Akkor most felrakom a második adagot. Remélem tetszett az előző, és meghozta a kedvet a további olvasáshoz. :))))
Jó szórakozást!
6. fejezet
De hagyjuk most az Amazonas menti dzsungelt és nézzük meg, mi is folyik ez alatt, vagy inkább 10 év eltéréssel, Chicagóban.
Amint a kocsi megállt előttük, Leroy Brown szótlanul bedobta Charlotte-t a hátsó ülésre, és alighogy utána huppant, az autó már az utcában sem volt. Mikor a lány felült, nem látott mást, csak kísérőjét, ahogy a meglőtt vállát szorítja a rázkódó autóba.
-Minden rendben, főnök?- szólt a sofőr
- Igen Dick. Csak egy karcolás.
-Mindjárt megérkezünk, Mr. Brown.- szólt a másik rosszarcú alak elölről.
- Rendben Harry.
Charlotte ösztönösen nyúlt a seb felé, de a férfi visszahúzódott hirtelen.
-Bocsánat. Megnézhetem.
Brown bólintott, és elvette a kezét, hogy a lány hozzáférhessen. Bár nem szólt egy szót sem, az állkapcsa rándulásából látszott, hogy nem kevés fájdalmat visel el. Charlotte óvatosan lehámozta az öltönyét, meglazította a nyakkendőjét, és az inge gombolásába kezdett, amikor megérkeztek. A kocsi megállt, az ajtó kinyílt és pillanatok alatt ő is kinn volt és háta mögött az egyik gorillával követte a sérült férfit egy elegáns ház bejárata felé. Amint beléptek, Brown ledobta a kalapját és kiadta az utasítást.
-Elsősegélyládát a szobámba. Dick, takarítsd ki a kocsit, ne legyenek nyomai a ma estének! Harry, gyere velem!
-Mi legyen vele?- kérdezte Harry Charlotte-ra mutatva.
-Miss. Dunn a vendégem. Úgy is bánjatok vele, remélem világos.
Charlotte ámulattal nézte, ahogy a férfi vérző vállal osztogatta az utasításokat, szinte rutinszerűen. Kábulatából a neve említése zökkentette ki.
Beszélnünk kell.- szólalt meg és az indulófélben lévő férfi után ment.
Később.- morogta vissza
Most.- feleselt. A férfi megfordult, végigmérte, majd egy bólintás után folytatta útját, tudva, hogy a lány követi.
A lépcsőn felhaladva, egy szobába nyitott be, ami Charlotte szerint csakolyan elegáns volt, mint maga az egész ház. Minden egyes bútor tökéletes harmóniában volt, még ha egy kicsit furcsa is volt számára. Eleganciát, jó ízlést és dominanciát sugárzott, mint maga a tulajdonos.
A férfi leült az ágyára és a mellényével bajlódott, amikor Charlotte közelebb lépett, leült a vele szemközti székbe és segített neki megválni a felső ruházatától. Leroy Brown szótlanul nézte a bátor lányt, aki ilyen helyzetben ennyire nagyvonalúan tudott segíteni. Mire a véres ing is a földre került, megjött Harry az elsősegélydobozzal, és Charlotte szó nélkül nekilátott a seb ellátásának. A gorilla esetlenül nézte, majd főnöke egy biccentésére távozott, becsukva maga mögött az ajtót.
A seb nem volt súlyos, de a fertőtlenítő csípte. Nagyon. Mégis a lány gyenge érintése feledtetni tudta a fájdalmat.
-Szóval egy gengszter.- mondta, nem hangosabban, mint egy sóhajtás.
- Parancsol?
-Egy gengszterrel leveleztem végig a gyermekkoromat. Hát ezt nem hittem volna.- mondta hangosabban és a férfi szemébe nézett.
- Én …-kezdte leheletnyi bizonytalansággal a hangjában- én nem voltam mindig az.
- Hazudtál. – Nem volt több, mint egy egyszerű mondat, de mégis könnyek gyűltek a szemében.
- Mit számított, 10 éve egy szót sem hallottam felőled. – a férfi tekintetében egyszerre párosult sértődöttség és düh.
-Még hogy tíz éve?- kapta fel a fejét Charlotte, aztán miután befejezte a kötést, folytatta – 3 hónapja írtam utoljára.
A férfi gúnyos mosollyal mérte végig, majd felállt az íróasztalához lépett, kihúzott egy fiókot. A fiókból egy csomagba kötött levelet vett elő, visszament és a lány ölébe dobta.
-Mégis melyik lenne az Kicsit Lotte?
Charlotte döbbenten nézte a leveleket. Mindegyik az ő írása volt és emlékezett mindegyik szavára. Nem voltak túl jó állapotban, főleg a legfelső. Mintha évekig olvasgatták volna újra és újra. Kivette, beleolvasott, majd a felé tornyosuló férfi felé adta.
-Ez lenne az? – mondta gúnyosan. – Félek, akkor kicsit rossz az időérzéked.
-Nem értelek.- nézett rá döbbenten a lány.
- Mit nem lehet ezen érteni?- harsant fel Brown. Felé hajolt és az orra elé tette a levelet. A hirtelen mozdulat megijeszette a lányt és hátra ugrott a székében.
- Ezt a levelet 10 éve kaptam meg. Ha nem vetted volna észre 1934 van!- süvítette.
Charlotte nem jutott szóhoz. Hogy miért? Választhatott. Vagy mert nem elég, hogy egy idegen helyen volt, még tíz évvel a jövőben is, vagy mert egyedül volt egy bűnöző hálószobájában, aki félmeztelenül üvöltött vele, vagy mert ez a bűnöző volt az, akivel éveken át levelezett és megosztotta minden titkát és érzését, és akiről azt hitte, hogyha léteznek rokonlelkek, akkor ők egy párt alkotnak.
-1934?- nyögte ki végül.
Leroy felegyenesedett, majd leült, megint az ágyra a lánnyal szembe. Hosszú csend állt be. Maga sem hitte, hogy ifjúsága nagy szerelmével így fog egyszer találkozni. Őszintén szólva már nem is remélte, hogy találkozni fog vele, azt végképp nem, hogy így. De tagadhatatlan, hogy minden porcikájában olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Szilárd és elegáns, intelligens és gyönyörű. Csakúgy, mint Charlotte-ban, benne is tomboltak az érzelmek és a gondolatok, de ahogy felpillantott a falfehér remegő kis alakra, ahogy elveszni látszott a hatalmas karosszékben, csak egy kérdés jött ki a torkán:
-Hogy kerültél ide?