Dylan és Hermione a parkban sétálgattak. Két barátjuknak kviddicsedzése volt, ők pedig úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a tanulást, hiszen a tanári kar Szt. Miklós nap alkalmából a hét első két napját szünetnek hirdette ki. Ezen az egész iskola felbolydult, hiszen több, mint 6 éve nem volt példa rá, hogy a téli és a tavaszi szüneten kívül más szabadnapot is kaptak volna. Ezekkel szemben csak az volt a különbség, hogy most nem lehetett hazautazni az iskolából.

Szép, napfényes idő volt, és előző nap leesett az első hó is. Igaz, este nem esett, de reggel megint elkezdett hólingózni, így mostanra 20 centis hó gyűlt össze mind a park füvén, mind a fák ágain. A két fiatal vidáman beszélgetett, mígnem a fiú úgy érezte, hogy fel kell tennie, a fejében már több tucatszor megfogalmazott kérdést. Most mégis nehezére esett, d belátta, hogy most már nem halogathatja tovább. Kicsit más formában, mint ahogy elképzelte, de kinyögte:

- Hermione! - állította meg a lányt a karjánál fogva, és szembefordította magával. - Kérdeznem kell valamit. Emlékszel, amikor kártyáztunk, és a te kártyádon aranytrónus jelent meg?

- Igen.

- Szóval. Kíváncsi vagyok, hogy hányszor álmodtál már róla, és hogy mi történik az álmaidban. Tudod, ez nagyon sokat jelent nekem - ezzel jelentőségteljesen a lányra nézett, aki erre elpirult, de miközben továbbindultak, mesélni kezdett.

Miközben beszélt, előhúzott a kabátja zsebéből egy noteszt. Felcsapta egy üres oldalnál, és rámutatott a pálcájával, miközben ezt suttogta: - Memoriens.

A könyvben erre egy kép jelent meg: egy piramis, amellett egy emelvény, és a hölgy, akire Hermione és a fiú is emlékezett. A kép folyamatosan pergett, a fiú pedig figyelte. Mikor vége lett az álomnak, a lány lapozott, és megint elmondta a varázsigét, majd harmadszor is. A fiú az álom végére teljesen elsápadt, és remegni kezdett a szája.

- Mi a baj? - kérdezte a lány, látva barátja pillantását.

- Tudod, ki az a lány, akit kézen fogva láttál sétálni? - kérdezte csendesen. Hermione a fejét rázta. Megdöbbent, hogy az amúgy vidám és felelőtlen fiú, most milyen komolyan beszélt.

- A varázslónő, akit láttál, Marion úrnő, Egyiptom királynéja volt Id.e. 2129 - től 40-ig. Kegyetlen és zsarnok, volt az öccsével együtt, aki segített neki az uralkodásban. Közösen kitervelték, hogy ha a helyi patikárius, a nagyra becsült és tiszteletreméltó Sheneb úr leányát Nebher, a királyné öccse elveszi feleségül, hozzájuthat az öreg vagyonához, és a tudást, amit megszerzett népük ellen fordíthatja, ezzel rabszolgasorba kényszerítve az amúgy rakoncátlan embereket.

- Na már most a lány, akit láttál, az a húgom volt abban a korban. Tudod az emberek lelke vándorol. Akit láttál egyiptomi ifjút, akit kivégeztetett Marion úrnő, én voltam. Tudom, hogy hasonlítunk egymásra - látta, hogy a lány közbe akart vágni, de csendre intette, hogy először befejezi. - Szóval a húgom beleszeretett egy másik férfiba, akivel láttad, és együtt szöktek el Perzsiába. Senki nem tudja, hogy hol vannak, mostanáig. Viszont, az utolsó álmod alapján az a sejtésem, hogy Marion rájött, hogy én vagyok a titokgazdájuk, és mivel magammal vittem a titkot a sírba, megkérte a pergamenes öreget, hogy fejlessze ki a hatástalanító varázsigét. És, úgy tűnik, hogy sikerült is neki. Márpedig ha ez mind igaz, a húgom óriási veszélyben van, és nekem kell segítenem neki.

Egy ideje már én is érzem, hogy szólít, és segítséget kér, de nem voltam biztos a dologban. Most viszont már az vagyok.

- Értem - a lány csak ennyit tudott kinyögni, és bár semmit sem értett, bátorítani akarta a fiút.

- Tényleg? - kérdezte megnyugodva a fiú.

- Igen, leszámítva azt az egy dolgot, hogy nekem mi közöm van ehhez.

A fiú sóhajtva nézett a lány szemeibe. Félt ettől a kérdéstől, de tudta, hogy előbb utóbb fel fogja tenni neki a lány.

- Te vagy Marion. Ezért emlékszel az álmokra - mondta szomorúan. A lány teljesen megdöbbent. Ő nem lehet az a gonosz gyilkos és zsarnok. A fiú sietve megnyugtatta:

- Az egyéniséged már nem a régi, csak a lelked. Neked teljesen más természeted van, ahogy nekem is. Ne félj, az embert nem a múltja határozza meg, mindazonáltal ha egy régi kor szereplői ismét találkoznak, közösen kell megoldaniuk azt a problémát, amiért a sor összehozta őket, vagyis közösen kell megmentenünk a húgomat. Tudom, valószínűleg nem vállalkoznál egy ekkora feladatra, de mégis megkérdezem: hajlandó lennél segítenem egy nemes és tiszta lény megmentésében? - a fiú előre sejtette a választ, de úgy érezte, egy próbálkozást megér.

A lány könnyezni kezdett. Nem tudta elhinni, hogy ő ölette meg olyannyira szeretett barátját, és most még a húga életét is veszélyezteti. Úgy érezte, kötelessége, hogy ellenálljon régi önmagának. Csak annyit mondott, hogy: - Igen - és most már sírva a fiú nyakába vetette magát. Nem tudta kiengesztelni azért, amit vele tett, de remélte, hogy a fiú már nem úgy tekint rá, mint régen.

Most a fiún volt a megrökönyödés sora, hiszen álmában sem hitte volna, hogy egy ilyen törékeny teremtés, mint a barátnője ilyen veszedelmes feladatra vállalkozna, de mindazonáltal hálás volt a lánynak. Ezt egy - az arcára adott - puszival fejezte ki.

Észre sem vették, de szép lassan megkerülték a tavat, és a Nap is lemenőben volt, így visszasétáltak a kastélyba. Aznap egyikük sem tudott elaludni. A fiú a lányon gondolkodott, a lány pedig, azon hogy képes lesz-e még valaha is megbocsátani neki a fiú.

Utólag csak annyit, hogy megint van két beszédes név a fejezetben:

Sheneb sheps (nemes) + seneb (egészséges)

Nebher neb (mind) + khent (fölött)!