Huszadik fejezet: Szívdobbanás

Tíz éves raboskodásának voltak olyan pillanatai, amelyekre Sirius egyáltalán nem emlékezett, amit most újraélt, azonban, határozottan nem tartozott ebbe a kategóriába.

Erre nagyon is emlékezett.

Felüvöltött, és aztán belezuhant a fájdalomba.

A talaj kicsúszott a lába alól, és arccal a macskakőre zuhant – a pálcája kiesett a kezéből és elgurult, ki tudja hová… Csak a fájdalom létezett. A kín szinte széttépte, és önkéntelenül is a bal csuklójához kapott.

Rossz ötlet…

Még hangosabban üvöltött, és vért érzett a szájában. Talán csak elharapta a nyelvét… vagy talán nem… nem volt ereje gondolatokra, vagy arra, hogy ilyesmivel törődjön. Nem tehetett semmit, nem próbálkozhatott semmivel, és nem harcolhatott ellene…

Nem látott semmit, sőt még azt sem tudta volna megmondani, nyitva van-e a szeme egyáltalán. A fájdalom irányította a mozdulatait, és az parancsolt az agyának. Üvöltött és vergődött a földön… és pontosan tudta, hogy mi ez…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

James legszívesebben fel-alá mászkált volna... persze, ha képes lett volna rá. De pillanatnyilag csak ülni tudott, és a falat bámulni… csak ülni és reménykedni. Kicsit hitetlenkedve fogadta Hagrid hívását, mert leesett az álla, Voldemort merészségétől – bár persze, azért olyan nagyon már semmi nem tudta meglepni. Az időzítés és a helyszín talán váratlan volt, de maga a támadás semmiképp. Mindannyian tudták, hogy valami történni fog.

Amire nem számított korábban, az volt, hogy ez ilyen lesz. Hogy ő itt fog ülni, tehetetlenül, míg mások harcolnak. Az soha nem fordult meg a fejében, hogy ő nem lesz részese a csatának, hogy nem lehet ott. A halálfalók elleni harc veszélyes munka volt, még akkor is, ha az ember egészséges, de ha valaki nem tud időben kitérni a kivédhetetlen átkok elől… azzal nem csak magát sodorja veszélybe, hanem a társait is. A csatákban pedig, soha nem hagyományos párbajokat vívtak.

Mégis, az agya soha nem vette számításba a bénultságát. Mindig úgy feltételezte, hogy ő is ott lesz majd azok között, akik szembeszállnak Voldmorttal. Végül is ez volt a munkája, a francba is! Nem csak, mert auror volt, hanem mert ő volt a mágiaügyi miniszter! Az ő feladata lenne irányítani, ezt az elcseszett háborút! Ez lenne a kötelessége!

De nem volt képes rá.

Hangosan felmordult, és azt kívánta, bárcsak legalább járkálni tudna, vagy valamit, bármit, amivel csökkenthetné a feszültséget. Maga a kötelességtudat, is elég lett volna, hogy az őrületbe kergesse, de nem ez volt a legrosszabb: tudni, hogy a legjobb barátai veszélyben vannak és nem tenni semmit – ez rosszabb volt minden kínzásnál. Sirius ott van! Voldemort vajon tisztában volt ezzel, amikor megindította a támadást? Éppen így tervezte? És Remus is úton van, hogy segítsen. Peter nem volt az országban… neki legalább van mentsége. De Jamesnek nincs. Leszámítva persze a lábait, az átkozott lábait, amik egyáltalán nem működnek!

- A büdös francba!

- Minden rendben lesz, James! – egy kéz érintette meg a vállát, és ő összerándult, mert el is felejtette, hogy nincs egyedül.

- Gyűlölöm a tehetetlenséget! – válaszolt végül, amikor kicsit lehiggadt. – Sirius és Remus veszélyben vannak, én meg csak…

- Tudom – Lily megszorította a vállát, és James ott érezte a teste melegét a háta mögött. – De legalább vannak információink.

- Ezzel nem sokat érünk – egy pillantást vetett az Őrangyal térképre, ami a sors furcsa játéka folytán véletlenül itt maradt a Grimmauld téri házban.

Molly Weasley hozta át vagy egy hete, és itt is hagyta. De az, hogy látta az apró feliratokat mozogni a térképen nem sokat segített.

Két névre szegeződött a pillantása. Ez a kettő pontosan a térség közepén volt látható. Az Őrangyal terv persze nem tudta megmutatni, mi történik pontosan, de abban biztos volt, azt látnák, ha valaki meghalna. Nem túl jó gondolat, Ágas!

Korábban soha nem okozott fájdalmat, ha a becenevére gondolt, de most igen.

Ez is a két név miatt volt… Ó, Tom Rowle Denem egy cseppet sem érdekelte, csak azért imádkozott, hogy a másik el ne tűnjön.

Sok szerencsét, Sirius, gondolta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, és újra a térkép felé fordult, megpillantott egy újabb pontot is, ami gyorsan közeledett, az Abszol út központja felé. Remus Lupin.

Siess Holdsáp! – biztatta a távolból a barátját. – Nagyon siess!

xxxxxxxxxxxxxxxx

Remus kétségbeesetten próbált keresztül nyomakodni az idegesen szorongó tömegen, közvetlenül Lucius Malfoy sarkában maradva. Elég nehéz volt: mintha mindenki menekülni akart volna, de ugyanakkor mégsem akartak elfutni – és aztán maradtak, állva egy tömegben, minden szándék nélkül. Az egyetlen jó az volt a szituációban, hogy Malfoy is ugyanazzal a problémával küzdött, mint ő… csakhogy Remusnak, ráadásként még ott voltak a víziók is…

„Úgy tűnik csak mi ketten maradtunk, Peter."

Lee Jordan szemtől-szemben Bellatrix Lestrange-zsal…

Az igazi világban vörös fény villant, és valaki felsikoltott.

A Sötét Jegy egy mugli utcán, egy kis ház felett…

Malfoy átugrott egy földön vergődő test felett, Remus pedig rájött, hogy a fülében visszhangzó sikolyok nem csak az agyában léteznek. Egy boszorkány sikoltozott és rángatózott a földön, próbálva megszabadulni a Cruciatus átok alól. Remus lefékezett mellette. Nem volt vesztegetni való ideje, de nem hagyhatta ott csak úgy – hacsak nem akart ugyanolyan lenni, mint az ellenségeik.

- Finite incantatem – mondta gyorsan, és a nő azonnal abbahagyta a sikoltozást. Olyan hirtelen, hogy Remus már azt hitte, elvesztette az eszméletét, de abban a pillanatban, amikor megpróbált átlépni felette, a nő elkapta a bokáját, és lerántotta a földre.

- Te átkozott halálfaló! – kiabálta, és előhúzta a pálcáját. Sajnos, egy kicsit elszámította magát, és majdnem kibökte vele Remus szemét…

- Én nem…

- Dögölj meg!

Remusnak alig sikerült kitérni a hirtelen és ösztönös varázs-kitörés elől. A nő nem használt egyetlen varázsigét sem, de a félelme, a dühe és a fájdalma miatt a varázsereje elszabadult, akárcsak egy gyereknek. Hát ez remek, megpróbálom megmenteni, erre majdnem végez velem!

A nő felugrott, és most fentről nézett le rá. Remus felbámult rá, és az járt a fejében, hogy kerülhet mindig ilyen abszurd helyzetekbe…

Piton egyenesen a szemébe néz:

El kell, hogy áruljalak…

Tudom.

Már megint az átkozott látomások! Dubmedore-nak egy dologban totál igaza volt, a Forrás lehet, hogy áldás, de ugyanakkor átok is – még ha szükségszerű is. Ritkán érti meg mit akar, és ritkán van belőle bármi haszna, de hamarosan totális őrületbe kergeti – Nincs időm erre! Valójában semmire sem volt ideje, és Siriusnak talán még kevesebb ideje maradt. Az üvöltés, amit most hallott, már nem a boszorkánytól jött…

Remus gondolkodás nélkül felugrott, és minden további nélkül kicsavarta a nő kezéből a pálcát. A boszorkány döbbent tekintettel felnézett rá, de ő már nem is foglalkozott vele, megfordult, elhajította a boszorkány pálcáját, és folytatta útját a tömegen keresztül.

Malfoy egyre távolabb járt, és Siriusnak szüksége volt rá.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Tonks kétségbeesetten körülnézett, és arra gondolt, bárcsak ne bámulna rá mindenki így. Mint a gyerekek, akik egy felnőttől várják a választ. Na de pont tőle? Legszívesebben elbújt volna az egyik sarokban, amíg ki nem talál valami okosat.

Mi a fenét gondolt magában Weasley? Pont engem jelöl ki felügyelőnek?

- Hm, Tonks… - kezdte Jason Clearwater várakozásteljesen, ő pedig próbálta határozottan eltéríteni attól, hogy bármit is kérdezzen, de a tekintetében látta, hogy ez nem volt sikerülni.

- Igen? – kérdezte végül, és tudatában volt, hogy nagyon gyerekesen hangzik, de nem nagyon érdekelte.

- Mikor indulunk? – kérdezte Jason, olyan széles mosollyal, hogy Tonks majdnem belevakult.

- Indulunk? – kérdezte, és összeráncolta a homlokát.

Clearwater úgy nézett rá, mint egy különösen ostoba gyerekre:

- Az Abszol útra.

- Hé, Weasley nem azt mondta, hogy maradjunk? – szólt közbe Randall O'Keeley, de Jason csak elhúzta a száját.

- Persze, hogy azt mondta. Épp ezért kell mennünk.

- Ez meg mit akar jelenteni? – értetlenkedett a Tonks mellett álló Cornelia.

Ezúttal Tonks viszonozta az előbbi udvariasságot, és nem hagyta, hogy Jason válaszoljon.

- Ha elfelejtetted volna, még csak jelöltek vagyunk. Nem csak arról van szó, hogy utasítottak minket, hogy maradjunk: nem vagyunk elég képzettek, hogy bármit is tegyünk. Még akkor sem tudnánk segíteni, ha ismernénk a tervet.

- Erős kétségeim vannak, hogy lenne bármilyen terv, leszámítva, hogy odaérjenek, olyan gyorsan, ahogy csak bírnak – jelentette ki Dana, mire Tonks elkerekedett szemmel bámult a barátjára.

- Te is úgy gondolod, hogy mennünk kéne? – kérdezte, és nagy nehezen sikerült megőriznie a nyugodtság látszatát.

- Nem – Dana meglepetten pislantott rá. – Egyáltalán nem.

- Ó – Remek, már megint sikerül hülyét csinálnom magamból! – Jó. Az utasítás szerint őrséget kell állítanunk, és biztosítani a sziget védelmét, úgyhogy…

- Akkor, csak álldigálunk itt, és teljesítjük a parancsokat, amíg mindannyian elpatkolnak? – kérdezte Calvin Waters, de olyan indulatosan, hogy mindenki visszahőkölt tőle. Bár néhányan talán egyetértettek Jason véleményével, a mód, ahogy Calvin ezt közölte, elég sokkoló volt. És erre Tonksból is kirobbant az indulat.

- Mégis mit akarsz, mit csináljunk? Hoppanáljunk az Abszol útra, és haljunk meg mi is? Vagy még rosszabb: tegyük tönkre a tervüket, és ölessük meg a kiképzőinket? Nem vagyunk még aurorok, Calvin, oka van annak, hogy még kiképzés alatt vagyunk!

- Igen, kiképzés alatt. Arra képeznek, hogy határozottak legyünk, hogy cselekedjünk, hogy harcoljunk…

- Hogy kövessük a parancsokat, ha kell – vágott közbe Tonks. – Gondolod, hogy nekem ez tetszik? Gondolod, hogy én itt akarok ülni és várni? De nem tudok mást tenni, mert csak rontanék a helyzeten….

- Szerintem, inkább félsz.

-Elég ebből! – meglepő módon, Jason volt az, aki közbeszólt, megragadta Calvin karját, és megrázta. – Nekem is az a véleményem, mint neked, de itt senki sem gyáva! És ha tenni akarunk valamit, akkor most kell megtennünk, mert már így is túl sok időt pazaroltunk el a vitával.

Ha valamit megtanult a híres Black családtól, az az volt, hogy soha ne engedjen az elveiből, úgyhogy Tonks határozottan megszólalt:

- Nincs vita.! Maradunk.

- Nem, ha…

- Hacsak nem tudsz jobb tervet a kijutásra, mint a hoppanálás, ez nem fog bekövetkezni – jelentette ki hirtelen Horace, mire minden fej felé fordult.

- Mi? – most az egyszer Jason is meglepődött.

- A hoppanáló övezetet egy fal választja el tőlünk.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezte ingerülten Calvin.

- Voltál ott valaha? – kérdezte Horace, mire mindenki üres tekintettel nézett rá, kivéve Tonksot.

A kiképzés megerőltető volt, és a diákok nagy része a kevés szabadidőt alvással, tanulással, vagy gyakorlással töltötte – csak Horace és Tonks szerették a felfedezést. Bejárták már az egész szigetet, azokat a helyeket is, ahová nem szabadott volna belépniük: de a kíváncsi hollóhátas és a ravasz mardekáros párosa nem ismert lehetetlent.

- Természetesen nem voltam ott – morogta Calvin.

- Én viszont igen. És Tonks is – válaszolt Horace. – Nem juthatsz be, hacsak a falak nem ismernek fel. És azt is feltételezem, hogy nem hoppanálhatsz, amíg nem vagy végzett auror. Ha meghallgattad volna, ezt Tonks is elmagyarázta volna.

- Pontosan – Mármint, ha eszembe jutott volna. – Nem mehetünk el.

Jason elismerő pillantást vetett Tonksra, némán elfogadva, hogy ezúttal ő nyert.

- Nos – sóhajtott. – Azt hiszem hálásak lehetünk, hogy néhány osztálytársunk szeret takarodó után kóricálni.

- Még mindig úgy gondolom, hogy meg kellene próbálnunk – morogta maga elé Calvin.

- Nem – jelentette ki Clearwater, és olyan mosolyt villantott Tonksra, amitől neki égnek állt a szőr a hátán. – Meg kell szerveznünk a védelmet, munkára fel!

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

A kiáltások visszaverődtek az épületek faláról, és a tömeg egyre hátrább húzódott, minél messzebb Voldemort borzalmaitól. Hirtelen aztán teljes csend támadt, és Molly két szót hallott, amikről nem tudta, mit jelentenek. Csak a hangzásból következtetett arra, hogy egy varázsigét hall, de mit jelenthet a Mors extoum? És mit okozhat?

Túl alacsony volt, hogy láthasson is valamit, de az üvöltést hallotta. Nem ismerte meg Sirius hangját, de csak ő lehetett az – és úgy üvöltött, mint egy haldokló, vagy mint aki már elvesztette az eszét. A tömeg még jobban összetömörült, rémülten, de Molly érezte a beteges kíváncsiságot is. Látni akarták, tudni akarták, és Molly tudta, hogy senki nem fog elmenekülni, hiába lehetett volna már hoppanálni.

Rekedtre kiabálta magát, hogy rávegye az embereket a menekülésre, de senki nem figyelt oda rá. Ugyanaz vonzotta az embereket a párbajhoz, ami őt is: mindannyian tudták, hogy most mindannyiuk sorsa forog kockán.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy Percy vajon nincs-e ott a tömegben. Még ha lábujjhegyre állt, akkor sem látott távolabb két-három embernél, pedig az aggodalomtól szinte a lélegzete is elakadt. Azt tudta – vagy legalábbis nagyon remélte – hogy Fred, George, Ron és Ginny biztonságban vannak, de Percy nem volt velük a könyvesboltban. Rá egyáltalán nem jellemző módon, gyorsan összeszedte a szükséges könyveket, aztán azt mondta, hogy még kell valamit vennie valakinek, és elrohant. Amikor Molly rákérdezett, hogy mit is kell vennie, Percy csak elpirult és motyogott valamit az orra alatt, amitől az anyjának kuncogni lett volna kedve. Akkor még könnyű szívvel elengedte, hiszen az egész családból róla tudta a legkevésbé elképzelni, hogy bajba kerülhet.

De mostanra a baj mindannyiukat megtalálta, és Percy veszélyben lehet. Ez magában is elég fájdalmas, de az, hogy nem tehetett ellene semmit, még rosszabb volt. Megtette, ami tőle tellett: eltávolította a hoppanálás-gátlást. Most már visszavedlett anyává, aki rettenetesen aggódott.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Figyelj már egy kicsit, Harry! – méltatlankodott Ginny. – Majdnem a számba könyököltél!

- Bocs – Harry szinte semmit nem látott piszkos szemüvege mögül. – Az a szád volt?

- Muszáj volt a lehető legkisebb helyre bújnunk? – kérdezte Ron is, a bátyáira pislogva.

Hermione tüsszentett.

- Egyetértek. És nem lehetne egy kicsit tisztább?

- De persze, lehetne – válaszolt Fred röviden.

- Ha nem bánjátok a halálfalókat és a vért – tette hozzá George.

- George! – szólt rá Ginny, de a testvére nem figyelt rá, hanem komolyan folytatta.

- Gondolj bele, Hermione, ha neked nem tetszik ez a luk, akkor valószínűleg a halálfalóknak sem fog!

- És gondolom jobb dolguk is van, mint a kviddics-bolt alatt ásni! – fejezte be Fred.

- Szóval ott vagyunk? – kérdezte Ron, Hermione pedig beletörődve felsóhajtott.

- Ez valahogy nem lep meg!

- Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Ginny sértődötten.

- Ó, még te is! – morogta Hermione, mire az ikrek elnevették magukat.

- Igen Hermione! Te vagy az egyetlen nem-kviddics-rajongó ebben a…valamiben – vigyorgott George.

- Lukban –egészítette ki Fred.

- Igen lukban. Ezt a szót kerestem, köszi.

- Csöndben maradnátok már? – szisszent rájuk Hermione. – Ha így haladtok, valaki meg fog hallani minket.

- Magadat is figyelmeztesd! Ahogy ti ketten vitatkoztok, csoda, hogy még élünk!

- Mi nem vitatkoztunk – tiltakozott a lány, Ron pedig magában mormogott valamit.

- Pszt! – szólt rájuk hirtelen Ginny, aki most egy szemüveget viselt, amit Harry még soha nem látott nála. – Valaki jön!

- Honnan tudod?

- Látom őket, onnan! – suttogta. – Fogd be, Ron.

Ron döbbenten csendben maradt, Harry pedig azon töprengett hallotta-e már valaha ilyen parancsoló hangon beszélni a kis Ginnyt. De végül is még nem ismerte őt olyan régóta.

A lány aztán néhány pillanat múlva megkönnyebbülten felsóhajtott:

- Ó, csak a boltos az, meg még néhányan. Nem halálfalók.

Harry mellkasában alábbhagyott a dübörgés, és kiengedte a levegőt – bár eddig észre sem vette, hogy visszatartotta. Mindenki csendben volt, és próbáltak úgy csinálni, mintha nem lennének megrémülve.

- Látod őket? – kérdezte aztán halkan Ginnytől.

- Ezzel a szemüveggel – bólintott. – Dumbledore hagyta nekem.

- Szuper – mondta Ron.

- Nagyon szuper – értett egyet Fred is. – Hacsak nem arra használod, hogy a bátyáidat kukkold vele!

- Ez gusztustalan, Fred! – grimaszolt Ginny.

- Ha már a gusztustalan dolgokról beszélünk – szólt közbe George. – Szóval ezzel láthatod a halálfalókat?

- Talán. Átlátok a falon, de csak egy bizonyos távolságra. Nem látok egy halálfalót sem, ami azt jelenti, hogy nincsenek a közelünkben.

- Hála istennek – suttogta Hermione.

- Egyetértek – mondta Ron is. – Ez azt jelenti, hogy kimehetünk, anélkül, hogy meglátnának.

Harry azonnal hátrafordult, és ámulva nézett a barátjára:

- Tessék?

- Kimehetünk, és segíthetünk – mondta Ron.

- Kinek? – kérdezte Hermione.

- Természetesen Siriusnak. És anyának. Meg mindenkinek – bólogatott Fred is lelkesen. – Valamit tennünk kell!

- Nem lehet – mondta Harry halkan, de közben hatalmas gombócot érzett a torkában.

Mindannyian döbbenten néztek rá, még Hermione is – Harry nem épp arról volt ismert, hogy óvatos, vagy hogy nem mer kockázatot vállalni. Mindig úgy vetette bele magát mindenbe, hogy előtte nem mérlegelte a veszélyeket, és általában szegény Hermione próbálta visszatartani, persze nem sok sikerrel. De a mai nap más volt.

- Nem lehet – ismételte. – Tudjátok, mit csinál Sirius odakinn? Tudjátok, mit kockáztat?

- Igen, és épp erről van szó – sürgette Ron. – Nem ülhetünk itt a babérjainkon…segíthetnénk.

Hermione megrázta a fejét, és közbe vágott, mielőtt Ron folytathatta volna:

- Miről beszélsz, Harry?

Mély lélegzetet vett, és próbált úgy beszélni, hogy ne remegjen a hangja.

- Azt mondom, hogy nem tehetünk semmit – maga is alig hitte el, hogy ezt kimondja: - Csak gyerekek vagyunk!

- Attól még segíthetük valamiben – vitatkozott George. - Mindenki tehet valamit!

- Nem – Harry határozottan megrázta a fejét. - Ma nem. Megölte Dumbledoret is, emlékszel? Számtalan varázslóval végzett... akkor mi hasznunk lehetne nekünk vele zsemben? Talán mi lehetnénk a következő áldozatok?

Ron szinte ijedten nézett rá.

- Harry...?

- Jól vagy? - kérdezte Fred is. - Olyan...

- Furcsa vagyok? Tudom – de csak megvonta a vállát. - De azt hiszem... nem, tudom, hogy ez nem egy olyan csata, amiben mi részt vehetünk. Sőt, azt hiszem, ez egyedül Sirius harca.

- De Voldemort ellen küzd, Harry – mondta Ron idegesen.

- Tudom. És utálom... de nem segíthetünk.

Hermione hirtelen egyetértőleg bólintott.

- Csak bajunk esne.

- Nem tetszik, hogy itt kell lapulnunk – tette még hozzá Harry. - De Sirius azt akarta, hogy biztonságban legyünk. Az a legkevesebb, hogy itt maradunk, hogy legalább miattunk ne kelljen aggódnia.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Hallotta a légzésüket a háta mögött, egyenletes volt és halk, a nyaktörő sebesség ellenére, amit diktált. Piton grimaszolva állapította meg, hogy az üldözői közül, legalább három fiatalabb nála, és kétségtelenül mindannyian edzettebbek. Ő maga soha nem volt atléta-típus, nem volt rá szüksége.

A legrosszabb az volt, hogy most minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy meneküljön azok elől, akiket kétségbeesetten próbált megmenteni. Idióták! Szeretett volna hátraüvölteni rájuk, megmondani nekik, hogy az ő átkozott oldalukon áll, a rohadt életbe! De ez nem nagyon segítene, még ha hinnének is neki – valószínűleg csak megölné vele mindannyiukat.

Ilyen az én szerencsém, sikerül elkerülnöm, hogy bármelyiket is megsebesítsem, próbálom odavezetni őket, ahol tehetnek valami hasznosat – és mi lesz a vége? Valamelyik majd hátulról kinyír, mert túl lassan futok! Meglepve tapasztalta, hogy ezen a gondolaton őszintén elneveti magát. De gyorsan abba is hagyta: nevetni és futni – nyilvánvalóan nem volt a legszerencsésebb kombináció.

Túl öreg vagyok már ehhez a szarhoz!

A jobbján felrobbant valami, talán az óriás-pók bolt, de nem volt ideje odanézni. Az egyik üldöző csak egy hajszállal tévesztette el a fejét – valószínűleg Jones volt az. Mindig is türelmetlen fajta volt. Rögtön ezután hallotta a nő újabb kiáltását:

- Stupor!

Még épp időben vetette félre magát, nekiesett a falnak, aztán rögtön felugrott, és rohant tovább, amilyen gyorsan csak tudott. Csak addig kell kihúzni, amíg odavezeti őket, ahol segíthetnek. Elérte a sarkot, ahol a Zsebpiszok köz rákanyarodott az Abszol útra: gyorsan bekanyarodott...

És a következő pillanatban dermedten megállt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx