A villanás után kitisztult a kép. Meglepődve vették észre, hogy a nap vígan szórja sugarait az alattuk elterülő víztükörre. Az időeltolódás miatt itt még csak délután 2 óra volt. A távolban megpillantottak egy szigetet. A kara olyan gyorsan száguldott, hogy néhány szárnycsapással elérték a szigetet, és leszálltak. Gyorsan lekászálódtak a madár hátáról, de csak azért, hogy újabb meglepetés érje őket. Elfelejtették, hogy az Ókori Egyiptomban nem farmerbe és pulcsiba öltöztek az emberek, ezért Hermione egy ügyes kis varázslata folytán, már az ottani viseletben díszítettek. A három fiún lepedőnek is beillő a vállánál megkötött fehér ruhadarab volt, Hermionén pedig egy fehér szoknya, és egy fehér fodros vállú ujjatlan póló. Dylan elismerően nézett rá:

- Jól áll neked ez a ruha - állapította meg.

- Kösz - biccentett Hermione és szégyenkezve elpirult.

Köhintést hallottak a hátuk mögül. Alephről el is feledkeztek a nagy izgalomban. A madár boldog volt, hogy hazaérkezett, és legszívesebben már szállt volna tovább Kairó felé. A fiatalok elbúcsúztak tőle, majd hagyták, hadd menjen. Gondolták, biztosan hiányzik neki a családja.

- Na jó. Ki tudja, hogy hol vagyunk? - kérdezte a legidősebb fiatal. Soha nem járt Egyiptomnak ezen a részén. Kairóban nőtt fel, és fiatal felnőttkorát is ott töltötte. Hermione átváltoztatta a noteszét egy útikönyvvé. Találtak egy térképet, és azt kezdték böngészni. Kiderült, hogy egy, a Nasszer - tó nyugati felén található szigeten vannak, amelynek jellegzetessége egy a sziklából faragott templom, amely Abu - Szimmelben található.

- Vajon miért pont itt rakott le minket Aleph?

- Szerintem meg kell találnunk a módját, hogy hogyan pusztítsuk el a királynét - vetette fel Hermione.

- Ja, de hogy? - kérdezte Dylan, majd hirtelen a homlokára csapott. - Emlékszem, hogy édesapám régen mesélt nekünk egy legendás érméről, ami bármilyen mágikus hatalommal szemben felveszi a versenyt, és bármilyen élőlényt és nagy hatalmú épületet elpusztít. Kephrén fáraó elrejtette Id.e. 2236 - ban egy áruló elől, aki el akarta pusztítani a Gízai piramisokat.

- Szóval azt mondod, hogy ez a bigyó elpusztítja azt a nőt? - kérdezte Ron, igen csekély értelmi szintről téve tanúságot.

- Lényegében igen.

- Kitűnő! - kiáltott fel Hermione. - De mégis hogy találjuk meg?

- Szerintem azért itt rakott la Aleph, mert valahol itt van. Viszont, ha már itt megtaláljuk, akkor is fel kell mennünk Kairóig, ahol Marion tartózkodik. Remélem, addig nem lesz késő - tette hozzá csendesen.

- Akkor hát mire várunk? - kérdezte Harry, azzal elindult abba az irányba, amerre a templomot sejtette.

- Hová mész? - kérdezte Dylan. - Hát a templomhoz. Most mondtad, hogy az a sziget jellegzetessége, vagyis az a leghíresebb építmény, tehát valószínűleg ott kell lennie.

- Lehetséges - hagyta rá a szőkésbarna fiú, azzal elindultak. Zsúfolt utcákon sétáltak végig, árusok között, akik portékáikat kínálgatták. Gyógyító kenőcsöt, mindenféle talizmánokat, gyümölcsöt és halat.

Nemsokára megérkeztek Hathor templomához. Mindannyiuknak elállt a szája, és nem maradt kétségük a felől, hogy ez a sziget legnagyobb varázserővel bíró építménye. Előttük egy hatalmas, sziklába vágott épület magasodott. Kupola alakja nem ért fel túl magasra, mindazonáltal így is monumentálisnak tetszett. Bejáratát Nofertari és II. Ramszesz szobra díszítette. Kicsit haboztak, majd beléptek a hűvös csarnokba. Két oldalon II. Ramszesz szobrát ábrázoló oszlopok tartották a mennyezetet.

Egyenesen átvágtak a sötét csarnokon, és egy lépcsőhöz értek, amely a földbe vezetett. Óvatosan lemásztak. Egy sírkamrában találták magukat. Fel volt dúlva, a kincseket elvitték. Viszont a koporsó érintetlen volt.

Hermione a fiúkra nézett, és felvonta a szemöldökét. Azok kelletlenül bár, de odaléptek a koporsó tetejéhez, és megpróbálták letolni. Miután a lány látta, hogy semmi esélyük sincs, egy erős varázslattal besegített. Erre szép lassan lecsusszant a kődarab, és szabaddá vált a rálátás Egyiptom egyik fáraójának múmiájára. Mellette egy kisebb állat csontváza, és egy csillogó tárgy hevert. Dylan gondolkodás nélkül kikapta a koporsóból a tárgyat, és alaposan megnézte. Szerencsére a sírkamrába egy résen át besütött a napfény, így mindent jól láttak. Felismert az érmét. Az apja még régen mutatott neki róla egy képet.

- Ez az - jelentette ki, és megkönnyebbülten elmosolyodott.

Már éppen indultak fölfelé a lépcsőn, hogy mielőbb elhagyják a hátborzongató helyet, amikor hangos recsegés - ropogás kíséretében egy kisebbfajta állat csontváza ugrott ki a koporsóból. Az első megdöbbenés után futni kezdtek, mint akit egy felbőszült tigris. Ami azt illeti, ha nem is tigris, de egy mumesz kergette őket. Ez amolyan háziállat volt, amely csak gazdája kívánságát leste. A fáraók előszeretettel temettették el kedvenceiket saját magukkal együtt, így került ez a példány is a kamrába.

Harryék megállás nélkül futottak. Mikor kiértek a templomból, szinte vakon rohantak tovább a napsütés miatt. Lassan visszatért a látásuk, és látták, hogy egy kisebb fajta vendéglő mellett álltak meg. Gyorsan leültek egy asztalhoz, hogy kifújják magukat. Már éppen megnyugodtak, hogy lerázták a makacs vakarcsot, amikor valaki a hátuk mögött felkiáltott:

- Hát megvagytok! Na végre - lihegte a kis állat. Most már nem csontváz külseje volt, hanem szőre is. A fiatalok nem értették, hogy történhetett ez, de jobbnak látták, ha nem haragítják a magukra, ezért megvárták, amíg odaért a közelükbe.

- Ki vagy? - kérdezte leküzdve afeletti megrökönyödését Dylan, hogy a kis állat beszélt hozzájuk.

- A nevem Huri - mutatkozott be, és sorjában kezet fogott mindannyiukkal. A gyerekek meglepődve tapasztalták, hogy milyen intelligens. - Én egy mumesz vagyok. Amolyan házi kedvenc féle, gazdám azért temettetett maga mellé, hogyha valaki elviszi legbecsesebb kincsét, ha jó szándékú segítsek neki, ha nem az, akkor végezzek vele.

Hermione kétkedve nézett rá. Nem tűnt túl vérszomjasnak az alig tacskó méretű kis állat.

- Szóval te most segítesz nekünk? - kérdezte a lány.

- Igen. Kövessetek.

Maguk sem értették, de megbíztak az állatban, így követték. Egy bárkához vezette őket.

- Beszállás szólt.

- Hova megyünk? - kérdezte Dylan.

- Kairóba! Tudom mi az úti célotok szólt hangosabban, mikor látta, hogy a szőkésbarna fiú közbevágni készül a mondandójába. - Szóval, hol is tartottam? Ja igen. Meg kell ölnötök a gonosz Marion úrnőt, hogy megmentsétek a húgodat - mondta ezt már Dylan felé fordulva, azzal utolsóként ős is beszállt a bárkába.

Még valami: ha valakit érdekelnek a helyszínek, amelyek mellesleg valóságosak (a belsejük nem mindig, de az elhelyezkedésük és nevük igen), akkor szóljon nyugodtan, és tudok küldeni képeket.