Huszonegyedik fejezet: A szabadság ára

Aki nem tapasztalta ezt a saját bőrén, azt várta volna, hogy a sötétség előbb-utóbb visszahúzódik, de Siriusnak nem voltak ilyen illúziói. Ő jobban tudta.

Mennyi ideje üvölt? A torka égett, és minden időérzékét elvesztette. Egy pillanatra talán el is vesztette az eszméletét, de nem lehetett biztos benne – a fájdalom, mintha kiragadta volna a jelenből, visszadobta a múltba, és tehetetlenné tette. Mintha a tíz pokoli év polipként ragadta volna magához, hogy kiszorítson belőle minden csepp életet. Mintha semmi nem változott volna… csak üvölteni volt képes.

De a tudata lassan kezdett visszakapaszkodni a sötétből. Valahogy, a fájdalom ellenére is, kezdett emlékezni. Voltak olyan emlékek, amiket nem szívesen hívott elő, de volt más is… valami több. Nem tudta, hogy ez csak akaraterő, vagy valami más, de az égető sötétség kezdett halványulni.

A földön feküdt, levegő után kapkodott, és vért érzett a szájában. Csak isten tudja, hol lehet a pálcája: elrepült valahova, amikor a földre zuhant, amikor nem törődött semmivel. A teste megállíthatatlanul remegett, nehéznek, gyengének… és valahogy mocskosnak érezte magát. Minden lélegzetvétel égetett, és törött bordái sikoltva tiltakoztak a megerőltetés ellen… de a lelkét szorító fájdalom még sokkal nagyobb volt. És rettenetesen fázott.

Közeledő lépteket hallott, lassú, kimért és győzedelmes lépteket. Az agya egy távoli sarka, kétségbeesetten üvöltötte, hogy a lépések rosszak, hogy tennie kell valamit… de a teste nem hallgatott rá. Az csak remegett és rángatózott, és még ahhoz is minden erejére szüksége volt, hogy kipislogja a könnyeket a szeméből. Hirtelen inkább a sötétséget akarta, a fekete függönyt, ami mögé elrejtőzhet a világ elől. Békére vágyott és csendre, hagyni akarta, hogy a hideg magával ragadja… de tudta, hogy nem ez a helyes válasz.

Bakancsos láb érintkezett a bordáival, és ő felnyögött, a világ pedig megint sötétebb lett körülötte egy pillanatra. A láb a hátára fordította, de Sirius még arra sem vette a fáradtságot, hogy megpróbáljon felnézni. Valahogy, nem tudta rávenni magát, hogy küzdjön. A sötétség hideg karjai szorították, és tudta, hogy vége van.

Hideg nevetés hallatszott, és erre aztán végre ösztönösen kinyitotta a szemét. Lassan kirajzolódtak a Sötét Nagyúr körvonalai, először csak egy homályos folt, aztán a vörösen égő szemek. Gúnyos mosollyal állt Sirius fölött, és a pálcája egyenesen a földön fekvő auror szívére irányult.

- Mit is mondtál nekem, Black? – kérdezte gúnyosan. – Ja, már emlékszem! Hogy soha nem birtokolhatlak!

Elégedett mosoly jelent meg az ijesztő arcon, és Sirius csak meredt rá, miközben a lelke megmártózott a rettegésben. A teste mintha ólomból lett volna, csak nézett tehetetlenül, miközben a hideg egyre mélyebbre hatolt a lelkében. Voldemort nevetett.

- Az enyém vagy, Sirius – mondta. – Az enyém a szíved, a tested, az agyad és a lelked!

A háttérből valaki felnyögött, de mire Sirius rájöhetett volna, ez mit jelent, már túl késő volt. Megpróbált megszólalni, tiltakozni a Sötét Nagyúr szavai ellen, de csak rekedt hörgés szakadt fel a torkából. Aztán minden egyszerre történt.

Szemmel szinte nem is követhető gyorsasággal, Voldemort lehajolt, és Sirius érezte, ahogy fagyos ujjak kulcsolódnak a csuklójára. Hideg és fájdalom szaladt végig a karján – olyan hideg, hogy megint felüvöltött. Egy rémisztő pillanatra, teljesen megvakult, csak a fájdalmat érzékelte, és a szúró sötétséget.

A Sötét Nagyúr nagyobb fizikai erővel rendelkezett, mint amit bárki várt volna tőle, látva sovány alakját. Amikor Sirius képes volt újra érzékelni a környezetét, rájött, hogy Voldemort felrántotta a földről, térdelő helyzetbe. A kéz a csuklóján olyan volt, mint a vasbilincs. Próbálta elfojtani a fájdalmat, amikor a sötét varázsló felrántotta a karját, de a kéz még erősebben szorított, és ő megint csak üvöltött.

- Nézzétek! Nézzétek, mindannyian! – kiáltotta Voldemort a tömeg felé. – Nézzétek az állítólagos hősötöket!

Sirius kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemeit. Homályos volt minden, de azt így is látta, hogy rémült arcok merednek rájuk a tömegből. Ugyanolyan tehetetlenül néztek rá, mint ahogy ő érezte magát – azzal a különbséggel, hogy neki kellene harcolnia értük, elvégre ő lenne a védelmezőjük, vagy mi. És harcolt is – de ennyi volt, legyőzték, és a tömeg most végignézheti a bukását.

- Nézzétek, mit visel magán!

A tömeg egy emberként hördült fel, hangot adva rémületének, és Sirius tudta, hogy mit látnak. Bár ő maga még soha nem látta, mégis tudta – de még most sem bírt odanézni. Ha nem vesz róla tudomást, az nem változtat semmin – de az sem, ha felnéz.

Ijedt suttogás hallatszott minden irányból. Igen: az volt, aminek látszott. És igen: igazi volt. Sirius érezte, ahogy a vér csorog végig az alkarján, és tudta, hogy ezúttal igazi, nem rejtett, mint az elmúlt négy évben. Még, ha a tömeg nem is reagált volna ilyen rettegéssel, akkor is érezte volna a különbséget. Ez nem az a sötét teher volt, ami olyan régóta verte bilincsbe a lelkét – ez maga volt a pokol, ami azért jött, hogy magába szippantsa. De nem nézett fel, nem volt rá szüksége, anélkül is tudta, mit látnak…

A Sötét Jegyet látták, égőn és dühösen – véresen, mintha egy késsel vésték volna a karjába. Voldemort jelét látták rajta, a szimbólumot, ami alatt a sötét mágus húsz éve viselt háborút az ártatlanok ellen. És – bár ezt nem tudhatták – látták egyben a lelkén lévő foltot is, a sötét titkot, amit azkabani szökése óta cipelt magával.

Voldemort megint megszorította csuklóját, és ő megint üvöltött, a teste pedig vadul megrázkódott.

- Most már nem vagy olyan erős, igaz, barátom? – suttogta a hang a fülébe.

Sirius kinyitotta a száját, mintha válaszolni akart volna, de nem volt rá lehetősége, mert a szorítás még erősebb lett, és ő menetrendszerűen felüvöltött.

- Majdnem hős lettél – folytatta Voldemort már-már vidáman. – Majdnem megmentetted őket. Olyan közel voltál…

Hirtelen egy pálca hegyét érezte a tarkóján, és bár számíthatott volna rá, Sirius mégis összerándult.

- Te lehettél volna az ideális hős. Aki mindig olyan bátor, és mindig olyan erős – a pálca mélyebbre nyomódott, és Sirius felnyögött. – De már nem…

- Most meg fogsz halni, méghozzá úgy, ahogy én akarom, és ez a sok ártatlan lélek végignézheti, ahogy az egyetlen reményük darabokra törik.

- Soha nem törtem meg... – nyögte Sirius, végre megtalálva a hangját.

- De meg fogsz – és halkan felnevetett.

- Soh…

Felüvöltött, amikor a kemény kéz megint összeszorult a karján, és érezte, ahogy a növekvő sötétség megütközik az ellenállásával. Olyan volt, mintha Voldemort hideg keze nem csak a csuklóját, hanem egyenesen a lelkét markolta volna. Ez a hasonlat most közelebb állt a valósághoz, mint azt valaha el tudta képzelni.

Nem tudta mennyi idő telt el: a fájdalom szinte darabokra tépte, és a fagyos erő próbálta átvenni az uralmat a lelke felett. Elvette az erejét, a tudását és az akaratát… de valami a mélyben felismerte ezeket a veszteségeket, és fellázadt ellene. Levegő után kapkodott, és a maga számára is idegen ,nyöszörgés-szerű hangok hagyták el a torkát, de hirtelen tudta, hogy tennie kell valamit. Egy pálca fúródik a nyakába, egy vasmarok szorítja a karját – úgy tűnt nincs lehetőség arra, hogy mozduljon, nincs esély… Pont úgy hangzik, mint az egész nyavalyás életem…

Ez a keserű gondolat, hirtelen teljesen kitisztította az agyát, és amikor Voldemort szorítása a karján egy kicsit enyhült, az auror szinte gondolkodás nélkül cselekedett.

Felugrott és balra vetette magát, kikényszerítve a testét a gyengeségből és a fájdalomból. Sirius tudta, hogy csak egyetlen esélye van, és hogy azt nem vesztegetheti el. Voldemort érezte, hogy ki akarja rántani magát a szorításból, és gyorsan lépett … de mégsem elég gyorsan. Még mindig a mágia fogalmaiban gondolkodott, és bár a szorítás újból erősödött, és a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált, a pillanat heve mégis tovább vitte előre – a következő pillanatban, a jobb ökle egyenesen Voldemort arcába csapódott.

Mindketten hátraestek, Voldemort vért fröcskölt szerteszét az orrából, Sirius pedig egyszerűen összecsuklott a fájdalomtól. De végre kiszabadult, és ösztönösen jobbra gördült. Nem volt ideje gondolkodni vagy érezni, most cselekedni kellett.

Az ujjai egy fadarabot érintettek, nem is akármilyet: fekete volt, tizennég centiméter és a belsejében főnix tollal – olyan fadarab volt ez, amit jól ismert. Úgy kapaszkodott bele, mint a fuldokló a mentőövbe, és felemelkedett a földről, párbajállásba. A bordái hallhatóan megreccsentek az erőlködéstől, és a hátába is belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelte.

Vörös fény hasított keresztül az égen, még mielőtt akármilyen varázsigére is gondolt volna – önmagában nem is volt ez varázsige, csak a fájdalom, a harag és a félelem megtestesülése. Olyan volt, mint egy gyerek ösztönös varázslata, nyers és akaratlan, de ettől nem kevésbé veszélyes. A fénynyaláb a mellkasa közepén találta el Voldemortot, és vagy harminc métert repítette. A Sötét Nagyúr kemény csattanással landolt, és Sirius őszintén remélte, hogy eltört valamije. De az ellenfele gyorsan talpra állt, az orrából ugyan még mindig folyt a vér, de a szemei dühösen villogtak.

Sirius meglehetősen biztos volt benne, hogy Voldemortnak totálisan új élmény volt, hogy behúztak neki.

Egy fél másodpercre elmosolyodott, bár biztos nem sokan értették volna meg, mi a fenének örül. De aztán gyorsan félre kellett vetnie magát egy halálos átok elől. A teste égett a fájdalomtól, de a földön fekve is, gyorsan kilőtt egy választ – semmi haszna nem volt: túl lassú volt és túl gyenge. Most már csak idő kérdése volt. Nem tagadhatta az igazságot: egy ideig még játszhatja ezt a macska-egér játékot Voldemorttal, de a kimenetel biztosra vehető.

Megint vetődnie kellett, de már nem tudott elég gyorsan mozogni, és több értékes másodpercet kellett arra vesztegetnie, hogy lerázza magáról az Imperiust. Egy gyors pajzs eltérítette Voldemort következő átkát – mégis mi a franc volt az egyáltalán? – és valahogy sikerült feltápászkodnia.

Extundo! – kiáltotta, kétségbeesetten remélve, hogy betalál, mielőtt a teste végképp beadná a kulcsot. Sirius tudta, hogy csak percei lehetnek hátra, a fájdalom és a Sötét Jegy ellenére a gyorsgyógyító bűbáj még mindig hatott, de már nem sokáig – és anélkül - ezt biztosan tudta - képtelen lesz mozogni.

A kalapács-átok áthatolt a Sötét Nagyúr pajzsán, és az eltökéltség elég erőssé tette ahhoz, hogy Voldemort meginogjon, de nem esett el. A jó francba! Gyakorlatilag ez volt a maximum, ami még tellett tőle, és még csak le sem tudta dönteni a lábáról az ellenfelét. Úgy érezte, mintha lassított felvételen mozogna, legalábbis Voldemorthoz képest, és alig tudta kivédeni a megtorlásként érkező átkot. Nem tudok már fókuszálni, és ez fog végezni velem...

És nem volt semmi az égvilágon, amit ez ellen tehetett volna.

Hirtelen Voldemort pálcája előrelendült, és egy ezüst színű láncot lövellt Sirius irányába. Egy pillanatig, az auror szinte megbűvölten meredt a fényes és tekergőző szemekre, de az ösztönei gyorsan riadót fújtak, és jobbra vetette magát, bár ettől majdnem megint összeesett. Egy kétségbeesett és rosszul célzott eltüntető bűbáj teljességgel elkerülte a láncot, de a következő robbantó átokkal sikerült megsemmisítenie. Ezután azonban egy sújtó átok telibe találta, és Sirius megint hátrarepült néhány métert.

Valami reccsent, amikor földet ért, talán egy újabb borda, de az is lehet, hogy valami fontosabb. Sirius azonban már túl volt azon a ponton, hogy bármit is érezzen, feltápászkodott és bár úgy ingott jobbra-balra, mintha legalábbis részeg lett volna, sikerült blokkolnia a következő fojtó átkot. Szédült, és pislogva próbálta elérni, hogy egy kicsit tisztábban lásson. Amikor tett egy lépést jobbra, az utca mintha fejre állt volna, és alig tudott talpon maradni.

- Imperio! – dörögte Voldemort, és őt azonnal körbefogta a meleg, kellemes érzés…

Nem! Megtépett lelke még mindig nem adta fel, és valahogy sikerült ellöknie az átkot.

- Conteriaco! – kiáltotta, és botladozva tett egy lépést előre.

Voldemort könnyedén hárította, és aztán elszabadult a pokol.

- Stupor!

- Imperio!

- Avada Kedavra!

- Everbero!

Igazi tűzijáték volt, és Siriust csak az mentette meg, az újabb halálos átoktól, hogy a jobb térde egyszerűen összerogyott alatta. A tömeg sikoltozott, és most már nem bénította meg őket a párbaj látványa. Az első sorokban, többen a földre rogytak, és Sirius látta, hogy az egyik járókelő több méterrel odébb landol, mintha egy láthatatlan kéz penderítette volna odébb. Aztán a Sötét Nagyúr háta mögül vörös fény villant, és ugyanabban a pillanatban egy ismerős hang kiáltott:

- Vigyázz!

Piton. Hát ez remek. Pont erre volt szüksége: még több halálfaló - ha eddig nem volt halálra ítélve, most biztos. Ebben a pillanatban, balról, Lucius Malfoy bukkant elő a tömegből, és Sirius felé rohant – az ő halálos átka volt, ami az előbb majdnem eltalálta, és Sirius újból talpra kényszerítette magát. De nem mert szembe fordulni Malfoy-jal, mert akkor Voldemort felé védtelenné vált volna a háta, és az egyenlő lett volna a halállal.

Figyelmeztetés nélkül, újabb vörös fény villant Voldemort mögött, és Sirius látta, hogy Piton talárjának a széle tüzet fog. A halálfaló kivetette magát a Zsebpiszok közből, és közvetlenül a sarkában ott volt Frank Longbottom, Bill Weasley, Hestia Jones és Kingsley Shacklebolt.

Sirius örült volna, ha ez nem került volna túl nagy erőfeszítésébe. Fogalma sem volt, hogy kerültek ide az aurorok, honnan szereztek tudomást a támadásról, de ez pillanatnyilag nem is számított – nem egyedül kellett már szembenéznie ezzel, és ez volt az első olyan pillanat, amikor még az is megfordult a fejében, hogy talán túlélheti a mai napot.

Malfoy megint célba vette, és Sirius épphogy képes volt blokkolni az átkot. Félig az újonnan érkezett halálfaló felé fordult, de törött jobb térde – mert most már nagyjából biztos volt benne, hogy el van törve – megint megpróbált kicsúszni alóla. Mihelyt elfordította a fejét, Voldemort is támadott, és ő gondolkodás nélkül hátraugrott. A landolás azonban teljes képtelenségnek bizonyult, és megint a földön kötött ki. És rögtön látta, hogy Malfoy pálcája megint felé irányul.

Aztán egy fénycsóva a lapockáján találta Malfoyt, és a halálfaló arccal előre zuhant. Remus jelent meg mögötte, és anélkül, hogy egy pillanatra is lefékezett volna, átugrott a sötét varázsló fekvő teste felett.

- Sirius! – Remus pálcája egyenesen a feje irányába mutatott, és Sirius tétovázás nélkül hasra vetette magát. Fény suhant el a feje felett, és bár nem látta, de a hangokból rájött, hogy a barátja átka eltalálta Voldemortot.

Remus már ott is volt mellette, mire sikerült újra térdre emelkednie.

- Még soha nem örültem neked ennyire – nyögte Sirius, és készséggel elfogadta a segítő kezet. Kételkedetett benne, hogy egyedül sikerült volna-e felállnia.

- Mert neked muszáj mindig bajba kerülnöd – válaszolt Remus feszült mosollyal. Sirius mozgást észlelt a szeme sarkából.

- A földre!

Meg sem várta, hogy a barátja engedelmeskedjen, egyszerűen elengedte magát, és összecsuklott, magával rántva Remust is. Mulciber és Flint üldözte Remust a tömegen át, és az ő átkuk volt, ami majdnem talált – a nyomukban pedig rögtön ott volt Dung Fletcher. Sirius elküldött egy átkot, és látta, hogy eltalálja Flintet – a bérgyilkos azonban jött tovább… ráadásul ő Mulciberre célzott volna.

- Ez egyre jobb és jobb lesz – motyogta maga elé, de a beszédtől egyre jobban összeszorult a mellkasa.

- Maradj a földön! – szólt rá Remus, miközben ő maga felugrott, és szembenézett a két közelgő halálfalóval.

- Egy jó francokat…

Siriusnak sikerült a megszokott párbajállásba emelkedni, és remélte, hogy senki nem veszi észre, hogy ennél jobban nem is bír felegyenesedni.

- Sirius… - próbálta jobb belátásra bírni Remus.

- Nem – megragadta a barátja karját, és elrántotta, mielőtt eltalálhatták volna. Malfoy megint talpon volt, de az átok nem felőle jött.

A francba! Egy félfordulat, és megint szemtől-szemben találta magát a Sötét Nagyúrral. Voldemort olyan gyorsasággal szórta az átkokat, hogy szinte követhetetlen volt, és az sem érdekelte kit talál el. A tömegben egymás után három ember esett össze holtan. Csak azért, mert rossz helyen voltak, a rossz időben. A dühtől hirtelen kitisztult a látása.

- Everbero! – kiáltotta, és a sújtó átok betalált, és Voldemort hátrazuhant, de úgy, hogy egyenesen Pitonnak esett. A halálfaló/kém/miért van mindig jó időben, jó helyen? azonban gyorsan reagált, és megakadályozta, hogy a Sötét Nagyúr a földre zuhanjon.

A hideg vörös szemek most egyenesen rá szegeződtek:

- Avada Kedavra!

Oldalra vetette magát, úgy, hogy szándékosan magával sodorta Remust is, nehogy az átok véletlenül őt találja el. Remus meglepetten felkiáltott, körülöttük felrobbant a macskakő, törmelékkel szórva be mindkettőjüket. Sirius azonnal az ellenkező irányba gördült, mert nem akart Remus közelében maradni. Egyáltalán nincs szükségük arra, hogy Voldemort egyszerre vegye célba mindkettőjüket, mert akkor az egyiküket biztos eltalálná.

De nem jött újabb átok, és Siriusnak még saját hangos légzése mellett is feltűnt, hogy az utca meglepően lecsendesedett.

Lassan felemelte a fejét, és rájött, hogy Voldemort elment. Malfoy, Mulciber, Flint és Piton is eltűntek – vége volt. Tényleg és igazán vége.

Sirius nagy nehezen térdre tornázta magát – vagyis fél térdre, mert a jobb lába már egyáltalán nem reagált semmire, és csak most tudatosult benne, milyen állapotban van az utca: füst kavargott a levegőben, méretes lukak tarkították a macskaköves utat, és mindent betöltött az égett fa és hús szaga. Még mindig lángok nyaldosták a Fortescue Fagylaltszalon megmaradt részeit, és a tűz lassan terjedt kelet felé. Tanácstalan járókelők mászkáltak össze-vissza, tudomást sem véve a lángokról, pedig egyetlen pálcamozdulattal kiolthatták volna őket. Sokan közülük ott viselték magukon a támadás nyomait, különféle kisebb-nagyobb sérülések formájában, és Sirius jó néhány holttest körvonalát is ki tudta venni a romok között.

Emberek kezdtek mozogni mindenfelé. Amikor a Gringotts tátongó bejárata felé pillantott - ami a külső ajtó nélkül úgy nézett ki, mint egy hatalmas száj - látta, hogy a belső, ezüst ajtók kinyílnak, és egy nagyobb csoport óvakodik ki rajta. Idegesen körülnéztek, és rémült szemekkel konstatálták a pusztulást. Többen az ő irányába mutogattak, de nem tudta rávenni magát, hogy érdekelje.

- Sirius? – Remus volt az, aki úgy magasodott fölötte, mint valami furcsa góliát. Sirius pislogva nézett fel rá, egész lassan, de a színek még így is összemosódtak a szeme előtt.

- Meg vagyok – sikerült kipréselnie magából egy félmosolyt, de ez volt a legtöbb, ami tellett tőle.

A bal karja még mindig lüktetett, égető fájdalomlöketeket sugározva végig az egész testén. A többi sérülése eddig halványnak tűnt a Sötét Jegy okozta kínokhoz képest, de most annál erősebben kezdték emlékeztetni a létükre, és minden lélegzetvételnél érezte, ahogy a törött csontjai tiltakoznak. Mégis szinte érzéketlen volt, és tudta, hogy a fájdalom közel sem olyan rossz, mint lehetne – vagy amilyen lesz. Az adrenalin-szintje most kezdett csak lejjebb ereszkedni a hegycsúcsról, és ez, meg a gyorsgyógyító bűbáj együttes ereje tette lehetővé, hogy még egyáltalán meg bírt mozdulni.

- Fel tudsz állni? – kérdezte Remus halkan.

- Azt hiszem – mély lélegzetet vett, amitől a világ egy kicsit lassabban kezdett forogni körülötte. – De már nem sokáig. Használtam egy gyorsgyógyítót – magyarázkodott. – Talán, ha tizenöt percem van, mielőtt elmúlik a hatás.

- Rendben – Remus aggódva elhúzta a száját, de más jelét nem adta, hogy ideges lenne. – Gyere! – kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, amit az auror hálásan elfogadott.

- Kösz, Holdsáp – akarata ellenére is összerándult az arca, de közben azért próbált nem túl hangosan lihegni. A tömeg egyre közelebb óvakodott hozzájuk.

- Pokolian nézel ki – jelentette ki a barátja.

Hirtelen erős köhögési inger tört rá, de visszatartotta. Nem tudta, milyen érzés lenne köhögni, és nem is érzett rá késztetést, hogy kipróbálja:

- El tudom képzelni…

Most, hogy állt, óvatosan megpróbálta kinyújtani a jobb lábát, és megállapította, hogy furcsán zsibbadtnak érzi. Igaz, nem nagyon működik, de inkább zsibbadt, mint fájdalmas. Ezt rögtön rossz jelnek vette: volt már egy alkalom, amikor ilyen érzése volt – közvetlenül az azkabani szökése után, amikor hatalmas terhelés érte, a már amúgy is törött csontot. Sirius magában felsóhajtott. Abba kell hagynom, hogy ezt művelem magammal… Gyorsan közeledő léptek keltették fel a figyelmét, úgyhogy abbahagyta a lába döbbent bámulását és felnézett. Az aurorok, Frank Longbottom vezetésével pont Sirius és a tömeg között álltak meg.

- Meg akartam kérdezni, hogy vagy, de látom a választ – mondta Frank üdvözlésképpen.

- Hát, voltam már jobban is – válaszolt, és egy kicsit távolabb húzódott Remus támogató kezeitől. A barátja azonnal aggódó pillantásokat vetett rá. – Jól vagyok…

Frank tekintete közben a tömeget vizslatta. Csodálatos volt, hogy összesen három auror, milyen könnyedén vissza tudta tartani a kíváncsiskodókat.

- Mit akarsz, mit csináljunk? – kérdezte Frank.

Sirius majdnem visszakérdezett, hogy mégis miért pont neki kellene megmondania, de leállította magát. Ha akarta, ha nem, ő volt az aurorok vezetője, és egyben a Varázsbűnüldözési Főosztály főnöke is. Évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy a két posztot egyesítették, de hát a minisztérium nem volt épp túl jól eleresztve.

- Szervezzétek meg a kárfelmérést – mondta végül. – Vedd fel a kapcsolatot Jamesszel, hogy küldjön ide valakit a Mágikus katasztrófák főosztályától – lehetőleg ne Caramelt vagy Umbridget, - és annyi segítséget, amennyit tud. Nézz körül, nem találsz-e önkénteseket, akik segítenek eloltani a tüzeket és eltakarítani a romokat.

Reszketeg lélegzetet vett.

- Aki nem akar segíteni, hazamehet, átmenetileg. Tüntessetek el mindenkit, kivéve a boltosokat, az önkénteseket, és a minisztériumi dolgozókat. Talán idehozhatnátok a jelölteket is, hogy segítsenek.

- Rendben – Frank azonnal bólintott. – Alice-t már értesítettem, hogy vegye fel a kapcsolatot az összes aktív aurorral és küldje ide őket.

- Jó ötlet – Sirius köhögött, és érezte, hogy a bordái recsegve mozdulnak el a mellkasában. Egy pillanatra az utca elhomályosodott körülötte, és azt hitte el fog ájulni, de néhány másodperc múlva a látása kitisztult, ismerős kótyagos érzést hagyva maga után. A gyorsgyógyító bűbáj hatása elmúlóban volt.

Ezt persze Frank is észrevette:

- Azt javaslom, menj Avalonra – mondta halkan. – Az maradt az egyetlen biztonságos hely.

- Azt hiszem, igazad van – nem nagyon tetszett neki a gondolat, hogy elrejtőzzön, de tudta, hogy muszáj lesz. Remusnak azonban nyilvánvalóan nem tetszett a gondolat.

- A Szent Mungóba kellene menned, Sirus!

- Nem lehet – lassan a barátja felé fordult. – Nem fogok veszélybe sodorni másokat, Remus, és ha most utánam jönne, semmi esélyem sem lenne vele szemben!

Egy hosszú másodpercig, Remus az arcát tanulmányozta, aztán bólintott.

- Légy óvatos, Tapmancs!

- Az leszek.

- Én meg körülnézek, miben segíthetek itt – folytatta Remus, Frank felé fordulva. – Gondolom, elkel még egy segítő kéz.

- Határozottan – aztán hátrakiáltott a válla felett. – Bill!

Weasley rögtön odasietett, Jonesra és Shackleboltra hagyva, hogy visszatartsák a tömeget – és a tömegben jelen lévő jó néhány újságírót, akik között Sirius megpillantotta Rita Vitrolt is. Remek!

Weasley tekintete végigfutott Siriuson, és egy kicsit megrándult az arca – amire Siriusnak a legkevésbé sem volt szüksége, de tudta, hogy a fiatal auror már részesült a saját Voldemort-adagjából, úgyhogy nem szólt semmit. Aztán Bill gyorsan Frankre nézett:

- Igen?

- Menj vissza Siriusszal Avalonra – adta ki az utasítást a vezető kiképző. – Hozz magaddal tizenöt újoncot, a többi öt pedig vigyázzon a szigetre!

- Értettem – Bill megint Sirius felé fordult, aki számára a világ kezdett megint egyre homályosabbá válni. – Tudsz hoppanálni? – kérdezte halkan.

- Ha gyorsan indulunk, akkor igen.

- Akkor ne is pazaroljuk tovább az időt.

- Ez a legjobb ötlet, amit egész nap hallottam…

- Mr. Black! – hallatszott hirtelen egy éles hang. – Sirius!

- Hé! Jöjjön vissza, maga…! – Hestia Jones ott volt közvetlenül Rita Vitrol sarkában, de nem tudta visszatartani a borzalmas boszorkányt. Egy másik riporter is megpróbálta követni, de Kingsley kemény tekintete jobb belátásra bírta.

Vitrol a noteszét lobogtatta maga előtt, mint valami kardot. Csak akkor állt meg, amikor három kivont pálcával találta szemközt magát – a kis csapat minden tagja – Sirius kivételével – ráirányította a pálcáját. És biztos, hogy Sirius is ezt tette volna, ha nem lett volna olyan rettenetesen fáradt. Szóval Vitrol megállt, aztán kinyitotta a száját, hogy rájuk zúdítsa az összes kérdését, de Longbottom gyorsabb volt.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte, cseppet sem udvariasan.

- Nos, nem – válaszolt Vitrol lenéző pillantással. – Maga nem.

Sirius visszafogta magát, Bill viszont nem: ő hangosan felmordult.

- Attól tartok, később kell feltennie a kérdéseit – avatkozott közbe Remus, mielőtt az indulatok túlságosan elszabadultak volna. Leeresztette a pálcáját, és rövid tétovázás után Frank és Bill is követték a példáját.

- Én pedig attól tartok, Remus Lupin, hogy nem magához beszéltem – válaszolt Vitrol élesen. – Bár később talán megkérdezném a Roxfort rejtélyes vérfarkasát, az iskolát érintő kérdésekről!

Remus még csak nem is pislantott, de a nő így is gúnyosan rámosolygott, és Sirius felé fordult.

- Épp indulni készültem – viszonozta a nő „barátságos" mosolyát, bár tudatában volt, hogy az övéből süthet a fájdalom is, de nem érdekelte.

- De…

- Talán majd egy másik életben – vágott közbe durván, aztán Billhez fordult. – Készen állsz?

- Menjünk!

Sirius felemelte a pálcáját, lehunyta a szemét, és Avalonra koncentrált.

xxxxxxxxxxxx