

Kár, hogy a Forrás nem válaszolt. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden! Az az átkozott Forrás megmagyarázhatta volna az álmatlanságot, a bizonytalan érzéseit, a megváltozott átalakulásait…

Újabb sikolyok.

Hirtelen teljesen kiegyenesedve ült a székében, pedig azt sem észlelte, hogy megmozdult. Most teljesen ébernek érezte magát, de rettenetesen szédült. Öt hónap telt el azóta, hogy megmártozott a Forrásban, de még mindig nem tudott hozzászokni a furcsa érzéshez, amit a látomások okoztak. Néha elgondolkozott azon, vajon valaha elhalványulnak-e, vajon képes lesz-e úgy uralni őket, mint ahogy Dumbledore uralni látszott? De nem voltak válaszok, és nem volt senki, akihez tanácsért fordulhatott volna. Ráadásul most gondolkodni sem volt ideje.

Szinkavalkád boritotta be az irodát és egy pillanatra úgy érezte, mindjárt teljesen elveszti az eszméletét…de nem…

Képek villóztak a szemei előtt.

A Fortescue Fagylaltszalon lángokban. Tűznyelvek csapnak ki az ablakokon, hamu és pattogó faforgács lepi el a járókelőket. Egy fekete hajú boszorkány sikoltozik, mert a haja lángra kapott. A társa próbálja eloltani, de csak harmadik próbálkozásra sikerül – közben egy kisfiú zokogva kuporog a lábuknál.

Nevetés.

Forgószél.

Sikolyok.

Szinte érezte a tűzből felé áradó forróságot.

Füst terjeng az utcákon, amit a mesterséges szél csak még jobban felkavar. Pernye száll a levegőben, belepve azokat, akik a tűz elől menekülnek.

Villanás.

Zöld fény. Egy férfi gyászos üvöltése. Élettelen testek az utcán. A halál mindenütt.

Mintha az irodájában is füstszag lenne... Lehet, hogy ég valami?

Villanás.

Fekete köpenyes alakok masíroznak az utcán. Nevetnek.

Rettenetesen fázott.

Mindegyiken álarc van, kivéve egyet. De annak az egynek a vörös szemei szinte égetnek.

Akik nem tudnak elmenekülni, az egyetlen megoldást választják – megadják magukat. A varázslók és boszorkányok sorra letérdelnek a Sötét Nagyúr előtt, de ő csak elszáguld közöttük, mit sem törődve a megalázkodókkal.

Annyira hideg van, mintha az irodában hirtelen eluralkodott volna a tél.

Zöld fény. Zöld villanás. Zöld halál.

A Sötét Jegy fényesen ragyog az égen.

Villanás.

Valami felrobban. Egy nő kiabál – ismeri ezt a hangot, de ki lehet az? Az arcát nem látni, csak a vörös hajzuhatagot. Egy nyitott ajtó felé fordul, és még egyszer kiált: „Sirius!"

- Mi…?

Remus riadtan összerándult a székében. A látása egy pillanatra kitisztult. A halál, a tűz és az Abszol út eltűntek és a helyükben ott volt Fawkes. A vörös-arany főnix az iróasztalán állt, és aggódó szemekkel figyelte az igazgatót. Remus hirtelen rájött, hogy Fawkes halk éneke térítette magához, megszabadította a látomások hálójábaól. Remegő lélegzetet vett.

- Köszönöm – mondta halkan. Dumbledore is így kezelte volna a látomásokat? Fawkes volt a mentőöve, ha túl mélyre süllyedt? Remus megrázkódott.

A főnix gyengéden a mellkasához érintette a fejét, és tovább énekelt, az igazgató pedig próbálta lassítani ziháló légzését.

- Tudom… - mondta, és remélte, hogy tényleg igy van. De Fawkes erre finoman megcsípte a kezét.

- Mi…? – kezdte volna a kérdést, aztán rájött, hogy a madár mondani akar valamit.

Egy fej lebegett a kandallóban.

xxxxxxxxxxxxx

- Remus? Halló! – sóhajtott, és igyekezett nyugodt maradni. Még néhány perc és nem marad választása. – Kérlek, légy itt! Kérlek, nézz az átkozott tűz felé! Remus!

Hirtelen aztán a Roxfort igazgatója ott guggolt előtte, sápadtan és meglepett arccal. A bal vállán egy főnix üldögélt.

- Julia?

- Igen! – ellenállt a kísértésnek, hogy megkönnyebbülésében elsírja magát. Soha nem szokott sírni, de most istentelenül közel állt hozzá.

- Mi a baj? – Remus figyelmét nem sok minden kerülte el, úgyhogy rögtön a közepébe vágott. És igaza is volt, mert nem volt idejük udvariaskodni.

- A Sötét Nagyúr támadást tervez az Abszol út ellen…

- Tudom – szakitotta félbe a mondatot Lupin, és Julia szive mintha ugrott volna egy hátraszaltót.

- Honnan? – meredt rá döbbenten.

- Ne foglalkozz vele! – megrázta a fejét, kétségbeesettnek és kimerültnek tűnt. – Elég annyi, hogy tudom, csak azt nem tudom, mikor…

Abban biztos volt, hogy Remus Lupin nem halálfaló, és nem is áruló, és más most nem számított – nem volt idő a kiváncsiskodásra. Lehet, hogy tud dolgokat, de nem eleget.

- Most – válaszolt gyorsan. – Éppen most. Megpróbáltam elérni Siriust, de nem volt otthon…

- Igen, már elindultak – megint félbeszakította, épp mielőtt elkezdett volna össze-vissza zagyválni, de ezzel a rövid mondattal igazolta Julia minden félelmét.

- Tennünk kell valamit!

Lupin határozottan megrázta a fejét.

- Nem. Nekem kell tennem valamit! Te nem kockáztathatsz!

- De… - hiába tudta, hogy ez az igazág, attól még nem volt könnyebb elfogadni.

- Mennem kell – mondta Remus halkan. Julia mindig úgy gondolt Lupinra, mint egy igazi kedves és szeretetre méltó emberre, de most olyan acélos volt a hangja, amilyennek még soha nem hallotta. – Minél előbb elindulok, annál előbb érhet véget ez az egész. Bízz bennem!

Mély lélegeztet vett, és biztos volt benne, a férfi is látja, mennyire nem egyszerű neki ebbe belenyugodnia.

- Bízom benned. És sok szerencsét!

- Köszönöm.

Aztán elment, Julia pedig kelletlenül kihúzta a fejét a tűzből. A mellkasában olyan erős volt a szorítás, hogy lélegezni is alig bírt, és tudta, hogy remeg a keze. De nem nézett le, mert nem akarta látni. Istenem, csak maradjon életben, gondolta kétségbeesetten. Csak ne ma legyen az a nap! Bármit megtett volna érte, hogy megmentse Siriust, de Remusnak igaza volt: ha tett volna valami meggondolatlanságot – például, hogy odamegy és leleplezi magát! – azzal csak még nagyobb veszélybe sodorta volna.

Julia Malfoy racionális nő volt és gyorsan felismerte az igazságot – de ez nem jelentette mindig azt, hogy feltétlenül örült is neki.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Kész vagy már, Hermione? – türelmetlenkedett Harry.

Már majdnem egy órája a Czikornyai és Patzában voltak, a gyomra már olyan hangosan korgott, hogy csoda, hogy más még nem tett rá megjegyzést – bár igaz, hogy Mrs. Weasley és Ginny már odakinn várakoztak. Ron úgy nézett ki, mint aki képes lenne a „Sötét mágia kijátszása" legújabb kiadását is lenyelni, az ikrek pedig közel álltak hozzá, hogy valami visszafordíthatatlant tegyenek Hermione hatalmas könyvkupacával.

Hermione igazán remek barát volt, de beengedni őt egy könyvesboltba, igazi katasztrófának bizonyult! Még Sirius is türelmetlennek látszott, bár lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy a pult mögött álló hölgy szakadatlanul flörtölt vele.

Hary mindenesetre, pillanatnyilag a keresztapját sajnálta a legkevésbé. Ron kényelmetlenül fészkelődött mellette, a szemeit forgatta, és Hermione hátára meredt. Fred és George a kijárat felé ódalogtak, valószínűleg úgy döntöttek, hogy egy MÁBALT társukat azért mégsem tréfálják meg, különösen akkor nem, ha Mrs. Weasley ilyen közel van.

- Ezután benézhetünk a Gambol és Japeshez? – kérdezte Harry, Sirius felé fordulva.

- Csak ebéd után.

Harry elvigyorodott. Szüksége lesz egy-két dologra az iskolakezdés előtt és még néhányra, amit Fred és George elől is el kell rejtenie. Elvégre Mrs. Weasley neki nem mondta, hogy viselkedjen rendesen, a saját szüleinek pedig eszébe sem jut, hogy megpróbálják visszatartani a tréfáktól!

- Rendben. Csak még ezt a kettőt megnézem, aztán mehetünk! – jelentette be Hermione, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére.

Harry rögtön jókedvre derült… de ebben a pillanatban a föld megremegett a lábuk alatt.

- Mi a…?

- A földre! – kiáltott Sirius, és megtaszította Harryt, aki elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra zuhant.

Könyvek repültek rájuk mindenfelől, és több vásárló fájdalmasan felkiáltott. Fredet egy kötet pont fejbe találta, és a fiú összegörnyedt a fájdalomtól. Aztán az ikertesvére félrerántotta, mielőtt az egyik polc is rázuhant volna. Harry füstszagot érzett, és aztán Mrs. Weasley kiabálását hallotta az ajtó felől:

- Sirius!

xxxxxxxxxx

Ja, még valamit szerettem volna mondani: valaki kérdezett az előforduló hibákkal kapcsolatban. Van egy olyan érzésem, hogy akárhányan olvassák át, akárhányszor, mindig marad benne valami, mintha csak akkor jönnének elő, amikor már feltöltöttem :( Szóval, bocs ezekért, és ha találtok valami nagyon zavarót, szóljatok!