5. fejezet
Redgrave és Malone már több órája tébláboltak Chicago utcáin, de bárkit is kérdeztek, senki sem tudott semmit egy hosszú barna hajú lányról. Sötét volt és egy ekkora városban megtalálni valakit legalább olyan merész vállalkozásnak tűnt mintha azt a bizonyos igen jól ismert tűt keresték volna a még közismertebb szénakazalban.
-Itt van. Itt kell lennie. Tudom, érzem.- Hajtogatta Richárd miközben egy újabb utcába fordultak be.
- Nem tudom Richard. Ez elég reménytelen helyzet. Nincs semmi kiindulópontunk.
- Ha most cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy: á dehogy, csak meg kell keresni a legnagyobb felfordulást és zűrzavart és Miss. Dunn ott lesz a kellős közepén.
- Még jó hogy nem akar cinikus le…
A két férfi beszédét lövések zaja szakította félbe. Mindketten a pisztolyuk után nyúltak és a hangok irányába szaladtak. Nemsokára egy utcai lövöldözésnek lehettek szemtanúi egyenesen előttük, de amint behúzódtak egy mellékutcába fedezékért, Richard szemei felvillantak és futásnak indult. Nem Malone földbe gyökerezett lábbal nézte az előtte lezajló jelenetet.
Az egyik épületből egy férfi lépett ki, hóna alól egy pisztolyt kihúzva, míg másik kezével erősen szorította egy nő kezét.
-Charlotte! Eressze el!- kiáltotta Richard és gondolkodás nélkül lőtt, egyenesen a férfi vállába, de csak súrolta.
-Ne, Richard!- sikított Charlotte, és a riadt tekintete a két egymásra fegyvert szegező férfit nézte.
A döbbent helyzetet fékcsikorgás zavarta meg, majd nemsokára egy autó száguldott közéjük. Mire Richard és Malone feleszméltek, a kocsi eltűnt és vele együtt Charlotte is.
A két férfinak még ideje sem volt megbeszélni a történteket, amikor fehérséget láttak maguk előtt, és furcsa érzés kerítette őket hatalmukba.
-Hála az égnek Ned!- sikította Veronica, amint a földre zuhant szerelme mellé kuporodott. Az újságíró csak lassan fogadta be az eseményeket és mire teljesen kinyitotta a szemeit, az őt cirógató lányon kívül láthatta, ahogy Roxton Marguerite segítségével összeszedi unokaöccsét a laboratórium padlójáról.
-Mindenki jól van?- kérdezte Challenger. A szótlan bólintásokra örömmel csillant fel a szeme- Nagyszerű, akkor működik. Minden rendben.
- Kivéve, hogy Charlotte nincs meg.- morogta Roxton.
-Mit találtak?- fordult Marguerite az időutazókhoz.
Amint kényelmesebben elhelyezkedtek, Richard és Ned mindent pontosan elmondtak.
- Szóval Miss. Dunn egy gengszterrel szökik Chicago utcáin keresztül kb. 10 évvel a jövőben. Nagyszerű.- konstatálta a tőle megszokott dühös szarkazmussal a vadász.
- Vagy kitudja, még mit tesznek vele.- tette hozzá Veronica.
Kis csönd állt be. A gondolatba mindenki beleborzongott, leginkább Richard. A lány rémült tekintete kísértette.
-Minél hamarabb vissza kell érte mennünk. – állt fel.
-Nos, azzal egy kicsit várnunk kell még.- szól a Professzor.
-Miért is?
-Nos, az áramkörök túlterhelődtek. Pár vezetékben kisülés keletkezett. Egy napba legalább beletelik a javítás, ha egyáltalán sikerül újra megcsinálni.
-Sikerülni fog. Sikerülnie kell.- mondta Redgrave és a laboratóriumba indult.- Nem jön, professzor.
A két pár magára maradt a nappaliban, majd kis idő multán Veronica jobbnak látta lefektetni Ned-et. Kimerült volt és úgysem tehettek már többet. Marguerite és Roxton magukra maradtak a csendes estében. Mint mindig, most is pillanatokon belül a balkonon találták magukat, a mágikus helyen, ahol mindig minden megoldódni látszott.
- Van valami ötlete, hogyan hozzuk haza őt?- kérdezte Marguerite a vadász mellé hajolva a korlátra. Roxton tanácstalanul rázta meg a fejét.
- Ha minden igaz, egy csapatnyi gyilkos közül kéne kimenteni, akik olyan fegyverekkel lehetnek felszerelve, aminek mi még a nevét sem tudjuk. Ha egyáltalán meg tudjuk találni egy zsúfolt nagyvárosban.
- Oh,- húzta fel a szemöldökét a nő.- Nos, az ilyen eset tipikusan egy Lord John Roxtont kíván.
A férfi szája széle akaratlanul is felfelé kerekedett és ahogy a mosolygó Marguerite nézett, minden gondja elszállni látszott.
-Maga túlbecsül engem, Miss. Krux.
-My Lord, igazán ismerhetne már annyira, hogy tudja mennyire értek az értékbecsléshez.- és mosolyogva egy darab gyémántot húzott ki a dekoltázsából.
A férfi nevetett, kikapta a darabka követ a kezéből, és álkomolysággal vizsgálni kezdte összehúzott szemöldökkel.
-Maga ehhez a kavicshoz hasonlít engem?
Marguerite visszavette a drágakövet és lassan becsúsztatta eredeti rejtekhelyére, miközben félmosollyal figyelte, ahogy a férfi szemei követik útját.
-Ki mondta, hogy ehhez? Ez egy elég nagy darab.- válaszolta, alig visszafojtva a nevetést.
-Maga, maga…-És egy hirtelen mozdulattal karjaiba kapta és megcsókolta. A csókba benne volt minden. A helyzet komolysága és lazasága, az aggódás, a teher, ami mint a csapat oltalmazóját nyomta, de leginkább a boldogság, hogy ez a fantasztikus nő, ennyire bízott benne és támogatta. Mikor szétváltak, Marguerite, nagy nehezen folytatta.
-Elég nagy… de nem elég nagy, hogy magához hasonlítsam.
Roxton szava elakadt és ezért válaszul beszéd helyett inkább másra használta az ajkait…
Nos, egyelőre ennyi elég is lesz.
A kérdés megint: Hogy tetszik?
Jó? Rossz? Izgi? Unalmas? Hm? Nagyon nagyon szeretném, ha kapnék pár véleményt. :)))) Előre is köszönöm.