4. fejezet
Professzor Challenger korát megszégyenítő gyorsasággal tette meg az utat a faluból a faházig. Hallván a történteket, egyszerre volt izgatott, hátha találmánya sikeresen működik és ijedt is, tartván a lehetséges következményektől. Nyomában Veronicával és Roxtonnal, zihálva lépett ki a felvonóból és sietett a laborba, ahol csak egy ideges Marguerite-t látott.
-Hála az égnek, hogy végre megjöttek!- hebegte a nő.
- Hol van Richard és Malone?- kérdezte Roxton
- Richard megszerelte a gépet és kb. fél órája elmentek, azzal, hogy majd hozzam őket vissza.
-Micsoda?- sikította Veronica- És te ezt hagytad?
-Mégis mit tehettem volna? Kettő egy ellen? Engem nem is vittek magukkal.
-Még jó!- kiáltotta a vadász. A két férfi élete valóban veszélyben forogna most, ha Marguerete-t magukkal rángatták volna az ismeretlenbe.
A professzor habozás nélkül a gép vizsgálásába kezdett, és a többiek lélegzetvisszafojtva és tehetetlenül nézték, minden reményüket a vörös hajú feltalálóba vetve.
A mulató furcsa volt. Sötét és zajos. Még mindig az a kellemes zaj ami egyre jobban tetszett Charlotte-nak. Szinte alig látva a füsttől, amibe belecsapódott amint átlépte szobája küszöbét, elindult felkutatni a bárt. Ahogyan arra számított. Részeg férfiak és laza nők, még lazább ruhákban. Nem baj, legalább nem érezte magát alulöltözve abban a tenyérnyi vörös ruhában, ami túlontúl is sokat engedett láttatni a lány makulátlan bőréből. Bizonytalan léptekkel haladt előre, aztán a bárnál megpillantotta Belle-t és gondolván jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság, leült az egyik magas székre. A nő intett a csaposnak, aki egy poharat lökött elé. A lány csak nézte, majd a szájához emelte, de az átható alkoholszag miatt inkább visszatette egy fintor kíséretében a pultra. Szinte még el sem engedte a poharat, amikor egy még alkoholszagúbb férfi huppant mellé túlságosan is közel.
- Sza Sziv, iszogatunk? Iszogatunk?- artikulálta elég sikertelenül, de Charlotte inkább a kijáratot kereste a szemével. Sajnos hamar megtalálta a két szekrényajtó, akikkel már korábban találkozott dajkálta, tehát tökéletesen lehetetlen volt az átjutás.
Eközben a részeg alak egyre merészebb lett és hirtelen a lányra vetette magát. Charlotte rémülten próbált szabadulni a gusztustalan ember mocskos kezétől, de nem járt sikerrel.
-Engedjen el, maga részeg,undorító alak! Mit képzel?- sikította, de hasztalan.
Egyszerre egy erős férfihang szólalt meg.
-Hey, Dan hagyd a hölgyet!
Dan, ahogy Charlotte következtetett a hallottakból, nem nagyon törődött a hang forrásával.
- Mé, ki vagy te?- fordult hátra röhögve, de amint meglátta a férfit, rögtön megdermedt- Igen is Mr. Brown. Már megyek is, valahova… má- má-máshova. És egy részeghez képest villámgyorsan el is inalt.
Charlotte hamar vette a helyzetet. Remek. Kiszabadította, hogy utána ő tehesse ugyanezt. Forrt benne a tehetetlen düh, és rá sem nézve megmentőjére visszafordult, hogy tovább bámulhassa a poharát, és titkon remélje, hogy ez a Mr. Brown valami csoda folytán előbb fog szívinfarktust kapni, minthogy hozzászóljon.
De Charlotte kívánságai süket fülekre találtak. Inkább érezte, mint látta a férfi átható tekintetét, ahogyan végigméri és igencsak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne piruljon bele. Ebben a ruhában… A férfi aztán leült a részeg által üresen hagyott székre és hosszú ideig csönd állt be.
-Nem is gondolt rá, hogy esetleg köszönetet mond?- szólalt meg végül. Nagyon mély, lágy hangja volt a lány majdnem beleremegett, de nem nézett rá, csak kurtán válaszolt
-Miért is?
-Nos, Másodjára mentem meg 24 óra alatt. Gondolom, egy egyszerű köszönömöt megérdemelnék, tekintettel arra, hogy ritkán vagyok ilyen nagylelkű.
Charlotte-nak elég volt. Betelt a pohár egyszer és mindenkorra. Eljött az idő, hogy ezt Brown fickót kiossza.
- Ez meg is látszik, hiszen nincsen abban semmi köszönet, csak egyik bajból, a másikba keveredek maga mia…- de a mondandóját már nem tudta befejezni, mert a szónoklata hevében megfordult és egy szívbemarkolóan mély kék szempárba ütközött, amely olyan intenzíven állta a tekintetét, hogy csak lassan tudta kinyögni.-…miatt.
A férfi határozottan jóképű volt. Harminc körüli, szőkésbarna erősen zselézett haja oldalt kissé elválasztva tökéletesen volt hátrafésülve, és makulátlan sötétkék öltönye remekül kihangsúlyozta szilárd és magas alakját. És azok a szemek…
Ebben a pillanatban egy szőkeség huppant a férfi ölébe széles kaján mosollyal az arcán.
-Hello, colos fiú, nincs szükséged újabb társaságra?
-Nem Missy, most éppen van társaságom, talán máskor.- válaszolta a férfi kifejezéstelen tekintettel, majd a felálló lány fenekét jól megbámulta.
Charlotte figyelmét sem kerülte el ez az apró mozdulat, de még időben visszaszegezte tekintetét a már ismerős pohárra.
-Egyébként a nevem…- kezdte megint a férfi, kicsit közelebb hajolva.
-Mr. Brown. Tudom, mindenki csak ezt hajtogatja. Mit akar tőlem?- vágott közbe a lány.
-Nos, egy egész sor dolgot.- válaszolta a férfi hidegen.- Mondjuk először a nevét.
A lány hallgatott, majd dühösen odavágta.
- Charlotte. Charlotte Dunn.
Megint egy ideig csend volt, már azt hitte végre egyedül maradt, de a férfi újabb kérdést tett fel.
-Londonból? –A lány bólintott. – Hány éves maga?
- 20 múltam. Miért?
Ekkor megint beleesett a csapdába. Felnézett, hogy most elmélázó tekintetet találjon. A férfi úgy nézte, mintha valami megfoghatatlant mondott volna.
-Az lehetetlen. –állította végül.
Charlotte épp azon volt, hogy visszakérdezzen, de ebben a pillanatban lövéseket hallottak. A férfi az ajtó felé pillantott és a gorillák kimentek. Ő is felállt a helyéről, és megérintve a lány derekát felállította.
-Ideje kicsit nyugodtabb helyre mennünk.- kezdte kivezetni a hátsó bejárat felé.
-Oh, nem- húzódzkodott a lány.- Nekem itt is tökéletesen megfelel. Nem beszélve, hogy a ruháimat is fennhagytam…
-Nem számít, ez tökéletesen áll.
Alighogy kimondta, egy géppisztolyos ember lépett be nagy riadalmat keltve.
-Ajándék Leroy Brownnak!- kiáltotta és szétlőtte a bárpultot. Azt a bárpultot, ahol pár pillanattal előbb még Charlotte és a férfi ültek.
- Leroy Brown?- bámult magas kísérőjére Charlotte.
-Igen, Kicsi Lotte. Siessünk.
És a sokktól szótlanul hagyta, hogy Brown kivezesse az épületből.