7. fejezet
Charlotte Dunn nagy sóhaj kíséretében csukta be maga mögött az ajtót, majd lehunyta szemeit és hátradőlt rá. Az elmúlt pár óra nem volt eseménytelen. Mindent elmondott Leroynak és ő csendben hallgatta. Vajon elhitte? Vagy nem? Furcsa módon, cseppet sem félt tőle. Tudta, hogy egy bűnözővel volt dolga, akinek egy alvilági lövöldözés biztosan mindennapos tevékenység, és nagydarab gorillák ijedt kiscicaként viselkedtek körülötte, mégsem szorongott, ha beszélt vele. Sőt egyre inkább érezte magát ugyanúgy mintha a leveleit olvasná.
Oh, azok a levelek! A tökéletes ember tökéletes tollából. Gyönyörű szavak, amelyek annyira hatottak rá, mint még más soha. Egy arcnélküli igaz barát volt Leroy Brown, ami most már nem jön vissza soha.
De vajon baj-e ez? Leroy pont úgy nézett ki, ahogy elképzelte. Talán egy kicsit magasabb. Ez nem csoda, ha legalább 190 magas férfira gondolunk, akinek szinte mindenki az álláig ért. És a szemei…
-Hm.khm.
A halk, és szolidnak szánt köhögés a Harry nevű gorillától jött, aki Charlotte figyelmét próbálta felhívni magára. Amint a lány felnézett, a férfi biccentett, hogy kövesse, és Charlotte nem volt olyan hangulatban, hogy ellenkezzen. Nem sokkal később egy gyönyörű vendégszobában találta magát, ahol az ágyon egy hálóing és egy sokkal szolidabb, mint amit viselt, mégis még mindig rövid ruha várta. A lányt azonban ez már nem érdekelte. Csak lefeküdt és abban a tudatban, hogy reggel Leroy segít neki megtalálni Richardot és Ned-et, lehunyta a szemét és elaludt.
Ned Malone már vagy fél órája nem írt semmit, csak bámult maga elé a levegőbe. A faház tulajdonosa már másodszorra kapta merengésen ebben az órában és aggasztotta szerelme viselkedése.
-Ned?- lépett be Veronica a szobába
-Igen?- Az újságíró komoly arcára önkéntelenül is mosoly ült ki, amikor a szőke lány az ölébe ült.
-Mi a baj?- kérdezte a szemébe nézve.- Úgy értem min töprengsz így szótlanul?
A férfi nem sokáig állta a pillantást és egy nagy sóhajjal válaszolt.
- Ezen a találmányon gondolkodtam.- jelentette ki, majd a lány kérdő tekintetére folytatta.- Azon pontosan, hogy ha ez a gép működik, akkor …akkor
-Akkor lehet, hogy haza tudunk menni?- fejezte be helyette.
- Pontosan. És a dilemmám még mindig ugyanaz, ami… Várjunk csak? Azt hallottam, hogy „tudunk"?
Veronica arcára hatalmas vigyor ült ki.
-Igen.
Csak ennyit mondott, és hogy elnyomja a kacajt, ami kitörni készült Ned Malone döbbent arckifejezése láttán, karjait a férfi nyaka köré fonta és hevesen megcsókolta.
- Gondolod, hogy azok után, amit átéltünk itt közösen, elengednélek?- suttogta, miután szétváltak. A férfi még mindig nem jutott szóhoz.- Nem beszélve, hogy egyre kíváncsibb vagyok erre a ti világotokra. – mosolygott.
Az újságíró gondolatai tornádóként kavarogtak, a megdöbbentség és a boldogság hullámokban tört rá, és nem tudta hogyan fejezze ki magát. A szemei kitágultak, a karjai szinte önnön ritmusra szorították még jobban magához az ölében ülő szőkeséget és mielőtt visszacsókolta volna, csak ennyit mondott:
-Szeretlek.
Charlotteolyan 9 körül kelt fel, és kicsit bizonytalanul lépett ki szobájából, hogy megkeresse házigazdáját. Kicsit meghökkent, mikor Harry-be ütközött a folyosón, de megint csak szótlanul követte a reggelizőbe. Leroy Brown úgy állt fel fogadására, hogy senki meg nem mondta volna, hogy előző éjjel egy golyó eltalálta. A lány motyogott egy köszöntést, majd leült mellé és elkezdett reggelizni.
- Köszönöm a ruhát.- nyögte bizonytalanul.
A férfi csak bólintott, majd ő is kísérletet tett a társalgásra.
- Jól aludtál?
- Oh, igen, köszönöm.
Kis csönd állt be.
-Leroy,
A férfi összerezzent. Charlotte ijedten nézett rá.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem, nem, csak senki sem szólít így…
- Oh, elnézést, akkor talán…
-Nem, te csak így szólíthatsz. –szemébe nézett, megérintette a kezét, majd hozzátette egy kicsit lágyabb hangon,. - Szeretném, ha így hívnál.
A lány még időben kapta el a tekintetét, még mielőbb belepirulhatott volna azokba a mesésen kék szemekbe.
- Nos, Leroy, azt szerettem volna megkérdezni, hogy mikor megyünk megkeresni a barátaimat. Már biztosan aggódnak miattam.
- Már elküldtem az embereimet, hogy keressék meg őket. Hidd el, ha még mindig Chicagóban vannak, akkor megtalálom őket. Erre még nem volt ellenpélda.
Ebben Charlotte valahogyan nem kételkedett, ezért csak bólintott. Megint csend állt be. Kínos csend.
- Miért nem találkoztam személyzettel? Kezdem azt hinni, egy elvarázsolt kastélyba csöppentem.- kérdezte egy kis humorral a hangjában.
- A személyzet egyik dolga, hogy láthatatlan legyen. Ha bármire szükséged van, csak szólj Harry-nek vagy Dick-nek. – Charlotte bólintott, és ő folytatta.- Most sajnos magadra kell, hogy hagyjalak. Üzleti ügyek. De… De szeretném…ha … ha együtt vacsoráznál velem.
Charlotte Dunn úgy érezte magát, mint amikor az első bálján először kérték fel táncolni. Elpirult és ideges lett. Zavarában csak egy sóhajnál alig hangosabb "persze" jött ki a torkán.
De ez is elég volt, hogy Leroy Brown arcára fél és szemeibe teljes mosolyt varázsoljon. Kezet csókolt neki, felállt és magára hagyta a lányt, aki még percekig csak bámulni tudott maga elé.