Tizenkilencedik fejezet: Kezdődik
- Mint látják, ez igazi iskolapélda arra, mit ne csináljunk, ha háromszoros túlerővel állunk szemben – magyarázta Bill Weasley. – Ahelyett, hogy visszahátrált volna a csapatához, Alastor Mordon megtámadta Averyt, Madleyt és Vablatskyt. Az ő esetében a taktika bevált, és Mordon végzett Madleyvel és Vablatskyvel, mielőtt Avery elmenekült volna. De, ha Mordon diákja nem lett volna képes feltartóztatni Rosiert és Dolohovot, és így védve tartani a mentora hátát, akkor a vége egészen másként alakult volna.
Keresztbefonta a karját, és várakozva végignézett az osztályán:
- Mit tanulhatunk ebből?
Jason Clearwater keze azonnal a magasba lendült. Lehet, hogy felvágós aranyvérű volt, de az agya gyorsan vágott. Amikor Weasley felszólította, ragyogó mosollyal válaszolt:
- Soha ne hagyd védtelenül a hátad, uram.
- Jó – bólintott Weasley, de Tonks látta rajta, hogy még nem teljesen elégedett. – Még valami? Smeltings!
- De szakadj el a csapatodtól – vágta rá Horace azonnal. Ő pont az ellentéte volt Jasonnek, nagyon ritkán jelentkezett az osztályban. De, ha kérdezték, mindig helyesen válaszolt, és Tonks tudta, hogy a mugli-származású, köpcös fiú sokkal okosabb, mint amilyennek általában nézik.
- Igen. Ha Mordon nem támaszkodhatott volna az új tanítványára, belehalt volna – jelentette ki a kiképzőjük. – Harci helyzetben, néha…
- Bill!
Az ajtó kivágódott, és olyan erővel csapódott a falnak, hogy Tonks azt hitte, kiszakad a helyéről. Több diák is felugrott, köztük Tonks is. Hestia Jones viharzott be a terembe, fekete haja úgy repkedett a nyomában, mint valami különös ruhadarab. Az általában tökéletes megjelenésű auror, most sápadt volt és zavart.
- Mi a baj? – kérdezte azonnal Weasley. Az arca még mindig nyugodt volt, de Tonks látta, hogy a jobb keze gyorsan a talárja alá csusszan, ahol nyílván megragadta a pálcáját.
- Voldemort – nyögte Jones, mire Tonks szíve a torkában kezdett dobogni. A többi jelölt is megdermedt, de közben Jones összeszedte magát, és visszafogottabban folytatta. – Az Abszol úton támad.
- Most? – a riadt kérdés ellenére, Weasley teljesen megőrizte a hidegvérét.
- Most.
Tonks valahogy meg sem lepődött, hogy Weasley épphogy csak egy pislantással jelezte meglepetését. Több jelölt is elkáromkodta magát, és néhányan felugráltak. Tonks csak arra tudott gondolni, bárcsak ő is olyan nyugodtnak érezné magát, ahogy ezek ketten kinéznek. Az Abszol út! Szinte hihetetlennek tűnt a gondolat. Az a sok ártatlan ember! És tisztában volt vele, hogy Voldemort egyetlen életet sem fog megkímélni, hiszen a célja pont az, hogy minél nagyobb félelmet keltsen – akkorát, hogy senki ne merjen már ellenállni neki. De Jones közben folytatta:
- Frank most hívott – olyan koncentráció ült az arcán, amit Tonks még nem látott tőle. – Kingsley, te és én hoppanálunk, amint lehet.
Weasley egy kicsit elsápadt, de csak annyit mondott:
- Rendben.
- Talán, mi is… - kezdte Jason Clearwater.
- Nem! – Weasley azonnal félbeszakította a mondatot. Végignézett a csapaton. – Miss Tonks, maga a főnök, amíg a kiképzők vissza nem jönnek.
- Én…?
- Minden óra elmarad. Vigyázzanak a sziget biztonságára, és tanuljanak! – nem hagyta, hogy Tonks bármit is mondjon, inkább Joneshoz fordult. – Menjünk!
Minden további nélkül kirohantak, Tonks pedig csak bámult utánuk, és közben érezte, hogy a társai meg őt bámulják. Csak tehetetlenül megvonta a vállát:
- Pont én?
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az üst-bolt felrobbant, forró fémet és tégladarabokat szórva mindkettőjükre. Dung oldalra vetette magát, Remus pedig visszaugrott az épületbe, ahol a hopp-rendszer kijárata volt. A robaj és a füst néhány pillanat múlva alábbhagyott, de addigra öt álarcos, fekete köpenyes alak kanyarodott be az utcába. Az alakjukból ítélve, Remus két nőre és három férfira tippelt, de nem lehetett biztos benne. A vezetőjük azonban nagyon is Bellatrix Lestrange-ra emlékeztette, bár nagyon remélte, hogy ebben téved. Mindenesetre mindannyian fenyegetően előreszegezték a pálcáikat.
Nem volt idő elmélkedni.
- Vigyázz!
Dung megragadta a kezét, hogy elrántsa az útból, de erre nem volt szükség. Néha haszna is volt annak, hogy egy vérfarkas reflexei jóval gyorsabbak, mint egy átlagos emberé. Remus a földre vetette magát, épp abban a pillanatban, amikor Bellatrix elkiáltotta magát:
- Avada Kedavra!
Dung azonnal visszalőtt egy sújtó bűbájjal, de Bellatrix – csak ő lehetett az – könnyedén kitért előle. Most már a társai is támadtak, de Remus kapkodva összehozott pajzsa elhárította mindet, aztán ő maga is megpróbálkozott egy robbantó átokkal. Ő lepődött meg a legjobban, amikor az átok eltalálta a másik nő jobb lábát, aki erre hangosan felsikoltott, és a földre zuhant. Eddig nem sejtette ki lehet az, de a hangjáról egyértelműen felismerte: Narcissa Malfoy. A nő feltápászkodott, és vörös vércsíkot húzva maga után, bemenekült az egyik épületbe.
Négy-kettő, futott át Remus agyán. Már jobb, de még nem elég jó.
- Diffindo! – dörögte Fletcher, amivel megpróbálta a szó szoros értelmében ketté szelni a másik Malfoyt, de a próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve: Lucius Malfoy gyors volt, és ez alól a mai nap sem volt kivétel. A tapasztalt halálfaló kitért, de ezzel egyenesen Remus átkába sétált.
- Conteracio!
Malfoy magasan felrepült a levegőbe, és aztán hatalmas csattanással ért újra földet. Remus elvigyorodott, kitért egy káosz-átok elől – ki lehet az, Flint? – és új célpontot keresett. Határozottan Flint az. Dung és Remus egyszerre tüzeltek.
- Incendio!
- Offenvox!
A tűz elől sikerült kitérnie, de Dung sokkolója telibe találta. Az alacsony termetű bérgyilkos felüvöltött a fájdalomtól, és vadul rúgkapált, mintha ez megszabadíthatta volna az átoktól. De Remusnak nem volt ideje arra, hogy azt nézegesse, hogy boldogul a halálfaló, mert mások is voltak még Flint mellett.
Sajnos, az egyikük nagyon fürge volt:
- Crucio!
- Dung! – kiáltott figyelmeztetően, de elkésett: a társa összeesett, és fájdalmasan felkiáltott Bellatrix átkának hatására. Remus kivédte a harmadik férfi lassító-átkát – ez az alak csak Mulciber lehetett, Flint állandó bűntársa – és kilőtt egy gyors átkot, remélve, hogy elterelheti Bellatrix figyelmét.
Elhibázta, és Dung tovább üvöltött.
- Vexameum!
Bellatrix felsikoltott, amikor az átok eltalálta, a teste pedig megállíthatatlanul remegni kezdett. És aztán bekövetkezett a hihetetlen: elejtette a pálcáját. Remus azonnal ráküldött még egy átkot, de a nőnek sikerült odébb gurulnia. Közben Dung feltápászkodott, de Remus látta a szemeiben a régi emlékeket, és a fájdalmat.
- Finite Incantatem! – csattant fel Bellatrix hangja. Még mindig nem volt pálca a kezében, de… a rohadt életbe! – Remus megdöbbenten látta, hogy így is képes megállítani az átkot! Bellatrix pálcája visszareppent a gazdája markába, és Remus szinte gondolkodás nélkül azonnal felé iramodott.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Hatalmas robbanás rázta meg az Abszol utat, és Molly összerándult. Bölcsen félrehúzódott, amikor öt halálfaló elrohant mellette, és most a bagoly-üzlet bejárati ajtaja mögött lapult. Molly nem volt egy harcos, és ezzel teljesen tisztában volt. Egy halálfalóval szemben sem lett volna semmi esélye, hát még öttel – talán néhány másodperccel lelassíthatta volna őket, de aztán csak megölette volna magát. Neki más problémákkal kellett megküzdenie.
Végignézte, ahogy a gyerekek berohantak a kviddics-boltba, de hogy onnan hová menekültek azt nem tudta, és félelemtől a normálisnál háromszor gyorsabban vert a szíve. Imádkozott, hogy biztonságban legyenek, de nem engedhette magának, hogy elterelődjenek a gondolatai. Sirius megbízta, hogy szedje le a hoppanálás gátló mezőt, és meg kell tennie. Ha nem sikerül, még több ártatlan ember fog meghalni, és azt is tudta, hogy ezek között Sirius Black is ott lesz. Nem voltak illúziói, tudta, hová ment a férfi, és kivel kell szembenéznie.
- Gondolkozz! – suttogta. – Csak gondolkozz!
Kényszerítette magát, hogy a feladatra koncentráljon. Néhány feltáró-bűbájjal megállapította, hogy nem egyszerű a helyzet. Többszörösen rétegzett varázslatok gátolták a kijutást, és ezt nem lehet egy egyszerű varázsigével leomlasztani. A halálfalók tehetségesek voltak, és tudták, mit csinálnak – de az elmúlt néhány hónap, amit Lilyvel az Unikornis Csoportban töltött neki is megtanított egy-két trükköt. Sajnos még így is időbe telik azonban – időbe, amiből nekik most nincs sok.
Felemelte a pálcáját, és munkához látott.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Hoppanálás-gátlás veszi körül a helyet – jelentette be Kingsley Shacklebolt abban a pillanatban, amikor Bill és Hestia berontottak a kettes számú hoppanáló bázisra.
Hestia szitkozódott, Bill szíve pedig kihagyott egy ütemet. Beletelt egy kis időbe, míg képes volt megszólalni, és még akkor is, ő maga is hallotta, hogy enyhén remeg a hangja.
- Mit tudunk?
- Remus Lupin kapott egy figyelmeztetést, közvetlenül a támadás előtt – válaszolt Kingsley – Dung Fletcherrel úton vannak oda, de előtte Lupin még értesítette a minisztert, aki hívta Franket, Frank meg persze minket.
Hetek óta ez volt az első nap, hogy Frank otthon lehetett a családjával… Bill üvölteni szeretett volna. Természetesen Avalon nem volt összeköttetésben a hopp-rendszerrel. A sziget kandallóit csak kommunikációra lehetett használni, és átalakítani a rendszert, napokba telne. Mit csináltak a régiek, ha nem lehetett hoppanálni? Úsztak? Hirtelen a sok biztonsági óvintézkedés mégsem tűnt olyan jó ötletnek.
- Hány halálfaló van ott? – kérdezte Hestia.
Kingsley csak ingatta a fejét:
- Frank nem tudta megmondani. Az Abszol út teljesen el van zárva a külvilágtól.
- A jó fenébe – nyögte Bill.
- Van még rosszabb is – mondta tovább halkan Kingsley.
- Meg merjem kérdezni? – most először, Hestia igazán ijedtnek tűnt.
- Sirius Black is ott van.
- Talán megint…?
Bill nem is merte befejezni a kérdést. Nem is akart gondolni rá, de ő is ott volt Azkabanban. Soha nem hitte volna, hogy valaki képes lehet így szembeszállni Voldemorttal, főleg nem tíz év börtön után, hiszen Billnek is voltak saját tapasztalatai arról a helyről és a módszerekről… és ami azt illeti, Sirius Black volt szinte az egyetlen reményük.
- Nem tudhatjuk – válaszolt Kingsley.
- Legalábbis, amig oda nem érünk – morogta Hestia.
- Frank is jön?
- Amilyen gyorsan csak tud.
- Akkor csináljunk már valamit! – mondta Hestia, és felemelte a pálcáját. – A várakozástól szétrobbanok!
- Te mindentől szétrobbansz! – jegyezte meg Shacklebolt hideg mosollyal.
De azért mindhárman koncentráltak… de most sem történt semmi.
- A fenébe! – Hestia mondta, de mindhárman ezt gondolták. Még mindig be vannak ragadva.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Miközben Remus futott, mindkét oldalról átkok röpködtek el a feje mellett, de csodálatos módon egyik sem ejtett rajta súlyos sérülést, bár érezte, hogy a lába egy helyen megpörkölődött. Úgy tűnt azonban, még Bellatrix Lestrange is megretten attól, ha egy vérfarkas támad rá. A máskor tökéletesen pontos célzás most megingott, és Remus úgy vélte, félelmet lát csillogni a szemében.
Dementorok a Roxfort pincéjében…
Egy pillanatra megingott.
- Avada Kedavra! – rikoltotta Bellatrix abban a pillanatban.
Egyedül a reflexei mentették meg. Remus oldalra vetette magát, aztán gyorsan felemelkedett, kicsit görnyedten (és ez a testtartás fájdalmasan Siriusra emlékeztette – csak ne legyen semmi baja!), aztán gyorsan létrehozott egy különleges pajzsot, ami eredetileg Lilytől származott. Ez könnyedén megsemmisítette a következő támadó átkot.
Nem sokkal mögötte, Dung egyszerre vívott Mulciberrel és Flinttel – de hová a fenébe tűnt Malfoy? Remus hátrapillantott a válla felett, hátha megpillantja a negyedik halálfalót, de erre Bellatrix átka majdnem levitte a fejét, úgyhogy kénytelen volt teljes figyelmével a nőre koncentrálni.
Szinte ebben a pillanatban, hatalmas erő csapódott a hátába, és arccal előre a földre zuhant. A becsapódás kiszorította belőle a levegőt, de akkor meghallott valami mást is, és ettől majdnem elfelejtette miért is van itt, és a halálfalók átkai szinte jelentőségüket vesztették.
A vérfarkas érzékeny fülei felfogták a távolról hallatszó üvöltést. Sirius!
A farkas általában átok volt, de néha igazi áldás. Mint például most.
Felugrott, épp amikor Bellatrix érdeklődve közelebb lépett… két lépés előre, és majdnem szemtől szemben álltak. Így, amikor előrelökte a pálcáját, nem hibázhatott:
- Stupor!
Bellatrix úgy dőlt el, mint egy krumpliszsák, Remus pedig egyszerűen átugrott felette. Célzás nélkül hátralőtt egy átkot Lucius Malfoy felé, de elhibázta és alig sikerült elkerülnie, hogy a halálfaló ropogósra ne süsse. Remus oldalra lépett, de nem számított rá, hogy Bellatrix ott fekszik a lába mellett, megbotlott és elesett. A szerencsétlenség végül is szerencsének bizonyult, mert a következő másodpercben zöld sugár száguldott el azon a helyen, ahol néhány pillanattal korábban még állt.
„El kell, hogy áruljalak…"
„Megőrült? Fogadja el az ajánlatot, amíg lehet!"
Ne most, a francba!
Megint fájdalmas üvöltés hangzott fel, de ez egy új hang volt. Malfoy felkapta a fejét, megfordult és elrohant a Zsebpiszok köz irányába.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Most! – figyelmeztette Kingsley a többieket. Bill azonnal felemelte a pálcáját…
- Vigyázz! – Frank hangja sürgetően hangzott, és Bill gondolkodás nélkül a földre vetette magát, hiszen maximálisan megbízott a felettesében.
Zöld fény csapott le.
- Basszus! – morogta Hestia, aki egy szemeteskuka mögött lapult. – Honnan a pokolból jöttek ezek?
- Kit érdekel? – Bill megint lebukott, most vörös fény suhant el a feje fölött.
Nem volt normális fedezékük, csak egy lepusztult hirdetőtábla és néhány szemetes – mindez négy aurornak. Csak néhány másodperce jutottak ki Avalonról, többszöri próbálkozás után – és még épp időben érkeztek. Néhány másodperccel később pontosan a halálfalók orra előtt landoltak volna.
Ennyit arról a reményről, hogy a Zsebpiszok köz elhagyatott lesz.
- Szabaduljunk meg tőlük! – adta ki az ukászt Frank.
- Hányan vannak? – kérdezte Bill, és megpróbálta kidugni a fejét, de ez nem volt túl jó ötlet.
- Azt hiszem, hárman – válaszolt a rangidős auror. – Diffindo! Ez például Rodolphus Lestrange volt.
- Eltaláltad?
- Nem hiszem …
A Hestiát rejtő kuka felrobbant, amitől Frank összerándult.
– Francba, ez Piton volt!
Bill kikukkantott, miközben Hestia csatlakozott hozzá a rejtekhelyén.
- A másik Macnair – állapította meg.
- Remek – már a hangsúlyból meg tudta állapítani, hogy Hestia bőszen grimaszol.
Aztán meghallották az üvöltést, és Bill elkerekedett szemekkel Frankre meredt. Mindketten tudták mit jelentenek ezek a hangok, és ez nem olyasmi volt, amire emlékezni szerettek volna.
- Nincs időnk játszadozni! – morogta Frank, kigurult a hirdetőoszlop mögül és kilőtt egy újabb átkot. Rodolphus Lestrange szinte azonnal összecsuklott.
Piton azonban, majdnem telibe találta Kingsley fejét, amikor az megpróbálta követni a főnökét, és csak az mentette meg, hogy Hestia még időben lerántotta. A női auror kilőtt egy csúnya átkot a bájital-specialista felé, de nem talált, és Bill sújtó átka sem járt nagyobb sikerrel. Közben Frank a megint álló Lestrange-zsal küzdött, Kingsley pedig Macnairt támadta.
A levegőt betöltötte a mágia. Bill kitért Piton Imperius átka elől – sokkal könnyebben, mint várta, de sajnos a következő eltalálta, és csak annak örülhetett, hogy nem valami veszélyesebb volt, miközben gyorsan lerázta magáról a vakitó-bűbáj hatását. Amikor újra látott, Hestia ott állt előtte, és tüzes párbajt vívott Pitonnal – de furcsa módon, szemben a többi párbajjal, itt nem villóztak zöld fények. Az egyetlen halálos kimenetelű átok Hestiától származott – ami a torok átvágását célozta – és az is mellé ment, mert Piton sokkal gyorsabban mozgott, mint amit Bill kinézett volna, egykori tanárából.
Miben mesterkedsz, Piton? Valami nem stimmelt.
- Rumperis!
Épp abban a pillanatban, amikor Frank csonttörő átka betalált, egy új hang kezdett üvölteni a hátuk mögött. Rodolphus Lestrange összeroncsolt jobb karját a mellkasához szorította, és majdnem elejtette a pálcáját, de a bal kezével még időben elkapta… a következő pillanatban aztán egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.
A helyzet megfordult.
- Evanescorpus! – kiáltott Kingsley, és Bill látta, amint megtörténik a lehetetlen: az átok a mellkasa közepén találta el Walden Macnairt és a hírhedt halálfaló egyszerűen megszűnt létezni.
Négy egy ellen. Előbb kikerülte Hestia lefejező átkát (ellenfelével szemben a nő nyilván nem tétovázott végzetes átkokat alkalmazni), aztán Piton megfordult. Egy pillanatra a háta tökéletes célpontot nyújtott, de aztán eltűnt a sarkon.
Az aurorok zavartan egymásra néztek, aztán üldözőbe vették.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sirius feltápászkodott, de majdnem visszazuhant a földre az erős fájdalomtól, ami végigmart az egész testén. A bordáin kívül valami más is eltört, de nem tudta beazonosítani, hogy mi. Visszanyelte a feltörni készülő fájdalmas nyögést. Képtelen volt parancsolni a testének, és térdre esett, mert a jobb lába teljesen felmondta a szolgálatot. Majdnem előrebukott, és az utolsó pillanatban tartotta meg magát a jobb kezével – a pálcás kezed, a francba! Tudta, hogy nincs ideje itt szerencsétlenkedni, úgyhogy maga felé fordította a pálcáját:
- Brevisalvum Mali – sziszegte, és érezte, hogy a teste újra reagál az utasításokra.
Felállt, és rögtön kilőtt egy kábító átkot, szinte célzás nélkül. Mindene fájt, de az izmai és a végtagjai működtek, és nem volt ideje azon töprengeni, vajon milyen súlyos a sérülése…
Akármi is volt, azt nem lehetett Voldemortra mondani, hogy gyáva lett volna. Gyorsan lerázta magáról a Cruciatust, és vad mozdulatot tett a pálcájával. Fekete fény csapott ki belőle – lehetséges egyáltalán olyan, hogy fekete fény? – és Sirius alig tudott időben elvetődni az útból. Olyan gyorsan állt vissza a párbaj-állásba, amennyire telt tőle, de a gyorsgyógyító bűbáj ellenére, a jobb lába nem nagyon akart funkcionálni. Sokkal nehezebb volt feltápászkodni, mint az előző alkalommal, és kényszerítenie kellett magát, hogy egyenletesen lélegezzen.
Belégzés. Kilégzés.
Voldemort nyugodtan várta, érzelemmentes vörös szemekkel meredt rá. Sirius akár szobornak is nézhette volna, ha nem lett volna az enyhén gúnyos mosoly az arcán. Ez egyre rosszabb. A néma csend az utcán, szinte fájdalmas volt. A sok szempár csak meredt rájuk, és Sirius szinte érezte a rettegő reménykedést. Őt nézték, és valamit vártak tőle, mintha elhitték volna, hogy képes csodát adni nekik. Egy pillanatra az agya fel akart lázadni: mégis mi a fenét csinálok én itt? De tudta a választ, és ettől még rosszabbul érezte magát. Egy temető is vidámabb hely lett volna… és kevésbé halálos.
Gondolkodás nélkül blokkolt egy Imperiust, de a pajzsa nem élte túl a támadást. Gyorsan gyengült és ezzel tisztában is volt – a nonverbális mágiával az volt a legnagyobb baj, hogy sokkal több energiát követelt. Gyorsan be kell fejeznie, különben neki lesz vége. Általában a gyors mozgást használta ki a párbaj során, de a teste most nem nagyon akart közreműködni, és tudta, hogy nem is olyan sokára teljesen helyhez lesz kötve…
Akkor ideje egy kicsit változtatni az arányokon. A koboldoktól majd később elnézést kérek…
- Resiacio! – kiáltotta, mire nyikorgó hang kíséretében a Gringotts bejárati kapuja felemelkedett, és mint valami hatalmas, megvadult gurkó Voldemort felé száguldott.
A kapuszárny ellenállt minden megsemmisítési próbálkozásnak, a Sötét Nagyúr pedig túl büszke volt, hogy félrevesse magát az útból. Sirius már kezdte azt hinni, hogy találni fog, de aztán Voldemort arcától néhány centire a bronz szörnyeteg feloldódott a semmiben. Ez azonban hatalmas energiát igényelt, és amikor Voldemort felé fordult, Sirius érezte, hogy mennyit kiszívott belőle a varázslat. Hirtelen rájött, hogy a köztük lévő kapcsolat még mindig létezik. Halkan és mélyen eltemetve, de még mindig ott van!
Nem hagyott időt Voldemortnak, hogy összeszedje magát:
- Extundo!
Az átok a mellkasán találta el Voldemortot, és a sötét varázsló megroggyant tőle, de előtte még kiküldött egy újabb halálos átkot. Siriusnak megint vetődnie kellett, hogy kitérjen előle, és nem törődhetett vele, hogy ez mekkora hülyeség. Alig tudott felállni – a fájdalom elhomályosította a látását - de mihelyt talpon volt, előre lökte a pálcáját, és néhány szemeteskukát zúdított a Sötét Nagyúrra. Amikor lépett egyet előre, megtántorodott, és majdnem elesett.
Nevetés visszhangzott az utcán:
- Acervis!
Egy szélvész ereje emelte fel a földről. A fájdalom keresztül hasított a testén, és hangosan felkiáltott, amikor nagy csattanással földet ért. Mintha egy szürke függönybe gabalyodott volna, nem látott semmit, csak az ösztönei vezették a pálcáját…
- Incarcerous!
Talán a kétségbeesés tette, de az átok betalált. Voldemort dühösen felmordult, de Sirius tudta, hogy nem esett el. Hallotta, hogy a kötelek, amik körbefonták a Sötét Nagyurat elszakadnak, és tudta, hogy kifut az időből. De még mindig nem látott semmit… és a másik hangjából csak úgy sütött az elégedettség.
- Avada Kedavra!
A rohadt…!
Képtelen volt időben megmozdulni, ehelyett hoppanált. Az egyik pillanatban, még tehetetlenül feküdt az Abszol út és a Zsebpiszok köz kereszteződésében, a másikban pedig már állva találta magát a Fortescue Fagylaltszalon füstölgő romjai előtt. magát a Fortescue Fagylaltszalon füstölgő romjai előtt. a Zsebpiszok köz kereszteződésében, a másikban pedig már állva talált
Alig állt a lábán és szédült a fájdalomtól, de ez a váratlan menekülés nyert neki egy kis időt. Voldemort még meg sem fordult teljesen, hogy újra szembe nézzen vele, amikor ő már kiáltott:
- Incendio!
Az ellenátok szinte ugyanabban a pillanatban elhangzott. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a Sötét Nagyúr korántsem volt olyan megviselt, mint ő. Sirius alig tudta időben megállítani a robbantó átkot.
- Everbero!
Blokk, és zavarkeltő átok.
- Protego! – két fájdalmas lépés. – Coteriaco!
Ellenátok, és vakító bűbáj.
Sirius oldalra lépett előle, aztán:
- Imperio!
Az Azkabanban működött, de most nem. Voldemort könnyedén félrelökte az átkot, és nevetett, a szemei győzedelmesen csillogtak.
- Avada Kedavra! – dörögte a Sötét Nagyúr.
Sirius balra vetette magát, átgördült és nem törődött a teste tiltakozásával. Az utcát robbanás rázta meg, macskakő repült mindenfelé, de Sirius ekkor már rájött, hogy a halálos átokkal nem is akarták eltalálni. Kétségbeesetten, megpróbált feltápászkodni, mielőtt valami más történhetne…
Nagy nehezen térdre emelkedett… és pont szembe találta magát Voldemort pálcájának a hegyével. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, a hideg hang megszólalt.
- Mors Extoum!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
'Robin leírta az utolsó szavakat aztán gonosz mosoly jelent meg az arcán és kikapcsolta a gépét.' Legalábbis én így képzeltem - az írók hajlamosak a gonoszkodásra, vagy szerintetek nem? Mindenesetre ezután két hónapra kihajózott, és ez idő alatt nem is tett fel új fejezetet. De ne aggódjatok, én nem leszek ilyen kegyetlen!
12