Tizennyolcadik fejezet: A vihar kapujában

Sirius talpon volt, mielőtt egyáltalán eljutott volna a tudatáig, hogy mozog. Bal kezével megragadta Harry ingét, a jobbjában pedig már ott volt a pálcája. Nem törődött a keresztfia meglepett kiáltásával, hanem a többi gyerek felé kiáltott:

- Gyerünk, kifelé mindenki!

Valószínűleg odakinn sem sokkal biztonságosabb, de legalább az épület nem omolhat rájuk. Fred Ront rángatta magával, George pedig Hermionét és elindultak az ajtó felé. Valami nagy baj történhetett, de innen bentről nem tudták megállapítani, hogy micsoda – csak egy módon deríthették ki. Sirius olyan erővel vágta ki a bejárati ajtót, hogy az nekicsapódott az épület falának, de ő szinte nem is hallotta a hangos csattanást.

Abban a pillanatban, ahogy kilépett, tudta, hogy a lehető legrosszabb következett be. Erős szél süvített a kis utcában, épületek darabajai, padok és jelzőtáblák hevertek szerteszét, és zavart boszorkányok és varázslók rohangásztak, valamilyen rejtekhely után kutatva. Sokan voltak azonban olyanok is, akik csak álltak földbe gyökerezett lábbal és az égre meredtek. Még Molly is cak állt és bámult, arra sem figyelt oda, hogy Ginny épp egy szemeteskuka alól mászik elő – még a pálcáját sem vette elő, csak nézett, sápadtan és remegve. Amikor Sirius követte a rémült pillantásokat, neki is végigfutott a hátán a hideg.

Az égen a Sötét Jegy világított zölden és dühösen.

Sirius lefékezett, mire Harry – akinek még mindig szorította a karját – majdnem elesett. Az auror koncentrált, és érezte a levegőben a mágiát, súlyos fekete függönyként nehezedtek a környékre a hoppanálás-gátló varázslatok. Senki nem fogja elhagyni az Abszol-utat, amíg a Sötét Nagyúr nem engedi. Afelől sem volt kétsége, hogy a hopp-rendszeren át sem lehet távozni, elvégre a halálfalók nem voltak amatőrök. Nem volt hová menekülni és nem volt hová bújni.

Egyre több és több menekülő és sikoltozó ember rohant az Abszol út másik vége felől a Czikornyai és Patza irányába.

Sirius megragadta George vállát:

- Fogd a többieket és fussatok! – hadarta. – Bújjatok el! Ti jobban ismeritek az Abszol utat, mint a felnőttek! És ne gyertek elő, amik anyátok vagy én értetek nem megyünk!

- De… - kezdett volna tiltakozni George, de az egyre erősebb szélvihar elsodorta a hangját, ráadásul Sirius erősen megrázta.

- Megértetted? Ne gyertek elő senki másnak! – Hét tágra nyílt, rémült szempár meredt rá, aztán Fred – az ikertestvérét megelőzve, lerázta magáról a bénultságot.

- Gyertek! – megragadta Ron karját. – Siessünk!

A gyerekek eliramodtak. Harry egy lépéssel a többiek mögött maradt és szívdobbanásnyi időre a keresztapja szemébe nézett. Sirius azt hitte mondani fog valamit, de aztán mégsem szólalt meg, csak nézett rá, de olyan hihetetlen megértéssel, hogy hirtelen átfutott az agyán: vajon mennyit tudhat valójában?

- Menj! – kiáltott rá, mire Harry végre megfordult, és követte a többieket.

Molly elkapta Sirius karját. A kezei még mindig látványosan remegtek, de a szorítása erős volt, és a másik kezében már ott volt a pálcája.

- Hová…?

- Ne törődjön vele! – közben négy újabb varázsló rohant el mellettük.

- De…

Most úgy szakította félbe a tiltakozást, hogy közvetlen közelről a fülébe kiabált, ami nem volt valami udvarias, de adott körülmények között, ez a legkevésbé sem érdekelte.

- Nem! El kell távolítania a hoppanálás-gátló átkokat! Ki kell juttatni innen ezeket az embereket!

- És maga mit fog csinálni? – kérdezte remegő hangon. Sirius majdnem felnevetett, de a nő rettenetesen rémült volt, úgyhogy visszafogta magát. Inkbb csak minden jókedv nélkül elmosolyodott.

- Mit gondol?

- Sirius…

De ő már kiszabadította magát a szorításból, és csak két lépés távolságból nézett vissza rá.

- Nem kell megtennie! – mondta Molly. – Inkább meneküljön!

Egy pillanatra elfogta valami ismeretlen eredetű szomorúság, de ugyanakkor fura békességet is érzett. Finoman kikerülte Molly kezét, aki megint meg akarta fogni a karját, hogy visszatartsa.

- Csak én tehetem meg…

Aztán megfordult és elrohant, Molly pedig csak döbbenten meredhetett utána.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Dung!

Remus kopogtatás nélkül rontott be a sötét varázslatok kivédése tanár szobájába. Fletcher az egyik fotelben üldögélt és egy könyvet olvasott, de mihelyt az ajtó kinyílt ledobta a könyvet, felugrott és a pálcáját a feltételezett támadóra irányította. A szemei riadtak voltak, de a keze meg sem rezdült: a pálca hegye egyenesen Remus arcára szegeződött.

- Nyugi, Dung – mondta Remus, és mindkét karját felemelte. – Van egy kis gond!

- Mi az? – a rémület elpárolgott. – Miről beszélsz?

- Voldemort megtámadta az Abszol utat.

A félelem lassan vissalopakodott a szemébe.

- Most?

- Igen – mély lélegzetet vett. Nem akart túl sokat elárulni, még Fletchernek sem. – Kaptam egy baráti figyelmeztetést.

- Piton?

- Nem, de nincs időnk, mennünk kell!

- Rendben – szerencsére Mundy értette és nem kérdezett többet. Tudta milyen kevesen vannak az aurorok, és azt is, hogy Avalon nem éppen könnyen elérhető hely. Amikor kérdezett, az már tisztán szakmai volt és közben már el is indult az ajtó felé.

- Hány halálfaló van vele?

- Fogalmam sincs.

Fletcher lefékezett:

- Tessék?

- Nem tudom, de Sirius is ott van!

- A francba!

Együtt siettek ki a folyosóra és le a legközelebbi lépcsőn. Remus kihasználta szoros kapcsolatát a kastéllyal és gondoskodott róla, hogy a lehető leggyorsabban elérhessék a kijáratot.

Remus mindig is gyorsabb volt, mint egy átlagos varázsló, de Fletchernek szerencsére nem okozott gondot, hogy lépést tartson vele. Ugyan nem tért vissza az aktív szolgálatba, de nem az az ember volt, aki hagyja magát elpuhulni.

A Roxforti birtok széle felé siettek. A hoppanálás volt a leggyorsabb módja, hogy eljussanak az Abszol útra, de ezt csak a határokon kívülről tehették meg. Remus ugyan erősen gyanította, hogy új képességeinek köszönhetően a birtokról is tudna hoppanálni, de Fletcher semmiképp sem lenne képes rá, ráadásul, most nem is volt alkalmas az idő a kísérletezésre. Így inkább rohantak, keresztül a szépen nyírt gyepen, oda sem pillantva a csodálkozva utánuk kiabáló Hagridra. Csak örülhettek, hogy augusztus közepe van, és nincs egyetlen diák sem az iskolában.

Remus csak arra tudott gondolni, hogy Sirius mekkora veszélyben van.

Nem volt semmi fizikai jele annak, hogy hol érnek véget a hoppanálás-gátló bűbájok, de minden roxforti professzor tisztában volt a pontos hellyel. Szó nélkül megálltak, és elővették a pálcáikat…

Semmi sem történt.

Riadtan egymásra pillantottak. Úristen, ha… de Remus nem is akarta végiggondolni.

- Menjünk egy kicsit előbbre – mondta Fletcher. – Talán elhibáztuk…

Néhány méterrel odébb újra megpróbálták.

Semmi.

Dung káromkodott, meglehetősen cifrán, de a szemeiben most már igazi ijedtség látszott, amikor Remusra nézett.

- Lezárta a környéket.

- Igen.

- Gondolod, hogy a hopp-rendszert is blokkolták?

- Innen akkor is átjutunk – válaszolt Remus, és próbált nem gondolni arra, mit művelhet Sirius, miközben ők itt pazarolják a drága időt.

Átfutott az agyán, hogy értesítenie kellene Jamest – de minek? Még ő sem tudná időben értesíteni az aurorokat, erre egyedül Sirius lenne képes, de neki nyílván arra sincs ideje, hogy ez egyáltalán az eszébe jusson.

Plussz, ha lezárták a hopp-rendszert, akkor csak a Roxfortból lehet odajutni – hiszen a kastély egyáltalán nem is volt része a rendszernek. Évekkel ezelőtt, Dumbledore tette lehetővé, hogy ennek ellenére rá tudjanak csatlakozni, vészhelyzet esetén. De ez a csatlakozás időbe telik, és nekik most abból van a legkevesebb.

Mintha Fletcher ugyanarra gondolt volna mint ő, egyetlen szó nélkül, még nagyobb sebességre kapcsoltak.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Amikor Sirius kiért a főutcára, azt látta, hogy három boszorkány és két varázsló lebeg a levegőben, hangosan üvöltve. Alig ötszáz métert kellett futnia, hogy találkozhasson az ellenséggel, de az érkezését észre sem vették: a halálfalókat teljesen lefoglalta áldozataik kínzása. Ez pedig hagyott neki némi időt, hogy felmérje a terepet. Nyolc halálfalót látott, de ami sokkal jobban megrémítette: rengeteg boszorkány és varázsló lapult a házak között – nem tettek semmit, nem álltak ellen és Voldemort csak nevetett.

Az egyik boszorkány hirtelen abbahagyta a sikoltozást – valószínűleg meghalt, vagy még rosszabb – négy sorstárasa azonban tovább szenvedett, a halálfalók pedig abszolút elégedettnek tűntek. Ez persze nem lepte meg Siriust, de látta, hogy a rémületkeltés taktikája tökéletesen bevált az ártatlan járókelőkkel szemben.

Mély lélegzetet vett, és összeszedte minden erejét – felemelte a pálcáját:

- Capitulatus!

A nyolc meglepett halálfaló hátravágódott és nyolc pálca röppent Sirius irányába. Nem is próbálta elkapni őket, a lényeg az volt, hogy nem voltak már a gazdáik kezében. Az utca teljes csendbe borult, a sikolyok abbamaradtak, az áldozatok pedig a földre zuhantak. Sirius szívesen segített volna rajtuk, de ennél nagyobb problémával kellett szembenéznie.

Égő vörös szempár meredt rá az utca túloldaláról. Hirtelen rájött valamire: a Sötét Nagyúr nem számított rá, hogy ő is itt lesz és ettől hidegen elmosolyodott.

- Egész nap a beteg játékaid játszod, vagy harcolni is fogsz? – kiáltott Voldemort felé kihívóan.

A mesterséges szél is elhalt és a Sötét Nagyúr előrelépett. Amikor megszólalt a hangja embertelenül nyugodt volt.

- Nocsak, nocsak Sirius Black! Hát megint találkozunk?

- És ez még csak a kezdet – válaszolt.

A szíve nyugodt ritmusban vert. Tudatában volt, hogy egy csomó szem- és fültanúja van az eseményeknek, és ez a nagy közönség már-már szürreálissá tette a jelenetet. De ez sem érdekelte. Ki gondolta volna, hogy egyszer még itt fogunk állni? – futott át az agyán. Mégis nyugodt volt, és valójában semmi meglepetést nem érzett. Hiszen magának nem hazudhatott: ő már legalább öt éve tudta, hoy el fog jönni ez a pillanat.

- Ma jött el a halálod napja, Black – Voldemort lassan felemelte a pálcáját, és egyenesen Sirius szívére irányította. Ő viszont csak elvigyorodott:

- Próbálkozz!

Ugyanabban a pillanatban szólaltak meg:

- Avada Kedavra!

- Extundo!

Mindketten félrevetették magukat, de amikor Sirius visszatért megszokott párbajállásába, érezte, hogy valami megváltozott. Voldemort gyorsabbnak tűnt, és erősebbnek. Az Azkabanban meglévő összeköttetés elhalkult, elhalványult. Még mindig érezte a Sötét Nagyúr jelenlétét, de nem tudta bejósolni, hogy mire készül.

- Imperio! – dörögte Voldemort.

- Protego! – nem pazarolta az energiát az ellenátokra, amikor egy egyszerű pajzs is megteszi. – Incendio!

Voldemort egy intéssel félrelökte a lángnyelveket.

- Gyerünk, Black! – nevetett. – Ennél többet vártam tőled!

- Még csak bemelegítek!

- Ez csk bohóckodás, Sirius. Csalódást okozol! – mondta megvetően és a magabiztossága nagyon idegesítő volt. – Ha ki akarsz állni Voldemort nagyúr ellen, gyorsabbnak kell lenned!

- Még életben vagyok, nem? Az összes eddigi próbálkozásod ellenére!

- Ó, igen. De ez csak átmeneti állapot – a pálca hegye épphogy megrezzent. – Crucio!

Egy villanás. Sirius oldalra vetette magát és szinte célzás nélkül lőtt vissza:

- Everbero!

Az ellenfele könnyedén kivédte a sújtó átkot.

- Debullum!

- Capitiscindo!

Az átkok összecsaptak a levegőben, fénycsóvák repkedtek mindenfelé. A párbaj gyorsan kaotikussá vált, az átkokat olyan gyorsan szórták, hogy a varázsigék fele csak töredékes motyogás volt. Az azkabani párbaj nappali fényben vívott és felfokozott változata volt ez. Sirius jobbján, a Gringotts bejárati kapuja kiszakadt és most a lépcsősor tetején hevert, az utcán több helyen is felszakadt a macskakő burkolat és kicsavarodott lámpaoszlok hevertek szanaszét. Mintha órák teltek volna el, de az elején kiütött halálfalók még csak most kezdtek feltápászkodni, úgyhogy Sirius tudta: nem nagyon telhetett el több, mint két perc.

Aztán az egyik átok áthatolt a védelmén.

- Venderum!

A sötét varázslat telibe találta, és hatalmas erővel nekivágta, az egyik még álló lámpaoszlopnak. Majdnem elejtette a pálcáját a becsapódáskor, és a bordái fájdalmasan reccsentek. Ösztönösen balra gördült, levegő után kapkodott, de esélye sem volt, hogy kivédje a következő átkot.

- Crucio!

Felüvöltött, és csak a kiképzésének köszönhette, hogy a pálcája megmaradt remegő ujjai között, miközben a teste ívben megfeszült. Ugyanez a kiképzés tette, hogy megint odébbgördült, és megtalálta a célpontot:

- Vindireperio!

Valamiért erősen kételkedett benne, hogy Voldemort tapasztalt volna már olyat, hogy valaki megpróbálja visszadobni rá a Cruciatust. Ha meg is lepődött, a Sötét Nagyúr nem mutatta ezt. Az átok persze nem talált – Voldemort ehhez túl gyors volt – de legalább elterelte kicsit a figyelmét. Siriusnak pedig értékes másodperceket szerzett, hogy feltápászkodjon a földről. A bal karját a mellkasára szorította, és próbálta megszámolni, hány bordája törhetett el. Legalább három. Remek!

Voldemort közben, a készenlétben mellette toporgó, Lucius Malfoy felé fordult.

- Uram? – várta a halálfaló a parancsot készségesen.

- Ő az enyém! – jött a sötét válasz. – Menjetek a hopp-rendszer bejáratához – parancsolta. – Látogatókat kapunk!

Sirius hátán végigfutott a hideg. Megkönnyebbülést kéne éreznie, hiszen ez azt jelenti, hogy úton van a segítség… de ki lehet az? És honnan tudja Voldemort? Nyolc halálfaló indult el egyszerre, hogy szembeszálljon az ő szövetségeseivel, és nagyon rossz érzés kezdett bizseregni a gyomrában. Valami nagyon nem stimmelt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Hagrid! – kiáltott Dung, miközben már a kastély kapujánál jártak, és majdnem keresztül estek a hatalmas termetű vadőrön.

- Fletcher professzor, mi…?

- Később! – vágott közbe Remus sürgető hangon, és megragadta a fél-óriás karját. – Hívd a minisztériumot, és mondd, hogy küldjenek aurorokat az Abszol útra!

- Mi…?

- Voldemort ott van, Hagrid! – üvöltött rá Dung, mielőtt kérdéseket tehetett volna fel. – Hívd Jamest, most rögtön!

Nem is vártak válaszra, hanem megindultak felfelé a lépcsőn, Mundy irodája felé. Minden professzor irodájában volt kandalló persze, de Fletcheré volt a legközelebb, különösen, ha a kastély is együttműködött. Márpedig, ha az igazgató vészhelyzetben volt, akkor a kastély segített – és ezt a köteléket a Forrás hatása csak megkétszerezte. Így aztán másodpercek elérték az irodát, és menet közben tépték le a hopp-rendszert lezáró varázslatokat.

Fletcher három hosszú lépéssel a kandallónál termett, és már elő is vette a zöld port tartalmazó tálkát. Tétovázás nélkül kivett egy marék port és tűzbe dobta.

- Hatalmas túlerőben lesznek – jegyezte meg közben nyugodt hangon.

A félelem szinte teljesen elpárolgott belőle, és Remus még soha életében nem látta Fletchert ilyen hidegvérrel cselekedni, és ennyire összpontosítani. Csak azóta ismerte meg igazán, mióta itt tanított, de volt egy olyan érzése, hogy most az egykori aurort látja, akit az elmúlt években Dung teljesen eltemetett magában. Három évig bújkált a múltja elől, de úgy tűnt, most előjött belőle az az ember, aki régen volt. És ez jó, mert ma nagy szükségük lesz arra a valakire.

- Tudom – válaszolt halkan a megjegyzésre. – De van más válsztásunk?

Dung bólintott:

- Igaz. Menjünk!

xxxxxxxxxxxxxxxx

Kis erőlködéssel felegyenesedett, és gyorsan elvette a karját a bordáitól. Nem fog gyengeséget mutatni! Előtte nem! Sirius mélyen beszívta a levegőt, és nem engedte, hogy az arcán a legkisebb félelem is megjelenjen. Nagyon is tudatában volt, mennyi szempár szegeződik rá: a járókelők abbahagyták a menekülést, hogy láthassák a párbajt – és a reményük szívszaggató volt. Semmi gyengeség. Kihúzta magát, és most hagyományos párbajállást vett fel – ilyen párbajt még életében nem vívott, most nem volt helye semmi lazaságnak. Felemelte a hangját:

- Fejezzük be ezt!

Voldemort nevetett:

- Ennyire várod a halált?

- Ne csak fenyegetőzz, tegyél is valamit!

- Azt fogom tenni!

Voldemort körkörös mozdulatot tett a pálcájával, és egy zöldes-kék átok száguldott az auror felé. Sirius félrevetette magát, de az átok követte és hirtelen beburkolta valami félig áttetsző köd. Mintha jeges szél ragadta volna magával, a ruhája szinte odafagyott a bőrére, és a pálcája olyan volt, mint egy jégdarab. Egy átlag pajzs-bűbáj nem ért semmit, és nem segített a sokkal bonyolultabb sem, amit csak az aurorok szoktak használni. Minden erejével koncentrált, és aztán az átok, engedelmeskedve a puszta erőnek, lepattant róla. Voldemort gúnyos nevetése abbamaradt.

Ezt Mordontól tanultam, te szemét! A hideg ézés azonnal elmúlt, és Sirius komoran elmosolyodott. A következő varázsigénél már nem bajlódott szavakkal, a mágia egy mélyebb fokozatán kezdett működni, ami veszélyes eszköz volt, de ugyanakkor rendkívül erős is. Mordon használta néha ezt a módszert, és megtanította neki is, de számtalanszor figyelmeztette, hogy csak igazi vészhelyzetben használja.

Azt hiszem, Alastor, most támogatnád az ötletet!

Tűzörvény bukkant elő a semmiből, és körbevette a Sötét Nagyurat. A lángok vadul csapkodtak, de nem lehetett égett szagot érezni és Sirius mozgásba lendült, mielőtt Voldemort kiolthatta volna az átkot. Épp időben, mert Voldemort halálos erőt lövellt Sirius felé, de ő már az ellenkező irányba mozgott és közben folyamatosan küldte az átkokat.

A néma párbaj előnye az volt, hogy olyan gyorsan lehetett szórni az átkokat, ahogy a varázsló gondolatai képesek voltak száguldani. Sirius nem volt olyan bolond, hogy hagyományos eszközökkel próbálja megvívni ezt a harcot – azt már több száz varázsló megpróbálta, és mind belehaltak. Úgyhogy három gyors átkot lött ki egymás után, remélve, hogy legálabb egy áthatol majd Voldemort védelmén. És alig egy másodperccel később utána küldött egy negyediket is. egy pillanatra sem fékezett le közben. Hát, Dumbledore-nak sikerült ez Grindelwalddal szemben – gondolta, és remélte, hogy a Sötét Nagyúr nem olvasta az aurorok párbaj-kézikönyvét.

Nos, vagy olvasta, vagy egyszerűen csak hihetetlenül gyors volt: mindenesetre folyamatos pálcamozgással kivédte az első három átkot, és épphogy megingott a negyediktől. De azért a pajzsát eléggé megviselte a támadás, és Sirius egy kicsit fellélegezhetett, de aztán hirtelen az egyik utcai pad repült felé, és…

- Avada Kedavra!

Oldalra vetette magát, és elég gyors volt, hogy kikerülje a halálos átkot, és a padot is. Macskakő robbant a háta mögött, és Voldemort megint teljes erővel támadott. Sirius megint a megszokott görnyedt testtartásban találta magát, de csak annyit tehetett, hogy sorban blokkolta a szívárvány minden színében pompázó átkokat. A háta mögött Florean Fortescue Fagylaltszalonja felrobbant és újabb sikolyokat hallott. De nem volt ideje, hogy hátranézzen, vagy hogy egyáltalán felfogja, mi történik. Sikerült megállítania minden átkot, amit Voldemort ráküldött, de esélye sem volt, hogy ő is támadjon. Ezzel a mélyről jövő, néma mágiával Voldemort rettenetesen gyors volt.

Az agya vadul száguldott, és amikor egy pillanatnyi szünet támadt, előre szegezte a pálcáját:

- Suffocum!

Előre látható volt a kockázat, és tudta, hogy meglesz az ára a próbálkozásnak. Egy sújtó átok átjutott már amúgy is megviselt pajzsán, telibe találta, és hátrarepítette. Ezúttal, legalább annyi szerencséje volt, hogy az utcán landolt, de az ütés még így is kiszorította belőle a szuszt, de azt látta, hogy Voldemort könnyedén blokkolja a támadását. Sirius kétségbeesetten odébb gördült, és látta, hogy zöld villám csap le ott, ahol néhány pillanattal korábban még a feje volt.

Törött bordái tiltakozása ellenére, felugrott, és viszonozta a Sötét Nagyúr kedvességét:

- Avada Kedavra!

Oldalról valaki felsikoltott, és döbbent hangokat hallott. Jó volt látni, hogy Voldemort is kénytelen a földre vetni magát, de túl egyszerű lett volna, ha így véget vethet a háborúnak. Jobbra kitért egy átok elől, de abban a pillanatban rájött, hogy az csak egy trükk volt – a következő pillanatban eltalálta egy erőelszívó bűbáj. Megingott, alig tudott megállni a lábán, és hirtelen úgy érezte, mintha víz alatt mozogna. A következő Cruciatus elől már nem volt képes kitérni.

Az átok ereje legalább húsz méternyire repítette, és ő hangosan üvöltött. Keményen landolt az egyik felfordult padon. Fájdalom nyilalt a hátában, amitől csak még hangosabban üvöltött. Mégis, az agya felfogta, hogy még valami eltörött, hallotta a éles reccsenést, de nem volt ideje megállapítani, hogy mi lehet az. Amikor a földre zuhant, a teste vadul rángatózott, és egy pillanataig semmi másnak nem volt tudatában, csak a fájdalomnak. A látása elhomályosult, és mintha valami szürke köd borult volna az agyára. Nem volt semmi más, csak a fájdalom, a sötétség, a… Nem! Kétségbeesetten odébb gördült, pedig szinte lélegezni is képtelen volt.

Az átok követte.

- Econtra Cruci! – lihegte, a mellkasát szorító érzés ellenére. De semmi nem történt. Az ég világon semmi.

A Cruciatus átkot volt talán a legnehezebb megtörni, de tudta, hogy kell, kiképezték rá… de a teste többi részével együtt a pálcája is egyfolytában remegett. Nem tudott eléggé koncentrálni… sőt, egyáltalán nem tudott koncentrálni. Csak ne így…

- Vindireperio! – szakadt ki belőle hirtelen a kiáltás, és minden erejét belezsúfolta ebbe az egyetlen varázslatba.

Ami az első alkalommal nem sikerült, az másodszor igen, és az égető fájdalom azonnal abbamaradt, amikor az átok visszaszállt eredeti használójára.

Vodemort pedig felüvöltött a fájdalomtól.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Abszol út!

A kiáltás ott visszhangzott Remus fülében, miközben végigszáguldott a hopp-rendszer színes hálózatán. Az utazás nem tartott tovább néhány másodpercnél, és amikor kigördült a nyilvános hopp-rendszer kijáratán az Abszol út Foltozott Üst felőli végén, Dung már ott várt rá. Az ex-auror a fal mellett guggolt, a pálcája a kezében, és feszült arccal kémlelte a sarkon túli utcát.

- Valaki jön – mondta röviden.

Remus rájött, hogy neki is a kezébe került valahogy a pálcája:

- Biztos vagy benne?

A kollégája olyan pillantást vetett rá, amit általában csak a legmihasznább tanulói számára tartogatott, de Remus csak vállat vont. Érzékeny hallása még mindig próbált alkalmazkodni a hatalmas zajhoz – sikolyok, és a leomló épületek dübörgése töltötte be az Abszol út környékét. A látomása is elég szörnyű volt, de Remus mégsem várta, hogy ilyen lesz. A hangok, a látvány, az égő hús és csont borzalmas szaga…mindez túlterhelte egy vérfarkas érzékszerveit, különösen, hogy ilyen közel volt az átváltozáshoz. És az Őserő-forrás csak még tovább rontott a helyzeten, most is ott érezte magában. Valami fontosat akart mondani neki…

A Sötét Jegy az égen…

Fájdalmas üvöltés, és a Jegy egy vérző karon…

Két szempár, egy vörös és egy kék, halálos dühvel merednek egymásra.

A feje kóválygott, Remus pedig megingott, és kétségbeesetten kapaszkodott a pálcájába, próbálta kitisztítani a látását. Hagyj békén! – parancsolt a Forrásra. Most nincs időm erre!

Csodás módon, a látomások eltűntek, és ettől valami hirtelen üresség támadt benne. Ezzel most mit akarsz mondani?

De nem volt válasz most sem.

- Elég biztos – válaszolta meg Dung, Remus már rég elfelejtett kérdését. – Használtam egy fekete mágia detektort, és legalább három halálfaló közeledik. De lehet, hogy több.

Fletcher alig harminc másodperccel előbb jött át a kandallón, mégis sikerült rögtön felmérnie a helyzetet, és azonosítania a közvetlen veszélyt. Mindezt egyetlen rezzenés és megtorpanás nélkül tette.

Az auror látványosan tért vissza.

- Készülj! – mondta feszülten. – Itt jönnek.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx