Másnap a reggel a Weasleyéknél megszokott kapkodás vette kezdetét, ugyanis Hermione meghagyta Ginnynek, hogy Juan nem hozhatja Mócsingot, mert túl nagy, és nem kivételezhet a saját gyerekével. Mivel a fiú és Ginny is ragaszkodott a véleményéhez, húsz percük maradt kiérni a vonathoz, ami a King's Crossról indult tíz órakor.
Hermione és Dylan úgy szervezték meg az indulást, hogy a Roxfortba és a Scarlonba készülő diákok és tanárok ne egyszerre özönljék el a pályaudvart, ezért indították előbb a saját vonatjukat.
Ginnyék és a három gyerek, és három állat (Ginny végül beadta a derekát, mer máskülönben elkéstek volna) loholva érkezett meg 10 előtt öt perccel a tízes és a tizenegyes vágányok közé. Az átkelést is különböző helyeken hajtották végre, ugyanis a Roxfort Expressz már elfoglalta a saját peronját, így ki kellett építeni egy újat.
A házaspár előretuszkolta a fiatalokat. Mikor azok meglátták a vonatot, egyszerre káprázni kezdett a szemük. A vonat egyszerre hat színben pompázott. Bár rendszerezetten, mégis vakítóan. A piros, narancssárga, kék, zöld, citromsárga és lila vagonokon az ablakok szikraszóró üvegből készültek, így aki ránézett, annak rögtön összefolyt a szeme előtt a látvány.
Harry segített lányának és barátnője fiainak felrakni a ládákat egy üres kupéba, aztán mind leszálltak. Éppen búcsúzkodtak, amikor Ron lépett oda hozzájuk.
- Szevasztok! - köszönt vigyorogva.
- Szóval sikerült megfűzniük - mosolygott Harry.
- Hát persze. Tudod, hogy ez milyen hízelgő rám nézve - utánozta Percy stílusát a vörös hajú fiatalember. Ennek ellenére nagyon sokat komolyodott az elmúlt tíz év alatt.
- Te is velünk utazol, Ron bácsi? - kérdezte Kevin.
- Igen. Én fogom megtanítani nektek, hogy hogyan kell legyőzni egy vámpírt. Nagyon ijesztő lesz - majd amikor látta a gyerekek ijedt arckifejezését elnevette magát. - Csak vicceltem. Azt csak hetedikben tanuljátok majd!
Hangos visszhangzó csengőszó hangzott fel, jelezve, hogy ideje felszállni a vonatra. Harry és Ginny még sokáig integettek rokonaik és barátaik után.
Ron, bár eredetileg a tanároknak szánt kupéba akart ülni, a gyerekek hosszas győzködésére végül beült hozzájuk. Nagyon szerették őt, mindig megnevettette őket.
Hosszasan beszélgettek a kviddicsről, meg új iskolájukról. A két fiúnak hiába voltak a szüleik az iskola vezetői, nem sokat mondtak el. Jeny azon kevés lány közé tartozott, akiket érdekelt a kviddics. Gyakran találkoztak Ronnal, aki mindig beszámolt nekik a fejleményekről.
A Scarlon messzebb volt Londontól, mint a Roxfort, így kapóra jött, hogy korábban indultak. Így este nyolc elé érkeztek csak meg. Mikor áthaladtak a több méter magas hídon, a fiatalok elképedve bámulták, ahogy a hátrom polip izgatottan ugrált ki a vízből, hogy köszöntse őket. Dylan tanította be őket, és bár nem tudták hibátlanul a szerepüket, a gyerekek mégis ámulattal tekintettek rájuk.
A vonat nem messze a híd végétől megállt az erdőben. A diákok leszálltak, és a Roxforttal ellentétben gyalog, és a csomagjaikkal együtt sétáltak végig az ösvényen, mígnem kiértek az erdőből. Itt megtorpantak, ugyanis szemük előtt hatalmas hintók sétáltak el, háttérben pedig feltűnt a Scarlon. Lenyűgöző épület volt, bár kisebb, mint a Roxfort. Mégis otthonosabbnak tetszett a kivilágított melegbarna falakkal, és a parkban barátságosan csordogáló szökőkutakkal. Visszatérve a hintókra, mint azt az igen szemfüles Jeny rögtön észrevette, volt szemük, orruk és szájuk is. Mikor közelebb lépett, farkukat és fülüket is megpillantotta.
- Mik ezek? - kérdezte barátaitól.
- Jó kérdés. Szerintem leginkább hintóba ágyazott lovakhoz hasonlítanak.
A szavuk is elállt, amikor a tanárok beszálltak az első hintóba, ami elindult velük. A körülbelül hatvan diák is így tett. Juanék voltak a sereghajtók. Melléjük még egy igen ellenszenves szőke lány szállt be. Egész úton meg sem szólalt, de ez úgy tűnik nem zavarta a fiúkat, ugyanis Jeny szinte végig fecsegett.
Végigzötykölődtek a kövezett ösvényen, és megérkeztek a kastély bejáratához.
Mikor beléptek a kivilágított Előcsarnokba, meglepődve tapasztalták, hogy tértágító bűbájt alkalmaztak az építők. A tanárok a balra nyíló tanári szoba felé vették az irányt, ahonnan egy göndör, hosszú barna hajú fiatal nő lépett ki, és mosolyogva elindult feléjük. A gólyák megszeppenve néztek az idegen nőre. Hermione betessékelte őket a jobbra nyíló ebédlőbe.
A diákok törpéknek tűnhettek a terem másik sarkából. A bűbáj itt is megtette hatását. A teremben négy asztal állt. Három nagyobb kör alakú, és egy kisebb hosszúkás. A diákok rögtön megállapították, hogy igen ízlésesen van berendezve az ebédlő.
Hemione tovább noszogatta a megtorpant gyerekeket, és felállította őket a terem tanári asztallal szembeni végében.
Egyet legyintett pálcájával, mire kinyílt az ajtó, és nyolc felnőtt sétált be a terembe, majd a gólyák mellett elhaladva leültek a tanári asztalhoz. Hermione állva maradt, és a gólyákhoz intézte következő szavait:
- Mint azt bizonyára tudjátok, egyelőre csak ti fogtok itt tanulni, de jövőre megint fognak érkezni új diákok. Három házba fogunk beosztani benneteket, a kalandorok a Gruffieszbe, a tudományok iránt érdeklődők a Lariasz házba, a könyvmolyok pedig a Daraiszba fognak kerülni. Egy különleges tükör fog beosztani titeket. Csak bele kell néznetek, és az kihirdeti, hogy hova kerülök. Egy pergament vett a kezébe, és elkezdte felolvasni a neveket. Az első fiúcska, Greg Werson remegve lépett ki a sorból. Hermione egy csillogó tárgy felé intett a fejével.
- Ez a Lények Tükre. Megmutatja, hogy milyen a természeted, és az egyéniséged. Csak állj elé nyugodtan, nem kell félni - mosolygott biztatóan a kisfiúra.
Az a tükör elé állt, melyben egy arc rajzolódott ki. Két szemöldök, szemek, száj és orr. Úgy tűnt, mintha a tükör gondolkodna, ugyanis a tetején az üveg kissé összeráncolta szemöldökét, és csettintett egyet nyelvével, mire a zöld - sárga terítőjű asztal feletti eddig egyenletesen hulló konfettik elkezdtek örvényleni.
Már a diákok egyharmadát beosztották, amikor Hermione fiaihoz ért. Nagyon örült, hogy egyszerre kezdhetnek. Ez csak azért volt lehetséges, mert Kevin egy évvel kevesebbet járt óvodába, mint Juan.
- Juan Cross - szólította idősebbik fiát. Az magabiztosan sétált oda hozzá, és megölelte. Anyja sok szerencsét kívánt neki, és őt is odatessékelte a székhez. A tükör nagyon hamar döntött, és a piros - narancssárga konfettik kezdtek hullani, akárcsak az utána következő Kevin esetében is.
Folytatódott tovább a beosztás. A diákok nagyjából egyenlő arányban helyezkedtek el mind a három asztalnál, a tanárok meg csak mosolyogva nézték őket.
- Seline Malfoy - szólított Hermione egy szőke hajú lányt. Ő utazott Kevinékkel egy hintóban. Fintorogva lépett oda a tükörhöz, ami jó tíz percig gondolkozott. A tükör valójában csak húzta az időt, ugyanis már rég megállapította, hogy olyan ház nincs, amelyben a "Hogyan gyilkolásszuk meg az igazgatónőnket" a fő tantárgy. A lány tele volt ellenszenvvel, de nem csak Hermione, hanem a többi tanár irányába is. Hermione és Dylan persze nem lepődött meg. A két fiú is érdeklődve figyelte az eseményeket, ugyanis szüleik elmesélték nekik kedves barátjuk és az ő közöttük levő ellentét történetét és fejleményeit. A tükör végül hosszas vacillálás után a Gruffiesz és a Daraisz között, az utóbbiba küldte a lányt, a testvérek megelégedésére.
A gonosz teremtés után Jeny következett
- Jeny Potter! - Juan és Kevin és Ron összeszorított ujjal szurkoltak barátnőjüknek, aki végül szintén a Gruffieszbe került.
Hermione igen nagy színvonalú szónoklatot tartott hallgatóságának:
- Üdvözlünk titeket a Scarlon Mágusképzőben - kezdte beszédét. A sok gyerek rajongva figyelte őt. Hiába, őt nem lehetett nem kedvelni (talán csak egy Malfoynak).
- Először is hadd mutassam be a tanárokat, aztán ismertetem az éves programot: Először is férjem, aki mellesleg igazgatópartnerem is, Dylan Cross, azzal a férfi felé mutatott. Ő fogja oktatni a legendás lények gondozását. Mellette, a vörös hajú úriember - itt az említett elkezdett fuldokolni a nevetéstől - lesz a sötét varázslatok kivédése tanárotok, Ron Weasley professzor. Juan, Kevin és Jeny hangosan tapsoltak barátjuknak, aki láthatóan zavarban volt. Hermione bemutatta a többi tanárt is. Ezután elkezdte ecsetelni a tanév menetét:
- Az év során különféle programokat fogunk szervezni nektek, melyek segítenek az összeszokásban, és fejlesztenek is majd titeket - még hosszasan fejtegette ezt a témát, majd mindenkit aludni küldött.
A három jó barát együtt sétált fel a klubhelyiségükbe a megadott úton. Mikor odaértek a piros - narancssárga kárpithoz, egy ugyanilyen színű ruhájú manó ugrott ki belőle. Úgy tűnt, hogy amúgy a vászonban lakott.
- Ő lenne hát az érzőmanók egyike? - kérdezte Jeny.
- Személyesen szolgálatukra - hajlongott a manó. Megvizsgálta őket, majd beeresztette a faliszőnyeg mögött húzódó lyukon.
Itt - ma már sokadszor újabb - meglepetés érte őket. Nagyon hangulatos kis helyiségbe csöppentek, de ők most nem ezzel foglalkoztak, hanem hogy a szemben lévő homorú falszakaszon lévő ajtók közül kiválasszák azt, amelyik a saját szobájukba vezetett. Tizennégy ajtó volt, a két középső volt az elsőéveseké. A gyerekek szerencsére megtalálták a nevüket is a kifüggesztett cetliken, így Juan és Kevin a bal -, míg Jeny a jobb oldali ajtón nyitott be egy "jóéjtpuszi" után. Hiába. Már olyan jól ismerték egymást, hogy bár a fotelokban ücsörgő - úgy tűnt inkább éjszakai életmódot folytató - osztálytársaiknak furcsa, nekik mégis természetesek voltak az ilyen apróságok. A kimerítő nap után Jeny még egy fecnire gyorsan ráfirkantott pár megnyugtató sort szüleinek, és elküldte a bagollyal, amely szülei levelét hozta neki.